Nellis-1 űrsikló, 155 mérfölddel az Indiai-óceán felett, 2042. október 26. 20:05 p.m. (UTC-8)

Amint Carla Lucia és Helen rákapcsolták magukat az életfenntartó rendszerre és az orvosi adatokat gyűjtő panelre, a második pilóta a magasan előtte látszó, bal oldali, zöld háttérszínű kijelzőre tekintett.

-        Helen La Rue űrhajós, kissé magas a pulzusszámod – fordította hátra fejét Dick Malcolm, azzal elnevette magát.

-        Megkértem az újoncunkat, hogy kövesse a tanácsaimat – hajolt előbbre az első pilóta mögötti ülésében a mexicoi Carla –, hogy mindent úgy csináljon, ahogyan én, de a pulzusát nem képes szabályozni.

-        Szerelmes a kisasszony – vetette oda George Carpenter, és ő is hátranézett a szűk helyen.

-        Csak azt ne mondja, hogy Keeperbe – méltatlankodott Helen.

-        Azt nem mondhatom, hogy most leszállíthatjuk a gépről – magyarázta Dick Malcolm és még kesztyű nélküli kezével kimutatott a jobb oldali ablakon -, vagy – tűnődött tovább – kiszállunk és elkísérjük magunk is, akárhová is indul…

-        120 perc múlva – fejezte be a mondatot a fő küldetésvezető nyomatékosan.

-        Nagyon rámenős alakok maguk és pocsék a humoruk – mondta Helen La Rue és kihívóan felszegte fejét -, ezért nem repülök magukkal többet.

-        Pedig mi szívesen repülnénk ebben az összeállításban…

Ekkor felgyulladt egy zöld és egy kék fénypont a középső monitor fölött, ami azt jelentette, hogy bejövő hívásuk volt és egyben azt is, hogy a frekvencia mindkét irányban szabad és tiszta. A katonai szövetségen kívüli államok mindent megtettek az SSTS-repülések kommunikációjának kifürkészésére, zavarására. A Második Globális Háború befejezte óta különös elszántsággal kémkedtek. Ezt volt hivatott egy érzékeny és nemrég tovább fejlesztett rendszer blokkolni.

Egy másodperccel később felhangzott Everett A. Stinger, a Kentucky Irányítóközpont kapcsolattartójának kissé magas, szinte férfiatlan hangja a kis hangszórókból.

-        Black Mountain a Nellis-1-nek!

-        Nellis-1 vagyok.

-        Halljuk és látjuk, hogy jó a hangulatotok odafenn. A fizikai paramétereitek a MEDCOM program szerint egészen elfogadható, mentálisan is mindenki kifogástalannak mondható. Alkalmasak vagytok a visszatérésre.

-        Puff – jegyezte meg hirtelen Malcolm.

Mindannyian nevettek, majd Dick Malcolm kinyújtotta jobb kezét és átállított néhány kapcsolót.

-        Többszörös pályakorrigálásotok lesz, Nellis.

-        Mindjárt sejtettük. Mi Arthuban bízunk – válaszolta Malcolm és jobb kezének mutatóujjával kilépett a direkt kapcsolatból.

-        Bocsánat, kisasszony! – emelte meg bal karját mintegy elnézést kérően Carpenter, és lengette is kicsit, hogy a mögötte ülők jól lássák lelki vajúdását. - De tudnia kell, hogy mindannyian nagyon szeretjük magát – folytatta lágy hangon. – Ezért képesek vagyunk szemet hunyni afölött, és soha sem áruljuk el senkinek, hogy az indokoltnál is izgatottabb ma este.

Helen La Rue halk kuncogásba fogott, végül mégis komoly hangon szólalt meg.

-        A visszatérés és a légköri ereszkedés a sikló legveszélyesebb művelete a teljes útja során, úgy tudom. 2003-ban a Columbia bebizonyította…

-        Az még első generációs űrrepülő volt. Olyan eset többé nem fordulhat elő.

-        Na, persze!

-        Soha nem szoktunk róla beszélni…

Helen La Rue kinézett a legközelebbi ablakon, amin pontosan az Indiai-óceán fölött hullámzó légköri frontokra látott rá. Igen halványan látszottak, és csak a telihold sejtelmes fénye világította be a bolygó felső légkörét, amely Helen számára szokatlanul vörösnek tűnt. Többször látta már a Földet az ISS-re tartva, néhány héttel korábban a mexicoi Guatemela űrsiklóról is, de nem emlékezett, hogy vöröses árnyalatban úszott volna akkor. A távoli, megfoghatatlannak ható látvány azonban hamar elfárasztotta szemeit. Néhány perce hol kevésbé, hol erősebben, de folyamatosan fájtak a szemei. Ez az érzet még az ISS-en tartózkodtában nem igazán jelentkezett, de az orbiterben, az elülső, repülési fedélzeten fokozatosan alakult ki az elmúlt negyed órában, amióta Carla Luciaval előrejöttek a pihenőidejük végén és beszíjazták magukat a hátsó sorba, a 3. és 4. ülésbe. A Nellis-típusú űrsiklókon mindösszesen ennyi szék volt a pilótafülkében. - Különben nem vagyok különösebben izgatott, csak fáradt, kimerült.

-        Nehogy azt higgye, Helen, hogy a leereszkedés veszélyes. Az az út lesz az, amikor hazatér Vandenbergből a 40-es autópályán. Főleg akkor, ha csúcsforgalom lesz. Itt fenn egészen gyér a forgalom – és Malcolm kimutatott maga fölött, a kicsiny ablakon. Álmélkodó tekintettel bámult ki a több inch vastag átlátszó rétegeken. – Még nem előzött meg senki.

Ismét jót derültek a második pilóta utolsó megjegyzésein, majd hosszú csend következett.

-        Tényleg – emelkedett meg kissé ülésében – amennyire a szíjak engedték - Helen La Rue, megtörve a szótlanságot -, miért is nem Edwardson landolunk?

-        A Rosamond és a Rogers tómedreket szinte teljesen elárasztotta az esővíz. 24 órája szivattyúzzák, de még hetekig alkalmatlan lesz nagyobb gépek fogadására. Ezért csak Vandenberg maradt. Még jó, hogy tavaly kibővítették.

-        Katasztrofális manapság az időjárás.

-        Az – nézett végig a kijelzőkön az első pilóta. Ekkor halk gongütés után Arthu színtelen gépi hangja hangzott fel:

  FŐ FÉKEZÉSI MŰVELET 5 PERC MÚLVA

  PÁLYAKORREKCIÓ SZÜKSÉGES

-        Ez most mit jelent, kapitány?

-        Tartalékidővel érkeztünk, ezt akarjuk elveszíteni.

-        És ez mit jelent?

-        Arthu korrigál, nehogy a Mexicoi-öböl vizében kössünk ki végül. 40-45 yard pontossággal kell belépnünk a sávba.

  MANŐVEREZŐ FÚVÓKÁK AKTIVÁLÁSA

-        Irányszög eltéréseink lesznek, amennyi szükséges. Kitérítő műveletek következnek. 300 másodpercet kell elfogyasszunk. Néhány száz lábbal magasabb pályára állunk átmenetileg, ahol lelassulunk. Nem a fő hajtómű hajtóanyaga fogy most, hanem másik rendszereké, mert azokból több van. A fékezés után már korlátozottak a lehetőségeink. Egy 90 mérfölddel a tengerszint feletti ponttól pedig csak a légköri fékezés marad, ott billegésen kívül mást nemigen tudunk tenni. De, majd meglátja, Helen…

A különös, de jóleső érzet fokozatosan öntötte el tudatát.

Mintha álmot érzékelt volna, de mégis nagyon valóságos volt.

Azonnal felismerte, hogy valaki intenzíven gondol rá.

-        Apa!

-        Kislányom…

-        Apa! – sóhajtotta Helen és becsukta szemeit. – Úgy örülök mindig neked!

-        Virágszál, jól vagy?

-        Igen, apa!

-        Most indulok Renoból. Egy kicsit késni fogok. De addig úgyis megfigyelésen lesztek.

-        Nálad van, amit megígértél nekem?

-        Hogy is felejthettem volna el az én kedvenc kislányom első útjának emlékére szánt…

-        Mit, apa?

-        Ne kíváncsiskodj, százszorszépem! Már a sajtótájékoztató kezdetén tiéd lesz.

-        Hol van anya?

-        Anyád már tűkön ül Vandenbergben. A Bemutató Központot már kétszer bejárta. De a WFAA-től kiszúrták valakik és mindenáron riportot akarnak vele csinálni.

-        A dallasiak? Christina és Carl?

-        Tudod, hogy ők örökösen követnek minket. Még a CNN van ott, meg néhány helyi. A Newsweek anyagát én csinálom.

-        Hogy van a hátfájásod?

-        Nem is érzek semmit.

-        Jaj, de jók vagytok velem, hogy így szerettek! Meg sem érdemlem…

-        Téged mindenki szeret, kicsi virág! Aki a Hazáért Aranycsillag boldog tulajdonosa, az közszereplő lesz…

-        Na, jó! Elfáradtam…

-        Nem kínozlak tovább. A TR-4-es mindjárt indul velem.

-        Jó, gyere, de ígérd meg, hogy nem csináltok nagy felhajtást! Már sokszor terhes, ha…

-        Ne aggódj, van egy tervem egy exkluzív interjúra.

-        Rád bízom magam, apa.

-        Jó, akkor a sajtószobában találkozunk!

-        Szia, apa!

-        Szia, kisvirág! Még kereslek téged…

Helen La Rue nagyot sóhajtott.

Halk, de éles, és ütemesen fel-felhangzó mély tónusú zenei dallam hallatszott mindenhonnan.

Lassan kinyitotta szemeit.

Nagyot nyelt, majd megemelte fejét és ismét érzékelni kezdte, ahogy az űrsikló kabinjában ül, szorosan beszíjazva ülésébe, ahogy az űrruhája alatt izzad, ahogy felemeli karjait és megdörgöli arcát.

Nagyon gyengének érezte magát.

Ismét nagyot sóhajtott és belefújt a kabin levegőjébe.

A vészjelzés ismét felharsant, majd ismét elhalkult.

A következő, amit meghallott, Arthu szenvtelen, monoton közlése volt:

  HIBA

  TRV-RENDSZER INAKTÍV

  HIBA

Előre tekintett.

A két pilóta folyamatosan dolgozott az érintőképernyő felületén.

Egy piros háromszög villogott a központi kijelzőn és a vészjelzés ismét felharsant.

  A VEZÉRLŐKÖR FESZÜLTSÉGE: ZÉRÓ

  A PRIMER ÉS SZEKUNDER FŐ-, ÉS SEGÉDTÁPEGYSÉG LEKAPCSOLÓDOTT

Egyszerre Malcolm, a második pilóta hátranézett Carla Luciára, aki döbbent tekintettel bámult vissza rá.

Helen La Rue nem értette a helyzetet.

Szívét jeges rémület járta át.

Ekkor halk gongütés hallatszott.

A zöld és a kék fénypontok a vörös jel mellett aktív kapcsolatra utaltak a Föld és az űrhajó között:

-        Nellis, ahogy látjuk, van egy kis problémátok…

-        Nem tudjuk mi ez… Ti mit láttok?

-        Nincs jeletek a hátsó törzsrészből… egy pillanat türelmet…

-        Nos?

-        Valami komoly dolog történhetett…

  TÖBBSZÖRÖS HIBA

  TRV-RENDSZEREN KÍVÜLI RENDSZEREK HIBÁINAK JEGYZÉKE

  AZ ÖSSZES HIBÁS RENDSZEREK JEGYZÉKE ITT (↓)

  TÖBBSZÖRÖS HIBA

Folyt.köv.