Válság a jövő Amerikájában

Sphere

Sphere

A SÖTÉTSÉG ÉJSZAKÁJA

2021. augusztus 08. - Blazy

                                                                                     0.

 

 

 

 

                  Santa Fe Train Depot, San Diego, Kalifornia, 2010. október 12. 13:13 p.m. (UTC-8)

 

 




Jean leültette kislányát a vonaton a helyjegy szerinti ülésre, azután maga is helyet foglalt a sajátján. Szembe fordult a lánnyal, majd közel hajolt hozzá.

  • Biztos jól vagy, drágaságom?
  • Jól, anya – hangzott a határozott válasz.

Jean egy pillanatra kinézett az ablakon, majd úgy döntött, megkockáztat egy kérdést. Mélyebben nézett lánya szemébe, mint az előbb. Látta, hogy immár zavarban van.

  • Te tudsz beszélni apáddal, ha nincs ott veled?
  • Igen. De apa azt mondta, nem mondhatom el neked.
  • És? Miről beszéltetek legutóbb?
  • Hogy én mentettem meg az emberiséget – mondta bűntudatos arccal a kislány és maga elé emelte a plüss pingvinjét -, meg a pingvin.

Jeanba mintha áram csapott volna. Kissé hátrahúzódott, és lopva körbenézett. Ismét közelebb hajolt, és eltolta lánya arca elől a játékát.

  • Azt mondtad, hogy… hogy emberiséget?
  • Apa ezt a szót mondta.
  • Hol volt ez, lányom?
  • A sötétben… a sötét semmiben.
  • Aha, a sötét semmiben – kerekedtek el a fiatal anyuka szemei. Elbillentette fejét, úgy mustrálgatta a kislányt. – Na, és ki volt még ott?
  • A fehér hajú néni, nagy szemekkel, a Marilyn néni… meg a Sandy… nem, a Sally néni…

Jean La Rue felpattant az ülésről és nagyot sóhajtva tekintett körbe a már félig megtelt vonatban. Hirtelen benyúlt zsebébe és idegesen kikotorta onnan telefonját. Abban a pillanatban, amikor belépett volna a telefonszámokat tartalmazó jegyzékbe, a készülék rezegni kezdett. Jean úgy megijedt, hogy majdnem elejtette. Aztán kivilágosodott a képernyő és egy név jelent meg rajta:

 

TED GARWIN

  • Hála istennek! – sóhajtott nagyot. – Épp téged hívnálak.

Jean visszaült az ülésre és megnyomta a zöld gombot. Le sem vette szemét közben lányáról, aki megkövülten bámulta őt.

  • Szia, Jean!
  • Szia, Ted! Épp téged akartalak hívni…
  • Rose, a nagynéni most hívott, hogy előbb búcsúzkodtatok. Mondta, hogy jól telt a kiruccanásotok Diegóban. Mondta, hogy öt perce felültetek a vonatra.
  • Igen, Ted. Itt ülünk. Nem akarlak megijeszteni, de kicsi Helen nincsen valami jól. Tudod, azért neked mondom el, mert te olyan jó vagy hozzánk. Rose is észrevehette, hogy Helen különösen viselkedik.
  • Mintha magában beszélne?
  • Aha. Rose említette?
  • Igen. De én nem csodálkozom rajta.
  • Hogyhogy? Miről beszélsz, Ted?
  • Ne ijedj meg! Olyasmit tudok, ami…
  • Ami?
  • Ha hazaértek, megtudod… Vagyis, akkor már túl leszel rajta, és mérhetetlenül büszke anyuka leszel… Előbb egy másik városban fogsz járni… ahol Gordon mindent elmond neked… Te, én még ilyen hűséges, és odaadó férfit nem láttam… A fenébe… nem mennek ezek a nagy szavak nekem… tiszta hülye vagyok… én mindent tudok, te még nem…
  • Micsoda? Mit zagyválsz itt nekem össze? Te is bolond vagy?
  • Változik a program.
  • Mi ez a titokzatoskodás?
  • Helennek nagyon tetszeni fog…
  • Micsoda? Így is eléggé kimerült már. Mindenféle női alakokról csacsog itt nekem, és már ezt az állatkertben elkezdte. Lehet, hogy csak a fáradtság okozza a tüneteit. Négy és fél évesen nyitott szemmel aludt, állva! Mindjárt elalszik itt is, velem szemben, az ülésben – gesztikulált nagyokat sóhajtozva Jean, majd elfordította tekintetét a megmerevedett lánykától, és a legközelebbi ablakon át meredten nézte a peronon jövő-menő utazótáskás embereket. - Különben mi a fenét szervezkedtek? Soha sem szervezkedtetek eddig nélkülem, de úgy látom, hogy két napja felfordult a világ. Amióta Gordon átautózott Texasba, te is össze-vissza beszélsz mindenfélét nekem, hogy Gordon itt van, meg ott van. Dallas, Forth Worth, Amarillo! Csak úgy repkednek a városnevek! A Kolumbusz-ünnep előtt azt sem tudtátok, melyik merre van! És, figyelj csak, Ted! Nekem holnap be kell pótolnom a találkozót. Ez a diegói körséta meg honnan…
  • Nem kell bepótolnod, Jean! A nagyokosok átveszik.
  • A nagyokosok? A többiek? – feleselt Jean. – A durbani konferenciára készülünk! Most nem maradhatok csak úgy távol! Egyébként honnan tudod? Tán ki vagyok rúgva?
  • Dehogy vagy kirúgva. Majd nem sokára megtudod. Átveszik tőled a hetet. A hátralévő hetet. Szabadságra küld az egyetem.
  • Engem? Most? Még egyszer kérdezem, honnan tudod ezt? Ti szervezkedtek?... Ti szervezkedtek Gordonnal a háttérben! Figyelj csak! Hol van most a férjem? Dallas, Forth Worth, Amarillo? Esetleg San Antonio?
  • Hamarosan megtudod. Le is teszem, mert keresnek… Mármint nem engem, hanem titeket. Sziasztok, lányok!...
  • Ted!...Ted!...

A vonalban hosszú pillanatokig csend honolt, míg Jean rá nem jött, hogy a kapcsolat megszakadt.

  • Helen, én megőrülök – rázta kezében a telefonját Jean La Rue, majd ledobta maga mellé az ülésre. – Apád elutazik Dallasba, aztán össze-vissza utazgat az országban… - azzal hirtelen elhallgatott, mert Helen oldalra fordulva meglepetten bámulni kezdett valamit és még a száját is eltátotta. Jean is felnézett. A széksorok között két láthatósági mellényes alak állt és őket figyelték. A piros-sárga mellényük alatt sötétkék egyenruha feszült mindkettőn. Jól látszott szájuk elé belógva a mikrofon, bal fülükben a szürke fülhallgató. A magasabbik, aki előbbre állt, gyorsan levette napszemüvegét, és közelebb lépett.
  • Mrs. Jean La Rue?
  • Igen! Tessék!
  • Morel ezredes, a készenléti egység helyettes parancsnoka, San Diego város rendőrkapitányságáról – mutatkozott be a rendőr. - Fogja! – azzal mosollyal az arcán a nő kezébe nyújtott egy notebookot. A képernyőjén Gordon volt látható, ahogy kocsijában ül és vezet. Nem nézett a kamerába, az utat figyelte. A Rover belső utastere néha megrázkódott, amiből Jean arra következtetett, hogy férje nagy sebességgel hajt.
  • Szia! – mondta bizonytalanul Jean, maga elé tartva a készüléket.
  • Szia! Nem akartalak megijeszteni titeket, de a vonat nem indul, amíg rajta vagytok…
  • Helen nagyon megijedt. Mit akar ez jelenteni? – remegett Jean hangja. Egy pillanatra felnézett a vigyorgó rendőrökre. - Baj van?
  • Dehogy! Csak tudok egy gyorsabb utazási módot…
  • Milyet? – nézett a képernyőbe közelről, felülről behajolva a kislány.
  • Szia, gyöngyöm! Szeretnél úgy utazni, mint még egyetlen kislány sem?
  • Igen, igen! – kezdett előrehajoltában is ügyesen ugrálni Helen. – Hogyan, apa?
  • B-747-200.
  • Az Boeing, apa – büszkélkedett tudásával a csillogó szemű Helen La Rue.
  • De hát… - húzta közelebb magához a képernyőt Jean, mire lánya visszahuppant az ülésre és ismét az egyenruhásokat állt neki bámulni.
  • Nézz ki a vonat ablakán, Jean!

Jean La Rue kinézett, mire alatta a kislány is az üvegnek nyomta gyorsan az orrát.

  • Látod a felszálló repülőt pár mérföldre?
  • Igen.
  • Oda visznek az egyenruhások. A reptérre. Most.
  • De otthon nem tudunk leszállni! A kisvárosnak nincs akkora a reptere – állt fel az ülésből a nő és körbenézett. Az utasok mind őt bámulták. A nő ideges lett. - Nincs akkora a reptér, hallod?
  • Nem is oda mentek, hanem Santa Fe-be. Mondtam, hogy meglepetésre számítsatok – harsogott La Rue a kis hangszóróból, hogy a tömött széksorok között mindenki hallotta. - Teljesen üres gép vár a kifutón. Már pörgeti a motorját. Akár az első osztályba is ülhettek. Air Force One lesz pár órára. Várom a két virágszálam ott…
  • Hol vagy most? – emelte le bal kezével a kabátokat a fogasról Jean és ismét körbenézett.
  • Útban Santa Fébe, a 84-esen…- azzal a beszélgetés véget ért, a kép elsötétült, az ablak bezáródott. Jean megrökönyödve nézte a képernyőt még egy pillanatig, majd visszaadta a mosolygós rendőrnek a telefont, mialatt harmadszorra is körbetekintett. Egy öreg, sokdioptriás szemüvegű, ősz hajú nénikére nézett, aki előbbre hajolt, hogy jobban lássa őket. Vágott egy fintort a bizalmatlanságot sugárzó öregasszony gombszemeinek, míg boldogan mosolygó kislányára adta fel az anorákját. Amikor a sajátjára került sor, közelebb hajolt az ismeretlen asszonyhoz:
  • Tudja, mi így szoktunk utazgatni – sikkantott egyet Jean, és szabad kezével felfelé mutatott. – Ilyen üres különgépekkel.
  • Hurrá, hurrá, repülővel fogunk utazni! – ugrott kettőt magasra tartott kezekkel Helen, hogy rendesen helyére csússzanak kezein a kabát szárai.
  • Jöjjenek – állt hátrébb az akcióparancsnok, mintegy utat adva nekik a legközelebbi ajtók felé. A kislány húzni kezdte anyját. A székekben ülő utasok csodálkozó tekintetétől és tátott szájától kísérve masíroztak ki a széksorok között. Néhányan még fel is emelkedtek a párnákról, hogy jobban lássák őket.
  • Ki intézte ezt, ezredes? – kérdezte Jean.
  • Nem tudom, talán az elnök – mondta Morel. ahogy előreengedte társát, nyomában a két kiszálló utassal.
  • Minek az elnöke? – nézett vissza Jean Morelre, ahogy kilépett a vonatból és maga mellé állítva lányát hirtelen megfordult.
  • Az Amerikai Egyesült Államoké, Barack Obama, Mrs. La Rue – mondta az ezredes és ő is kilépett a peronra...

 

 

 

 

 

 

Folyt.köv.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://sphere.blog.hu/api/trackback/id/tr2716652044

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása