A Halálhegy – A Djatlov-rejtély 2013-as amerikai film a hetvenötödik elmélet filmes változata egy különleges ügyben. Mint rémfilm erős idegzetűeknek ajánlott, illetve azoknak, akik keresik a szokatlant, hagyományos UFO-elemekkel ötvözött sokadik típusú találkozást az ismeretlennel. Mégis kis értékű, hiszen nem visz közelebb az igazsághoz, hogy mi történt 1959-ben az Urál északi részén egy hegyoldalban. Mi lett végül kilenc orosz túrázó váratlan halálának oka?

A hivatalos vizsgálati jelentésben megjelölt okhoz talán a nyolc részes Dyatlov-hágó incidens című orosz film áll legközelebb, bemutatva a szerencsétlen hegymászók utolsó és végzetes éjszakáját a hegyoldalban, azok kétségbeesett és hiábavaló erőfeszítéseit, hogy életben maradjanak. Sok órás küzdelmük az életükért azután következett be, hogy sátrukat elsodorta egy lavina.

Talán mégsem hiszünk ennek a filmnek.

Miért? Mert az csak egy film, és csupán a látvány volt benne szempont.

Nem hihetünk, hiszen ami 1959. január 31-e és február 2-a között zajlott le a manysik földjén, az Urál hegység északi vonulatai között, az misztikusabb és bonyolultabb, mint ami valaha is megjelent a sajtóban róla. Előbb eltűnt kilenc fiatal hegymászó, akik keresésére még a hónap folyamán több száz ember indult el, majd felellésük után előállt az évszázad legnagyobb rejtélye.

1993-ban megismétlődni látszott a dermesztő eset a Khamar-Daban térségben, a Bajkál-tó közelében. Itt is egyedül tartott teljesítménytúrát hat fiatal, akiket tapasztalt vezető irányított, egy 41 éves tanárnő. Miután rövid idő alatt esett össze a csapat nagy része vérzéses tünetekkel, az egyetlen túlélő, egy 17 éves lány elmenekült, és négy napig bolyongott a környéken addig, amíg egy folyó partján egy másik túrázó csoport ráakadt. A helyszínre vezetett vizsgálóbizottság valóban olyan helyzetben akadt rá az emberekre, ahogyan azokat a tanuló leírta. A boncolás kihűlést, egyiküknél szívmegállást állapított meg, magyarázat azonban azóta sem született a tragédiáról.

Noha pár hónappal később a hatóságok lezárták az uráli eset ügyét, az a mai napig szintén nem oldódott meg minden vonatkozásában, bár sejteni lehet, hogyan játszódhatott le. És ezt sem régóta tudjuk. Hatvanöt évvel a sokkoló halálesetek után megszületett a hetvenhatodik elmélet, és ez a legbővebb. Azért az, hiszen ez dolgozza fel a legtöbb tényanyagot, és ez alapján szinte minden szegmensére rávilágít. Egyik ilyen szegmens, amin pár lelkes kutató kedvű fiatal újságíró pár évvel ezelőtt elindult, egy törött nyelvcsont volt. A titkosítás alól feloldott egyik igazságügyi orvosszakértői boncolási jegyzőkönyvben felfedeztek egy apró érdekességet. Az egyik halott törött nyelvcsontját említő sorból a „törött” szót a jegyzőkönyvező törölte, azonban az mégis olvasható maradt. Az ügy kutatója felszisszent: ha az áldozatokkal lavina végzett, hogyan lehetett törött a nyelvcsontja? Nem akkor keletkezik ilyesmi sérülés, ha azt az embert fojtogatják?

A Djatlov incidens 2024-ben új oldaláról került fénybe, és olyan teóriát tár elénk egy friss kutatási anyag, amihez foghatót néhányan feltételeztek ugyan, mégsem álltak vele a nyilvánosság elé. Dermesztő történet körvonalazódott egy amatőr nyomozás után; egyesek szerint minden így is történt, ahogy az végül a világ elé lett tárva – ugyanakkor a hivatalos történetírás semmit sem fogad el belőle.

Mi is a Djatlov incidens vagy más megnevezéssel Djatlov (Gyatlov) ügy (eset)? Kik vettek részt benne, kik vizsgálták és hogyan? Mi történt (igen nagy valószínűséggel) február első napján azon a zord hegyoldalon? Miért titkosították a korabeli szovjet hatóságok az esetet?

Kiderül a következő részekből.

    Vége az első résznek

  Folyt. köv.

    2.

A Ransom vagy Váltságdíj brit és részben finn film története egy olyan nemrég elhunyt jamaikai születésű forgatókönyvíró fejében született, aki diplomáját az Ohio állambeli Chicagóban szerezte. Ez a brit író rokonságban állt amerikai újságírókkal, írókkal.

Ez a másfél millió dolláros költségvetésű dráma, illetve krimi Norvégiában játszódik, a filmkockák nagy részét ott vették fel egy azóta bezárt oslói repülőtéren. Fornebu havas pályái egy borús estén szürke képeivel nyomasztó hangulatot közvetítenek és ezen keresztül a film egésze is. A bűnügyi film egy Boeing-737-es repülőgép kálváriáját mutatja be, amely fedélzetén a jelenetek nagyrészt a repülőtér területén játszódnak le. Először azonban terroristák fogságba ejtik az angol nagykövetet, aki „Skandinávia” kitalált ország fővárosában szolgál.

A Boeing utasszállító a Mey Air légitársaság színei alatt leszálláshoz készül Skandináviában, amikor több fegyveres férfi hatalmába keríti a gépet és egy behatol a pilótafülkébe…

  Folyt. köv.

   1.

Ez a kevésbé ismert Sean Connery film – Váltságdíj (Ransom) – kétségtelenül volt később valamiféle hatással a légiközlekedés biztonságosabbá tételére abban a korban, amikor az erőszak terror formájában harapózott el a világban. Ez az 1970-es évek közepe tájára jellemző folyamat volt (például Baader-Meinhof csoport). A Schleyer német iparmágnás elrablása utáni gépeltérítés, ahol a Lufthansa 181-es járatát kényszerítették Aalenből Mogadishuba, mindössze két évvel a film bemutatása után esett meg, így méltán mondhatjuk, hogy jó ötletet adott a RAF-csoportnak…

   Folyt. köv.

Olekszej Ananyanko, Valerij Bezpalov és Borisz Baranov műszakvezető vállalkozott arra az útra május hónap folyamán, amely a reaktor maradványa alatti alagsorba vezetett. Mérőműszerekkel felszerelkezve és aláereszkedve a szennyezett vízbe, megoldották a feladatot: a buborékoltatótartályból kivezető csöveken az utat szabaddá tették. „A szelepek nyitása után a tűzoltók sikerrel szivattyúztak ki 20 000 köbméter vizet a medencékből, így az elméleti veszély is elhárult. A feladat kiadásakor azért kerestek önkénteseket, mert a feltételezések szerint a medencék vize erősen radioaktív volt, és a végrehajtókra biztos sugárterhelés és halál várt. Számos média azt állította, hogy a három szakember néhány nap múltán meg is halt, ám ez nem igaz, mindhárman túlélték a munkát. 2018-ban mindhárman megkapták a Bártorságért Érdemérmet.”

Csernobil után 230 milliárd dollárnak megfelelő összeget költöttek a szovjetek kárenyhítésre és következményeinek felszámolására, a szomszédos belorusz földterület ötödrésze tönkrement. A baleset aláásta a Glasznoszty és Peresztrojka szellemiségét. Gorbacsov – későbbi visszaemlékezései - szerint ez a katasztrófa roppantotta meg a Szovjetuniót. „Volt a Csernobil előtti és a Csernobil utáni országunk. Mindkettő más volt. Még öt évet létezett Csernobil után az ország.”

Nyikolaj Rizskov május 2-ától jól kezelte a csernobili válságot, bár döntése a 30 kilométeres zónáról pusztán csak találgatás volt, és utóbb derült ki, hogy bizonyos körzetek (gomeli körzet) szennyezettebbek, mint az erőmű körüliek, ugyanakkor kívül esnek a területen. Rizskov kormányfő végigvitte Gorbacsovval a szükséges gazdaságpolitikát, hogy reformban részesítse a mind jobban haldokló rendszert, ennek ellenére az mégis összeomlott. 1990 végén támogatása a Politbürón belül megfogyatkozott. Még abban a hónapban szívinfarktust kapott (amit a Csernobilban szerzett sugárdózis is segített előidézni). Lábadozása alatt támogatottsága elfogyott, és utódjául Lev Voronint, majd Valentin Pavlovot választották. Még indult az elnökválasztáson, de vereséget szenvedett, ami után visszavonult a politikától. A Szovjetunió fennállása alatti Minisztertanácsnak nevezett intézmény utolsó elnöke volt. 2024. februárjában halt meg.

Ljubov Kovalevszkaja kimerülten, koszos ruhában vánszorgott Kijevben, miután lányától visszatért. Döbbenten nézte, amint a fél város részegen támolyog. A lakosság körében ugyanis elterjedt, miszerint a vodka a gyógyír mindenre, és a nemzeti ital eltávolítja a szervezetből a mérgeket és ezekkel együtt az izotópokat is. Az újságírónő napok óta nem váltott ruhát, koszos volt, büdös, zsebében húsz kopejka csörgedezett. A repülőre üzértől kapott csak jegyet, így minden megtakarított pénze odalett. Egy ittas fiatalokból álló társaság a Krescsatyikon őt is „fel akarta csípni”, alig tudta elzavarni az idegeneket. Beállt egy sorba, mintegy ösztönszerűen. Nem tudta mire várnak ott az emberek, nem is érdekelte. Amikor kiderült, hogy taxit várnak, összeomlott. Ájultan terült el a járdán…

Ljubov Kovalevszkaját soha nem ismerte el a hatalom. Amíg létezett a Szovjetunió, nehezen tudott megélni, azonban külföldre a híre hamar eljutott, és az elsők között kapta meg Washingtonban 1991-ben a Nemzetközi Női Médiaalapítvány Bátorság az újságírásban díját. A híressé vált írása a Literaturna Ukraina hasábjairól ma is fellelhető az interneten, mint ahogy a KGB jelentése is a renitens újságírónőről. Pár évvel később pajzsmirigyrákot diagnosztizáltak nála. 2003 óta az oroszországi Rjazanyban él.

            A per során öt embert ítéltek el, de börtönbüntetésüket nem kellett teljesen kitölteniük. Romló egészségi állapotukra tekintettel mindannyiukat idő előtt kiengedték.

            Az ötödrendű elítélt, Lauskin volt az erőmű biztonsági főellenőre. Még a nyolcvanas évek végén kiszabadult. Nem sokkal később gyomorrákban meghalt.

            A per során a negyedrendű vádlott Borisz Rogozskin volt. Ő volt az, akit a robbanás után a hármas blokkból sokáig nem lehetett előkeríteni. Szabadulása utáni sorsáról semmit nem tudunk.

            A főbűnös, Anatolij Djatlov, akit a vizsgálóbíró „atomhuligán”-nak nevezett a tárgyaláson, interjút adott otthonában Piers Paul Read írónak a kilencvenes évek elején, miután ő is szabad lett. Elmondta, hogy a bírósági procedúra koncepciós eljárás volt, mert a hatalomnak bűnbakot kellett találnia, és azt meg is találták benne. Egyébként könyvet írt a végzetes éjszakáról. „Pontról pontra cáfolta azt az állítást, hogy az operátorok tévedései okozták a balesetet. Azt állította, hogy a reaktor működtetési szabályzatát csak a baleset után írták…” Szerinte kizárólag a reaktor volt az oka a katasztrófának. Djatlov 1995-ben halt meg.

            Fomint meggyengült idegállapota miatt helyezték szabadlábra, majd egy erőműben kapott állást.

            1991 nyarán már csak Bruhanov ült börtönben. Éppen tervezgette, hogy beadja szabadulási kérelmét, amikor Moszkvában hirtelen felgyorsultak az események.

            Augusztus 9-én a televízióban Gennagyij Janajev alelnök váratlanul bejelentette, hogy Gorbacsov megbetegedett. A hatalmat ideiglenesen egy állami bizottság veszi át. Borisz Pugo belügyminiszter, Dmitrij Jazov védelmi miniszter és Ahromejev marsall is a puccsisták oldalára állt. Küldöttséget menesztettek Gorbacsov krími villájába, hogy megnyerjék a maguk oldalán.

            Gorbacsov, amikor az egyenruhás katonákat fogadta a dolgozószobájában, először összerezzent, mert azt hitte, egy újabb csernobili típusú baleset történt. Amikor azonban fény derült a látogatás igazi okára, azonnal visszautasította a szándék deklarálását, hogy szükségállapotot rendeljen el, „és a pokolba küldte az egész társaságot”.

            A KGB vezetője parancsot adott a moszkvai Fehér Ház megrohamozására, de augusztus 20-án éjfélkor a katonák egy emberként tagadták meg azt.

            Augusztus 21-én a puccs megbukott: Janajevet, Jazovot letartóztatták, Pugo pedig főbe lőtte magát.

            Gorbacsov visszatért a Kremlbe, de hatalmát nem sokáig volt képes fenntartani, a Szovjetunió 1991. december 26-án tagköztársaságaira esett szét…

            Ha a csernobili AZ gomb kétségbeesett megnyomása volt az első repedés a falon, akkor Jelcinnek egy harckocsi tetején állva elmondott néhány lelkesítő szava az utolsó. Így omlott össze a legnagyobb akkori államalakulat a Földön…

            A „tisztogatásban” részt vett kétszázhatvanezer katona közül a vegyialakulatok parancsnoka, Pikalov vezérezredes kapta a legnagyobb dózist. Nyugdíjazásáig ebben a beosztásban maradt, majd megkapta a Szovjetunió Hőse kitüntetést – mint tudjuk, nem érdemtelenül. Ezután bölcsészdoktorként dolgozott és a Tisztogatók Szövetségének Elnöke lett. Lánya politikai karriert futott be: demokrata képviselő lett az új rendszerben.

            Ivanov tábornok, a polgári védelmi alakulatok helyettes-vezetője azt mondta Piers Paul Read írónak, hogy „egy kis sugárzás még nem a világ vége. Ha a zöldség meg a gyümölcs jobban nő tőle, miért ártana az embernek?” Elmondta, hogy valakitől azt a tanácsot kapta, hogy mossa ki szervezetéből sörrel a radioaktív céziumot, mert a sörben lévő árpa a legjobb tisztítószer. Magával ragadja a radionuklidokat. „Ugyanilyen lelkesen gyógykezelte magát vörösborral, amely tudvalevőleg serkenti a vérképződést, és a lépnek is jót tesz.”

            „A balesetet követő legnehezebb hónapokban a baleset lokalizálásáért felelős csoport vezetője V. A. Legaszov volt. Miután visszatért a Kurcsatov Intézetbe, amelynek kutatási igazgatója volt, lelkileg nem tudta feldolgozni a Csernobilban tapasztaltakat. Mindenkit, aki ismerte és tisztelte, megrázott a hír, hogy főbe lőtte magát. Előbb azonban magnóra mondta utolsó gondolatait, amelyek részletesen foglalkoznak a katasztrófa társadalmi okaival”.

            A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség 1993-ban egy új jelentést adott ki, amelyben felülvizsgálták két évvel korábbi állításaikat. Részben figyelembe vették a makacsul küzdő Djatlov állításait, és kimondták, hogy az operátorokkal szemben néhány „igazságtalan vád” is szerepelt első következtetéseikben, de „nem mentették fel teljesen Akimovot, Djatlovot és Toptunovot”. A reaktor működtetési szabályzata valóban nem írta elő a 700 MW hőteljesítmény alatti üzemmódot, arról tehát a kezelőknek fogalmuk sem lehetett, hogy az mennyire veszélyes a pozitív üregeffektus miatt. Az, hogy az operátorok nem részesültek rendszeres oktatásban, nem volt a tudásuk naprakész, nem az ő hibájuk volt. Ennek ellenére nyilvánvalóan alkalmatlanok maradtak a teszt lefolytatására…

            Körülbelül 50 személy halt meg 1986 óta egyértelműen a csernobili baleset miatt, nem több. Ugyan százszámra halnak meg emberek pajzsmirigy rák következtében azóta is szerte Ukrajnában, vagy éppen Fehéroroszországban (1986 és 1991 között a gomeli körzetben a megbetegedési ráta jóval az átlag fölött volt), de egyértelmű párhuzamot vonni ezen esetek és Csernobil között nem lehet. A hangsúly itt az egyértelmű szón van. Kétfejű borjúk, hatlábú csirkék azelőtt is születtek, ezután is fognak…

            A legtöbb radioaktív izotóp már rég lebomlott a környezetben – mind Ukrajnában, mind Magyarországon. Hozzánk a legtöbb el sem jutott. A radiojód – rövid felezési ideje miatt – még Európába való belépése előtt jórészt elbomlott. Ebből volt a legtöbb.

            Manapság az erőmű melletti falvakban tartózkodni szinte semmiféle egészségügyi kockázattal sem jár. A lakosság visszatelepülése – saját felelősségükre - folyamatban van. Földet ugyan nem művelnek és az élelmiszert is távolabbról hozatják nekik. Helyenként a sugárzási szint alacsonyabb, mint például Budapesten. Ennek ellenére a harminc kilométeres zónába bejutni továbbra sem lehet engedély nélkül.

            A plutónium egyik izotópjának felezési ideje több mint 300 ezer év, ezért az még most is ugyanúgy jelen van ott a talajban, mohákban, fákban, mint közvetlenül a robbanás után. Viszont kevesen tudják, hogy nagyon kevés szóródott ki belőle a négyes blokk tetején át.

            Jelenleg országunkban a csernobilból származó izotópokból eredő terhelés a természetes háttérsugárzás és a magmás kőzetek ásványi alkotójainak radioaktív elemeiből származó értékének alig valamivel több, mint 1%-a.

1986. május 1-én ez az érték 25% volt…

           Vége

   Írta: Őzse Balázs számos forrás alapján 2015-2016-ban

   A történet gyökerei két idősíkba nyúlnak vissza, 1971-be és 2010-be, az első és a második biológiai tudományos válság cselekményeibe. Az első idején Michael Crichton egyik átdolgozott sci-fijében járunk, ahol az eredeti történetet magam dolgoztam át, és egészítettem ki cselekményekkel, szereplőkkel. A második válság szintúgy az USA területén játszódik, mint az első és tulajdonképpen a harmadik is, maga a voltaképpeni regény, ez a többféleképpen kategorizálható történet – talán misztikus thriller vagy csupán egyszerűen fantasy - amelyről majd alább írok. Miután a három történet között időben 39 és 32 év telik el, logikus módon bizonyos szereplőim megélhették az elsőből a másodikba, majd megint mások a másodikból a harmadikba való átmenetet, és olyan is megalkotásra került, aki mindháromban kapott valamekkora szerepet. A harmadikban ugyanakkor új karakterek futnak, néhányuk azonban a korabeli válságokban szereplők leszármazottai. A rokonsági kapcsolatok mintegy az átvezetést segítik a történetek között, mégis többek annál. Az Androméda organizmusa (a regényben: Idegen) 1971-ben bukkan fel először, legvégül 2042-ben, ugyanakkor míg – mint Crichtonnál – eleinte ijesztően materializált, legvégül meg sem jelenik a szereplők előtt, csupán egy fenyegetést ad; talán el sem dönthető, hogy az Androméda vajon mindössze a mesterséges intelligencia – Deisdata – riogatása volt az éjszaka során, vagy egy valódi mikroorganizmus növekedett a háttérben. Nem vagyunk képesek eldönteni, hogy az amerikai űrsikló pusztulását az Androméda-törzs (Idegen) okozta-e, vagy Deisdata. Deisdata egy önállósodott program, amely azon az éjszakán kel életre. Hogy mi is a motivációja, az első fejezetekben még nem eldönthető. Ki keltette életre? Az elektronikus sajtó néhány netes szerkesztője vagy az amerikai kormány űrhadviselési programjában mutatkozó anomáliák? Már önmagában az félelmetesnek hat, nekünk olvasóknak, ahogy a program kommunikál a szereplőkkel, és elhiteti velük, hogy a fenyegetés, a „vírus” egy karnyújtásnyira leselkedik rájuk. Mindenesetre a vírus 32 évvel korábban a hatását elsősorban a virtuális térben fejtette ki. Az Androméda intellektuálisan jól fejlett élőlénynek bizonyult, így a „kontaktust fel lehetett venni vele pusztán agyi aktivitással is”. Akkor – 2010-ben – elpusztítani vélték, amint egy Új-Mexico-i helyszínen a világűrből a felszín alá csalták egy ottani étterem és motel pincerendszerébe – a Crichton regényében  felbukkanó Dineeze-be, amely a regényemben már Sweety néven szerepel - és ott karbol-savval szétmaratták a kolóniáját. Amit azonban a szereplők nem tudhattak, az az, hogy noha az anyaorganizmus – egy hosszú, szőke hajú, magas nő formájában manifesztálódott alak – elpusztult, mégis a kolónia túlélt. A sokmilliárdnyi mikroorganizmus az ISS napelemtábláján élt túl a világűrben. És erre is csupán A sötétség éjszakája lapjain derül fény az egyik főszereplő későbbi visszaemlékezésében. A későbbi beszámolók, emlékezések a történetem második felében rendre felbukkannak a cselekmény bonyolódásakor, majdnem minden fejezet lapjain. Ezek megítélésem szerint jóval izgalmasabbá, egyben dokumentum jellegűvé tették a vaskos írásom. Mintha egy doku-regényt izgulna végig az ember.

   Michael Crichton örökösei felé köszönetnyilvánítást formáltam, hogy az író nagyszerű 1969-es tudományos-fantasztikus regényét folytathattam, hiszen a története nyitva hagyásával erre lehetőséget teremtett. Tudom, hogy később megtették ezt mások is; legyen az enyém egy alternatív tovább játszatás!

        Őzse Balázs (Őzse Blazy)

A fantasy két napon belül a könyvesboltokban!