A légkörbe belépni készülő amerikai űrrepülőgép katonai jellegű küldetésben, és vegyes legénységgel a fedélzetén meghibásodik orbitális pályán. Rögtön terveket dolgoznak ki a földi központban, hogy visszahozzák, mialatt egy délnyugati államban már órák óta keresnek társai egy eltűnt netes szerkesztőnőt, aki korábban űrhadviselési tárgyú kutatásokat folytatott. Az esti főműsor időben a média hallgat, és a pár beavatott sem érti, mi történhetett a Nemzetközi Űrállomásról visszatérő űrsiklóval, amikor a nyugati parton akcióba lépnek a személyzet egyik tagjának, a biológusnőnek a szülei. Kiderítik, hogy más újságírók is eltűntek, majd rájönnek, hogy egy számítógépi médiafigyelő program blokkolja a mentést. Titokzatos összefüggések sejlenek fel a felső légkör felé tehetetlenül közeledő Nellis-1 rakománya, és egyes hírportálok friss információi között: valakik nem akarják, hogy az űrrepülő rakterében szállított biológiai minták – az Űrállomáson növesztett vírustenyészeteket tartalmazó tartályok – visszatérjenek a felszínre, és ezért mesterséges intelligenciákat, számítógépi programokat aktiválnak. Amikor az elnök az éjszaka közepén, a keleti parton nagy bejelentésre, és a biológiai vészhelyzet kihirdetésére készül, elszabadul a pokol: kiderül, hogy a vírus halálos az emberiségre nézve, és ez még csak a kezdet.

Bűnös összeesküvést képzeltem a történetem lapjain, ahol az amerikai kormány együtt a tulajdonképpeni Top Drawerrel a felelős azért, hogy a problémákat, égető feladatokat soha sem oldották meg, helyette „hamisították” az álszent jólétet. Körülbelül két évtizedig – a valóság talaján állva: napjainktól – a szőnyeg alá söpörték a gondokat; egyetemi kutatásokat, azok eredményeiről szóló publikációkat hamisítottak, hogy azután egy őszi éjszakán minden elcsalt adat nyilvánosságra kerüljön egyetlen óra alatt. A mesterséges intelligencia csak a megfelelő pillanatra várt, ami el is következett egy USA-beli éjszakán, és óriási zavart idézett elő végső soron a globális társadalom életmenetében. Ha ez így megtörténhet, kénytelen vagyok feltenni a kérdést: mi fog következni? Ha felleljük az utat, ha nem? Mert hogy bizony „az úton” kell maradnunk – ha élni akarunk. Már persze csak az a pár milliárd ember, aki túléli a „szabadesést” „Ezer dolog. Kínszenvedés lesz, de magatoknak kerestétek a bajt. Nem tudtatok élni a lehetőségekkel. Látszatterveken dolgoztatok évtizedeken át, és ez most megbosszulta magát.” Ezt közölte a médiaszabályozó program történetemben a főhőssel életének utolsó perceiben, amit az beletörődve vett tudomásul. A történetem mélypontján járunk akkor, amikor a mesterséges intelligencia, a program magára hagyja a hirtelen válságot kirobbantó netes-szerkesztőnőt. Áldozatként kategorizálta, szükséges áldozatként, a jól felépített cselekvési tervében nem volt szükség tovább a nőre. Az események ekkor léptek túl az egyénen, és ekkor következett el az a pillanat, amikor a szellem kiszabadult a palackból, és már senki sem volt képes visszagyömöszkölni oda. Nagyjából ekkor következik el az addig elképzelhetetlen is, a leálló szolgáltatások okozta káosz, ahol az egyén rövid idő alatt megzavarodik. Áram híján semmi sem működik, a lakosság pánikba esik, és elkövetkezik a „szabadesés” szinte pillanatnyi időintervalluma. Minden a feje tetejére áll, és az észak-amerikai kontinens infrastruktúrája összeomlik. Előbb azé, azután gyakorlatilag az egész bolygóé. Kérdés: felismerik-e a problémát, annak gigantikus nagyságát azok, akik még tehetnek ellene? Létezhet-e még „kárenyhítés? Van-e egyáltalán esély hosszabb távon túlélni bárkinek is? A szuperintelligens program jól kidolgozott „forgatókönyve” működő csoportokat hagy egyes helyszíneken, ad némi lehetőséget nekik, hogy „a piszkos munkát” azok végezzék el. Mintegy feladatokat ad nekik, megoldandó kirakósjátékot varázsol eléjük földön és égen, hogy még nagyobb zavart eszközöljön köreikben. Áldozatokat generál, meglehetősen sokat, hogy végül érzékeltesse a túlélőkkel a feladatok súlyát, hogy cselekedni kell, méghozzá azonnal…

A 2042-es Globális Válság összetett és ezért elhúzódóbbnak bizonyult a 21. század közepén. A mesterséges intelligenciák és az ember közötti példátlan erőpróbák az akkori események, amelyek egyetlen (USA-beli) éjszakába sűrűsödnek, hogy azután a hajnal elmúltával túllépjenek az amerikai határokon. Egyetlen éjszaka volt, amely megváltoztatta a jövőt a jövőben, méghozzá gyökeresen.

A történetnek a Végítélet Napja (Judgement Day) címet is adhattam volna, de nem tettem. Ez a negatív titulus, holott meglehetősen mélyen ható, mégis, nem fejezi ki eléggé azt a műfajt, amelyet a regény írásakor alkalmaztam. Jobb kifejezés címnek a sötétségre, a pokolszerű éjszakára való utalás. A regény meghatározására a misztikus-tudományos szókapcsolatot alkalmaztam.

Még néhány szó a történet születésének idejéből. Amikor az utolsó fejezet végére értem, még nem volt fogalmam arról, mint ahogy senkinek, hogy pandémia közeleg. 2019 végén a Covid-válság még egy futurisztikus történet lehetett volna. Ma már úgy érzem magam, mint érezte minden bizonnyal magát Morgan Robertson a Titan végzete (eredetileg Futility) című novellájával kapcsolatban utólag, miután benne egy hajókatasztrófáról írt, és az pár évvel később be is következett, ahol a hajót Titanicnak hívták. A klímaválság témaköre azonban jól vizionálható volt abban az időben is, sőt, égető problémaként már évtizedek óta a fejünk felett lebegett. Ahhoz azonban, hogy a témakört átlássuk és tapinthassuk, tisztáznunk érdemes a fogalom magyarázatát. A válságok izgalmasak és elgondolkodtatóak. A legtöbb válságot emberek csinálják, azaz okozzák. Legtöbbször tudattalanul, és nyilván ellenpélda is akad bőven. Ha pedig emberek a szereplői, azok többnyire egyedi emberek. Híresek, azaz például közszereplők. Lehetnek tudósok, politikusok, katonatisztek, újságírók, mérnökök, hogy csak pár példát említsek kirobbantóira, elszenvedőire. A válság – ha jobban szemügyre vesszük – egy mélyreható változás előszele. A végén, vagy utána már semmi sem az, ami előtte volt. A legtöbb gazdasági, társadalmi krízis közös jellemzője, hogy médiafigyelem övezi hosszabb, rövidebb útján, és a média hathatós közreműködése akár tovább is alakítgatja, formálgatja. A sajtó szerepeltetése nálam kísérő motívum. De van még valami érdekesség a dologban. A válságok rejtélyekkel járnak. Megválaszolatlan kérdésekkel. Az én történetemben rengeteg kérdés felmerül a washingtoni Fehér Házban, ahol az éjszaka második felében egy válságtanácskozás folyik, és alig születik rájuk válasz. Azután az elnök dönt: meg kell oldani a válságot.

’Nyersanyag-válságról’ nem tudtam korábban, és ugyan tanultam valamit a nyersanyagokról, leginkább azok gazdaságos kitermeléséről, még a középiskolában, egészen odáig, hogy később egy ELTE-oktató egyetemi tanár jóvoltából holdkőzeteket is vizsgálhattam, amellett éveket dolgoztam technikusként kutatólaboratóriumban, majd az olaj-, és gázkutatásba szerződtem át, ahol irodai munkában részesültem és előbb természettudományi kutatók, majd mérnökök kezei alá dolgoztam, nem voltam képes elképzelni, hogy a nemes-, azaz a ritkaföld-fémeink – a lantanoidák - elfogyhatnak. Most már tudom, hogy a baj iszonyúan nagy!

A problémát nem itt láttam. A problémát ott láttam, hogy bolygónk túl fog népesedni. Ma már tudom, tudhatom, hogy nem ez az elsődleges gond, nem ez fogja kirobbantani a válságot, a kollapszust. Ez csupán hozzásegít az összeomláshoz, már ha bekövetkezik a túlnépesedés, hiszen, lehetséges az is, miszerint nem leszünk többen nyolc milliárdnál. Én öt éve azt képzeltem, hogy biológiai háború jön. Elszabadul egy mikroorganizmus, amolyan vírus-szintű élő szervezet és pandémiát okoz. Pillanatok alatt elterjed a bolygón, és ha ki nem is irtja, de megtizedeli az emberiséget. Azt képzeltem, hogy ezt egy majdani amerikai kormány egy összeesküvés részeként – az oroszokkal, a kínaiakkal és japánokkal, illetve azok kormányaival együttműködve – fogja megtenni.

Azt vizionáltam, hogy mi történik akkor, ha a top drawer bűnös összeesküvése kiegészül, vagy készül kiegészülni egy klímakatasztrófával. Azért ezt a gondolatot építettem fel és gépeltem le 54 fejezet terjedelme alatt, mert tudomásom szerint jelenleg még nincs, és nem is volt megjelenve ilyesmi forgatókönyv erre a vízióra, félelemre. Két nevet említek, akik nagy hatást gyakoroltak rám a polikrízis témaköre keretében a regény írása alatt: Al Gore és Gelencsér András.

Klímaválság és Agenda. Mi történik akkor, amikor a két dolog összekapcsolódik? Mi történik akkor, amikor nyilvánosságra kerül a mindkettő mögött ott rejtőző összeesküvés? Hogyan reagál rá a globális társadalom?

Az alábbi történet egy válság kirobbanásának körülményeiről szól, és az első 13-14 óráról, ahol kiteljesedését követhetjük nyomon. Gyors lefolyású, mindenfajta mércével mérve is. Hogy hogyan oldódik fel, mi lesz a sorsuk a szereplőknek, annak összefoglalása az Epilógusban kap helyet.

Bárhogyan is van, a méltó előbb-utóbb elnyeri jutalmát, a sötét erőket legyőzik, a jó győzedelmeskedik a rossz felett, a válságokat felszámoljuk, és a történelmi rejtélyek egy idő után megoldódnak, még ha igen sokat is kell rájuk várni – legalább is bízzunk benne, hogy minden a helyére kerül egyszer Gaia nagy festményén mégis. Ehhez azonban szükségünk van Gaiára, együtt kell működnünk vele, ami igen nagy erőfeszítéssel fog járni, nagyobbal, mint ma képzeljük, ugyanakkor a lényeg akkor is az, hogy nélküle – a bioszféra nélkül - egyetlen pillanatot sem élhetünk túl!

       Őzse B. - 2024

 ...az emberiség – az elmúlt évek történelméből tudjuk - a 21. század elején három nagy válsággal szembesült, amelyet 2020-ra még kiegészített egy biológiai-egészségügyi is, amely utóbbi epizódszerepben állt, és gyorsan le is folyt. A Covid akkor tört be, és száguldott át a globális társadalmon, amikor már publikus volt, hogy problémák jönnek, sőt, a problémák jelen vannak, létezik a klímaválság, létezik a nyersanyagválság és létező az energiakollapszus középtávú fenyegetése is. Az emberiség azonban nem tett semmit, mert túl nagy áldozatokkal járna a jövőben a cselekvés, és pár éve átmenetileg visszahúzódott ugyan falai közé, leadott az életszínvonalából, persze már amennyire, visszafogta fogyasztását, kevesebbet utazott, kevesebbet pazarolt, de amint a karantén korlátai ledőltek, ott folytatta tovább, ahol abbahagyta. A nagypolitika jóval mélyebbre nyúlva vissza az időben, tudatlanságban tartotta a globális társadalmat, és a fogyasztói szemléletet erőszakolta évtizedeken át – még a Covid alatt is. Az egész gyökere az 1970-es években épült ki, avagy talán a 60-asban. 2024-re a problémakör nem oldódott fel egy megoldásban, és ennek a 2040-es évek elejére tragikus következményei lesznek. Én ezt a víziót alkalmaztam. Elképzeltem, ahogy a 20-as években sem történik áttörés, és igazam lett. Bűnös összeesküvést képzeltem, ahol Davos és a Top Drawer a felelős azért, hogy a problémákat, égető feladatokat soha sem oldották meg, helyette „hamisították” az álszent jólétet. Körülbelül két évtizedig – a valóság talaján állva: napjainktól – a szőnyeg alá söpörték a gondokat; egyetemi kutatásokat, azok eredményeiről szóló publikációkat hamisítottak, hogy azután egy őszi éjszakán minden elcsalt adat nyilvánosságra kerüljön egyetlen óra alatt. A mesterséges intelligencia csak a megfelelő pillanatra várt, ami el is következett egy USA-beli éjszakán, és óriási zavart idézett elő végső soron a globális társadalom életmenetében. Ha ez így megtörténhet, kénytelen vagyok feltenni a kérdést: mi fog következni? Ha felleljük az utat, ha nem? Mert hogy bizony „az úton” kell maradnunk – ha élni akarunk. Már persze csak az a pár milliárd ember, aki túléli a „szabadesést” „Ezer dolog. Kínszenvedés lesz, de magatoknak kerestétek a bajt. Nem tudtatok élni a lehetőségekkel. Látszatterveken dolgoztatok évtizedeken át, és ez most megbosszulta magát.” Ezt közölte a médiaszabályozó program történetemben a főhőssel életének utolsó perceiben, amit az beletörődve vett tudomásul. A történetem mélypontján járunk akkor, amikor a mesterséges intelligencia, a program magára hagyja a hirtelen válságot kirobbantó netes-szerkesztőnőt. Áldozatként kategorizálta, szükséges áldozatként, a jól felépített cselekvési tervében nem volt szükség tovább a nőre. Az események ekkor léptek túl az egyénen, és ekkor következett el az a pillanat, amikor a szellem kiszabadult a palackból, és már senki sem volt képes visszagyömöszkölni oda. Nagyjából ekkor következik el az addig elképzelhetetlen is, a leálló szolgáltatások okozta zavar, ahol az egyén rövid idő alatt megzavarodik. Áram híján semmi sem működik, a lakosság pánikba esik, és elkövetkezik a „szabadesés” szinte pillanatnyi időintervalluma. Minden a feje tetejére áll, és az észak-amerikai kontinens infrastruktúrája összeomlik. Előbb azé, azután gyakorlatilag az egész bolygóé. Kérdés: felismerik-e a problémát, annak gigantikus nagyságát azok, akik még tehetnek ellene? Létezhet-e még „kárenyhítés? Van-e egyáltalán esély hosszabb távon túlélni bárkinek is? A szuperintelligens program jól kidolgozott „forgatókönyve” működő csoportokat hagy egyes helyszíneken, ad némi lehetőséget nekik, hogy „a piszkos munkát” azok végezzék el. Feladatokat ad nekik, megoldandó kirakósjátékot varázsol eléjük földön és égen, hogy még nagyobb zavart eszközöljön köreikben. Áldozatokat generál, meglehetősen sokat, hogy végül érzékeltesse a túlélőkkel a feladat súlyát, hogy cselekedni kell, méghozzá azonnal…

Egy biztos: a történet az emberi kitartásról szól. De vajon kitarthat-e a reményvesztettség poklában az egyénen túl egy közösség? Főleg abban az esetben, ha a közösség nyolc milliárd embert számlál?

Vajon lesz-e húsz év múlva globális kollapszus? Vagy az összeomlás jelenünkben is tart (már)? Csak éppen észre sem vesszük? Vajon nem látjuk a fától az erdőt?

Van egy kényszerképzetem. Egy hang fog megszólalni pontosan húsz év múlva az éterben, valaki beszélni fog, egy nő. Tudós lesz az illető, aki éppen akkor tér vissza mondjuk a Nemzetközi Űrállomásról, és mondjuk nagy hír hozója lesz, miután leleplezett valamit, egy nemzetközi összeesküvést, amely éppen Davosból indult. A hang gyenge lesz, azután erősödik és végül csak az a hang fogja betölteni a hullámhosszakat szerte a világon, minden más elhalkul mellette. Óriási botrány küszöbén fogunk állni, és az majd mindent elsöpör: - Tisztelt amerikai honfitársaim! Tisztelt világpolgárok! Mindenkit üdvözlök, a világ összes polgárát, aki a képernyők előtt ül, aki csak követi a közvetítést! Néhány pillanattal ezelőtt tájékoztattak, hogy visszatért az áram a háztartásokba, az internetek, a Terrabrowser és a Google, bár még korlátozottan, de ismét működnek, ugyanakkor a közvetítés, ami néhány perce indult meg, jelenleg csak a kis, vidéki városi televízió, a texasbeli Dallasban működő WFAA csatornáján keresztül fogható… Tizenhat napos kutatás után térek vissza a Nemzetközi Űrállomásról, ahol biológiai mintákon végeztem el vizsgálatokat egy, eredetileg a Missouri Egyetem által támogatott kutatási projektben, amelynek keretében a súlytalanság körülményeit vizsgáltuk egyes vírustörzsek sejten kívüli részecskéire, a virionra dr. Conrado Monti, az Európai Űrügynökség olasz nemzetiségű tudományos kutató űrhajósának közreműködésével, de ebbe a programba a tudtunk nélkül az Amerikai Egyesült Államok szövetségi kormánya durván és messze törvényen kívül beleavatkozott. Megcáfolhatatlan bizonyítékaim vannak arra, hogy a Nemzetközi Űrállomáson az SSTS-1 küldetés óta halálos vírusokat őriztek és növesztettek. Ezeket a toxikus és soha nem látott veszélyességű élő biológiai mintákat a Nellis-1 űrsikló második küldetésén, a tegnapi napon szándékozott a Pentagon hazaszállíttatni, éspedig a legnagyobb titokban. Az ENSZ, az Egyesült Nemzetek Szervezete szigorúan tiltja és szankcionálja a vegyi-, és biológiai háborús kutatási programok futtatását, alkalmazását, ugyanakkor ez a szervezet információkkal rendelkezett a törvénysértésről. Mindemellett erről az illetékes bizottságai, valamint a nemzetközi szervezet főtitkára a mai napig, azon belül eddig a percig hallgatnak. Ezennel az ENSZ-főtitkárt, Clément Alexis Toulemondet, valamint az összes tanácsadóját, a teljes ENSZ-vezetőséget azonnali lemondásra szólítom fel! Amennyiben ezt egy órán belül nem teszik meg, az International Police New York-i székhelyű Interceptor Unit nevű osztályának egységét kérem fel, hogy fogják el és vegyék őrizetbe őket! Bizonyítékaim mostantól megtekinthetőek és letölthetőek a képernyő alján a futósorban, az ettől a pillanattól feltűnő alábbi Terra-címeken. Ugyanakkor kérem letartóztatni, és eljárás alá vonni a washingtoni székhelyű Védelmi Minisztérium alkalmazásában álló következő nevű személyeket… Mindenütt az ő davosi emberei álltak, a piramis csúcsán pedig a program felelőse: Russell Fillmore. A Szenátus Űrkutatási Bizottságában helyet foglaló Mondale szenátor idén tavasszal, április 25-én Glenn, a sajtótitkár és Paul B. Johnson belpolitikai tanácsadó helyettese, John Davis Harrison jelenlétében találkozott Larry Hugh O’Briannel Camp Davidben, ahol az elnök a családjával a szabadságát töltötte éppen. A téma a háború volt, a válság, amely nem látszott enyhülni, de éppen akkor, amikor az elnök átmenetileg eltávozott a megbeszélés helyszínét adó tanácskozó teremből, valahogyan szóba került a Missouri-projekt is, a Washington Post felé kiszivárgott tartalmak felbukkanása utáni helyzet kezelése, amely újságírói anyag, mint emlékezhetünk rá, nem tartalmazott még érdemi bizonyítékokat, de éppen cikkezni kezdtek róla, illetve a leleplező írásokat fogalmazták. Egyébként a Post újságíróinak egyik informátora Rayan Christian volt, egy fiatal netes szerkesztő az Új-Mexico-i Las Crucesből, aki a Las Cruces Bulletin alkalmazásában állt, akit ma éjjel holtan találtak a szerkesztősége épületében. Az elnök tehát ekkor távozott a dolgozószobából, a részleteket csupán a három jelenlévő vitatta meg. A három és fél perces hanganyag erről az AGENDA ’42/27 nevű fájlra kattintva érhető el a 9. lapon… Ezt követően a politikusok a Terrán kapcsolatba léptek az akkor éppen a nyugati parton, a San Luis Obispo megyei Lompocban, a légierő vandenbergi bázisának szomszédságában tartózkodó alelnökkel, Fillmoreral. Tájékoztatták a magas rangú politikust a döntésükről, amely szerint rátaláltak a megoldásra, hogy hogyan némítsák el a Terv nyomára jutott, de még a bizonyítékokat nem publikálókat, hogyan manipulálják az online felületen a nyomozásba fogó újságírókat. Közvetlenül ez után lépett be a terembe ismét az elnök… az Agenda ’42 550 TB-nyi anyaga, amely a legördülő menü legalsó menüpontjára kattintva érhető el, a tulajdonképpeni biológiai háborús program kimerítő leírása… Igen, el akartak pusztítani minket, legalább hét milliárd embert ítéltek feleslegesnek!... Előállították az Idegent! A kísérletek 1967-ben indultak Dugwayban és Harleyban, két szupertitkos marylandi kutatóintézetben… az Idegen kristályszerkezete különböző közegekre és különböző frekvenciájú sugárzásokra különbözőképpen reagál. Oxigén jelenlétében, infravörös sugárzás mellett a növekedési aktivitása lecsökken, míg szén-dioxidban és hidrogénben, ibolyán túli sugarakkal bombázva intenzíven szaporodni kezd. Mennél magasabb a szén-dioxid koncentráció, annál jobban szaporodik. Annak idején, a nevadai kutató laboratóriumban jött rá a korabeli tudóscsoport, hogy az Idegen úgy viselkedik, mint egy kis reaktor. Mindent elfogyaszt a környezetében, minden gázt, minden szilárd táptalajt, amennyiben ideálisak a körülmények. Ekkor nem választ ki végterméket sem, csak növekszik, növekszik és növekszik... Amikor végeztem a Missourin és friss diplomásként az első komoly kutatási programomon kezdtem dolgozni és édesanyámat, mint klímakutatót bevontam magam mellé azzal a gondolattal, hogy vizsgáljuk meg a modellek segítségével, mégis, mekkora lehet az a légköri szén-dioxid-szint, amely felett a hatszögű kristályszerkezet növekedése önfenntartóból exponenciálissá válik, két hónap munka után döbbentünk rá, hogy az a szint a 450 ppm-et jelentő szint. A ppm rövidítés a part per milliomodot jelenti, azaz egy vizsgált mintában egymillió légköri molekulára 450 molekula jut. Gyorsan rájöhettünk arra, hogy amikor majd Földünk légkörében a környezetszennyezés és más természetes folyamatok hatására ez a koncentráció eléri a határértéket és átlép rajta, akkor a toxikus mikroorganizmus kolóniájából szuperkolónia lesz és a légköri keveredés, a jet stream, a szelek és viharok segítségével igen gyorsan elterjed. Ugyanez idő alatt megállíthatatlanul elszaporodik és a sémáink szerint 24-48 óra alatt mindkét féltekén elterjed a légkör teljes magasságában, behatol mindenhová, beférkőzik minden zugba. Amennyiben az eredeti, még nem mutálódott organizmus hatol be a bioszférába, akkor ölni fog, mint ölt az Új-Mexico-i Hachitaban 71 évvel ezelőtt… Az erről összeállított anyagot az AGENDA ’71 fájlból kibontva találják… Visszatérve a leginkább az extremofilekre hasonlító molekuláris élőlényre, az Idegenre, azt már tudjuk és tudtuk a múlt század 70-es évei óta, hogy az emberi szervezetre nézve halálos. Nincs ellenszere, nincs rá gyógyszer, és aki belélegzi, az meghal, menthetetlenül. Minden laborkísérlet azt igazolta, hogy a majmokra, a magasabb rendű főemlősökre nézve könyörtelen gyilkos. A tüdőn át támad, felszívódik, bekerül a véráramba és 3-4 másodperc alatt megalvasztja a vért… Az erről szóló korabeli kutatási eredmények kimerítően gazdag gyűjteménye a jelzett dokumentumhalmazban található, a futósorban feltüntetett címen... Ma éjjel, keleti part idő szerint egészen pontosan hajnali kettő óra öt perckor a washingtoni Fehér Házban O’Brian már érzékelte a veszélyt és válságstábot hozott létre, majd elsőfokú belbiztonsági vészhelyzetet hirdetett. A stáb folyamatosan dolgozott, és újonnan érkezett tagokkal folyamatosan bővült. Vele párhuzamosan, már éjfél óta ülésezett a nemzetbiztonsági tanács is, élén Roger Middlesworth nemzetbiztonsági főtanácsadóval. A delegált tagok között ott szerepelt az édesanyám, dr. Jean La Rue, valamint a lezárt fővárosba egyik utolsókként, kalandos körülmények között érkező kaliforniai tudósitók csoportja is, Christina McAuliff, és Carl Boggs, akiket régóta ismerek. Mielőtt a csoport hajnalban a fegyveresen megtámadott Fehér Házból átköltözött volna a néhány mérfölddel odébb fekvő és jobban őrzött Andrews légitámaszpontra, olyan adatokhoz jutottak hozzá, amelyek az országunkbeli és más államokbeli tudományos kutatói hálózatok, az összes Tudományos Akadémia, valamint minden civil szervezet előtt titkolt volt, bárhol is működjenek azok a bolygón. Az Agenda ’42 adatbázisából előbukkantak azok a számsorok, amelyek kristálytisztán megmutatták előttük, hogy a klímavészhelyzettel kapcsolatos adatsorokat, miután érdemben szinte semmit sem tettek a bekövetkezte megelőzésére, az elmúlt húsz évben szándékosan meghamisították, a légköri szén-dioxid-koncentráció értékeit manipulálták… Bekövetkezett hát az, amitől titkon tartottunk: a fosszilis kapitalizmus tönkretette, szétzilálta, felemésztette a bolygónkat. A klímavészhelyzet most szó szerint vészhelyzet! Soha sem volt ennél kétségbe ejtőbb az állapot, Földünk egészségi állapota! És elszabadult az Idegen 12 tartályát magába záró konténere egy órája a világűrben, 10000 lábbal a Kármán-határ felett, miközben a szén-dioxid-koncentráció a 450 ppm-es érték közelében jár, a világátlaga a tegnapi napon egészen pontosan 447 ppm volt. Alacsony Föld körüli pályán keringenek a wolfrám-acél ötvözetű tartályok, és amennyiben belépnek a légkörbe és a súrlódás miatt felszabaduló energia következtében felnyílnak, az Idegen milliárdnyi mikroorganizmusa órák alatt elszaporodik és megöli a magasabb rendű főemlősöket, és az emberiség két nap alatt hírmondó nélkül kipusztul… Volt egy álmom, amíg a haldokló űrrepülőgépben a MEDCOM orvosi adatelemző programhoz voltam kötve. Volt egy álmom, ami mélyen az otthonunkat nyújtó, Föld nevű bolygó jövőjében gyökerezett. A kicsi gyermekeimet láttam, akik még nem születtek meg. A gyermekeket, akik nem is léteztek. Azt álmodtam, hogy egy nap ezek a kis emberek felkeltek és elindultak, és megküzdöttek a jövőjükért, mert addig nem volt nekik. És elbuktak. Azután újabbak jöttek, és ők is sorra elbuktak. Mindenki elbukott, néhány pillanat alatt. Végül nem láttam senkit. Néhány pillanat alatt merevedett meg a táj, a látvány. Halott Föld maradt hátra… Legvégül, éppen mielőtt felébredtem volna, mielőtt közölték volna velem a társaim, hogy átszállhatunk a mexicoi hajóra, az volt az utolsó álmom, hogy van remény, mert remény mindig van... Új technológiákra kell áttérnünk, amilyen gyorsan csak lehet, és az energiatermelési folyamatainkban közelítenünk kell a zéró szén-dioxid emisszióhoz. A most meghirdetett programot, aminek a Megújuló Világunk – Bolygónk megmentése nevet adom, a mai naptól számítom, és kaliforniai idő szerint pontosan déltől léptetem életbe. Ezennel felkérem a közvetítést most otthonaikban követőket, csoportokba verődötten a fejleményeket taglalókat, de az utcákon tüntető polgárokat is, a reményvesztett embereket, akik baseball ütőket ragadtak, akik fegyvereiket élesítették ki, akik menekülnek, akár gyalogosan, akár gépkocsikba ülve, zsúfolódva, akik törnek, pusztítanak, vagy csak apátiába süllyedtek és céltalanul bolyonganak a lángba borult utcákon, azokat, akik pincék, katakombák mélyére rejtőztek, akik be-, és elzárkóztak a házaikba, ranchaikra, és azokat is, akik még várnak, várnak azzal, hogy önként eldobják az életüket maguktól és magas hídról ugorjanak a folyóba, vagy kézifegyverüket fordítsák maguk ellen, hogy nagyon figyeljenek rám! Mindenkihez szólok! Emberek, világpolgárok! Van jövő! Nem is akármilyen! De ezért a távoli, szép jövőért meg kell dolgoznunk! És piszok nehéz, verejtékes munka lesz, hosszú évekig, akár évtizedekig fog tartani, de megéri majd megtenni! Hétről hétre, hónapról hónapra látható lesz az eredmény! Ha mindenki elhiszi és megteszi azt, ami rá lesz szabva, akkor a kis részeredmény is elfogadható lesz! Csináljuk együtt, ne lógjunk ki a sorból! Ma elkezdjük, ez már eldöntött! Mindenki tegyen valamit, csak ennyit kérek, elsőre ennyit. Ez lesz az első lépcső! Azután tovább lépünk, és megyünk tovább az úton… Huszonnégy órán belül megalakul az a globális munkaközösség, amely összefogja a cselekvési programot, amely minden reményünk szerint a megoldást kínálja majd, az egyetlen megoldást. Minden más esetben végünk van, az emberiség lassú kínok között pusztul el. Ezt akarnánk? Ezt soha sem akarhatjuk… Bízzunk egymásban, bízzanak bennem, együtt a hazáért, együtt Gaiáért! Ha kell, statárium lesz, és be kell szüntetni a háborúkat! Nem vezetnek sehová! Nekünk építkeznünk kell, ápolni a bolygónk, törődni vele. Lovelock himnusza mindannyiunk élelme: Gaia az, aki megszül minket, ő a levegő, a tenger, ő minden, ő a növekvő fű, ő te vagy és én vagyok… Építkezni fogunk, elszántan, elkötelezetten. Még ilyen soha sem volt ezen a bolygón! Összefogunk, hiszen kikerülhetetlen tény, hogy mindannyian ugyanazon a kis bolygón lakunk, ugyanazt a levegőt szívjuk be, egyformán aggódunk a gyermekeink jövőjéért, egyformán halandók vagyunk…

A Televíziós Beszéd zárja ezt az izgalmas és talán meghökkentő történetet, amit az olvasó ezzel együtt ért meg – reményeim szerint. De talán meg sem érthető, azonban tovább gondolható, félelmetes perspektívákkal a ködös és misztikus háttérben. A történetem hátterében egy sokkoló jövő, egy mellékösvényen kanyargó alternatív időszak bújik meg. Egy olyan világ, amely talán elkövetkezik, talán nem, de ezzel – amit itt olvasunk majd – állunk elébe. Ezzel a cselekménysorral felkészülhetünk egy ’Mad Max’-es végre. A Mad Max ma már legenda, és hasonlatként vonul végig a disztopikus történetek példájaként, egy riogatás lett, egy hanyatló világ modellje. Nem véletlen, hogy az első Mad Max filmet pár országban betiltották. Van egy gyanúm, hogy ma már nem tennék. Nem, mert ma – a 21. század harmadán - okosabbak vagyunk. De nem eléggé! Az én Mad Max-em még sokkolóbb, ugyanakkor persze más! De miért sokkol? Horrorisztikus? Dehogy! Véres? Ugyan! Ilyesmik nincsenek a sorok között. Viszont felnyitja a szemünk! Ha ezzel a vízióval készülünk fel, nyerünk! Ha nem alkalmazzuk a regényben leírtakat – ott a végén – elbukunk! Ebben abszolút biztos vagyok!

Bárhogyan is van, a méltó előbb-utóbb elnyeri jutalmát, a sötét erőket legyőzik, a jó győzedelmeskedik a rossz felett, a válságokat felszámoljuk, és a történelmi rejtélyek egy idő után megoldódnak, még ha igen sokat is kell rájuk várni – legalább is bízzunk benne, hogy minden a helyére kerül egyszer Gaia nagy festményén mégis. Ehhez azonban szükségünk van Gaiára, nélküle egyetlen pillanatot sem élhetünk túl! 

...autó egy turista csapat mögött araszolt ki a kikötőből. - A ház egy sűrűn lakott kertvárosban bújik meg. A GPS szerint légvonalban nem egészen 1 mérföldre ide.

-        Láthatják a kocsit műholdról.

-        Nem lehet bemérni – vágott komoly képet a nő a homályban. – Tönkretettem a jeladót.

-        Mikor?

-        Még Renoban.

-        Járt Renoban? – fordult fél testtel a vezető oldal felé Aldrin.

-        Igen. Tegnap. Keresztülautóztam Nevadán is – mosolygott Goronsky és nagy gázt adott, ahogy szabad lett előttük az út. Meredekebb szakaszhoz értek és néhány kocsi is feltűnt előttük. A városból kivezető út fényei, velük szemben, egy dombhajlat mögül bukkantak elő. A kereszteződés már csak egy kőhajításra volt, amikor Aldrin ismét balra fordult az ülésben.

-        Mit csinált ott?

-        Kivettem egy szobát egy előkelő hotelben – mondta halkan Goronsky, majd rápillantott a férfire, aki ekkor már másfelé nézett. Hosszan fészkelődött a kényelmetlen ülésben. Aldrin újabb típusú, modernebb kocsikhoz szokott.

-        Mi volt a célja vele?

-        Nem jött még rá?

Burt Aldrin egy kis kivárás után elmosolyodott és végül megvakarta homlokát. Bólintott egyet.

-        Azt mondta, amit megbeszéltünk? – kérdezte egyszerre Simone Goronsky. Egy kisebb kocsisor végén, lassú iramban gurultak át a kereszteződésen.

-        Amit megbeszéltünk. A kaliforniai tengerpartot emlegettem a videoban.

-        A szikla, ugye, nem látszott a háttérben?

-        Nem vagyok kezdő, Simone! – méltatlankodott Burt Aldrin és kitekintett a jobb oldali ablakon. Éppen egy kisebb forgalmú mellékútra kanyarodtak, majd áthajtottak egy keskeny felüljárón. Az 1-es út másik oldalán kisebb házak sorakoztak, és kevesebb utcai lámpa is égett, mint a parti sétányon. Néhány perccel később már messze jártak az alacsony házak között, a kertvárosi negyedben.

-        Több nem kell. Így is sok. Semmi esetre sem tudhatják meg, hogy hol tölti az éjszakát. Még nem.

Ekkor egy keskenyebb útra kanyarodtak rá. Aldrin közelebb hajolt a GPS-hez...

...kiszállni készült, de a nő átnyúlt, és megfogta karját.

-        Várjon!

-        Maradjak a kocsiban?

-        Ezzel hajtunk be a mélygarázsba. De előbb azonosítanunk kell magunkat – mondta halkan Goronsky és a kocsi rádiójával kezdett matatni. Kezd ideges lenni – gondolta Aldrin. Egyszerre egy kis mikrofon bukkant elő a fedőlap mögül. Goronsky megmarkolta a végét és maga felé húzta, amíg a vékony vezeték engedte.

-        Jó estét! Bejelentkezem. A nevem…

Mielőtt folytathatta volna, egy lágy gongütés hallatszott a hangszóróból. Egyidejűleg a kommunikációs eszközhöz tartozó kijelzőn a szürke háttérben szavak rajzolódtak ki.

JÓ ESTÉT MRS. GORONSKY ÉS MR. ALDRIN!

NE LEPŐDJÉK MEG, ASSZONYOM! TÖBBFÉLE MÓDON KÉPESEK VAGYUNK AZONOSÍTANI A VENDÉGEINKET.

-        Nyilván leolvasta a rendszámot – tűnődött Goronsky, és kinézett az üvegen.

-        Ki ez?

-        Az ügyeletes. Az AI...

A zempléni Bodó-rét felé haladva, a hegyoldalban botorkálva-mászva a sérült és beázott bakancsomban felrémlett előttem valamiféle katabolisztikus, azaz lebontó világ. Hogy elérjem a célom társaimmal együtt – ezen rágódtam -, csak azon az áron fogom elérni, ha felemésztem magam. Minden lépés közelebb hoz ugyan a másfélmilliomodikhoz, csak éppen mindegyik nehezebb. Olyan, mint a zöld átállás, ráadásul annak nincs megoldása, és itt is az időből futunk ki. Megálltam. Körbenéztem, és nem láttam-érzékeltem mást, mint szürke bokrokat a hegyoldalban néhány alig járható csapással benne – ami között az egyik a kijelölt kék-jelzés -, valamint az elketyegő drága időt, ami – Einstein óta unalomig tudjuk – lelassul-felgyorsul, épp ellenkezőleg a szándékainkkal, mindig és mindenütt.

„Ez a hely szinte járhatatlan” – böktem ki végül, és cuppogtam egyet bal lábbal a sárban. Megálltak ők is; Gyuri az óráját vizslatta. Már látta a kijelzőn Einstein méla tekintetét, és a korábban emlegetett Minkowski is ott tolongott valahol. Időben el kell jutnunk valahová, ami a cél, két és fél év célja, és onnan még haza is kell jutnunk – száz éves utakon. Lehetetlen vállalkozás.

Ismét nekiindultam, mint ők is. Nem mondtunk semmit, ez évek alatt alakult ki, és ez nem jelzett semmi problémát ugyan, azaz vannak ilyen periódusok, csak épp…

Megálltam.

„Ez az egész elfogadhatatlan” – mondtam ki félhangon, és akkor, abban a szent pillanatban előbukkant az úti cél előörse, az út ötödét szimbolizáló csöpp hegyi rét.

Mintha utolsó erőmmel tenném, bevergődtem én is – utánuk – a háromszemélyes esőbeállóba. Leroskadtunk. „Van valakinél kéznél valami gyors rágnivaló?” Talán ezt kérdezte Tamás, talán nem, de ez volt a lényege. Éhesek voltunk. Az idő semmit játszott, mint egy nagy klasszikusnál, aki vagy kilencven éve vetette ezt papírra, és az elborult, de már egy ideje nem ködös égre bámulva ismét sárba léptem. Nem is sárba, egyenesen egy mély vízvályúba. „Ennyi volt” – gondoltam és bakancsom akkora mélyen megtelt hideg vízzel. „Még az ötödénél sem tartunk” – jegyezte meg egyikünk, amikor arra gondoltam, milyen nehézségek, vagy egyenesen károk érhetnek még késő délutánig. Fél tizenegy volt akkor.

„Ez nehezebb, mint a zöldátállás” – gondoltam egykedvűen. „Vagy éppen annyira esélytelen, mint a fúziós energia, ami mindig negyven évre távolodik előlünk. Amikor harapnivalót kerítettünk magunknak, szóba került egy ’tüske’, egy Limo, ami nagy mérföldkövek közelében fogy leginkább, mint Tepke kilátója alatt a Cserhátban, Írott-kőnél, a nyugati végponton ünnepelve, és felhajtottunk egyet, tehát próbálkoztunk kipiszkálni gyufaszállal a ragacsot, pontosan úgy, mint negyven évvel korábban a grund sarkában, a mi – ha nem is mindegyikünk, de Füvészkertjében – suli utáni világunkban.

Eszembe ugrott más is. Nem is tudom, honnan jött az emlék, melyik nap láttam meghökkenve, ahogy előadása után – három másik ismert közéleti szereplő szoros közelségében – kérdezik az egyetemi tanárt, az ismert légkörkutatót a hallgatók (hétköznapi emberek, idősek, fiatalok), és akkor egy fiatal nő kéri el a mikrofont: „Mondja, rektor úr, nem fél? Nem fenyegették még meg?” A fiatalos tudós ráncos homlokán felszaladt néhány gyűrődés, ugyanakkor elmosolyodott. Kezeivel magára mutatott, és élénken gesztikulált: „Hát, amint látja, itt ülök, nincs semmi bajom.”

Akkor igencsak megdöbbentem. Ilyet még nem hallottam videó megosztó csatornán felelős személytől. Persze tudom is miért válaszolta ezt – egyáltalán, miért kaphatott ilyen kérdést.

Mert bevállalta, és akkoriban ki is mondta a médiában: „Ha arról van szó, hogy felvállaljam, akkor felvállalom!”

Kevesen vannak, akik bátrak, akik végigmennek egy úton, még ha rázós és szögekkel is van felszórva, de ő erre megfelelő személy. Amikor az első videóját láttam, így ítéltem meg. Akkor ’Everest-mászásra’ asszociáltam, ami talán olyan, mint a mi hármunk ’nehezítésekkel teli’ túrái. A vegyészmérnök, akiről szó van, az elsők között mondta ki, hogy ha nem lépünk azonnal, el fogjuk veszíteni a játszmát, vagy majdnem. Az Everest-mászás ’Beck Weathers-ös” véget ér, azaz lejön a mászó a hegyről, csak éppen nem abban az állapotban, ahogy nekivágott a hegynek, a legnagyobb hegynek. Az egyetemi tanár elsők között mondta ki ebben az országban nagy nyilvánosság előtt, hogy a – nevezzük így - top drawernek szerepet kell vállalnia, ha nem teszi, neki sem lesz jövője. És nem csak ebben az országban, hanem globálisan: a fogyasztói őrületnek, a mérhetetlen pazarlásnak gyorsan gátat kell szabni, mert a bioszféra benyújtja a számlát, ahogy Beck Weathers texasi hegymászónak is benyújtotta természet. A hegymászó harminc évvel ezelőtt isteni csodával tért csak vissza a legmagasabb hegyről, miután a dallasi WFAA-televízió élő adásban – azaz sok-sok ezer kilométerrel odébb – bejelentette a halálhírét. Sok tÍzmillió texasi sóhajtott fel akkor: „Megérdemelte! Miért nem hallgatott a hegyi vezetőkre?” Azután néhány órával később a városi televízió helyreigazítást közölt – körülbelül akkor, amikor a feleség negyedszer próbálkozott elérni telefonon a katmandui konzult -, és gyorshírében azt közölte a feszülten figyelő tévénézőknek, miszerint „most jelentették a Mount Everest alaptáborából, hogy Beck Weathers amerikai hegymászó mégis életben van. Fagyási sérülései alapján az állapota válságos.”

Az élet nagy pillanatai voltak ezek, és mint ahogy Kennedy halálhírekor is megjegyezték a tévénézők, rádióhallgatók, hogy mit csináltak akkor, merre is jártak, mire gondoltak, a légkörkutató is ide juttatott minket. Amikor bejelentette, hogy ha nem teszünk semmit, akkor „elkéstünk, a civilizációnk 2040-ig összeomlik.” Nyilván mások is szolgáltak ezzel a hallgatóságuknak más államokban, földrészeken, máshol is felütötte fejét a „végítélet harsonája”, mégsem szabad félreértenünk a szavakat. Akkor omlik össze a globális társadalom, ha folytatjuk tovább azt, amit immár legalább húsz éve szisztematikusan csinálunk. És ennek a felelőse a top drawer, a felső valahány tízezer, aki ha nem lép, szabadesésben érkezik el a „Judgement Day”, a jelképes és mégis valóságos összeomlás. Én is leírtam, mi lesz akkor, vagy mi várható, csak hát – mint világossá vált akkoriban - minden fantázia kevés hozzá. Olyan gondok jönnek, olyan újabb válságok, amik ma még horrorisztikusnak hatnak, tehát a klíma-, a nyersanyag-, és energiaválság „berúgja az ajtót”, magyarul kő kövön nem marad. A legfrissebb előrejelzés szerint a 450 ppm szén-dioxid szintet a 2030. év nyarán érjük el, és nem 2042 őszén, ahogy én képzeltem vagy hat évvel ezelőtt. Borzasztóan korán. Sokkal korábban, mint azt akár a Római Klub is egykoron látni vélte, korábban, mint azt annak idején egyetemi végzettségű tanáraim tanították a középiskolában.

Vegyes gondolatok jártak bennem, annak a szüksége, hogy az úton végig kell, azaz kötelező mennünk, és akkor is, ha szinte lehetetlen. Mi voltunk akkor és ott, a Bodó-réten, az esőbeállóban a top drawer: példát kellett mutatnunk, hogy minden akadály ellenére fel tudjuk küzdeni magunkat a Nagy-Milicre és onnan egy még nehezebb és hosszabb úton leereszkedni Füzérre csupán néhány óra alatt. Úgy megtennünk az utat, hogy minden ellenünk dolgozik. Nem akaródzott, viszont meg kellett tenni, mert ez volt az ezeregyszázvalahanyadik kilométerünk közül az utolsó tíz vagy tizenkettő, és már harmincadika is elketyegni látszott a harmincegy napos hónapból, az utolsóból az évben.

Mi voltunk a szókimondó tudós és a korszakteremtő gondolatai egyvelege. Éveken át beszéltünk a tervről, a célról, a rengeteg akadályról, és amikor az utolsó elé lépünk, a körülmények legyűrnek? Hát ez elfogadhatatlan!

Ha a texasi mászó lejött a hegyről, és a veszprémi tudós be merte jelenteni, hogy új korszakot nyit a helyes gondolkodásban, és meggyőzi a milliókat a fogyasztói társadalom feladásáról, azaz a kapitalizmus elsöprésére buzdít ki nem mondott szavakkal, nem törődve azzal, hogy érdekeket, hatalmakat, vagyonokat és urizáló terveket sért, akkor mi is meg tudjuk csinálni…

    folyt. köv.

A túrák, mint ahogy vártuk – bár szinte soha nem beszéltünk róla -, megedzettek minket, ahogy haladt előre az idő az évek mentén, és vele nőtt a megtett kilométerek száma. Olykor-olykor nem várt körülmények közé kerültünk, ez egy találó fogalommal a „nehezítés” kategória. Lehetetlen helyzet akadt bőven, amire megfelelő példa a tavalyi siroki „körbejárásunk”. A Siroki vár alatt egy kilométert vesztettünk és vele egy halom drága időt, amint a helyi templom mentén elvesztettük a kéket, és rossz irányból indultunk neki az ódon falaknak. Ahogy elfogyott a csapás és a kék felfestés is, ráébredtünk, hogy letértünk. Ilyen „útvesztések” elő-előfordultak a két és fél év során. Nyilvánvaló módon vissza kell fordulni az utolsó jelig, ilyenkor nincs más lehetőség. A „majd csak rátalálunk” nem járható út. A térkép pedig a léptékénél fogva ötven-száz métereken nem elegendő, legalább is ez sok évtizedes tapasztalat. Időt veszteni akkor, amikor valamihez kötve vagyunk, az bizony nagy csapdává válhat, még akkor is, ha nem fizikai jelenség. A negyedik dimenzió, az idő a kulcs. A túrák menetrendszerűek, hiszen a szállást el kell foglalni a tulajdonossal megbeszélt időpontban, a buszt, vonatot el kell (érdemes) érni, főképpen, ha utolsó; az érkezés a végsőnek számolt időpontig egy esetleges ottragadást kockáztat.

Amikor Hollóházára tartottunk, az utolsó csaknem negyven kilométert olyan aszfaltozott úton voltunk kénytelenek megtenni, ami ritkán látott módon leharcolt állapotban feszült a szintén szegényes-felújítatlan határmenti és soha sem látott települések között. Én azt mondtam, visszatértünk a múlt század 70-es éveibe, Tamás kiigazított, ahogy a tejfölszerű ködben araszoltatta az autót, és csavargatta a kormányt erre-arra: „Mondhatunk nyugodt szívvel száz évet is.” Abaújváron átvergődve rákérdeztem anélkül, hogy órára néztem volna: „Mennyi az idő?” (A pontos időt egy vörös színű számlapon láthattuk-láthattam volna a műszerek kijelzői felett, ha a kocsi rázkódása össze nem zavarta volna a belőle kilépő fotonokat.) „Már elment a busz…” A vége el lett harapva, ennek ellenére a lényeg átjött. „És van B-terv?” Mint klasszikus kínálkozott az idézet: „Nincsen B-tervünk.” Nyilván volt. Én azonban erről akkor még nem informálódtam.

Minden nehezítés ellenére nem maradt sok választás, a túrát végig kellett vinni, az utat be kellett járni, és hiába kanyargott erre is, arra is jelzés a Milic-csoportban, kék csak egy van, nincs más irány, nincs kettő, nincs négy és „nincs kettő négy nélkül”.

A túra-emlékmű előtt állva született a döntés arról, hogy valahogyan vissza kell ide térnünk még sötétedés előtt, és még Füzér várát is látogatnunk lenne érdemes, sőt, kötelező. Negyed tízkor ez a kilátás a hegyek között a valódi nehezítés, és ezért illett a helyi búfelejtőbe betérnünk egy-egy-egy kávéra.

A hely specialitása, a kifelé nehezen nyíló ajtó fél adag feketét varázsolt a szürke kabát elejére, azután pedig nem volt értelme sokat időzni a helyi megmondó-emberek társaságában tovább.

Soha nem adtunk senki megjegyzésére, és persze nem is akadt ilyen, tanácsaira azonban igen. Legtöbbször. Ha jobban belegondolunk, mégis minden esetben, mind a 48 napon magunk állítottuk össze, magunk terveztük a programjaink, és ebbe beleszólást nem családtag „külsőstől” el sosem fogadtunk. Az kikövetkeztethetőnek látszott éppen már a legelső lépések megtételekor, hogy nem is fogja senki elragadtatni magát azzal, hogy bármit átírjon a mi túranaplónkban. Ezzel párhuzamosan mégis elmondható, hogy senki sem nézett csodabogaraknak minket. Utólag belegondolva, bár még a teljes országkör felénél sem tartunk, szóval a keresztirányú-kék végén rá kellett jöjjünk, hogy nem is nagy dolog a szigorú tervezés, a szinte végtelen megbeszélések, terv-csokrok átrágása, még az is megfordult, mint kérdés – az én fejemben persze -, hogy „hol van mindenki?” Tudjuk, hogy az ellopott New York-i kukákról készült amerikai karikatúra felett tűnődve tette fel nevetve, végül nagy komolysággal ezt a kérdést Enrico Fermi Teller Edének valamikor az igazán-múltban. Egyrészt, hol vannak, akik ezt megtették már? Miért nem találkozunk velük? Másrészt, miért nincsen számottevő „ellenzék” a láthatáron? Buta kérdések, tudom, mégis előhozakodott, és ma sincs egyértelmű válasz. De rá kellett ébredni, hogy az emberek mégsem buták, és megértették, hogy egy ilyen nagyszabású projekt, mint a kék-túra valóban hasznos. Főleg, amennyiben az ember áldoz rá így is, úgy is. A „Hol van mindenki?”, a „Where is everybody?” óriási karriert futott be, és negyedszázaddal később szinte tudományág alakult rá, ezzel együtt ma is tudósok tucatjai rágódnak rajta – bár már egyenletet is felírtak rá -, ugyanakkor mégsem vezetett eddig sehová ez a két másodperces egyértelmű kérdés. Az igazság az, hogy a környezet alkalmazkodása példaértékű volt a csapatmunkánk láttán. A kezünk alá dolgoztak itt is, ott is. Család, munkatársak, barátok, periferikus ismerősök, szállásadók. Ment előre a gépezet, ahogyan annak kellett. Időről időre azonban homokszemek peregtek elő a semmiből, rendre megjelentek az időfolyamban és a maradék három dimenzióban…

Fél tízkor útra kanyarodtunk, sürgetett az idő. Annyira sürgetett, hogy semmi nehezítésnek nem lehetett helye, eltévedésnek-kanyargásnak semmi esetben sem. A fél hegyoldal vízben ázott, az olvadt hólé patakokban folyt le kilométereken keresztül, ahogy mind magasabbra emelkedtünk, a sár bakancstalpak alatti nyöszörgése elnyomott minden más zajt és surrogást, amikor két fotó között mélyre léptem, és a lábbeli varrás mentén szakadt szét. Leálltam: „Még szerencse, hogy mindenből van tartalék.” Az idő azonban telt, és a sérült lábbelit nem sikerült cserélni, a sárfolyamban ázó hegyoldalban semmi sáralatti hely nem kínálkozott rá. A szakadt bakancs maradt, az utat folytattuk, és már délelőtt tíz óra is elmúlt…

    Folyt. köv.

Az első utunk még egyszerű logisztikai feladatnak bizonyult 2021 nyarán, egy monszun-jellegű esőfalon kellett átevickélnünk magunk odautazás tekintetében, ha neki akartunk kezdeni, az utolsó úton történtek jóval bonyolultabbaknak bizonyultak, csakhogy akkor – nemrég – nem ereszkedett elénk semmiféle esőfüggöny.

Az első és az utolsó túrák lényeges különbsége azoknak hosszában nyilvánult meg, így az első egy év túrái az egy napos, míg az utolsó másfél évé a két napos túrák időszakai voltak. Akadt egy vegyes idősáv is. Ezek szinte teljes egészében azokból a földrajzi sajátosságból fakadtak, amik országunkat jellemzik, hogy a befejezésnek szánt keleti és nyugati országvégek egyaránt nagy távolságra vannak a fővárostól.   

A zárótúránknál azonban valami különös és előre nem látható dolog történt, pontosabban, az utolsó előtti úton előjelei lettek, sőt, nyilvánvalóvá vált, hogy rendhagyó utunk lesz a legvégén.

Az egész azzal indult, hogy három napos befejezést hagytunk a Zemplénre még ősz végén. Valahogy úgy alakult, és ez alól nem mentesültünk, hogy mindenképp három napra kellett-illett utaznunk, legalább is hasznos kellett legyen az „utazás-túrázás görbénk”. A bonyolultabb befejezésünk a szállásokon bukott meg, ahogy az akkori esős időben Háromhután és Füzéren is lemondták a szállásadók – persze nekünk érthetetlen indokkal. Ezért történt, hogy szerveztünk egy kétnapost, és vártuk az alkalmat az utolsóra; így történt, hogy egy napnyi maradt a keleti vég befejező bejárására, az országos-kék lezárására.

Már december elején arra készültünk, hogy ezt – az alig 14 kilométert - hasznosan tegyük meg, azaz le kellett mondanunk az oda és visszautazás fáradságáról a Máv-Volán csoport lassú és feltételezhetően szeszélyesen járó járműveivel, ezen a „nagyon-vidéken”, az ország egy „külön tartományában”. (Mennél keletebbre utaztunk a téridő-kontinuum országunkra eső szakaszában, annál érdekesebb dolgokat tapasztaltunk mind a közösségi utazgatások alkalmával, mind a rájuk mutató menetrendek tényleges betartásával. Minkovsky, Lorentz, Riemann, Planck, Einstein meg hasonlóak is fészkelődnének az urnájukban, Tombaugh hamvai pedig a csillagközi tér felé szágultában hánykolódnának a New Horizonson amennyiben értesülnének az utazás-utaztatás viszontagságairól…)

A lényeg, hogy egy napra csak úgy vagyunk képesek utazni a Zemplénbe, amennyiben autóval megyünk, és még a délelőtt folyamán belekezdünk ebbe az utolsó túrába, ha azt szoros menetrend szerint tesszük meg. Sőt, délben legkésőbb elérjük a túraút felét, és a második felét – amit visszaútnak fogunk fel, ereszkedésnek, amennyiben egy Everest-mászással analogizáljuk -, még a kora délután során megkezdjük, sőt, lehetőleg déli tizenkettőkor már délnek fordulunk. Aggodalmunk nem volt alaptalan. December 10-e körül ezt a túrát azért mondtuk le, és azután az ünnep előtt is még egyszer, mert Kis-Milic alatt, a Károlyi kilátótól délre egy igen meredek szakasz húzódik, valahol még jóval Füzér felett, az országhatár közelében, és ott megragadt a jéggel kevert hó. Találtunk az OKT-lapon néhány erre utaló posztot. Sőt, Gyuri olyanokat is talált, ahol a fényképek nagy sárról árulkodtak.

Amikor terveztünk, azt a kapcsolatunkat is felhívtuk telefonon, aki egy taxisofőr és helyben lakik. Ez az idősödő és végtelenül készséges ember reményeink szerint pontos rálátással rendelkezik az aktuális időjárási helyzeten túl a táj állapotáról, a sár-hó-jég viszonyról. Ezt legelőbb Tamás remélte, bennünk fel sem merült, hogy használjuk a ’kapcsolatunkat’, és társunk valóban kapott használható információkat, amiket közvetlenül az indulásunkkor osztott meg velünk. Azt mondta, a taxis barátunk beszámolt róla, hogy helyenként nagy a sár. Ezért döntöttünk végül a 30-ai befejezés mellett, és persze a naptári sajátosságok is indokolták; nem engedhettük meg, hogy a páratlanul hangzó 2021 – 2023 alcím – amit ezentúl az album visel – megváltozzon, és átcsússzon a következő számjegybe. Nem hangzott volna jól négy éven át tartó túrasorozat, a még elfogadható három éves helyett. A három év is csupán két és fél, csak hát a matematika ördöge és a Planck-féle algebra a jóféle Minkovsky-térrel együtt tovább nem tágulhatott. Hiába tűnt két évnek, három lett belőle, és egyik variáció sem a valóság futára. Valójában két és fél évet töltöttünk el Magyarországon – keresztben és fel-alá – ehhez pedig ragaszkodnunk kellett. Ragaszkodtunk, nem volt más valós számítás, és legfőképpen én tettem, én, a sajtós. Nekem ez sarkalatos pontként funkcionált a másfélmillió lépéshez, ami annál jóval több volt persze…

Mindezek együtt egy sajátos befejezést vetítettek előre, ahol szoros lesz a menetrend ugyan, de teljesíthető. Azt mondtam magamban: most jön az igazi ’Everest-mászás’, és bár ezt korábban úgymond elhasználtam a Börzsönyre, vagy az Írott-kőre, mégis azok csupán amolyan bemelegítéseknek tűntek a várható körülményekhez képest. A Nagy-Milic hamisítatlan nyolcezres… akarom írni nyolcszázas csúcs…

30-án korán útra keltünk társunk autójával. Nem messze a fővárosi Kacsóh Pongrác úti felüljárótól, egy benzinkúton találkoztunk össze három irányból hajnali fél hat után pár perccel. Történt már ilyen; egyik egynaposunkon hasonló esett meg hasonlóan korán, ahol akkor csak a Mátráig buszoztunk akkor. Itt bevertünk most egy-egy mély-fekete kávét, én vettem még pár szendvicset tartaléknak, és már kanyarodtunk is rá az autópályára. Persze az idő cseppet sem változott az előző napihoz képest, azaz nagy köd volt, azonban az előrejelzés későbbre tisztulást ígért, valamikor kilenc óra utánra. A részletes jóslat a távoli hegyek között késő délelőttől napot is mutatott a felhők résein át. Csapadék nem ígérkezett, vagy ha lesz is, jelentéktelen lesz.

A terv cseppet sem volt nagyravágyó. Abban reménykedtünk, hogy a távoli Hollóházán elérünk egy helyközi autóbuszt, ami átkanyarog velünk majd Füzérre, és a túrát onnan tesszük meg, a már említett 14 kilométer onnan visszafelé fogy el, valójában direktirányban, és Hollóházán ünnepelhetünk egy erre a célra rendszeresített gyerekpezsgővel… Amikor Hidasnémeti környékén elértük a szlovák határ közelségét, ahogy rákanyarodtunk a Gönc és – majd egy elágazás után másik irányban - Zsujta felé kanyargó sokadrendű útra, még minden arra mutatott, hogy tartani fogjuk a menetrendet. Délelőtt fél kilenc volt, ahogy északnak kanyarodtunk Zsujta felé, amikor is minden megváltozott…

      Folyt. köv.

                                 Kék Album

                                          2021 - 2023

Írta és szerkesztette: Őzse Balázs

Társszerkesztők: Krupp György és dr. Fábics Tamás

Év: 2023

Legelőször az „Ismét másfélmillió lépés Magyarországon” címet adtuk ennek az albumnak, amiről röviden egyeztettünk is, azonban szerencsésebbnek láttam, ha rövidebbre veszem azt, így elhelyeztem a címet az alcímben. A káposzta is megmaradt, a kecske is jól lakott...

Köszönettel tartozom túratársaimnak a „Kék Album” létrehozásában nyújtott segítségért, sok más között a tanácsokért, hasznos információkért. Nélkülük nyílván meg sem született volna, és ennek számos oka van. Értékként jött létre, azért, hogy fennmaradjon. Megmaradjon valami abból a könnyed erőfeszítésből, ami az ország bejárását jellemezte, és hogy azt mi csináltuk meg, a mi korunkban.

Az Album időtlen lett, én hiszem, hiszen ezeket az értékeket, kincseket, gyöngyszem látnivalókat már korábban felfedezték, azonban abban nem vagyok biztos, hogy örökké ott lesznek, ahol most. Lehetséges, hogy „eltűnnek”, elsorvadnak, felszámolja őket az emberi tevékenység. Ennek a kis „kötetnek”, helyesebben írva: képes kötetnek az a lényege, hogy az utókor is lássa, amit mi biztosan láttunk. Hogy a mi korunkban még létezett.

A kék-túrát két és fél év alatt jártuk be hárman, akik kollégák vagyunk egy nagyvállalatnál. Eredetileg Krupp György ötleteként funkcionált, azután összehívott egy csapatgyűlést, ahol mi is helyet kaptunk, Tamás és én.

A Covid minket is megrángatott a 2021-es év elején – legalább egyikünket – így a konkrét tervek halasztást szenvedtek, persze nem sokat, és 2021 egyik esős napján hirtelen útra is keltünk.

Ez volt a kezdet kezdete, egy gyors indulás hajnali négy órakor, és bizony a 10-es úton azt találgattunk, be tudjuk-e fejezni a gyaloglást másfél év alatt.

Végül 865 napra volt szükségünk – 48 túranapra benne - keresztben átszelni ezt a nem is kicsiny országot…

Álljon alább néhány fénykép annak szemléltetésére, hogy ez az ország mégis csak nagy, minden más híresztelés ellenére, hogy változatos, és kellően sokoldalú, sok szegmensű, végletekig gyönyörű, tele rejtett kincsekkel. A kéktúra jelzése, vagy inkább gyalogösvénye pedig ezeken át vezet, és éppen azért annyira kanyargós. Minden tájegység – minden kistájjal – el sem fér benne, hogyan is férhetne! És akkor a városokon, falvakon átvezető szakaszokról nem is beszélünk. Nem beszélünk arról, hogy hány és hány kastély, egykori uradalmi birtok, templom, vagy város és község közepén, szélén épült vár, erődítmény mellett vezet el az út. Kevesen tudják azt is, hogy a főváros nyugati oldalán is keresztül megy a kék, viszont szinte végig a zöldben, ami a budai oldal kevésbé érintett részeit jelenti. Amikor ott jártunk – 2021 nyarán – fel sem fogtuk, hogy a legnagyobb hazai városban megyünk előre.

Szóval közhely, hogy Magyarország szép, mégis, mi ezt meggyőződéssel valljuk. Ezt csak és kizárólag annak köszönhetjük, hogy vettük a fáradságot, a nagy levegőt, azaz kiemelkedtük a „komfortzónánkból”, és minden fenntartást mellőzve, kerítettünk szabadidőt, hogy ezt bebizonyítsuk.

Amikor arra is ráébredtünk, miszerint „sajtónk” is lehet, csatlakoztunk az OKT internetes csapatához. Az Országos Kéktúra szervezete valójában az MTSZ (Magyar Természetjáró Szövetség) bejegyzett védjegye.

Egy-két év telt el, és a netes posztjainkon át megismertünk különböző embereket, olyanokat, akik egyikével-másikával személyesen találkoztunk is. Ilyen ember volt a kanadai öregúr Szeleste-Ölbő állomásához közel a mezőn, aki néhány hét alatt járta be nyugatról keletre az országunkat. Azután hazautazott, és talán ma a Grand Kanyonban gyalogol. Egy biztos, jó véleménye volt a magyarokról, a magyar tájról, a magyar sajátosságokról, és ezt világgá is kürtölte egy netes hírportálon. Az is megesett, hogy ismerős jött szembe a családjával, egyikünk régi ismerőse. Viszont tömegek nem látszottak, sem előttünk, sem mögöttünk. Bizonyára nagyobb távolságra hullámozhattak, „akik velünk egy irányba, ugyanazzal az ütemmel haladnak”. Ezt állapítottuk meg a második év derekán, és olykor felemlegettük ez után, jót mosolyogva rajta.

A kék-túra és voltaképpen bármelyik nem csupán a testet edzi, hanem a léleknek is jót tesz. Növeli a teljes testi és lelki komfortot, fokozza a terhelhetőséget. A szervezés, az útvonalak megtervezése az oda-, és visszautazással együtt egyféle agytorna. Azért az, mert nem is gondolná más, mennyi kombinációt kell végiggondolni a MÁV Volán csoport járatait csoportosítva egymás után, ha időben el akarunk érni valahová a legkevesebb várakozással. Ez sem sikerült mindig, hiszen egy nagyvárosban órákat vártunk egy „nem közlekedő” sárga buszra, amelyik a végállomásra ki sem ért aznap. Itt is improvizálásra voltunk utalva, mint egyszer-egyszer korábban, hogy hogyan nyerjünk túraidőt minimális kilométerveszteséggel. Mondanom sem kell, ugye, hogy jogos panaszunkat az illetékes minisztérium erre szakosodottja elutasította? Hát, persze, hogy el! Azonban addig is történt más érdekesség: hazautunkon vihar tépte meg a tájegységet, és összeomlott a vasúti közlekedés az ország második legforgalmasabb vonalán. Aznap felemás szerencsénk volt. A szerencse abban állt, hogy mégis eljutottunk a Bakony egyik eldugott településére, ha persze késéssel is, és persze egy másikra (amihez gyors áttervezés kellett), ugyanakkor a mi BakonyIC-nk áthaladta után dőltek a sínekre azok a bizonyos fák, és szakították le a vezetékeket. A kieső vonatokat nem pótolták az autóbuszok, és tömegek vágtak neki a fővárosba vezető gyalogútnak – a síneken. Volt olyan ember, aki elért még Gárdony városáig is. Székesfehérvár és Budapest között még soha sem történt ilyen! Másnap országos botrány kerekedett, ami egészen az államtitkárig ért el, valójában végiggyűrűzött a médián, és jó szokás szerint fejeket követelt. Minket azonban ez nem érdekelt. Három szóval tehát: kalandjaink is voltak. Még kutyakalandok is… de erről majd máskor, egy következő kötetben!

A túra 1172 kilométerből és 48 túranapból állt. 14 szállást béreltünk, és 152 pecsétet ütöttünk be a füzetünkbe, amiből egyet (Zádorfalván az elérhetetlensége miatt) jobb híján két dátumos fényképpel pótoltunk.

A képek mellett rövidebb videók is születtek, ugyanakkor persze a képek a dominánsak. A fényképek részben szerkesztés alá estek, de hát ez talán felesleges is volt. Én négy kamerát használtam el arra, hogy hűen adjam vissza a túranapok hangulatát, a szállások tágasságát, tisztaságát, egyediségét. A képek arra hivatottak azonban, hogy bemutassák országunkat, ahogy azt a legszebb (főként az északi) részeken kígyózó kék jelzésű túra út mentén láthatjuk.

Alig két évvel az indulás után jutottunk el a nyugati végpontra, Írott-kő kilátója alá 2023. 07. 24-én, majd fél évre rá keleten a másikra december utolsó előtti napján (technikai-logisztikai okokból Hollóháza helyett Füzér vára alatt az autó parkolóban ünnepeltük meg a sikeres utat).

Mégis, hogyan jutottunk el ezekre a távoli pontokra?

Az útvonalat – úgymond – vegyesen jártuk be, azaz egyszer keletre, egyszer nyugatra tartottunk, természetesen nem szigorúan ragaszkodva a váltáshoz, ugyanakkor ott kanyargott az északi rész is, a fővárostól északra elterülő középhegységi vonulatok változatos világa. Ennek volt köszönhető, hogy az egyik legvadregényesebb területet, a Börzsönyt és környezetét – kellemes élményeket átélve – a legvaskosabb hónapokban, a téli időszakban látogattuk.

         Vége az első résznek

   Folyt.köv.

- ...kik?

- Ez egy remek és sommás kérdés, főtanácsadó úr! A legfelsőbb értelem. Egy üzenetet hoz, mi pedig el akarjuk pusztítani. Eddig logikus, uram, nem?

- Igen, hiszen veszélyeztet minket – tárta szét kezeit a főtanácsadó.

- Egyszerre csak itt van – élénkült meg ismét Dr. Robertson. Hirtelen vette át a szót. – Nem használ ajtókat – és belemélyesztette szemeit a klímatudóséba. – Mindenhol jelen van, beleszőtte magát a mindennapjainkba.

- Deisdata. Ő lesz az! – mondta Christina váratlanul, de nem született reakció, mindenki a gondolataiba süllyedt.

- Mond valakinek valamit az a kifejezés, hogy küldönc elmélet? – kérdezte a klímakutató asszony.

- Talán egyszerűbb spórákat szétküldeni a világegyetemben, mint drága és nagy űrhajókat – felelte Dr. Robertson.

- Igen, és az ember is nagyméretű. Lehetne kisebb – meresztett nagy szemeket Jean, mintha így szándékozna nagyobb nyomatékot adni mondanivalójának. – A Triász kor előtt a rovarok is jócskán nagyobbra nőttek. Valamiért csökkent a méretük.

- Talán egy távoli bolygó értelmes lényei nem nagyobbak, mint egy ganajtúró bogár – tűnődött el a tanácsadó. Körbetekintett, és amit várt, bekövetkezett. Senki sem nevetett a különös hasonlaton, ami azt jelentette, hogy komolyan veszik őt. Egyszerre Christina nyújtotta fel karját. Ismét jelentkezett, mint diák óra közepén, pontosan úgy, mint korábban. Mindenki felé fordult, amire a tudósítónő bólintott egyet, és nagyra nyitotta száját.

- Vagy pedig nem nagyobbak, mint egy baci.

- Ezzel a témakörrel már foglalkoztak korábban – nézett a tudományos tanácsadó Christinára, aki erre még élénkebb lett.

- Azt hiszem rájöttem, hogy mit keresett idén többször is, és most is miért tartózkodik ott, Lompocban és a Santa Barbara-i rakétakísérleti telepen az alelnök, Fillmore!

- Miért? – kérdezte azonnal Middlesworth. Értetlen tekintetett vágott.

- Elnök úr! – nézett O’Brianre a nő. – Most valóban négyszemközt szeretnék beszélni Önnel, és…

Váratlanul történt, amikor a már hosszabb ideje élettelen holografikus monitor ismét fotonsugarakkal telt meg, azután valamivel kontrasztosabb lett a képernyő. Mindannyian felnéztek rá, miközben McAuliff maga elé suttogva fejezte be a mondatot.

- …és elmondani végre, ami a lelkem nyomja, hogy mi a franc történik körülöttünk…

Hirtelen dupla gongütés töltötte meg a levegőt.

- Élő kapcsolás lenne? – kérdezte bizonytalanul a nemzetbiztonsági főtanácsadó. Miután senki sem tudott magyarázatot adni, csendben várakoztak tovább, amíg a kép teljesen éles nem lett..

     (A múlt a jövő előszava – Azoknak a fiataloknak, akik nem nyughatnak, amíg ki nem derül az igazság)

Dénia, a spanyol tengerparton fekvő város egy földrajzi szélességen található Lisszabonnal, Ibizával, illetve 200 kilométerre található Mallorcától délnyugati irányban.

1982 tavaszán a városi rendőrkapitányságra helyeztek egy madridi rendőrt nyomozói státuszba. A családos férfit helyettesi státuszba rendelték korábbi szolgálati helyéről, Madridból, a nyüzsgésből egy balesetben meghalt rendőrtiszt helyére, a látszólagos nyugalomba. A városi rendőr, Hosé Luis Boada különös körülmények között lelte halálát pár héttel korábban a tengerparton. Az amúgy nagyivó és drogozó rendőr testén tűszúrásnyomokat találtak, így az első gyanú drogtúladagolás volt, aminek következtében autós balesetet szenvedett. A halál beálltát egy fiatal városi doktornő állapította meg, akit később elzártak az ügytől, és nem látta sem a halottkémi jelentést, sem a boncolási jegyzőkönyvet; azokat Valenciába küldték valakik, és nem ez volt az első furcsaság az ügyben. A doktornő szerint a rendőrtiszt nem volt intravénás drogos, a nyomok frisseknek tűntek, és nem voltak ott korábbiak, mintha halála után keletkeztek volna, és volt egy szúrásnyom közvetlenül a szívébe vezetően, tiszta, kicsi bemeneti nyílással…

A madridi Andrés Exposito nyomozót helyettesnek rendelték egy ’Columbo’ becenevű, különc viselkedésű és szívós, kitartó tiszt mellé, aki szárnyai alá vette őt, és megismertette vele az álmos és csendes várost, Déniát.

Amikor egyik nap a tengerparti úton járőröztek a „német kolónia” házai között, felfigyeltek egy gyanúsan viselkedő párra, egy fiatal férfira és nőre. Egy francia - Párizsban bejegyzett - személygépkocsival őgyelegtek a „németek” birtokai körül. Néhány nap elteltével Andrés és Columbo ismét ott találták őket, majd Andrés igazoltatásba fogott volna, amire a kocsiba szálló alakok menekülésbe kezdtek. Tűzpárbaj indult, ahol Columbo megsérült, és Andrést is fegyverrel fenyegették. A pár férfitagját Andrés megsebesítette, a nőt menekülés közben állította meg, szintén célzott lövésekkel, valamivel távolabb a házaktól.

A városi rendőrkapitányságon főnöke elégedett volt Andrés teljesítményével, és további feladatokkal bízták meg őt. Időközben azonban Andrés megtudta, miszerint a két gyanús külföldi izraeli volt, és nem maradtak az országban: a nem sokkal korábban alapított Simon Wiesenthal Központ Párizson keresztül menekítette ki őket Izraelbe.

Először merült fel a kérdés: a közel-keletiek mit kerestek az „öreg németek” közelében?

A spanyol politikát, illetve az egész társadalmat, közéletet, gazdaságot és nem utolsó sorban a kultúrát, de még a turizmust is 1936 őszétől az 1970-es évek közepéig-végéig Franco tábornok, illetve a Franco-diktatúra, és annak lassan bekövetkező haldoklása alakította. Nehéz volt az átmenet 1975 után a diktatúrából a demokráciába. Az 1982-es év talán még a reformok éve volt, a választások előtti hónapokban - tavasz folyamán - mindenképpen. Azonban akkor azt is látták sokan, hogy a szocialisták fognak győzni, és a fiatal sevillai, Felipe González fog kormányt alakítani, a "jövő reménysége". Columbo nyomozó Déniában szocialista érzelmű ember volt, és sokat szenvedett Franco alatt. Törvényszerűen mély nyomokat hagyott a múlt benne, mint ahogy a világon egyedülálló Franco-rendszer a spanyolok mindennapjaiban, világról alkotott felfogásában is nagy pusztítást végzett. Jellegzetes, illetve egyes tulajdonságaiban kisszerű politikai rendszer volt, és a második világháború után a világpolitikát irányítók magára hagyták. A szuperhatalmak azután felismerték, hogy fontos geopolitikai helyzetéből fakadóan stratégiai helyen fekszik ez a gyarmattartó birodalom, Spanyolország. A szovjetek nem alkothattak vele szövetséget – ráadásul Franco kíméletlenül üldözte a kommunistákat is –, az USA azonban kereskedni kezdett vele, és hamarosan szövetségre is léptek. Franco elzárt világa nyitott a nyugat felé, mégis, társadalma elmaradottként vegetált tovább. Ugyan a világháborúban semleges maradt, mégis náci-szimpatizáns volt, és ez nem folytatódott másként, azaz ez abban is megnyilvánult a hidegháború időszaka alatt, hogy Francoék titokban befogadták a német háborús bűnösöket és családjaikat.

Ilyen család volt a Drayer, a Heim és a Heckel család. Egyikük a Nürnbergben távollétében halálra ítélt Eichmann „jobbkeze” volt, másikuk az Amszterdamban összeült második nemzetközi bíróság ítélete során életfogytiglanra ítélt bűnös, míg harmadik társuk még fiatalon, 25 éves korában egy koncentrációs tábor orvosaként vált ismertté, aki gázolajjal kísérletezett, azzal gyilkolta a táborlakókat, és szintén súlyos büntetést kapott.

A „németek” az 1950-es évektől éltek Déniában, és vállalkozást nyitottak ott. Lakóparkokat építettek és értékesítettek. Amikor az akkor még fiatal Columbo nyomozó felfigyelt a tevékenységükre, adatokat kezdett gyűjteni róluk, ennél többet azonban nem tett. 1982 elején társa meghalt, és a járőrözést Andrés érkeztéig gyakran egyedül folytatta tovább, különösen vasárnaponként. Lejárt a tengerparti sétányra, és hosszú órákon át figyelte és fotózta a németeket, azok városbeli mozgását.

Miután Andrés Exposito nyomozó elkapta a „patkányokat”, a még nem azonosított izraelieket, új – komfortosabb - lakást kaptak feleségével és kislányával, egy olyan lakóparkban, amelyet még Gerald Drayer építtetett.

Andrés felesége elégedett volt a család új lakhelyével, és szerinte a németek hálája áll mögötte, akikkel mindenképpen „fenn kell tartaniuk jó viszonyukat”. Dolores Exposito örömmel látta, hogy a rendőrségen is emelkedett a férje tekintélye, és mind több elismerést, nagyobb fizetést és ajándékokat kap – egyrészt a rendőrkapitánytól, másrészt a németektől. Andrést azonban nem hagyta nyugodni Boada különös halála, és megindított egy titokban folytatott nyomozást. Amikor társa balesetet szenvedett, a városi kórházba vitték. Columbo lába gyorsan gyógyult, azonban további vizsgálatokat rendeltek el orvosai, és megállapították, hogy menthetetlen, végső stádiumú rákbeteg. Andrés sokat látogatta öreg társát, és egyik ilyen alkalommal ismerte meg az ottani traumatológia főorvosnőjét, Eva Vidalt, aki közölte vele, hogy ő volt, akit orvosként Boada balesetének helyszínére vittek, és a szúrásnyomokat ő fedezte fel a rendőr testén. Ezt követően a férfi elárulta neki, hogy megszerezte Boada boncolási jegyzőkönyvét, és arról adatokat mentett ki, kijegyzetelte a fontosabbnak ítélt részeket, különösen a vérben talált idegen anyagokról szólókat, mielőtt a jelentéseket eltüntették volna. „Ha ólom volt a vérében, akkor az gázolajra utal” – reagált a doktornő a jegyzetben szereplőkre -, „és nem azonnali halálhoz vezet, hanem az áldozat szenved előtte.”

Eva Vidal és Andrés Exposito szövetsége, rejtett közös nyomozása ekkor vette kezdetét, és ekkor tudatosult a két emberben először, hogy elképzelhető, miszerint évtizedekkel korábban, az 1950-es években azelőtt emberiesség elleni bűncselekményekért távollétükben elítélt háborús bűnös németek rendezkedtek be Spanyolországban, szinte karnyújtásnyira tőlük…

1982. április 20-ra Andrés és családja meghívót kapott a németektől ünnepükre, amelyet akkor ültek, Hitler születésnapján. Felesége és kislánya is elment vele az egész estés vigadalomra, a „tavaszi fogadás”-ra. Andrés itt látott először náci egyenruhába öltözött németeket. A rendezvényen jelen voltak a Drayer család tagjai, valamint a Heimek és Heckelek is. Amikor már késő este Dolores és Andrés kislánya elkeveredett a tömegben, a szülei keresni kezdték őt. Csakhamar rátaláltak gyermekükre, akit az öreg Heim, Aribert Heim* tartott szóval, akiről addig az apa nem volt képes elfogadni, hogy egy egykori koncentrációs tábor orvosa lehetett. Az öregember vigasztalta a lánykát, és felismerte, hogy csontvelőgyulladásban szenved. A lánynak valóban volt egy betegsége, amiről a család nem beszélt. Andrés egyszerre ráébredt, hogy az idős ember valóban orvos volt. Miután a család viharosan távozott az estélyről, a férfi felkereste lakhelyén társát, Columbót. A társa, az utolsó napjait élő nagybeteg nyomozó megosztotta vele tudását, és elmagyarázta, ki kicsoda a kolóniában. Ez volt az a pillanat, amikor Andrés Exposito megszállottjává vált az ügynek.

Columbo nyomozó május hónapban meghalt.

Június hónapban Dolores a gyermekével visszaköltözött Madridba, és beadta a válókeresetet. A férfit eltiltották a gyermeke láthatásától.

Andrés és a traumatológus főorvosnő, Eva a következő két hónapban további bizonyítékokat gyűjtött Hosé Boada meggyilkolása ügyében.

1982. július 11-én, a labdarúgó világbajnoki döntő közvetítésének napján – amely televíziós közvetítést Andrés Exposito Dénia belvárosában, egy szórakozóhelyen követett figyelemmel – merényletkísérletet hajtottak végre. A célpont Andrés volt. A három maszkos támadó gépfegyverekből több tucat lövést adott le a férfire, amelyből egy sem találta el. Rövid tűzpárbaj kezdődött. A lövöldözést követően a kiérkező rendőrök egy férfit letartóztattak, egy pedig elmenekült. A nyomozó hosszas üldözés után elfogta a harmadik támadót, aki Aribert Heim egyik unokája, egy Rafa keresztnevű férfi volt. A város határán kívül Rafa autójával balesetet okozva leszorította az útról Andrés autóját, és a sebesült embert méreg injekcióval kísérlete meg megölni – csakúgy, mint hónapokkal korábban Boadát.

1982. augusztusában vádat emeltek Rafa ellen gyilkossági kísérlet miatt. A lefolytatott törvényszéki per végeredménye felmentés lett. Az ítélethirdetés napján Eva Vidal nyilatkozott egyedül a helyi sajtónak.

Andrés Expositót szeptember hónapban elbocsátották a rendőrség állományából.

Andrés jelenleg, mint nyugdíjas vállalkozó Déniában él, és szabadidejében a kikötőben hajómotorokat javít.

Huszonöt évvel a gyilkossági kísérlet után Andrés és Dolores közös gyermeke, már mint egy madridi netes hírportál alkalmazottja riportot készült írni az ügyről, és felkereste a nyugdíjas Eva Vidalt, aki mindent elmesélt neki a korabeli ügyről, és viszonyáról Andrés Expositoval. A lány negyed század után azon az estén, a riport anyagának elkészülte utáni órában látta először újra vér szerinti apját...

                * Aribert Ferdinand Heim, vagyis Doktor Halál, a mauthauseni koncentrációs tábor zsidók százait halálra kínzó orvosa volt. A férfi ötven éve volt már szökésben, amikor 1992-ben meghalt - ezzel a megállapítással zárta le az ügyét egy dél-németországi bíróság 2012-ben. Ezzel fejezték be Aribert Heim kerestetését, és a rendelkezésre álló adatok alapján tehát megállapították, hogy a szökevény náci háborús bűnös 1992-ben halt meg Kairóban. Bár Heim holttestét soha nem találták meg, mégis meggyőző bizonyítékokat találtak – ezt fia és ügyvédje szolgáltatta.

Dr. Aribert Heim a vádak szerint a koncentrációs táborba zárt zsidókon végzett kísérleteket. Az 1914-ben az Osztrák-Magyar Monarchiában született orvos a mauthauseni táborban szolgált, zsidó foglyok százainak halála szárad a lelkén. A túlélők szerint a férfi altatás és érzéstelenítés nélkül végzett műtéteket, és amputált testrészeket pusztán azért, hogy lássa, mennyi fájdalmat bír elviselni az ember. Más esetekben üzemanyagot, vizet vagy mérget injekciózott az áldozatai szívébe - állítólag ez volt a kedvelt módszere, amikor végezni akart a foglyokkal -, ezalatt stopperórával mérte a haldoklás időtartamát. Ez utóbbi módon körülbelül száz emberrel végzett az osztrák táborban.

A második világháború után Heim 1962-ig még Baden-Badenben praktizált. Ekkor vádolták meg háborús bűnökkel, amelyek elől elmenekült az országból – nagy valószínűséggel a déniai, „Oscar” Drayer vezette közösségbe. A baden-badeni ügyészekhez a fia és ügyvédje által eljuttatott iratok szerint Heim azonos egy Tarik Husszein Farid nevű férfival, aki 1992-ben halt meg vastagbélrákban Kairóban.

Heimre Columbo nyomozó akadt rá elsőként még az 1960-as években, és sikerrel azonosította. A Simon Wiesenthal intézet 1977-ben kapott „fülest”, miszerint az egyik legkeresettebb célszemélye Spanyolországban él, azonban 1981-ig nem tudtak a közelébe férkőzni.

Két izraeli ügynök 1982 elején beazonosította a déniai német közösségben két keresett célszemélyüket, köztük „Oscart”, Eichmann egykori helyettesét, azonban Exposito és Columbo szerencsétlen közbelépése meghiúsította az akciójukat, és az izraeliek kivonultak Spanyolországból.

1983-ban a „német közösség” feloszlott, és elhagyta a spanyol kikötővárost. Hogy hová távoztak, senki sem tudja. Ma már valószínűsíthetjük, hogy Dr. Aribert Heim ekkor települt át Egyiptomba, és néhány évvel később ott is halt meg, ugyanakkor erre sincs megdönthetetlen bizonyíték.

Dr. Aribert Heimet egyébként egyszer már letartóztatták az amerikaiak 1945-ben, de akkor szabadon engedték, majd 1962-ben ismét elfogatóparancsot adtak ki ellene, és akkor is elmenekült, a legtöbb forrás szerint Dél-Amerikába, ahonnan ismeretlen időpontban települt át Egyiptomba. Azt, hogy Spanyolországban legalább húsz évig bujkált, jelenleg nem fogadja el a hivatalos történetírás.

2021-ben bizonyítékok bukkantak fel egy madridi netes-szerkesztő déniai riportja nyomán arra, hogy Heim Franco tábornok, a hosszú életű spanyol diktátor tudtával Spanyolországban bujkált körülbelül húsz éven át, azonban senki sem nyomozott az elmúlt években ebben az irányban a körülmények tisztázása érdekében az ügyben.

Az illetékes bíróság, a Nemzeti Törvényszék (Audiencia Nacional) a nyomozást 2023-ig nem kezdte meg.

                       Vége

      Írta: Őzse Balázs 2023-ban

 Az írás több forrás nyomán született, és megtörtént eseményeken alapul. A források jegyzéke a szerző Facebook lapján található.