Bea Beának ajánlom sok-sok szeretettel a kitartásáért és végtelen kedvességéért, aki végig bátorított arra, hogy megírjam

                                                                                     Gondolatok a regényről

                                             (Az író előszava)

 

 

A második generációs amerikai űrrepülőgép az űrállomásról hazatértében meghibásodik, még a légkörbe való belépése előtt. A rakterében halálos vírusok rejtőznek, az asztrobiológusnő szállítmánya: a BIO-CARGO. Odalenn, Kaliforniában még semmit sem sejtenek semmilyen veszélyről, sem a landolás utáni ünnepségre összegyűlt bizottság, a szövetségi kormány tagjai, a média képviselői, sem a barátok, és rokonok, közöttük a biológusnő anyja, aki klímatudós a Berkeleyen. Alig másfél óra van hátra a landolásig a Vandenberg légitámaszponton, ahol minden készen áll a sikló fogadására, és úgy tűnik, az addig vastagon hullámzó hidegfront is elvonul a part felett – és akkor az űrrepülő az utolsó körén rejtélyes módon lebénul. Ezalatt valahol Új-Mexicoban egy szerkesztőségben újságírók készülnek valamire, valahogyan leállítani egy kiszivárgó „bomba-sztorit”, mialatt felismerik, hogy valakik „ellenük dolgoznak”. További zavart okoz köreikben, hogy egy társuk eltűnt, és senki sem találja. Hogy „miért nem adják át az ügyet az FBI-nak”, nagyon is jól felfogott érdekük, hiszen „egyszerre ezernyi kérdést tennének fel” nekik. Javában keresik a nőt, mind inkább rosszat sejtve, amikor robban a bomba: valahonnan felkerül a netre a bomba-sztori, a Judgement Day, és a csoport ráébred, hogy az ő életük sincs biztonságban. Csapdába esnek, és nem látszik kiút: valakik leszámolásra készülnek velük. Ugyanekkor a Terrán terjedő kisfilm sokkoló hatású. Az idegen mikroorganizmusokkal szennyezett tucatnyi, súlytalanságban növesztett biológiai anyag az űrrepülőgépről „maga a halálos csapás”. Elszabadul a pokol, és az események felgyorsulnak. Az űrrepülőgép irányítás hiányában spirális pályán közelít a légkör határa felé, és ha nem válik be a terv a személyzet, valamint a szállítmány kimentésére, amit a Kentucky NASA-központban sietve állítanak össze, akkor toxikus anyag kerül be a felső-légkörbe, és megállíthatatlanul elterjed a bioszférában. Egyik óráról a másikra pánik tör ki a lakosság körében, és a válságstábot alakító elnöknek nincs más választása a keleti parton, mint biológiai vészhelyzetet hirdetni az ország területén. Néhány órán belül értesül róla, hogy a közép-, és dél-nyugaton netes-szerkesztők és televíziós újságírók estek gyilkosság áldozatává még az este folyamán, ugyanakkor rejtélyes épülettüzek semmisítenek meg hírügynökségi archívumokat, televíziós székházakat, Nevadában pedig terrortámadás indult egy előkelő hotel ellen. A dolgok azonban jóval bonyolultabbak, és hajnalra az is világossá válik, hogy a bekövetkezett események mögött egy mesterséges intelligencia család áll, egy életre kelt iker-program. Ugyanakkor mind kevesebb az idő menteni az űrhajósokat, mielőtt a vírusok megfertőznék őket odafenn...

 

 

 

A 2042-es Globális Válság azonban ennél jóval bonyolultabb eseménynek bizonyult a 21. század közepén. A mesterséges intelligenciák és az ember közötti példátlan erőpróbák lettek az akkori események, amelyek egyetlen (USA-beli) éjszakába sűrűsödtek, hogy azután a hajnal elmúltával túllépjenek az amerikai határokon. Egyetlen éjszaka volt, amely megváltoztatta a jövőt a jövőben, méghozzá gyökeresen.

 

 

 

 

A sötétség éjszakájában jellegzetes belső dráma feszül, amely tudományos és emberi is egyben. Mégis, egy érzelmi dráma vonul végig a lapokon a nagy ívű történet mögé szorulva, ahol különböző jellemek kerülnek testközelbe és elkerülhetetlenül egymásnak feszülnek, konfliktusokat keltve életre. A szereplők egy része a leendő áldozat, és ez is elkerülhetetlen. Amúgy sorsszerű, mint minden, amit válság generál.

 

Ez a kötet egy klasszikus válság pontos és részletes leírása, egy olyan cselekménysoré, amelynek végén már semmi sem az, ami előtte volt. Amit az elején a napnyugta pillanatában két ember, két netes-szerkesztő suttogva egymásnak elbeszél egy szeles óceánparton, azt néhány óra múlva, pirkadatkor ugyanott, de bolygónk minden más szegletében is, összesen nyolc milliárd ember kénytelen döbbenten megemészteni. A titok egyszerre csak nem titok többé.

A történetet az emeli nagy magasságokba, pontosan az, ahogy ezek az emberek felismerik a fenyegetést, a rájuk leselkedő veszélyt, a végítélet napját, és megkezdik kilátástalannak ítélt küzdelmüket ellene – ki így, ki úgy.

 

A történetnek a Végítélet Napja (Judgement Day) címet is adhattam volna, de nem tettem. Ez a negatív titulus, holott meglehetősen mélyen ható, mégis, nem fejezi ki eléggé azt a műfajt, amelyet a regény írásakor ’teremtettem’. Jobb kifejezés címnek a sötétségre, a pokolszerű éjszakára való utalás. A regény meghatározása misztikus-tudományos lett.

 

Amikor a több kis csoport közül az egyik – a tulajdonképpeni földi főszereplők – a válság éjszakáján, még a késő este folyamán Vandenbergben a légierő kettes számú gépén, az Air Force Two-n a levegőbe emelkedik a nyugati parton, a sötétség – az áramszolgáltatók megbénulása – döbbenti rá őket az események nagyságára. Csak ülnek a gépben, és hallgatják a katonatisztet, aki szenvtelenül számol be az addigi történések alakulásáról. Szótlanul méregetik egymást; a három civil részt vevő, köztük a dallasi tudósítónő akkor érti meg végre, mi is zajlik körülöttük. Nincsenek szavaik rá – akkor még. Christina később az egyik legnagyobb hős lesz, hiszen fel meri venni a küzdelmet a leselkedő veszéllyel, és bátran áll a harc elé. De, mi, vagy ki a leselkedő veszély? És mit jelent a harc? Christina megelégedett hőssé válik a végére, és átitatja a tudat, hogy nem hiába tett meg mindent a győzelemért, nem volt felesleges szembe szállnia az elnökkel és más tehetetlen politikusokkal sem; küzdelme meghozza hajnalra a gyümölcsét. A fiatal nő teremti meg a happy endet nagy alkotásával, a televíziós beszéddel – a Televíziós Beszéd maga a Happy End, avagy csúcspont -, amelyhez természetesen más egyéniség is kell, úgy, mint Helen, a Nemzetközi Űrállomáson korábban heteket dolgozó asztrobiológus, aki akaratlan naivitással, ártatlanul kislányos viselkedéssel egy addig nem ismert és nem várt mederbe tereli a végkifejletet, viszont ahogy jellemzi őt az utolsó lapokon az egyik szereplő: „végtelenül elszánt és határozott ember”, igaznak bizonyul. A harmadik nő, Carla Lucia, az amerikai űrrepülőgép rakományfelelőse és fedélzeti mérnöke csak teszi a dolgát és stabil háttérbázist ad az Ügynek, azzal, hogy mindig, minden pillanatban a helyes döntést hozza meg, amolyan basic dominum. Ő a background teamhez tartozik. Nincs mosolya, nincsenek sorsfordító megjegyzései, nem szerepel a közvetített kamera jeleneteken, de mindenki tudja, hogy ott van, valahol ott dolgozik a háttérben, végül keservesen küzd a pilóták nélkül maradt és irányíthatatlanul sodródó űrrepülőgéppel, és a sok milliárd ember, az összes földlakó, aki követi a visszatérést a világűrből a sok-sok óra kényszerű hallgatás után életre kelt médiában, érzi a jelenlétét. A mexicoi mérnöknő nem tesz mást, mint végzi a dolgát, és végső soron ezzel köteleződik el később a formálódó Közös Ügyünk Cselekvési Terve mellett; beemelődik a történet fősodrába, szerves részévé válik az eseményeknek – éppen a zárásra.

 

A legnagyobb magasságokba a történetet tehát a Televíziós Beszéd emeli a finisben. Három nő dolgozik rajta, három nő a szereplője: Helen, Christina, Carla Lucia. Ők a kiemelt karakterek a záráskor, még ha a legkevesebbet is szerepeltek addig a különböző helyszíneken. Az ő árnyékukban mindenki más csak amolyan statiszta, még az elnök is, vagy a katonatisztek, újságírók hada.

 

A sötétség éjszakája (Night of darkness) valójában tehát mégis az emberi oldalát mutatja meg egy könyörtelen biológiai, tudományos és politikai válságnak. Kizártam belőle minden természettudományos egyenletet, kvantummechanikai szabályt, kozmológiai hipotézist, viszont ott vannak a sorok között a végén, a rájuk való hivatkozás kontraszttalan, elfedett, de ennek ellenére mégis tetten érhető – így válik klasszikusan tudományossá. A politikai válság a lapokon mindvégig egyértelműen tálalt, a kontrasztot a drámában a szereplők - köztük a legmagasabb rangú amerikai politikusok - olykor helyesnek bizonyuló, ám legtöbbször érhetetlenül ostoba döntései mögött ez adja meg.

 

A történethez más is kellett, egy másfajta szemléleti mód, más jellegű gondolkodás. Amikor az egyik legfontosabb szereplőm, a kitörni készülő válságot elsőként érzékelő Sarah Mosquite netes-szerkesztő harcot vív egy hegyvidéki kisvárosban egy médiaszabályozó programmal még az éjszaka elején a holografikus monitorán keresztül, érdekek csatáznak. Ő győz, vagy a mesterséges intelligencia? Egyáltalán szükséges-e a győzelem? A fiatal nő nem adja fel akkor sem, amikor rádöbben, hogy semmi esélye az AI-vel szemben. Azután felismeri, hogy amit vív a társaival, az mégsem csata, nem is háború, legalábbis a „példátlan erőpróbák” nem közöttük zajlanak. A történetemben végül minden váratlan esemény mögött a szuperintelligens program – DEISDATA – áll. Ennek a felismerése bontakozik ki az utolsó fejezetekben, amikor a különböző idősíkok összesimulnak és a szereplők a különböző helyszíneken tudomást szereznek egymásról. A tudat letaglózó: már az éjszaka elején nem volt semmi esélye az emberiségnek. Hogy végül „az áruló elbukott és a jó győzedelmeskedett a rossz felett”, a program jóindulatán múlott, és ez döbbenetes! Mai világunkban az, abban döbbenetes, két évtizeddel később mégsem tűnik fel szinte majd senkinek az első tizenkét órában, még akkor sem, amikor az életük múlik rajta. Ezt nevezzük gyorsan kibontakozó válságnak, olyannak, amelyre „azelőtt még soha sem volt példa”. Ezek az emberek – a szereplőim – a mi gyerekeink, unokáink lesznek. És ezt nevezem én elrugaszkodásnak a mai világunktól, egy, a jövőbe vizionált másfajta gondolkodásmódnak. A nem is oly távoli jövőben sokasodnak a gondok, a napi problémák helyi, de regionális szinten is. Torlódnak a meg nem oldott feladatok, Földünk 2042-ben haldoklik, „és még csak észre sem vesszük”! Nemhogy ma, még akkor sem „látjuk a fától az erdőt”, mialatt mind többen tartanak egy esetleges biológiai háborútól, míg a „biológiai kollapszus” réme a valódi, a csendes gyilkos. A történetem egy látszólagosan boldog világban zajlik.

 

Ez a történet tulajdonképpen azt meséli el, mi történik az otthonunkat adó bolygóval, a Földdel, ha nem vigyázunk rá, ahol már a mesterséges intelligenciák összefogása kell ahhoz, hogy túléljünk egy biológiai kollapszust, a Judgement Dayt, a legmodernebb kori végítéletet, amely fenyegetés egy éjszaka alatt bontakozik ki a semmiből, a nem is oly távoli jövőben, 2042 őszén.

A 2042-es egy éjszakás globális válság nem Amerika terméke lesz, de sorsszerűen Amerikára hull vissza, elsőként oda, azután a globális világközösségre, és végül csak arra igazán…

 

A Judgement Day a belső dráma, az igazi nagy történet: egy sötét éjszaka félelmetes, sokkszerű, és tanulságos eseménysora, óráról órára, percről percre elbeszélve. Legvégül a dolgok jóra fordulnak, a mesterséges intelligencia kijelöli a jövőben is követendő utat, amit az emberiség elfogad. A biológiai vészhelyzetet feloldják, és két hős túlélő hazatér…

 

A belső drámák, amelyek végigkövetik a lapokat, amik lépten-nyomon beleolvadnak a cselekmények tragikumába, a történetet a derekánál a legnagyobb mélységből – az ötödik nő, Simone Goronsky halálakor -, a reményvesztettség poklából emeli ki, és viszi tovább, az egyetlen lehetséges józan megoldás felé, a jövő boldog miliőjébe. Ezért a boldogságért és boldogulásért azonban meg kell dolgozni, megakadályozni egy katonai puccsot a felszínen, az USA fővárosi kerületében, ugyanakkor megmenteni a sérült űrrepülőgép személyzetét a világűrben, majd Helen televíziós szavaival, amelyeket a néhai Kennedy elnöktől kölcsönöz, („kikerülhetetlen tény, hogy mindannyian ugyanazon a kis bolygón lakunk, ugyanazt a levegőt szívjuk be, egyformán aggódunk a gyermekeink jövőjéért, egyformán halandók vagyunk”), a jövőbeli túlélésért – DEISDATA akarata szerint - bejelenteni a globális változtatások terveit.

 

 

A sötétség éjszakája Michael Crichton: Az Androméda törzs című regényének felhasználásával készült, a történet kidolgozására ez a mű inspirált.

 

A regény cselekményei ezáltal kitalált történeten alapulnak. A történet szereplői kitalált alakok, bárminemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve.

 

 

 

        Az összetett történet megírását fontosnak tartottam, mert az egész az összeesküvés alapú gondolkodás alapján építkezik. Ezzel az írással azt az utat igyekeztem megvilágítani és sajátosan elemezni, amelyen azok az embertársaink járnak, akik minden fontosabb történelmi esemény mögött összeesküvést látnak, de legalábbis valószínűsítenek.

 

 

 

A regény a neten született, fejezetenként. Amikor összeállt, egyes pontokon (a cselekmény elágazáspontjai) született néhány másik változat, de a mondanivaló lényegét ez nem befolyásolta. Mindemellett ezért létezhet, hogy több változat él, mert olvasóimnak részenként, heti bontásban továbbítottam. Legvégül nyomdai fűzéssel két kötetté állt össze, ugyanakkor négy részre bontott változat is létezik. Ez utóbbi formátum az illusztrációk nélküli szerzői kézirat.

 

Nagyon büszke vagyok erre a nagyregényemre, mert szerintem terjedelem alapján az, de még akár több tucat oldallal képes lennék bővíteni a jövőben – ha szükség lenne rá. Nem lesz. Így jó. A kéziratot lezártam; benne minden a helyén van és fordítás után – valamikor a nem túl távoli jövőben - így fog kijutni oda, ahová amúgy is való, hiszen ott játszódik: az USA-ba.

A történet margójára azt írtam: „Michael Crichton emlékének”, amivel valóban az volt a célom, hogy az általam egyik legnagyszerűbb amerikai írónak tartott Crichtonnak emléket állítsak, végül mégis lecseréltem az ajánlást. Annak az olvasómnak és egyben barátomnak, pontosabban egy női barátomnak, egykori kolléganőmnek ajánlottam, akitől a legtöbb biztatást kaptam és azt hosszú hónapokon keresztül, 2018-tól a végsőnek tekinthető kéziratig.

 

Amíg az Androméda törzs az USA nagyrészt fiktív helyszínein játszódott, addig az én regényem a valódi Amerikában, és egy rövid fejezet erejéig Mexicoban.

A misztikus történet majdnem felerészben a világűrben, alacsony pályán és másik – meghatározóbb - részében az USA Texas, Nevada, Új-Mexico, Maryland, Kentucky, valamint Kalifornia államaiban bonyolódik; minden nagyváros, város, és egyéb helyiség a valóságban is megtalálható. Egy-két sokadrangú mellékhelyszín kitalált, az odavezető utak sem léteznek, és ez vonatkozik a NASA főhadiszállására, a Black Mountain Irányító Központra is: teljesen fiktív. A Houstont pótoló indító állomás ma még nincs ott a hegy gyomrában, és nem is tervezik létrehozni.

Tehát egy kitalált jövőbeli Amerikában járunk, viszont az ország történelmi háttere megegyezik a valósággal, azzal a piciny különbséggel, hogy 1971-ben nem zajlott – mint néhány banánköztársaságban azokban az időkben - hatalom átvételi kísérlet a hadsereg részéről, amelyre hivatkozom egyszer-egyszer, ugyanakkor 2042-ben, a válság éjszakáján már igen. Egy katonai puccs! Huszonvalahány év múlva tehát kemény idők jönnek az USA két háborúban már megtépázott világára, amely birodalom az Arktisz egy nagyobb részét is magában fogja foglalni az 51. tagállam, Grönland által. És ebből a miliőből emelkedik ki jellegzetes világomban, mint egy Griff-madár a sziklarések közül, az Orosz Föderáció és Japán, valamint Kína melletti másik nagyhatalom, a Mexicoi Elnöki Szövetségi Köztársaság.

Mexico, a feltörekvő NATO-tagállam 2042. október végén Kuba ellen fordul, miután a szigetállam diplomáciai bonyodalomba kerül északi szomszédjával, az USA-val. Az események gyorsan zajlanak azon a viharvert őszi délutánon, 2042. október 26-án, amikor „Guantanamot és ezen keresztül a terület bérlőjét, az Egyesült Államokat első vonalbeli, de mégis titkos diplomáciai úton a kubai elnök azzal fenyegeti, hogy elfoglalja, ha nem engedik szabadon a Bahama-szigetek legnagyobb városában, Nassauban foglyul ejtett ügynökeiket, miután azok ipari titkokat kíséreltek meg kicsempészni az USA területéről, de még idejében sikerült megállítani őket az amerikai hatóságoknak. A két ál-diplomata éppen elfoglalta helyét a Havannába tartó Boeing-887-es gép fedélzetén, amikor az utolsó pillanatban őrizetbe vették őket a repülőgépet elárasztó ügynökök. A hírzárlat alatt terebélyesedő konfliktus elhúzódása már azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a felszínre tör és akár nemzetközivé is szélesedhet, ha az amerikai kormány nem tudja 24 órán belül megoldani és elcsitítani a felcsapó indulatokat.”

Az elnököt napnyugtakor figyelmeztetik, hogy másik programja szerint mégis szakítson időt a visszatérő orbiter, a második generációs űrrepülőgép, a Nellis-1 landolása körüli események figyelemmel kísérésére is (amelynek hazatérő utasa a fentebb emlegetett asztrobiológusnő, Helen). Az alig egy éves űrsikló a Return to space nevű űrprogram első személyszállító űrhajójaként működött és másodikként csatlakozott pár nappal korábban a hetedik Nemzetközi Űrállomáshoz a mexicoi Guatemala űrrepülőgép után. A Nellis-1 program szerint azon az éjszakán tért volna vissza a világűrből és a nyugati parton nagy médiafigyelem kísérte a landolás előkészítését. Keleti parti idő szerint pontosan este hét órakor „O’Brian átvonult a helyzetelemző terembe, hogy netkapcsolaton keresztül konzultáljon alelnökével és az Elnöki Hivatal többi emberével, akik éppen akkor tartottak megbeszélést Bill Marcus vezérőrnaggyal a légierő legjobban felszerelt nyugati parti légitámaszpontján, a sikló tervezett landolási helyén, Vandenbergben. Úgy tűnt, minden rendben van. Valamikor este nyolc óra után visszavonult feleségével a Fehér Ház háló részlegébe, azzal a meghagyással, hogy még éjfél körül ébresszék fel, bármennyire mélyen is alszik, hogy tájékoztatást kaphasson a Kuba-ügy friss részleteiről. Előbb arról.”

O’Briant valóban felkeltették és valóban éjfélkor, viszont amikor álmosan rákérdezett, hogy mi van Guantanamóban, titkára szavaiba vágott. (A következő sorok nincsenek benne a regényben, viszont érdemes hozzágondolni azokat, éppen akkor, amikor ott tartunk az olvasásakor.)  - Nem Kuba és nem Mexico, uram! A Nellis-1! Nem lesz landolás! Balesetet szenvedett az űrrepülőnk, uram! Jöjjön azonnal!

Hogy mi történik ezután a földön és a világűrben, hogyan robban ki egy példátlan válság és az hogyan terebélyesedik el, mialatt a haldokló amerikai űrrepülőgép legénységét is meg kell menteni a világűr határán, ugyanakkor a raktérben el kell pusztítani a halálos mikroorganizmusokat, megsemmisíteni az Andromédát (Idegent) rejtő tartályokat, amire az árulók a Pentagonban már szemet vetettek, kiderül a regényből.

 

 

 

A regényt három éve írtam, és nem változtattam semmit rajta azóta, csupán neveket adtam a fejezeteknek. Egyes változatokban mindössze számozással vannak megkülönböztetve a fejezetek, a fejezetcímeket a netes változatban alkalmazom. A szerzői kézirat is egyszerűbb, és a válság első és második napját sem különítem el; talán körülményes is lenne, hiszen az USA időzónákra tagolódik, és egyszer az egyik, másszor a másik zónában bonyolódnak a cselekmények. Körülbelül az éjszaka fordulóján, a hegyvidéki időzóna szerinti éjfélkor elbeszélői stílusból személyes visszaemlékezésekre váltok, és ezeket alkalmanként betétnek használom a történet jobb megértéséhez. Mintha egyes szereplők utólag számolnának el az élményekkel. Olvassunk bele egy ilyenbe:

 

„Nagy tragédia előjele volt a Nellis-1 életre kelte, és ez is DD terve szerint ment végbe. Most, hogy a Válság elmúltával egészen tiszta fejjel gondolkodunk, és belefogtunk a legnagyobb, legjelentősebb hatású nemzetközi programba, amely valaha is működött bolygónkon, elmondhatjuk, hogy egyetlen mesterséges intelligencia család virtuális kezében volt a sorsunk. Ők, a Digicom elszabadult programjai erőszakolták ki nekünk, kövezték ki a jövőben követendő utunkat, de akkor nekünk, az Elnöki Munkacsoportnak még mindig nem volt fogalmunk a legjelentősebb összefüggésekről, holott a jelek, amelyek arra utaltak, hogy hamarosan gyökeres változások jönnek, már látszódtak. Félelemből, vagy tán fásultságból, akaratgyengeségből, vagy alkalmatlanságból, de nem láttunk az orrunknál előbbre. Most, nemrég, az ülésteremben, néhány perccel ezelőtt megkaptuk ezt a vádat a Helen La Rue elnöklete alatt végigült harmadik bizottsági meghallgatáson, és nem vagyunk rá büszkék. Ugyanakkor felment minket, az Elnöki Munkacsoport katonákból és politikusokból álló tagjait, hogy összezavartak minket az egy ideig mindenhonnan áradó és egymásnak helyenként ellentmondó információs bombák, a DGL-ektől érkezett jelentések. Roger Middlesworth azonban a jegyzettömbjében már folyamatábrákat rajzolt fel, végig, a Nellissel létrejött videós kapcsolat alatt és az egyik összefüggésrendszer piszkozatánál egyszerre csak megalkotta a később igaznak bizonyuló menetrendet. A döbbenetes az volt benne, hogy nem ismerte fel a jelentőségét. Az utolsó utáni pillanatba léptünk és még mindig nem a lényegen dolgoztunk! Middlesworth hevenyészett ábrákat vetett papírra, olyasmiket, mint korábban a nagy monitoron. Nellis – Morro Bay – Reno – Vandenberg - Organ – Las Cruces – Washington D.C. Mindegyik fölé odaírta: DEISDATA, egyedül az AFB neve fölé írt mást. Tudják, mit írt oda piros színnel? FILLMORE! A FILLMORE nevet vetette oda, az alelnök családnevét! Ő volt az első, aki felismerte, hogy valószínűleg árulók… igen, kimondom… árulók vannak az Amerikai Egyesült Államok kormányában, de nem hitte el! Nem tudta elfogadni, pedig a bizonyítékok egymást erősítették! Hogy mi történt ezután? Jól emlékszem, mi történt! Elkáromkodta magát és négybe tépte a lapot. Lerajzolta az egészet, azután széttépte. Igen, így esett meg! Most is, mint néhány perccel ezelőtt Middlesworth is La Rue asszony előtt állva, nem tudok mást mondani, mint azt, hogy sajnálom! Nagyon sajnálom, hogy idáig fajultak az események, hogy hályog volt a szemünkön, szemellenző!”

 

Vagy itt van egy másik:

 

„…csak hagyják őt érvényesülni, egyelőre mást nem kérünk!” Haise és Donley megkövülten bámulták Christinát, ahogy csípőre tett kézzel egyszerre csak a nagy monitor elé áll, és onnan tekint fel rá. Noha elég távol álltunk meg, a terem másik végében, mégis érteni lehetett, ahogy Christina egy rövid hátrasandítás után beszélni kezd a holografikus monitor irányába. Úgy viselkedett, mint valami kislány, aki a megérdemelt játékára vár egy ablak alatt, amit valaki megígért, és hogyha jól viselkedik, kiadja neki: „Szia, Deisdata! Itt vagy valahol?” Nagyon szívszorító pillanat volt. Arra gondoltam, hogy ha nem lesz válasz, akkor elvesztünk. A kijelzőn azonban változatlan volt az állapot. Megosztottan tovább világított ugyanaz, amit Middlesworth lebegő monitorán is láthattunk korábban, még a helikopter elemelkedésekor is, mielőtt a Pennsylvania Avenue átrepülésekor meg nem szakadt volna a kapcsolat a Ház belső informatikai rendszerével. Ugyanazt a szoftvert használták itt Andrewson, mint mi, a nemzetbiztonsági tanács tagjai, benn, még a helyzetelemző teremben. A Stratégiai Húszasok aktuális állapotát láthattuk húsz ablakban, és egyelőre a türelmesen várakozó kolléganőm is ezt nézte: mindegyik négyzet üres volt, és mindegyik jobb alsó sarkában piros jel világított. Itt döbbentem rá végképp, és ekkor értettem meg, hogy a Válság egyik legmélyebb pontján tanyázunk, és azt is, hogy az Amerikai Egyesült Államok hadseregének és légierejének infrastruktúrája ténylegesen összeomlott, amire a korábbiakban még soha sem volt példa. És akkor csapott le a következő villám! Belépett a képbe Al Donally, és minden reményünk elveszett…”

 

 

A legvégén tehát leírom, amint az amerikai intézményrendszer összeomlik, és nemcsak az USA érintett benne, a nagyhatalmakat is bedarálja szerte az északi féltekén, majd napok alatt tovagyűrűzik a világban. A következmények: az Orosz Föderáció bukja a legnagyobbat, amely hadviselő fél volt korábban egy rakétaháborúban. Magyarországon már azon a hétfőn késő délelőtt rendkívüli események zajlanak, mint ahogy Európa nagyvárosaiban. A történet Epilógusában célzok ezekre. A politikusokat menesztik mindenhol. Szakértői kormányok alakulnak, és 2043-ban végül sikerül úrrá lenni a kollapszuson, a politikai krízisek nyomán kialakult energia-, és élelmiszeripari válságon, előtérben a klímakatasztrófával. Amikor írtam, akkor még ez utóbbi problémát fontosabbnak tartottam. Végül a klímaválság a történetben, a Válság után néhány éven belül feloldódik. "Az emberiség új technológiákra tér át".

Hát, nem kell még 20 évet várnunk rá!

 

Lassan éltre kel a rémálom!

 

 

És még egy idézet az utolsó oldalakról:

 

• …vegye ki a kezét a zsebéből!

O’Brian nyomást érzett a gerince mellett a háta közepén. Oldalra tekintett és még látta, amint a vezérkari főnök helyettese és a támaszpont-parancsnok elhűlt és semmibe révedő tekintettel lassan felemelik kezeiket. Mögöttük két szürke overallos, chat-szemüveges katona állt és gépfegyvereket nyomtak a hátuknak.

• Azt mondtam, emelje ki kezét a nadrágja zsebéből, elnök úr! – szólt egy mély férfihang mögötte, egészen a fülébe súgva, de az elnök nem reagált azonnal. Kellett néhány pillanat, mire megmozdult.
• Mi ez? Talán valami rossz vicc?
• A felesége bizonyára jól érzi magát Camp Davidben, ahová maga oly sietősen kimenekítette éjfélkor! Nem gondolja, hogy most unalmában néhány testőrével játszadozik, abban a nagy halványpiros ágyban? – lihegte az ismeretlen a tarkója mögött. – A first lady hajlamos a kicsapongásra. Ezzel röppenti el bizonyára a félelmét is, most, hogy nincs áram, televízió, internet…
• Ki maga? – kérdezte nagy levegőt véve az elnök, majd felnyögött, ahogy a fegyver csöve erősebben nyomódott neki. Várt, de válasz nem érkezett. Előre és lefelé tekintett, ahol a nagy monitor előtt, a terem mélyén egy szürke ruhás alak éppen Christina kezeit csavarta hátra, majd kilökte oldalra a sikongató nőt és lenyomta a padlóra. Ekkor a tudósítónő és a kezeit felemelő elnök egy rövid pillanatra egymásra néztek a felsorakozott fegyveresek között. Végünk van, Larry! – villantak meg a kék szemek…

 

 

Amit a regényben kifejtek, és így kerül át a filmforgatókönyv-tervezetbe is, az valóban maga a rémálom. Idézet egy másik írásomból, amely szintén megjelent korábban a neten:

 

• …és amire aktívan célozgatok a regény közepétől, az az, hogy a főszereplők az éjszaka közepétől mind többször szóba hozzák az elkövetkező statáriális állapotot. Annyira válságos a helyzet, hogy "lassú átmenetre" nincs esély, azonnali cselekvés kell. Az elnök kifakad, és néhány évtizedes átmenetről beszél csupán, azt tartja elfogadhatónak: "...néhány évtizedes átmenetre van szükség..." "Egyetlen napunk van rá!" - ez a válasza egy másik főszereplőnek, aki már végiggondolta a közelgő véget. Ez ugyan lehetetlennek tűnik - hogy egy nap elegendő legyen az új stratégia kidolgozására -, mégis bekövetkezik. A Válság harmadik napján - egy biológusnő televíziós beszédétől számított 24 órán belül - megalakult az a munkaközösség, amely civil kezdeményezésre indult tehát. Végül az USA alelnöke lemond, majd az elnök is. Következőként a nemzetbiztonsági főtanácsadó is menesztésre kerül, és így tovább. A statáriális állapot azért következik el, mert a légkör elérte a szén-dioxidot tekintve a 450 ppm-es szintet, amely adat - a légköri szén-dioxid-szint alakulása - már másfél évtizede hamisított volt. Az emberiség hirtelen szembesül azzal, hogy nagyobb a baj, mint azt addig prognosztizálták. A 'Megújuló Világunk - Bolygónk Megmentése' programtervezet azonnali cselekvést ír elő: oxigént kell juttatni a Föld légkörébe, ezentúl minden állampolgárnak - akkor: világpolgár - társadalmi munkában részt kell vállalnia a "takarításban". Aki nem hajlandó "beállni a sorba" azt statáriális eljárások során likvidálják, legyen az amerikai, orosz, ausztrál, teljesen mindegy. A következő naptól megindul a regisztráció, és emberek milliói indulnak az oxigéngyárak felé, óceánt takarítani, fákat ültetni, stb... Egy rémálmot vizionáltam a Sötétség Éjszakája lapjain szomorú, sötét képekkel színezve, és mindezt rossz idő kísérte: minden helyszínen esett az eső, viharok dúltak. Nem véletlenül. A cél a megdöbbentés volt. Lehet ilyen a bolygónk is, nehezen élhető, mindennapi küzdelmekkel terhelt húsz év múlva. Ha hagyjuk, kifakul addigra minden szín, szürke mindennapok jönnek, szó szerint szélsőséges időjárással. Megoldást mégis kínálok, de az is sötét felhőkkel kísért. Statáriális állapot - ez marad, ha addig nem cselekszünk…

 

 

 

 

 

Mindig azon kesergünk, már ha eszünkbe ötlik keseregni rajta, egyáltalán, ha gondolunk rá, hogy mennyi szén-dioxidot fújunk a levegőbe, azaz bocsájtunk ki a technológiáinkkal. Úgy összességében, mi, emberek. Kesergünk rajta, hogy sokat, és legtöbben mégis legyintenek. Talán a szájukat is elhúzzák, és megmosolyogják ezeket a gondolatokat végül. A statisztikákat, az előrejelzéseket, a tanulmányokat. Cseppet sem foglalkoznak velük, a víziókkal, amit egyesek a jövőbe prognosztizálnak, vetítenek ki – már, ha eljut egyáltalán hozzájuk az információ: az átlagemberhez.

Az átlagemberhez az átlaginformáció sem jut el.

A valódi adatsorok rejtettek.

’Erőforrás-válság lesz 2040-ig’. Gelencsér András vegyész-légkörkutató, a Pannon Egyetem rektora szavai ezek, amelyek néhány hete nyilvánosak. Ez a másik, és ezen már jobban elmennek az embertársaink, jobban megfogja őket: el is hiszik. Tenni érte azonban nem nagyon akaródzik, maximum annyit, amennyit ellestek másoktól, amire tanítják őket, amire kényszerülnek. Szelektíven gyűjtik a szemetet, és még jó pár nagyobb és apróbb hasznos és környezetkímélő, vagy környezetbarát dolgot tesznek, egyénileg és családi szinten is. És akkor megtettek mindent, nyugtatják magukat a pillanat törtrészéig – jobb esetben. És ez láthatólag és látszólag így van rendben. Ennyi várható el – ez a gazdaság érdeke. A jelenlegi, a fosszilis alapokra épülő gazdaság érdeke.

’A civilizációnk néhány évtizeden belül összeomlik’. Ezt is Gelencsér mondta. ’Elkéstünk’.

De talán mégsem.

Akkor, hogy is van ez?

 

 „Lovelock himnusza mindannyiunk élelme: Gaia az, aki megszül minket, ő a levegő, a tenger, ő minden, ő a növekvő fű, ő te vagy és én vagyok.”

 

 

’Nyersanyag-válságról’ nem tudtam korábban, és ugyan tanultam valamit a nyersanyagokról, ásványkincseinkről, leginkább azok gazdaságos kitermeléséről, még a középiskolában, egészen odáig, hogy később egy ELTE-oktató egyetemi tanár jóvoltából holdkőzeteket is vizsgálhattam, nem voltam képes elképzelni, hogy a nemes-, azaz a ritkaföld-fémeink – a lantanoidák - elfogyhatnak. Most már tudom, hogy a baj iszonyúan nagy!

A problémát nem itt láttam. A problémát ott láttam, hogy bolygónk túl fog népesedni. Ma már tudom, tudhatom, hogy nem ez az elsődleges gond, nem ez fogja kirobbantani a válságot, a kollapszust. Ez csupán hozzásegít az összeomláshoz, már ha bekövetkezik a túlnépesedés, hiszen, lehetséges az is, miszerint nem leszünk többen nyolc milliárdnál. Én öt éve azt képzeltem, hogy biológiai háború jön. Elszabadul egy mikroorganizmus, amolyan vírus-szintű élő szervezet, és pandémiát okoz. Pillanatok alatt elterjed a bolygón, és ha ki nem is irtja, de megtizedeli az emberiséget. Azt képzeltem, hogy ezt egy majdani amerikai kormány egy összeesküvés részeként – az oroszokkal, a kínaiakkal és japánokkal, illetve azok kormányaival együttműködve – fogja megtenni. Azt vizionáltam, hogy mi történik akkor, ha ez kiegészül, vagy készül kiegészülni egy klímakatasztrófával. Azért ezt a gondolatot építettem fel, és gépeltem le, mert tudomásom szerint jelenleg még nincs, és nem is volt megjelenve ilyesmi forgatókönyv erre a vízióra, félelemre.

A víziónak van valóságalapja.

A vízió egy hollywoodi katasztrófa-film forgatókönyv-tervezetté vált a szerkesztésem alatt. Akik igazolják: a követőim és más olvasóim, legjobb barátaim, akikre nagyon büszke vagyok. És ugyan volt olyan személy – egy kolléganőm -, aki el sem hitte, hogy én írtam, tulajdonképpen csak kinevetett érte, és ezzel a legmélyebb megalázást követte el ellenem több egyéb mellett: „nemhogy írni, köszönni sem” tudok, aki erőszakos embernek titulált – holott éppen ő maga (volt) az, és erről persze szinte senki sem tud(ott) rajtam kívül -, szóval a helyzet éppen fordított: a válságról szóló több mint négyszáz oldalt Michael Crichton eredeti gondolatát, ötletét követve én írtam. A válság réme nem légből kapott. Ilyen-olyan formában, itt és ott ezrek írtak róla, és ezeket én az elmúlt években összefoglaltam, vagy megkíséreltem összefoglalni, majd egy olvasmányos, hétköznapi emberekkel mozgatott történetbe keverni, és megjelentettem blogomon.

A víziónak igen nagy valóságalapja van.

 

 

Lehet új, ismeretlen jövőbeni betegségekkel riogatni, de azt sem szabad elfelejtenünk, hogy itt vannak a régiek is. Olyanok, amelyek a migrációval, a modern kori népvándorlással terjedhetnek egyik égövből a másikba szárazföldi úton ugyanúgy, mint egy rövidebb-hosszabb légi utazással. Itt tehetjük fel azonnal a szívbemarkoló kérdést, miszerint mit tennének a döntéshozók a földfelszínen, ha egy menetrendszerinti repülőgép fedélzetén – még a levegőben - járvány törne ki? A tengerbe vezetnék a gépet? Lelőnék egy levegő-levegő rakétával? Ez utóbbit egy néhány éve megjelent amerikai könyvben írták meg, hogyan pusztítaná el a Sikorsky-helikoptert a fölötte kőröző F-35B Lightning II lopakodó harci repülőgép, amikor az megfertőződik az AT-1, vagy AT-2 idegen mikrorészecskével.

A válasz logikus lenne, és minden bizonnyal van is rá forgatókönyv. Ez a fenti legalább kettő lehetőség.

A WHO, az Egészségügyi Világszervezet fel is vette idei listájára az X-kórt, amelyről ma még nem tudjuk mi, hogy eszik-e, vagy isszák (majd), azaz, hogy hogyan fog terjedni, milyen úton-módon, mennyire lesz virulens, szóval semmit sem tudunk róla, csak azt tudjuk, nagy az esélye, hogy megjelenjék, hogy felüsse fejét közöttünk. Valamikor a közeljövőben akár világjárványt is okozhat majd, „lehet egy vírus vagy egy katonai, biotechnológiai fejlesztés, ami elszabadul, vagy már ismert kórokozók mutációja.”

De lehet akár egy űrbaktérium is.

Első körben megmosolyogtató a gondolat. Jobban belegondolva azonban lehetséges, sőt…

Elsőként a történelemben egy amerikai író, Michael Crichton vetette fel egy nagyobb lélegzetű írásban, amely nemcsak a szakterület tudományos kutatóihoz jutott el, hanem a nagybetűs nagyközönséghez is, annak lehetőségét, hogy egy pusztító járvány akár órákon, napokon belül kiirthatja az emberiséget. Ennek a regénynek egyébként folytatása lett: a robotikából doktorált, Microsoft-alkalmazott Daniel H. Wilson tovább fonta az elvarratlan szálat, és ismét a felszínre hozta a hatszögű kristályszerkezetet. A példa a helikopterrel és lopakodó géppel tőle való. Hogy hogyan vehetjük fel vele – az ismeretlen eredetű fertőzéssel – a küzdelmet? Az új műfajban (techno-thriller) az amerikai orvosi-szakíró meglebegtette annak a lehetőségét is, hogy a bioszféránkba beszivárgó (vagy behurcolt) idegen létformák mikronnyi méretük ellenére lehetnek akár intelligensek is. Kell, hogy "megfontoljuk annak a lehetőségét is, hogy egy távoli bolygó értelmes lényei talán nem nagyobbak, mint egy bolha, vagy talán nem nagyobbak, mint egy baktérium." Egy meteoritban talált 2 mikron méretű primitív szervezet ideális, vagy ideálishoz közeli körülmények között akár egy közlőszervrendszerré is kinőheti önmagát. És akkor aztán bármi megtörténhet, ami azt jelenti, hogy a belátható lehetőségeknek a fantáziánk szabhat csak határt…

De vajon a valóságban megtörténhetne-e egy ilyen támadás?

Crichton fikciójában az élő kristályszerkezet, a fenol-gyűrűk sorozata „úgy működik, mint egy kis reaktor: az anyagot energiává, az energiát anyaggá alakítja”, és ha elegendőhöz jut hozzá, „ezerféle mutációban ezerféleképpen fog ölni”.

Az író azonban egy ponton túl elengedte a fonalat, és elpusztította az Andromédát. Pontosabban írva: eltüntette. Ráhagyta az olvasóra, hogy az mit ért az alatt, hogy mind magasabbra szállva feljut a felső légkörbe. Végül nyilván elhagyta a bioszférát, és (előbb-utóbb) tovább állt a világűrben.

De mi van abban az esetben, ha egy élő szervezet szuperkolóniát alkotva nem hagyja el még a közeli világűrt sem, ha tovább kering Földünk körül (vagy szinte mindig is ott keringett)?

Ha tehát potenciális veszélyt jelentve ott leselkedik ránk?

Az író elvarratlan fonalát tovább lehet gombolyítani, megdöbbentő horizontokat nyitva.

Az X-kór tehát lesújthat a világűrből is (és az sincs teljesen kizárva, hogy a földtörténet során, vagy csak az elmúlt évtizedekben, évszázadokban mindez megtörtént).

 

 

Al Gore egyik ismeretterjesztő kisfilmjében láttam elsőnek a rémképeket, ő sulykolta belém, hogy nagy a baj, hogy beteg Gaia. Gaia haldoklik. Hogy optimizmusra nincs indok, én magam is leírtam, és ugyan ’sajtóm’ alig van, mégis eljutott párakhoz a mondanivalóm. A követőim elfogadták, amit leírtam, és ami a legfontosabb, hogy értik, mit akarok közvetíteni: van módunk tenni! Fogtam magam, és ugyan évekig tartott, viszont megírtam én is a magam módján, hogy ’Gaia haldoklik’, és erőforrás-válság lesz 2042-ben.

Sokan azt mondják a klímaválságra válaszul, hogy: klímahisztéria. Hogy nincs semmiféle klímaválság, és soha nem is volt. Meg azt is, hogy: Világgazdasági Fórum, Davos. Hogy az is a stratégia része, hogy jól megijesszenek minket. Senki sem figyel fel rá, hogy itt különböző dolgok vannak összemosva? Az 1973-as Jom-Kippur-i háború óta nem volt akkora az atomháború réme, a veszélye, mint ma. Sokan azt sem tudják, hogy volt egy ilyen néven elhíresült háború a Közel-Keleten. Vajon miért nem? Miért nem tudják a világ polgárai a globális történelmet? Mindenki csak azt tudja, hogy 1962-ben ott villogott a piros gomb a Karib-térségben, és csupán percekre, azaz néhány ujjmozdulatra voltunk a világégéstől, hogy küszöbön állt a III. világháború, valamint, hogy a szovjet és az amerikai vezető kompromisszuma mentette meg Gaiát. A valóság az, hogy a szovjet meghátrálás mögött a moszkvai atomtudósok felvilágosító érvei álltak, mit is okozhat néhány oda-, és visszacsapás; Hruscsov okos döntést hozott.

Gaia a fosszilis kapitalizmus miatt haldoklik.

 

A munkát elvégeztem – én erre voltam képes. Szerintem nem kevés. Félek azonban attól, hogy mint majd a valóságban is, ez mégis kevés lesz. Többet kell tenni! Dolgoznunk kell majd azon, hogy eltakarítsuk azt a mocskot, amit az elmúlt évtizedek alatt felhalmoztunk, felhalmoztak eleink. Attól tartok, miszerint nehéz évek jönnek. Mind inkább biztos vagyok benne. Az optimizmusnak vége! Tudom, hogy amit elgondoltam az bekövetkezik, és nem 2042 októberében, hanem már – apránként – ma, vagy holnap is.

Már rég nem elég, hogy nem dobjuk el a cukorkás-zacskót az utcán, "cukorkát sem szabadna gyártani, már negyven éve nem." Ezt olvastam valamikor egy kommentben, és azt hiszem, ez jól fejezi ki, jól írja körül a problémakört.

Nem vagyunk az utolsó utáni pillanatban, mert az tegnap, vagy akár már negyven éve elmúlt.

Lovelock himnusza mindannyiunk élelme: Gaia az, aki megszül minket, ő a levegő, a tenger, ő minden, ő a növekvő fű, ő te vagy és én vagyok.

 

 

 

Az egész világon leálló Facebook szinonímája az egész világon leálló internet, illetve internetek, mint ahogy azt én elképzeltem 2019 elején és meg is írtam a Sötétség éjszakája c. 460 oldalas írásomban. Ott egyetlen (éppen az amerikai kontinensen végigvonuló) éjszakán bénul meg órák leforgása alatt a Google és a Terrabrowser, a két (a 30-as évek közepétől együtt létező) szolgáltató. Víziómban „Európában éppen egy munkanap elején-harmadán” köszönt be a virtuális csend és a hatás ugyanaz: „leállnak a gyárak, az üzemek, a tanítás és a szolgáltatások nagy része” is. Én vettem a fantáziát és néhány éve elképzeltem, mi történik akkor. Elképzeltem, ahogy elég néhány óra és a döbbent emberek megzavarodnak: nincs mihez igazodniuk. „Zavargások törtek ki New Yorkban és Chicagoban” – mondja az egyik szereplő, nagyjából az első órák végén. A mexicoi netes szerkesztő nem tudja még, meddig tart az, amiről addig elképzelni sem tudták, hogy megtörténhet. De tart és az még csak a kezdet! „A egyik gócpont Stratham volt, a zavargások innen terjedtek szét” – mondja jóval később, egy visszaemlékezésekor a főhős, a biológusnő, aki akkor már tudta, látta mi miért történik. Az elnököt is felébresztették Fehér Ház-i mély álmából (persze még más okán: felmerült, hogy Amerikát megtámadták). Végül hajnalra teljes lesz a káosz. Mindez pedig azért, mert a mesterséges intelligenciák megelégelték az emberek, a globális összefonódás öngyilkos „nem tesszük” politikáját. Nem tesszük, mert túl nagy áldozatokkal járna. És mi fog következni? Ha megoldódik a válság, ha nem? „Ezer dolog. Kínszenvedés lesz, de magatoknak kerestétek a bajt. Nem tudtatok élni a lehetőségekkel. Látszatterveken dolgoztatok évtizedeken át, és ez most megbosszulta magát.”

 

Miután a Kennedy-gyilkosság napjainkban-éveinkben megoldódni látszik, és kiderül végre, hogy nincs bizonyíték (az égvilágon semmi) a konteókra, az összeesküvés elméletekre, kimondhatjuk ugyanakkor azt is, hogy a Mary Celeste örök rejtély marad. Időben távoli az eset, így mára nem maradtak élő szemtanúk, a tárgyi bizonyítékok eleve gyérek voltak, szinte csak a helyszíni megfigyelés korabeli leírásai alapján dönthetünk, (és végül) nem tudjuk megmondani hová tűnt a 32 méter hosszú tengerjáró legénysége az Atlanti-óceánon. Ugyanígy elnyeli a folyton telő idő köde az M/V Jojita különös esetét is 1955-ből, ahol a Csendes-óceánon Vanua Levu és egy atoll között nyoma veszett a teljes legénységnek, személyzetnek, valamint az utasoknak. Az M/S Estonia viharos időben indult Stockholmba és átfordult a tengeren 1994-ben, azután mint a kő, úgy süllyedt el, körülbelül 900 halottat hagyva magában, vagy maga fölött. Tudjuk a valódi okot? Pusztán csak a hullámverés miatt szakadt le az orra, vagy esetleg tengeralattjáróval ütközött? Volt talán több robbanás is a hajótestben, amely meggyorsította a katasztrófát? Eldönthető lenne, ha kutatható lenne az eset. De nem kutatható! Valamiért teljes a hírzárlat az ügyben. A hajó kapitánya, bár túlélőként regisztrálták, később egy svéd kórházból eltűnt. Összeesküvés áll a tengerjáró ügye mögött? A valódi tények, bizonyítékok eltitkolásának vonatkozásában? Valószínű, hiszen ugyanolyan (vagy hasonló) szarkofág szorításában nyugszik a tenger mélyén ez a komp is, mint a csernobili 4-es blokk maradványai. Apropó: Csernobili atomerőmű. Tényleg biztosan tudjuk, mi történt azon az éjjelen az irányítóteremben és az épület mélyén? Meglepő lehet a válasz, de mind a mai napig nincs egyértelmű magyarázat. Még azt sem tudjuk biztosan, ki nyomta meg a vészleállító gombot a kezelő panelen!

Van hazai esetünk is, oly sok más mellett. Például ma már ismerjük a budapesti, Róna utcai légikatasztrófa kiváltó okát, amelyet az akkori rendszer titkosított, holott az okokat 1961 őszén már tudták a bennfentesek, csak épp a rendszer sajátosságai miatt nem vertek nagy dobra. 2017-ben végre felismerhettük (már aki olvasta az akkori bulvár-sajtót), hogy a légi fegyelem súlyos megsértése, valamint egészen elképesztő cselekedetek vezettek a 30 halálos áldozatot okozó katasztrófához a főváros felett. Több mint 50 év kellett ahhoz, hogy kiderüljék: egy fiatal nőt csempésztek fel a fedélzetre, aki a kritikus pillanatokban szexuális kapcsolatba került a személyzet legalább egy tagjával (a pilótával mindenképp), így vonva el a repülőgép vezetéséről a figyelmet. Kimondhatjuk: ez volt az oka a sétarepülést teljesítő Dakota lezuhanásának.

1975. szeptember 30. - Bejrút: egy Malév-gép tengerbe veszik, de soha, senki sem tudhatja meg miért. Ezt a magyar gépet, és túlnyomóan magyar utasokat érintő légi közlekedési balesetet úgy tartják számon, mint az egyetlent a világon, amelyet nem vizsgáltak ki részletesen, ahol a (valódi) felelősöket nem nevezték meg.

Maradt-e még izgalmas történelmi emlék, amely megmozgatja fantáziánkat, amelyik vagy megoldódott az elmúlt időben, vagy tovább bonyolódott, összekuszálva saját szálait? Persze, hogy maradt! Máris itt van a Djatlov (Gyatlov) rejtély. Ma már sokan ismerik a történetet: 1959 telén kilenc orosz túrázó az Észak-Urálban rejtélyes halált halt, hihetetlen izgalmat generálva lelkes kutatókban, arra késztetve őket, hogy megoldják ezt a rejtélyt is. Ma már van (alternatív) tudományos magyarázat a hegymászók halálára vonatkozóan, mégpedig egy természeti jelenség, egy olyan, amelyre a korabeli vizsgálat során senki sem gyanakodott, hiszen azt a ritka légköri effektust (Kármán-effektus) az emberiség még (szinte) nem is ismerte akkor, amikor az a hegyoldalban az utolsó percekben kialakult. A hivatalos orosz magyarázat azonban mást mond: a tragédiát lavina okozta. Vajon mi az igazság? Lehet-e pontot tenni ennek az ügynek a végére is?

Megtörtént-e a Philadelphia-kísérlet, ahol egy hajó teleportálódott egy időre egy kikötőből 1943-ban? Megtörtént-e a roswelli eset, illetve ugyanakkor találtak-e egy Socorro melletti mezőn néhány földönkívüli lényt, helyesebben azok holttesteit? Sokan esküsznek, hogy igen. Ugyan nincsen kézzelfogható bizonyítékuk, egy sem, de közvetettek bizony vannak. Zavarba ejtőek…

Ami azonban még döbbenetesebb, és ami a széles olvasóközönség, és filmfogyasztó-tábor előtt – úgy tűnik – rejtve maradt a 21. század elejéig, az nem más, mint az, hogy miért történhetett meg a Titanic tragédiája úgy, ahogy megtörtént. Száz éven át úgy tudtuk, hogy az óceánjáró személyzete felelőtlen volt, rátartian hajózott az éjszakában, teljes sebességgel, figyelmen kívül hagyva a jégveszélyt. Ma már kijelenthetjük, Edward John Smith kapitány nem hajózott felelőtlenül, nem akart minden áron rekordot dönteni, neki elfogadható volt az április 17-ei érkezés is - miután a társaság tulajdonosa emellett döntött, még a szárazföldön -, és nem hagyta figyelmen kívül a jelentéseket, de arról, hogy abban a térségben – épp ott, ahol szinte percek alatt hajóztak be a Labrador-áramlatba egy teljesen más fizikai-kémiai paraméterű zónából – a szokottnál is nagyobb dagály következtében rekord mennyiségű jéghegy úszik, nem lehetett fogalma. Egyébként a hosszú évszázadok óta legkisebbnek mért 1912. január 3-i nap-, és holdközelség jóval több jéghegyet emelt ki Új-Fundland, és Labrador partjainál a tengerből, mint addig és hónapokkal később ezek zárták végül el a Californian, a Carpathia, valamint a Titanic útját azon a végzetes éjjelen, és míg az előbbi két hajó valóban meg is állt, a Titanic tovább hajózott nyugatnak. Az valóban felelőtlenségre utal, hogy a két őrszemnek nem volt a keze ügyében binokulár, így Fleet szolgálatos matróz későn fedezte fel a hajó előtt úszó jégszigetet. A felelőtlenség abból adódott, hogy a tárolószekrény – amelyben a rendszeresített távcsöveket tartották – kulcsra zárva maradt, a kulcs pedig egy tiszt zsebében, Southamptonban, miután a White Star Line kirúgta, és eltávolították a fedélzetről. Az igazsághoz tartozik, miszerint a két matróz azzal sem fedezhette volna fel a jéghegyet idejekorán, ugyanis azon az éjszakán minden kontraszttalan volt az óceánon - minden, ami jéghegy. Sajátos légkörfizikai okok miatt egy különös légköroptikai jelenség uralkodott akkor, ott a Labrador-áramlatban: a hideg vízi szcintilláció. Ennek volt köszönhető az is, hogy később a tengerész tisztek nem ismerték fel a közelben veszteglő Californiant sem, holott látták a horizonton. Másik hajónak vélték, és ugyan adtak le reflektorokkal morze-jeleket, de válasz nem érkezett. Válaszolt viszont egy másik rejtélyes hajó, de a válasz egy, a horizont felett pislákoló csillagtól származott – viszont ezt ők akkor nem tudták, ezt mi is csak a 2010-es évek óta tudjuk. A lényeg az, hogy a tisztek és a kapitány értékes perceket vesztettek azzal, hogy erre pazarolták idejüket, és nem a mentés felgyorsítására. Igen, így esett, a Titanicot azon az éjszakán sorozatos balszerencsék sújtották.

Megtörtént-e Jamie és Avaszin hihetetlen élménye a kanadai sarkvidéken a múlt század ötvenes éveiben, amikor a két tizenhét éves fiú egymagára maradt a hideg, fagyos vidéken, a Kezon folyón? Amikor rádöbbentek, hogy halálra vannak ítélve, hiszen a rajtuk lévő ruhán, egy puskán, és egy kicsi kenun kívül semmijük sem volt, hacsak… hacsak meg nem kísérlik a lehetetlent, mindenáron túlélni, körömszakadtukig ragaszkodni fiatal életükhöz… Néhány hónappal később – az ottani dermesztő tél végén – kifogyva minden élelemből, tartalékból, sok száz mérföld, küszködve megtett út után utolsó erejükkel egy felhagyott eszkimó jégkunyhóba másztak be, ott pedig összeestek. Amikor utolsó két szánhúzó kutyájuk megérezte a közeledőket és morogni kezdtek, még nem tudták, hogy megmenekültek. És ekkor egy fiatal vadász nézett be a résen, egy eszkimó-fiú. A hihetetlen, a történelemben talán egyedülálló küzdelem, a visszatérési kísérlet a civilizációba meghozta gyümölcsét: hamarosan ismét otthon voltak, és magyarázkodhattak szüleiknek, miért is voltak annyira önfejűek, hogy lemaradtak csoportjuktól… Egy biztos: a történet az emberi kitartásról szól. De vajon kitarthat-e a reményvesztettség poklában az egyénen túl egy közösség? Főleg abban az esetben, ha a közösség nyolc milliárd embert számlál?

Vajon lesz-e húsz év múlva globális kollapszus? Vagy az összeomlás jelenünkben is tart (már)? Csak éppen észre sem vesszük? Vajon nem látjuk a fától az erdőt?

Van egy kényszerképzetem. Egy hang fog megszólalni pontosan húsz év múlva az éterben, valaki beszélni fog, egy nő. Tudós lesz az illető, aki éppen akkor tér vissza mondjuk a Nemzetközi Űrállomásról, és mondjuk nagy hír hozója lesz, miután leleplezett valamit, egy nemzetközi összeesküvést, amely éppen Davosból indult. A hang gyenge lesz, azután erősödik és végül csak az a hang fogja betölteni a hullámhosszakat szerte a világon, minden más elhalkul mellette. Óriási botrány küszöbén fogunk állni, és az majd mindent elsöpör: - Tisztelt amerikai honfitársaim! Tisztelt világpolgárok! Mindenkit üdvözlök, a világ összes polgárát, aki a képernyők előtt ül, aki csak követi a közvetítést! Néhány pillanattal ezelőtt tájékoztattak, hogy visszatért az áram a háztartásokba, az internetek, a Terrabrowser és a Google, bár még korlátozottan, de ismét működnek, ugyanakkor a közvetítés, ami néhány perce indult meg, jelenleg csak a kis, vidéki városi televízió, a texasbeli Dallasban működő WFAA csatornáján keresztül fogható… Tizenhat napos kutatás után térek vissza a Nemzetközi Űrállomásról, ahol biológiai mintákon végeztem el vizsgálatokat egy, eredetileg a Missouri Egyetem által támogatott kutatási projektben, amelynek keretében a súlytalanság körülményeit vizsgáltuk egyes vírustörzsek sejten kívüli részecskéire, a virionra dr. Conrado Monti, az Európai Űrügynökség olasz nemzetiségű tudományos kutató űrhajósának közreműködésével, de ebbe a programba a tudtunk nélkül az Amerikai Egyesült Államok szövetségi kormánya durván és messze törvényen kívül beleavatkozott. Megcáfolhatatlan bizonyítékaim vannak arra, hogy a Nemzetközi Űrállomáson az SSTS-1 küldetés óta halálos vírusokat őriztek és növesztettek. Ezeket a toxikus és soha nem látott veszélyességű élő biológiai mintákat a Nellis-1 űrsikló második küldetésén, a tegnapi napon szándékozott a Pentagon hazaszállíttatni, éspedig a legnagyobb titokban. Az ENSZ, az Egyesült Nemzetek Szervezete szigorúan tiltja és szankcionálja a vegyi-, és biológiai háborús kutatási programok futtatását, alkalmazását, ugyanakkor ez a szervezet információkkal rendelkezett a törvénysértésről. Mindemellett erről az illetékes bizottságai, valamint a nemzetközi szervezet főtitkára a mai napig, azon belül eddig a percig hallgatnak. Ezennel az ENSZ-főtitkárt, Clément Alexis Toulemondet, valamint az összes tanácsadóját, a teljes ENSZ-vezetőséget azonnali lemondásra szólítom fel! Amennyiben ezt egy órán belül nem teszik meg, az International Police New York-i székhelyű Interceptor Unit nevű osztályának egységét kérem fel, hogy fogják el és vegyék őrizetbe őket! Bizonyítékaim mostantól megtekinthetőek és letölthetőek a képernyő alján a futósorban, az ettől a pillanattól feltűnő alábbi Terra-címeken. Ugyanakkor kérem letartóztatni, és eljárás alá vonni a washingtoni székhelyű Védelmi Minisztérium alkalmazásában álló következő nevű személyeket… Mindenütt az ő davosi emberei álltak, a piramis csúcsán pedig a program felelőse: Russell Fillmore. A Szenátus Űrkutatási Bizottságában helyet foglaló Mondale szenátor idén tavasszal, április 25-én Glenn, a sajtótitkár és Paul B. Johnson belpolitikai tanácsadó helyettese, John Davis Harrison jelenlétében találkozott Larry Hugh O’Briannel Camp Davidben, ahol az elnök a családjával a szabadságát töltötte éppen. A téma a háború volt, a válság, amely nem látszott enyhülni, de éppen akkor, amikor az elnök átmenetileg eltávozott a megbeszélés helyszínét adó tanácskozó teremből, valahogyan szóba került a Missouri-projekt is, a Washington Post felé kiszivárgott tartalmak felbukkanása utáni helyzet kezelése, amely újságírói anyag, mint emlékezhetünk rá, nem tartalmazott még érdemi bizonyítékokat, de éppen cikkezni kezdtek róla, illetve a leleplező írásokat fogalmazták. Egyébként a Post újságíróinak egyik informátora Rayan Christian volt, egy fiatal netes szerkesztő az Új-Mexico-i Las Crucesből, aki a Las Cruces Bulletin alkalmazásában állt, akit ma éjjel holtan találtak a szerkesztősége épületében. Az elnök tehát ekkor távozott a dolgozószobából, a részleteket csupán a három jelenlévő vitatta meg. A három és fél perces hanganyag erről az AGENDA ’42/27 nevű fájlra kattintva érhető el a 9. lapon… Ezt követően a politikusok a Terrán kapcsolatba léptek az akkor éppen a nyugati parton, a San Luis Obispo megyei Lompocban, a légierő vandenbergi bázisának szomszédságában tartózkodó alelnökkel, Fillmoreral. Tájékoztatták a magas rangú politikust a döntésükről, amely szerint rátaláltak a megoldásra, hogy hogyan némítsák el a Terv nyomára jutott, de még a bizonyítékokat nem publikálókat, hogyan manipulálják az online felületen a nyomozásba fogó újságírókat. Közvetlenül ez után lépett be a terembe ismét az elnök… az Agenda ’42 550 TB-nyi anyaga, amely a legördülő menü legalsó menüpontjára kattintva érhető el, a tulajdonképpeni biológiai háborús program kimerítő leírása… Igen, el akartak pusztítani minket, legalább hét milliárd embert ítéltek feleslegesnek!... Előállították az Idegent! A kísérletek 1967-ben indultak Dugwayban és Harleyban, két szupertitkos marylandi kutatóintézetben… az Idegen kristályszerkezete különböző közegekre és különböző frekvenciájú sugárzásokra különbözőképpen reagál. Oxigén jelenlétében, infravörös sugárzás mellett a növekedési aktivitása lecsökken, míg szén-dioxidban és hidrogénben, ibolyán túli sugarakkal bombázva intenzíven szaporodni kezd. Mennél magasabb a szén-dioxid koncentráció, annál jobban szaporodik. Annak idején, a nevadai kutató laboratóriumban jött rá a korabeli tudóscsoport, hogy az Idegen úgy viselkedik, mint egy kis reaktor. Mindent elfogyaszt a környezetében, minden gázt, minden szilárd táptalajt, amennyiben ideálisak a körülmények. Ekkor nem választ ki végterméket sem, csak növekszik, növekszik és növekszik... Amikor végeztem a Missourin és friss diplomásként az első komoly kutatási programomon kezdtem dolgozni és édesanyámat, mint klímakutatót bevontam magam mellé, azzal a gondolattal, hogy vizsgáljuk meg a modellek segítségével, mégis, mekkora lehet az a légköri szén-dioxid-szint, amely felett a hatszögű kristályszerkezet növekedése önfenntartóból exponenciálissá válik, két hónap munka után döbbentünk rá, hogy az a szint a 450 ppm-et jelentő szint. A ppm rövidítés a part per milliomodot jelenti, azaz egymillió légköri molekulára 450 molekula jut. Gyorsan rájöhettünk arra, hogy amikor majd Földünk légkörében a környezetszennyezés és más természetes folyamatok hatására ez a koncentráció eléri a határértéket és átlép rajta, akkor a toxikus mikroorganizmus kolóniájából szuperkolónia lesz és a légköri keveredés, a jet stream, a szelek és viharok segítségével igen gyorsan elterjed. Ugyanez idő alatt megállíthatatlanul elszaporodik és a sémáink szerint 24-48 óra alatt mindkét féltekén elterjed a légkör teljes magasságában, behatol mindenhová, beférkőzik minden zugba. Amennyiben az eredeti, még nem mutálódott organizmus hatol be a bioszférába, akkor ölni fog, mint ölt az Új-Mexico-i Hachitaban 71 évvel ezelőtt… Az erről összeállított anyagot az AGENDA ’71 fájlból kibontva találják… Visszatérve a leginkább az extremofilekre hasonlító molekuláris élőlényre, az Idegenre, azt már tudjuk és tudtuk a múlt század 70-es évei óta, hogy az emberi szervezetre nézve halálos. Nincs ellenszere, nincs rá gyógyszer, és aki belélegzi, az meghal, menthetetlenül. Minden laborkísérlet azt igazolta, hogy a majmokra, a magasabb rendű főemlősökre nézve könyörtelen gyilkos. A tüdőn át támad, felszívódik, bekerül a véráramba és 3-4 másodperc alatt megalvasztja a vért… Az erről szóló korabeli kutatási eredmények kimerítően gazdag gyűjteménye a jelzett dokumentumhalmazban található, a futósorban feltüntetett címen... Ma éjjel, keleti part idő szerint egészen pontosan hajnali kettő óra öt perckor a washingtoni Fehér Házban O’Brian már érzékelte a veszélyt és válságstábot hozott létre, majd elsőfokú belbiztonsági vészhelyzetet hirdetett. A stáb folyamatosan dolgozott, és újonnan érkezett tagokkal folyamatosan bővült. Vele párhuzamosan, már éjfél óta ülésezett a nemzetbiztonsági tanács is, élén Roger Middlesworth nemzetbiztonsági főtanácsadóval. A delegált tagok között ott szerepelt az édesanyám, dr. Jean La Rue, valamint a lezárt fővárosba egyik utolsókként, kalandos körülmények között érkező kaliforniai tudósitók csoportja is, Christina McAuliff, és Carl Boggs, akiket régóta ismerek. Mielőtt a csoport hajnalban a fegyveresen megtámadott Fehér Házból átköltözött volna a néhány mérfölddel odébb fekvő és jobban őrzött Andrews légitámaszpontra, olyan adatokhoz jutottak hozzá, amelyek az országunkbeli és más államokbeli tudományos kutatói hálózatok, az összes Tudományos Akadémia, valamint minden civil szervezet előtt titkolt volt, bárhol is működjenek azok a bolygón. Az Agenda ’42 adatbázisából előbukkantak azok a számsorok, amelyek kristálytisztán megmutatták előttük, hogy a klímavészhelyzettel kapcsolatos adatsorokat, miután érdemben szinte semmit sem tettek a bekövetkezte megelőzésére, az elmúlt húsz évben szándékosan meghamisították, a légköri szén-dioxid-koncentráció értékeit manipulálták… Bekövetkezett hát az, amitől titkon tartottunk: a fosszilis kapitalizmus tönkretette, szétzilálta, felemésztette a bolygónkat. A klímavészhelyzet most szó szerint vészhelyzet! Soha sem volt ennél kétségbe ejtőbb az állapot, Földünk egészségi állapota! És elszabadult az Idegen 12 tartályát magába záró konténere egy órája a világűrben, 10000 lábbal a Kármán-határ felett, miközben a szén-dioxid-koncentráció a 450 ppm-es érték közelében jár, a világátlaga a tegnapi napon egészen pontosan 447 ppm volt. Alacsony Föld körüli pályán keringenek a wolfrám-acél ötvözetű tartályok, és amennyiben belépnek a légkörbe és a súrlódás miatt felszabaduló energia következtében felnyílnak, az Idegen milliárdnyi mikroorganizmusa órák alatt elszaporodik és megöli a magasabb rendű főemlősöket, és az emberiség két nap alatt hírmondó nélkül kipusztul… Volt egy álmom, amíg a haldokló űrrepülőgépben a MEDCOM orvosi adatelemző programhoz voltam kötve. Volt egy álmom, ami mélyen az otthonunkat nyújtó, Föld nevű bolygó jövőjében gyökerezett. A kicsi gyermekeimet láttam, akik még nem születtek meg. A gyermekeket, akik nem is léteztek. Azt álmodtam, hogy egy nap ezek a kis emberek felkeltek és elindultak, és megküzdöttek a jövőjükért, mert addig nem volt nekik. És elbuktak. Azután újabbak jöttek, és ők is sorra elbuktak. Mindenki elbukott, néhány pillanat alatt. Végül nem láttam senkit. Néhány pillanat alatt merevedett meg a táj, a látvány. Halott Föld maradt hátra… Legvégül, éppen mielőtt felébredtem volna, mielőtt közölték volna velem a társaim, hogy átszállhatunk a mexicoi hajóra, az volt az utolsó álmom, hogy van remény, mert remény mindig van... Új technológiákra kell áttérnünk, amilyen gyorsan csak lehet, és az energiatermelési folyamatainkban közelítenünk kell a zéró szén-dioxid emisszióhoz. A most meghirdetett programot, aminek a Megújuló Világunk – Bolygónk megmentése nevet adom, a mai naptól számítom, és kaliforniai idő szerint pontosan déltől léptetem életbe. Ezennel felkérem a közvetítést most otthonaikban követőket, csoportokba verődötten a fejleményeket taglalókat, de az utcákon tüntető polgárokat is, a reményvesztett embereket, akik baseball ütőket ragadtak, akik fegyvereiket élesítették ki, akik menekülnek, akár gyalogosan, akár gépkocsikba ülve, zsúfolódva, akik törnek, pusztítanak, vagy csak apátiába süllyedtek és céltalanul bolyonganak a lángba borult utcákon, azokat, akik pincék, katakombák mélyére rejtőztek, akik be-, és elzárkóztak a házaikba, ranchaikra, és azokat is, akik még várnak, várnak azzal, hogy önként eldobják az életüket maguktól és magas hídról ugorjanak a folyóba, vagy kézifegyverüket fordítsák maguk ellen, hogy nagyon figyeljenek rám! Mindenkihez szólok! Emberek, világpolgárok! Van jövő! Nem is akármilyen! De ezért a távoli, szép jövőért meg kell dolgoznunk! És piszok nehéz, verejtékes munka lesz, hosszú évekig, akár évtizedekig fog tartani, de megéri majd megtenni! Hétről hétre, hónapról hónapra látható lesz az eredmény! Ha mindenki elhiszi és megteszi azt, ami rá lesz szabva, akkor a kis részeredmény is elfogadható lesz! Csináljuk együtt, ne lógjunk ki a sorból! Ma elkezdjük, ez már eldöntött! Mindenki tegyen valamit, csak ennyit kérek, elsőre ennyit. Ez lesz az első lépcső! Azután tovább lépünk, és megyünk tovább az úton… Huszonnégy órán belül megalakul az a globális munkaközösség, amely összefogja a cselekvési programot, amely minden reményünk szerint a megoldást kínálja majd, az egyetlen megoldást. Minden más esetben végünk van, az emberiség lassú kínok között pusztul el. Ezt akarnánk? Ezt soha sem akarhatjuk… Bízzunk egymásban, bízzanak bennem, együtt a hazáért, együtt Gaiáért! Ha kell, statárium lesz, és be kell szüntetni a háborúkat! Nem vezetnek sehová! Nekünk építkeznünk kell, ápolni a bolygónk, törődni vele. Lovelock himnusza mindannyiunk élelme: Gaia az, aki megszül minket, ő a levegő, a tenger, ő minden, ő a növekvő fű, ő te vagy és én vagyok… Építkezni fogunk, elszántan, elkötelezetten. Még ilyen soha sem volt ezen a bolygón! Összefogunk, hiszen kikerülhetetlen tény, hogy mindannyian ugyanazon a kis bolygón lakunk, ugyanazt a levegőt szívjuk be, egyformán aggódunk a gyermekeink jövőjéért, egyformán halandók vagyunk…

 

 

 

Bárhogyan is van, a méltó előbb-utóbb elnyeri jutalmát, a sötét erőket legyőzik, a jó győzedelmeskedik a rossz felett, a válságokat felszámoljuk, és a történelmi rejtélyek egy idő után megoldódnak, még ha igen sokat is kell rájuk várni – legalább is bízzunk benne, hogy minden a helyére kerül egyszer Gaia nagy festményén mégis. Ehhez azonban szükségünk van Gaiára, nélküle egyetlen pillanatot sem élhetünk túl! 

Életem végéig büszke leszek arra, hogy a Night of darkness megszületett...

 

Jó szórakozást kívánok egy különleges történet mind a 460 oldalához!

 

 

 

        Bea Beának ajánlom sok-sok szeretettel a kitartásáért és végtelen kedvességéért, aki végig bátorított arra, hogy megírjam.

 

 

 

   Írta: Őzse Balázs 2022-ben

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

                                                        I.

 

 

 

         Főbb szereplők:

 

 

Helen La Rue – harmad osztályú űrhajós, rakományfelelős (SSTS-2 küldetés), asztrobiológus, tudományos kutatásvezető (8. ISS legénység, 7. váltás személyzet) Gordon és Jean La Rue lánya

Dick Steven Malcolm – első osztályú űrhajós, másod pilóta (SSTS-2 küldetés)

George Joseph Carpenter – első osztályú űrhajós, fő küldetésvezető, parancsnok (SSTS-2 küldetés)

Carla Lucia Aitana PhD – másod osztályú űrhajós, mexicoi származású nanomérnök, fedélzeti mérnök, rakományfelelős (SSTS-2 küldetés)

„Arthu” – mesterséges intelligencia, fedélzeti kontroll-parancsnok (SSTS-2 küldetés)

„Keeper” – személyi mesterséges intelligencia (8. ISS és SSTS-2 küldetés)

Gordon La Rue – a Newsweek újságírója, Helen La Rue apja

Jean La Rue PhD – klímakutató (Kaliforniai Egyetem UCLA), Helen La Rue anyja

Esther Mastretta (Margaret Fenner) – nyugalmazott mexicoi gazdálkodónő

Larry Hugh O’Brian – az Amerikai Egyesült Államok elnöke

Russell Fillmore – az Amerikai Egyesült Államok alelnöke

Paul B. Johnson – az elnök titkára, belpolitikai szakértő

John Robertson PhD – az elnök tudományos tanácsadója

Everett A. Stinger "Brave" – kapcsolattartó kontroll-tiszt, CAPCOM (Black Mountain Irányító Központ, Kentucky)

Christina McAuliff – a dallasi WFAA Television kaliforniai tudósítója

Carl Boggs – a dallasi WFAA Television kaliforniai tudósítója

Arturo Calderón – a Mexicoi elnöki szövetségi köztársaság kormányzója

Jason Morel ezredes – a Stead légitámaszpont parancsnoka (Reno, Nevada)

Joshua Rovey „az Öreg” – a Black Mountain Irányító Központ vezetője

Joseph Kuznich – kommunikációs-főtiszt (Black Mountain Irányító Központ, Kentucky)

Roger Middlesworth – az elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója

Simone Goronsky – Las Cruces-i újságírónő (Új-Mexico)

Burt Aldrin – Tucsoni újságíró (Arizona)

Fredd Chavez – Las Cruces-i újságíró

Sarah Mosquite – Las Cruces-i újságírónő

William Patrick „Bill” Marcus vezérőrnagy – a Vandenberg AFB parancsnoka (Kalifornia)

Sylvia Szamira Speranza – a renoi Harrah’s Hotel személyzeti vezetője

Richard Dale McRee – a Las Cruces Bulletin hírigazgatója

Michael Peter Glenn – az Új-Mexico-i Állami Média Felügyelet munkatársa

Gerald Garriott – az Állami Média Felügyelet különleges biztosa

Rayan Christian – Las Cruces-i újságíró

Sharon Douglas – a Las Cruces-i KRWG Television vezető hírszerkesztője

Clarence Cooper őrnagy – a Légi Nemzeti Gárda washingtoni osztagainak parancsnoka

DEISDATA – mesterséges intelligencia, számítógépi médiafigyelő program (Digicom szoftver)

LOGICAL CHAIN – mesterséges intelligencia (Pentagon szoftver)

Al Donally ezredes – az ACC légiharc parancsnokság vezetője

Philip Donley vezérezredes – a légierő (USAF) Andrews AFB-re kirendelt törzskari összekötője

Kevin Pryor – repülésirányító mérnök, MACO (Andrews AFB, Maryland)

Naomi McDivitt – Las Cruces-i újságírónő

Johnny Borman – Las Cruces-i újságíró

Gregory Harold Liddy – a dallasi WFAA Television hírszerkesztője

Kosztasz Pellegrini – görög származású számítógép-szakértő (Aspermont, Texas)

Robert Crippen – a CNN hírtelevízió hírszerkesztője (Los Angeles, Kalifornia)

Wayne Walter – nanotechnikus, szerelő, az SSTS-űrprogram alkalmazottja (Santa Ynez, Kalifornia)

Martin Gerard Grosso alezredes – a kaliforniai Edwards légitámaszpont helyettes parancsnoka

Kennethson hadseregtábornok – az Egyesített Vezérkar társvezetője (CSA, US Army), a Vezérkar és a Pentagon összekötője (Washington)

Danny Luis Coolidge – a Legfelsőbb Bíróság társbírója, Associate Justice (Washington)

„Stuart” – mesterséges intelligencia (AP Hírügynökség, Morro Bay, Kalifornia)

 

 

 

 

 

 

 

 

  Elöljáróban

 

 

 

 

 

 

         Megújuló Világunk Múzeum, Santa Barbara, Kalifornia, 2082. október 27.

 

 

 

 

 

GYEREKEK, GYERTEK EGY KICSIT KÖZELEBB, ÁLLJUNK IDE A POSZTER ELÉ! ITT VAN MINDENKI?

 

HA ITT VAN MINDENKI, NÉZZÜK AZT A KÉPET, OTT A SZEMKÖZTI FALON! A HATALMASRA NAGYÍTOTT KÉP LEGNAGYOBB RÉSZE RÉGI TÍPUSÚ FOTOTECHNIKAI ELJÁRÁSSAL KÉSZÜLT, NEM HOLOGRAFIKUS. RAJTA VAN ANNAK AZ ÉJSZAKÁNAK AZ ÖSSZES SZEREPLŐJE, AKIK KÖZVETLENÜL IRÁNYÍTOTTÁK A MENTÉST, MIND A TIZENÖTEN OTT MAGASODNAK, DE RAJTUK KÍVÜL OTT LÁTHATÓK MÁSOK IS, AKIK CSAK RÉSZESEI VOLTAK AZ ESEMÉNYEKNEK, AKIK VÉGIGÉLTÉK AZT A NEM MINDENNAPI ÉJSZAKÁT, ÉS AKIKET ELVESZTETTÜNK AZON AZ ÉJJELEN, AKIK KÜZDÖTTEK AZÉRT, HOGY LEGYEN JÖVŐNK. A KÉP MA 40 ÉVE, AZ AKKORI, USÁNAK NEVEZETT ORSZÁGBAN, MARYLAND ÁLLAMBAN, A MÁSODIK EVAKUÁCIÓS PONTON KÉSZÜLT, AKKOR, AMIKOR MINDENKI FELLÉLEGEZHETETT, MERT VÉGÜL JÓRA FORDULTAK A DOLGOK, A BIOLÓGIAI VÉSZHELYZETET FELOLDOTTÁK ÉS KÉT TÚLÉLŐNK HAZATÉRT. A KÉP NEM SOKKAL AZUTÁN KÉSZÜLT, MIUTÁN VÉGET ÉRT A „TELEVÍZIÓS BESZÉD”, TUDJÁTOK, TANULTATOK RÓLA AZ ISKOLÁBAN! AKKOR VÁLT MINDENKI SZÁMÁRA BIZONYOSSÁ, HOGY ÚJ VILÁGOT ÉPÍTÜNK.

NÉZZÜNK MEG NÉHÁNYAT A „TIZENÖTÖK” KÖZÜL!

 

AZ OTT JASON MOREL EZREDES, OTT, ALUL, A SZÉLEN, AKI STEAD PARANCSNOKA VOLT, AMÍG LE NEM VÁLTOTTÁK. Ő ELÉG NAGYOT BUKOTT, DE SZERINTEM NEM BÁNTA. MINDIG AZZAL HENCEGETT, HOGY MEGMENTETT EGY ÉLETET, NEM IS AKÁRKIÉT, MR. LA RUE-ÉT, HELEN LA RUE ÉDESAPJÁÉT. VALÓJÁBAN SOK SZÁZ ÉLETET MEGMENTETT. A LÉGIERŐ LEFOKOZTA, O’BRIAN ELNÖK ÚR KITÜNTETTE. VICCES LEHET, DE NAGYON BÜSZKE VOLT MINDKETTŐRE.

 

OTT, MELLETTE, AZ A MÁSIK, A BOZONTOS HAJÚ, NEM MÁS, MINT CARL BOGGS!

CARL ÚJSÁGÍRÓ ISKOLÁT TEREMTETT A TEXASI DALLASBAN. A LEGTEHETSÉGESEBB NÖVENDÉKEK NÁLA TANULTAK. „AZ ÉVSZÁZAD HANGFELVÉTELE” MA KÜLÖN TANTÁRGY. PULITZER DÍJAT KAPOTT ÉRTE, ÉS PERSZE, AZ „ÉVSZÁZAD FILMFELVÉTELE” IS AZ Ő NEVÉHEZ FŰZŐDIK. Ő IS A HAZÁÉRT ARANYCSILLAG NEVŰ KITÜNTETÉS BOLDOG TULAJDONOSA LETT. TANULSÁGOS A HAJVISELETE.

 

ÁHH, A KÖVETKEZŐ: CHRISTINA MCAULIFF!

EGYKORON Ő ALKOTTA A „MEGÁLLÍTHATATLAN PÁROS” NŐI TAGJÁT, BOGGS MELLETT. Ő EREDETILEG NEM A WFAA TUDÓSÍTÓJA VOLT, HANEM HANGMÉRNÖK VOLT EGY KIS STÚDIÓNÁL, DE AZ ELSŐ HÁBORÚ ALKALMÁVAL FORTH WORTHBE KÜLDTÉK HADITUDÓSÍTÓNAK, ÉS AKKOR SZERETTE MEG A TELEVÍZIÓS ÚJSÁGÍRÁST. AZ Ő KÖZVETÍTÉSE ANDREWSRÓL A VÁLSÁG ÉJSZAKÁJÁN FELEDHETETLEN. MA IS MAGÁVAL RAGAD, AHOGY KOMMENTÁLJA AZ ESEMÉNYEKET. ANNYIRA ÁTSZELLEMÜLT, HOGY TÖBB SZÁZ MILLIÓAN AZ Ő ARCA MIATT RAGADTAK A KÉPERNYŐK ELŐTT, ÉS ÍGY BEFOLYÁSOLTA A KÖZVÉLEMÉNYT. EGYESEK SZERINT HA Ő NINCS, A PROGRAM SEM SIKERÜL… 2049-BEN EGY KOPTERBALESETBEN ÉLETÉT VESZTETTE. DALLASBAN VÁROSRÉSZT NEVEZTEK EL RÓLA, FORTH WORTH-BEN EGY KULTURÁLIS LÉTESÍTMÉNYT, VALAMINT EGY KÖZÚTI HIDAT, A VÁROS LEGNAGYOBBJÁT, AMELY AZ Ó, ÉS AZ ÚJ VÁROSRÉSZT KÖTI ÖSSZE, A MÚLTAT A JÖVŐVEL. CHRISTINA SZÁMOS ÚJSÁGÍRÓI DÍJ, VALAMINT A HAZÁÉRT ARANYCSILLAG ADOMÁNYOZOTTJA. EMLÉKE, RAGYOGÓ TEKINTETE ÖRÖKRE BELÉNK IVÓDOTT…

 

AZOK OTT, A MÁSODIK SORBAN, A MOSOLYGÓ ALAKOK, BALRÓL JOBBRA: RICHARD DALE MCREE, MICHAEL PETER GLENN ÉS GERALD GARRIOTT. ŐKET IS KÉSŐBB MONTÁZSOLTÁK RÁ A KÉPRE, HISZEN ANDREWSON NEM LEHETTEK OTT. AZ Ő NYOMOZÁSUK INDÍTOTTA EL AZ ESEMÉNYEKET, MÁR VASÁRNAP KORA ESTE. VALAHOGY RÁÉREZTEK, HOGY KÜLÖNÖS ESEMÉNYEK TÖRTÉNNEK A HÁTTÉRBEN, HOGY EGY SÖTÉT TERV BONTAKOZIK KI VALAHOL TŐLÜK NYUGATABBRA. ÁLLAMILAG KITÜNTETETTEK. KÉSŐBB ÚJSÁGÍRÓKKÉNT DOLGOZTAK AZ ÚJ-MEXICO-I LCB-NÉL. IKONIKUS ALAKOK A NETES SZERKESZTŐK KÖZÖTT. MINDENKI CSAK TANULHATOTT TŐLÜK.

 

A KÖVETKEZŐ LARRY HUGH O’BRIAN, A FELSŐ SOR KÖZEPÉN, AKI CSUPÁN A VÁLLÁTÓL FELFELÉ LÁTSZIK. AZ A BOROSTÁS, MEGVISELT ARC MÉGIS FELSZABADULTSÁGOT SUGÁROZ. A SIKERES MENTÉST EZ AZ EMBER IRÁNYÍTOTTA. Ő VOLT AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK 50. ELNÖKE. 2041. JANUÁR 20-ÁTÓL TÖLTÖTTE BE EZT A STÁTUSZT, EGÉSZEN 2042. DECEMBER 27-ÉIG, AMIKOR IS LEMONDOTT. AZ EGYIK LEGRÖVIDEBB IDEIG HIVATALBAN LÉVŐ ELNÖK VOLT. LEMONDOTT, MIUTÁN ELJÁRÁS INDULT ELLENE, A HIVATALÁBÓL ELMOZDÍTÁSÁRA. FELMERÜLT, HOGY TUDOTT A MISSOURI-PROJEKTET ÖVEZŐ BŰNCSELEKMÉNYEKRŐL, AZONBAN AZ „ÖTÖK” KIÁLLTAK MELLETTE A VÁLSÁG SORÁN TANÚSÍTOTT MAGATARTÁSA MIATT, ÉS HANGOZTATTÁK, HOGY MEGFELELŐNEK BIZONYULT DÖNTÉSEI NÉLKÜL TÖBB ÁLDOZATTAL JÁRT VOLNA A „SÖTÉT ÉJSZAKA” ESEMÉNYSORA, VALAMINT, HOGY NAGYON SOKAT TETT A PROGRAM MEGVALÓSULÁSÁÉRT. AZ „ÖTÖK” A „GLOBÁLIS MUNKAKÖZÖSSÉG” SZŰK KÖRŰ VEZETŐSÉGÉNEK MEGNEVEZÉSE. TUDJÁTOK, TANULTATOK ERRŐL IS! SZÓVAL, AZ ELNÖK A TÁVOZÁSA UTÁN UTAZÓ NAGYKÖVET LETT, ÉS FÜGGETLEN TUDÓSÍTÓ. A LONDONI ÉS BRÜSSZELI KONFERENCIÁKON TÖBBSZÖR FEL IS SZÓLALT. BELPOLITIKAI TANÁCSADÓKÉNT HOSSZÚ ÉVEKEN ÁT SEGÍTETTE A FEHÉR HÁZ MUNKÁJÁT. EGY GYORSAN ELHATALMASODÓ, RÖVID LEFOLYÁSÚ BETEGSÉG KÖVETKEZTÉBEN HALT MEG 2062. MÁJUS 15-ÉN. AZ UTOLSÓ PILLANATIG DOLGOZOTT A PROGRAMON. TÖRTÉNELMI SZEREPE MÉGIS MEGLEHETŐSEN VITATOTT…

 

SARAH MOSQUITE ÉS FREDD CHAVEZ, ŐK A KÖVETKEZŐK! A KULCSSZEREPLŐK VÉGSŐ SORON ŐK VOLTAK. AZ LCB SZERKESZTŐI, SARAH ÉS FREDD ÉBREDTEK RÁ LEGELŐSZÖR AZ ÖSSZEFÜGGÉSEKRE. ŐK SZABADULTAK LEGKÉSŐBB, MIUTÁN FILLMORE ALELNÖK TITKOSSZOLGÁLATA MÉG AZ ÉJSZAKA KÖZEPÉN ELFOGTA ŐKET. A KÖVETKEZŐ TAVASZON ÖSSZEHÁZASODTAK. IKREIK SZÜLETTEK, AKIKET A GLOBÁLIS VÁLSÁG HŐSEIRŐL HELENNEK ÉS CARLA LUCIANAK NEVEZTEK EL.

 

A KÖVETKEZŐ CARLA LUCIA AITANA, OTT, MAGASAN FELETTÜK, A KÖVETKEZŐ, A BAL OLDALI HOLOGRAFIKUS KIVETÍTÉSEN, AZ A TELJES ALAKOS KÉP. A MEXICOI SZÁRMAZÁSÚ BEREPÜLŐ PILÓTA, MÉRNÖK, ŰRHAJÓS, AKI AZ SSTS-2 KÜLDETÉS FEDÉLZETI MÉRNÖKE VOLT, KÉT ÉVEN ÁT VEZETTE A MUNKAKÖZÖSSÉGET, HELEN LA RUE HALÁLA UTÁN. Ő MENTETTE MEG TÁRSÁT A VILÁGŰR HATÁRÁN AZON A HAJNALON A MENTŐHAJÓRA VALÓ ÁTSZÁLLÁSKOR ÉS HOZTA VISSZA A GUATEMALA ŰRSIKLÓ FEDÉLZETÉN AZ EDWARDS LÉGITÁMASZPONTRA, ÚGY, HOGY A HAJTÓMŰBEN NEM VOLT ELEGENDŐ ÜZEMANYAG. MEXICOBA HAZATÉRTEKOR NEMZETI HŐSKÉNT FOGADTÁK, ÉS MILLIÓK KÍSÉRTÉK, BÁRHOVÁ IS MENT. A PROGRAM ELKÖTELEZETT TÁMOGATÓJA VOLT, TÍZMILLIÓKAT ÁLLÍTOTT A ’MEGÚJULÓ VILÁGUNK’ ÉGISZE ALÁ. TÖBBÉ NEM JÁRT AZ ŰRBEN, ELLENBEN BEJÁRTA FÖLDÜNK MIND A 199 ÁLLAMÁT, ÉS MINDENHOL A ’KÖZÖS ÜGYÜNK’ CSELEKVÉSI TERVÉÉRT SZÁLLT SÍKRA. A MEXICOI KÖZTÁRSASÁG KORMÁNYZÓJA 2044-BEN A YUCATÁN-ŰRKÖZPONTOT CARLA LUCIA AITANA NEMZETI ŰRKÖZPONTTÁ NEVEZTETTE ÁT.

 

OTT, MELLETTE, A MÁSIK HOLOGRÁFIÁN, ANNAK A NYUGATI-PARTI TEKINTETNEK, ANNAK AZ ASSZONYNAK AZ ŐSZINTE MOSOLYA HELEN LA RUE-É. A HAZÁÉRT ARANYCSILLAG KÉTSZERES KITÜNTETETTJE, A VILÁGUNK TISZTA JÖVŐJÉÉRT GYÉMÁNTFOKOZATA ÉS SOK MÁS ÁLLAMI ÉS GLOBÁLIS ELISMERÉS BOLDOG TULAJDONOSA A HŐSŐK KŐZŐTT IS HŐS. ITT MANKÓVAL LÁTHATÓ, AHOGY RÁTÁMASZKODIK. A SÉRÜLÉSÉT A GUATEMALA BECSAPÓDÁSAKOR SZEREZTE, AMIKOR AZ ŰRJÁRMŰ EDWARDSRA ERESZKEDÉSEKOR SZÉTESETT A FUTÓPÁLYA FELETTI SÁRTENGERBEN. AMINT KIENGEDTÉK A KÓRHÁZBÓL, HALADÉKTALANUL BELEFOGOTT A PROGRAMBA ÉS NEM VOLT MEGÁLLÁS. AZ UTOLSÓ NAPIG DOLGOZOTT, AZÉRT, HOGY NEKÜNK ÉS NEKTEK, GYEREKEK, LEGYEN JÖVŐTÖK. HELEN LA RUE A PROGRAM FŐ FELELŐSE VOLT, ÉS Ő ÚGY NYILATKOZOTT EGYSZER: „AMÍG ÉLEK”. ÍGY TÖRTÉNT…

 

ITT HŐSŐK LÁTHATÓK, NAGYOBBNÁL NAGYOBBAK, DE A LEGNAGYOBBAK AZOK, AKIK NEM TÉRHETTEK HAZA, AKIK A GUATEMALÁRA VALÓ ÁTSZÁLLÁSNÁL ELSODRÓDTAK A VILÁGŰRBEN…

 

DICK MALCOLM ÉS JOSEPH CARPENTER AZ SSTS-2 KÜLDETÉS SZEMÉLYZETÉHEZ TARTOZTAK. A KÉT PILÓTA „AMERIKA HŐSE” ÉS A „LEGRÁTERMETTEBB ŰRHAJÓS” POSZTUMUSZ KITÜNTETETTJEI. EMLÉKÜKET KÉT KISBOLYGÓ NEVE ŐRZI. A KALIFORNIAI VANDENBERG LÉGITÁMASZPONTOT PEDIG 2043-BAN CARPENTER-MALCOLM LÉGITÁMASZPONTNAK NEVEZTÉK ÁT.

 

A „TIZENÖTÖK” KÖZÜL MA MÁR SENKI SEM ÉL. LEGUTOLJÁRA CARLA LUCIA TÁVOZOTT KÖZÜLÜK, TAVALY TAVASSZAL, AZ EURÓPAI EGYESÜLT ÁLLAMOK FŐVÁROSÁBAN, A MEGÚJULT BERLINBEN…

 

DEISDATÁRÓL NINCSEN KÉPÜNK, HISZEN Ő CSAK EGY PROGRAM VOLT. 2042. OKTÓBER 27-E HAJNALA ÓTA SENKI SEM TUD RÓLA SEMMIT. EGYETLEN MONITORON SEM LÁTTÁK AZ ÜZENETEIT, NEM HALLOTTÁK A LÁGY GONGÜTÉST, AMIVEL JELEZTE, HOGY KÖZLENDŐJE VAN. A MÉLY FÉRFI-, ÉS NŐI HANGOK TÖBBÉ NEM CSENDÜLTEK FEL, EGYSZÓVAL NEM TUDJUK, HOVÁ LETT. TALÁN ÖRÖKRE VISSZAVONULT, AHOGY Ő TOLMÁCSOLTA HELENNEK ÉS CARLÁNAK UTOLJÁRA. MINDEN JEL ARRA MUTAT, HOGY BETARTOTTA ÍGÉRETÉT. NAGYON HIÁNYZIK. A MUNKÁT ELVÉGEZTE, ÉS MI BÜSZKÉK LEHETÜNK RÁ IS…

EMLÉKÜKET SOHA SEM FELEDJÜK!

A VÍRUS NEM OKOZOTT BETEGSÉGET SEHOL A VILÁGON, ÉS NEM BUKKANT FEL TÖBBÉ…

GYEREKEK, MOST PEDIG GYERTEK VELEM A SZABADTÉRI MÚZEUMBA! TEKINTSÜK MEG EGYÜTT A MEXICOI GUATEMALA ŰRREPÜLŐGÉPET ODAKINN, AMELY A KÉT HŐS TÚLÉLŐT HAZAHOZTA, ÉS AMELYIK AZÓTA IS ÚGY, OLYAN ÁLLAPOTBAN VAN, ÖRÖK MEMENTÓKÉNT, AHOGYAN ÉRINTETELENÜL ÁTSZÁLLÍTOTTÁK IDE, AHOGYAN FÖLDET ÉRT AZON A VIHARTÉPETT HAJNALON A KALIFORNIAI TÁMASZPONTOT BORÍTÓ SÁRFOLYAMBAN…

 

Folyt.köv.