1.

Az Albatrosz-akció egy csak részben sikeres és alapvetően hírszerző akció (más vonatkozásban egy eltitkolt 2010-es két napon át tartó biológiai tudományos válság) története, amely nagyrészt az amerikai közép-nyugaton és déli államokban játszódik, valamint, mint a második rész, A sötétség éjszakája is, egy rövid fejezet erejéig az ország déli határán, illetve Mexicoban. A misztikus és tudományos elemekkel kevert cselekmény hátterében és előzményeiben az amerikai mikrobiológiai kutatások során biológiai fegyvernek kifejleszteni szánt toxikus mikrorészecskék elszabadulása utáni bonyodalom áll. Két idősíkban látjuk kibontakozni a nem mindennapi drámát. Az elsőben a 2010-es évek elején látunk néhány későbbi szereplőt is, itt még fiatalon. Az alaptörténet mégis egy jóval korábbi eset, évtizedekkel azelőtti baleset, egy „roswelli”, tehát magyarázat nélküli rejtély kibontakozása (a történetben visszautalásokban, emlékezésekben kerül a lapokra néhány fejezetben betétként), amit a közvélemény elől eltitkoltak, és amely igazságát amerikai tudósok, a hadsereg és a kormány elrejtett az emberek, az érintett államok lakossága elől, és félremagyarázta azt.

Az Albatrosz-akcióban egy nyugati parti (Santa Barbara-i) újságíró fog ismételt nyomozásba negyven évvel egy rejtélyes eset után, korabeli különös halálesetek egyszer már megkísérelt felderítésébe, legfőképpen annak okán, hogy ő is egy résztvevő leszármazottja, a hadsereg akkoriban meghalt törzstisztjének unokája, és méltó emléket szándékozik adni neki. (Ezekre az egykori, és végül 2010-ben – ennek a történetnek a végén - tovább titkolt összefüggésekre talál rá 2042-ben majd Simone Goronsky Las Cruces-i netes szerkesztő, a következő történet válságot kirobbantó, és a további eltussolást megakadályozó szereplője.)

Az újságíró, Gordon La Rue, Thomas Sparks vezérőrnagy unokája Dallasban, a Dealey-plazán, a Kennedy-emlékmű előtt találkozik egy korábbi érintettel, és a most már idős férfi az első lapokon bevallja, hogy más okán csalta oda a Newsweek újságíróját, hogy azt hazudta, miszerint a Kennedy-gyilkosság egykori tanúja, és forrásként állna az író-újságíró rendelkezésére készülő könyvéhez; most azonban másról beszél, elmondja neki, hogy érdemes tovább kutatnia a hachitai természeti-katasztrófa témájában, hiszen megérzése szerint egy különös történet fog kibontakozni előttük, ahol egy „vírus” elszabadulása mellett más bűncselekmények is napvilágra fognak kerülni. Olyanok, amelyeknek 2010-ben is van még hatása, egyben leleplezik a bűnös „top drawer”-t, valamint érintik a rejtetten folytatott biológiai háborús programtervezeteket (aminek végén a hachitai események is megtörténtek, ahol a „vírus” elpusztított egy településnyi embert). Közli, hogy élnek még legalább ketten, de gyanúja szerint hárman is azok közül, akik sokat tudtak, és az egykori katonatiszt magyarázatot talált La Rue nagyapjának halálára az 1971-es kormányzati akcióban, ami a Hachita-ügyet zárta, ahol a fő és így végső felelős az akkori elnök és szűk környezete volt.

Gordon La Rue hevesen tiltakozik, húzódozik az ügy felderítésétől, hangoztatva, miszerint hónapokkal azelőtt megfélemlítették őt, hogy szakmailag ellehetetlenítik, elzárva tőle a média fősodrát, és burkoltan ugyan, de a családjával is zsarolták.

Az öreg katonatiszt – Pete Shawn – egy napig győzködi Dallasban bolyongva a folytatásra, közli, hogy a „vírus” továbbra is „közöttünk őgyeleg”, az Idegen megsemmisítése nem történt meg az eltelt évtizedekben, hogy több haláleset és baleset történt azóta, és az 51-es körzetben vizsgálják, azonban várhatóan további áldozatokat fog szedni, és ezt meg kell akadályozniuk. Azt is közli, miszerint az egyik „hordozó” még akkor is él, mint idős nő egy öregek otthonában, és előttük készen áll arra, hogy valljon, valamint, hogy valamilyen módon nyitottnak mutatkozik ő is az Idegen megsemmisítésére, hiszen a gyanújuk szerint erre nem csupán a fizikai megsemmisítés mutatkozik, létezik egy másik mód is. Bemutatja azt a Hachitában házilag készült kisfilmet, amelyet egy városlakó rögzített a gyilkosáról azokban a pillanatokban, amikor a mikrorészecske a városkában elszabadult, aki feltűnően hasonlít egy középkorú nőre, olyanra, aki nem ott élt, és gyakorlatilag igen kis esélye volt annak, hogy éppen ott legyen, vagy ha jelen volt, a hatóságok félrenyomozták az esetet, és a nő üzlettársa is mást vallott, mint az igazság. Ez a nő volt az, aki minden bizonnyal megfertőződött a hegyvidéki városkában. Egy korabeli bűncselekmény, egy gyermekrablás áldozata is életben van – érvel még az öreg őrnagy kicsit később -, akit soha sem találtak meg a hatóságok, mert valamilyen úton, módon külföldre jutott, amely esetről ez az Új-Mexicoi öreg nő sokat tudna mesélni, aki – különösen szerencsés módon - a kapcsolódási pont három ügy között. Közli a ledöbbent La Rueval, miszerint a nő nem más, mint az akkoriban eltűntnek nyilvánított Sally Conover, akinek érintettségét évekkel korábban az író már vizsgálta, valamint, hogy a harmadik „ügy” a két egykori politikus, a top  drawerhez tartozó Kennedy testvérek elleni gyilkosságok „szerteágazó labirintusának sikeres bejárása lesz”. Shawn arra céloz, hogy Conover nyomára vezetett előtte ennek a 12 éves korában Alamogordóban elrabolt gyermeknek, a rejtélyes kislánynak, akit senki sem talált meg a bűnüldöző szervek közül soha, és az elkövetők minden gyanú szerint ennek a nőnek a szűk környezetéhez tartoztak. Ezek az emberek bizonyítottan kapcsolatot tartottak akkoriban egy olyan nővel is, aki közéleti szereplő volt, és szintén kinyomozatlan gyilkosság áldozatává vált, amit balesetnek állítottak be a közvélemény előtt. A híres valaki viszont egyet jelentett abban az időben a top drawerrel.

La Rue hitetlen, mégis elfogadja Pete Shawn feltételeit, bár további megerősítéseket kér, és ezt az öreg majd hosszú útjuk során mindvégig meg is teszi, majd az öreg rendelkezésre bocsátja erőforrásait, és nekivágnak egy autóútnak: a második éjszakán autóval Új-Mexicoba indulnak, előbb Sally Conover akkori élet-, és üzlettársához. Az öreg férfi az egyik, aki az étterem- és motel tulajdonos Sally szűk környezetéhez tartozott az 1970-es évek elején, és még él. A Sweety fogadó másról is nevezetes, itt is történtek különös és ijesztő esetek 1971-ben, állítólag itt rendezett ámokfutást egy rendőrjárőr, és innen, azon az éjszakán tűnt el Sally, amikor a közeli Hachitában a természeti katasztrófa is megesett.

A vidéki Anthonyban felkeresik a motelt és éttermet, az útszéli fogadót, amely még akkor is létezik, bár átalakításon esett át az idők során, azonban előtte gyanújuk formálódik arról, hogy figyelik őket. La Rue ír a feleségének Messengeren, és időnként tájékoztatja őt arról, hogy merre járnak, de nem pontos, a terveikről semmit sem árul el. Kikapcsolt telefonok mellett ülnek le Robert Murdockkal egy hosszú beszélgetésre. A nap vége felé Shawn arra utal barátjának, hogy Sally egykori üzlettársa nem logikusan beszél, nem az igazságot közli, és ellentmondásokba kerül a megismert tényekkel. Shawn előad még egy történetet, hogy meggyőzze Murdockot az igazság átadására, egy korabeli másik bűncselekmény sorozatról beszél, amely szinte egészen pontosan akkor esett meg néhány tucat mérfölddel arrébb, amikor a kislány elrablása. Közli, hogy itt is kapcsolódási pont Sally Conover, hiszen ugyan mindent, de egy körülményt mégsem vizsgáltak az akkori nyomozók, miszerint azokat a prostituáltakat, akikkel egy Pannell nevű ember végzett, Sally Conover látta utoljára élve a Sweetyben. Közli, hogy túl sok az idős nőre utaló nyom, hogy misztikus homály övezi a személyét, amely mellett nem lehet szó nélkül elmenni. La Rue a délután folyamán több alkalommal beszél a nyugati parton elektronikus levelezés formájában a Santa Barbara-i családjával, az otthonukban tartózkodó feleségével, és kislányukkal, Helennel. Felesége felhívja figyelmét, hogy távollétében rejtélyes üzeneteket kap, és ez némi félelmet ébresztett benne. La Rue most sem árulja el az „új sztori” tárgyát. A megbeszélés Murdockkal tovább tart, mint gondolják konkrét gyanúját később – Dallasba visszaindultukkor - közli társával, illetve csupán utal arra, hogy minden bűncselekményt vagy Sally követett el tettestársakkal Murdockkal és még egy, név nélküli további személlyel), vagy csupán tudott a megtörténtekről, és bűnös módon elhallgatta a hatóságok elöl. A valódi és félelmetes gyanúját apránként csepegteti La Ruenak, miszerint van valami titka a motel és étteremegyüttesnek, amelyet soha sem kutattak át megfelelően, hogy az összes ügy kapcsolódik egymáshoz, és a titka valahol az épületben van még negyven év elteltével is.

Késő este az autópályán megbizonyosodnak felőle, hogy követik és lehallgatják őket. Az éjszaka közepén – félúton az Új-Mexico-i fogadó és texasi nagyváros között – egy benzinkúton félreállítják őket, és előbukkan egy ember, aki az őrnagyot megbeszélésre csalja, aminek nem lesz végül tanúja, és a beszélgetést sem képes megörökíteni, nem úgy, mint Anthonyban órákkal korábban a korabeli tanúval, amelyet menet közben végigelemezve fontos közvetett bizonyítéknak értékelnek, legalább Murdock bűnösségére. Ezt a bizonyítélot követeli a Hírszerzés magas rangú ügynöke, aki csak megerősíti Shawn erős gyanúját minden általa is felderített személy érintettségére. Shawn ügyes zsarolással eléri, hogy Bill Marcus (aki a 2042-ben játszódó folytatásban szereplő William Patrick Marcusnak az apja) elengedje őket, és szabadon folytathassák az utuk, azonban arra nem számít, hogy hamarosan mégis elcsalják az autópályáról, és egy komplett ügynöki hálózat kényszerítse őket, hogy feladják a saját szakállukra folytatott nyomozást. Mégis belemennek, hogy felkeressék a Cég rejtett vidéki bázisát, hiszen Marcus üzenetében azt ígéri, hogy létrehozza a találkozót köztük és a bázison (azaz mégsem öregek otthonában élő) Sally között. Azt is sejteti velük elektronikus üzenetben, hogy már fut egy akció a hírszerzés háza táján egy fedett csoportban. Az Albatrosz-akció célja ugyanaz, mint nekik: legyőzni az Idegent, amihez fel fogják használni az idős nőt és az egykori eltűnt személyt, az elrablása utáni héten Sally által megszöktetett, azóta Mexicoban élő Margaret Fennert (Esther Mastrettát, aki a következő történetben is felbukkan, mint 2042-ben még élő és igen idős asszony). Az aspermonti bázison Sally Conover előadja történetét a Hachitában megesettekről, cáfolja, hogy ő járt volna abban a házban, ahol Herbert Dallek meghalt, és bevallja, hogy a rendőr ámokfutása másképpen esett meg, mint azt akkor jegyzőkönyvezték. Ez új elem Pete Shawnnak, ugyanakkor az őrnagy gyanítja, hogy az éppen előttük pontosított eseménysor sem valós, hogy Sally elhallgat még valamit. Amit viszont továbbra is elferdít előttük, az még az őrnagy képzeletét is felülmúlja, és elkövetkezik az a pillanat, amikor Pete Shawn is elzárkózik az új ismeretanyag befogadásától, hogy ne csalódjon a nőben, bár a ’vallomása’ már a küszöbön áll, az újságíró viszont tudni akar mindent. A további beszámolót időhiány és érzelmi jelenetek miatt meghiúsítják, így nem derül fény arra sem, hogy az útszéli örömlányok eltűnése mögött részben, vagy egészben vajon Conover és Murdock állt-e. (A történet zárásában, az utolsó lapokon minden más mellett erről is értesülhetünk.) Ekkor figyelmezteti Marcus másodszor  az őrnagyot, hogy amit hamarosan vele is megosztanak, szigorú államtitok kell maradjon, hiszen felborítja az USA történelmének elmúlt évtizedekre vonatkozó sérthetetlenségét. Kiderül, hogy minden körülmény valahogyan kapcsolatban van egy egykori hidegháborús programmal, a vegyi-, és biológiai háborús tervezetekkel, az emberiség megtizedelésére vonatkozó tervekkel egyetemben, aminek fő kitervelője nem volt más mégsem, mint Gordon La Rue katonatiszt nagyapja. Az Albatrosz-akció célját Marcus előttük abban jelöli meg, hogy az Idegen elpusztítása mellett (amely a tulajdonképpeni akció lényege) szükséges lesz lezárni minden futó emberiségellenes programot, eltüntetni minden nyomot, a Sweety mélyszintjére összehordott, és az ott évtizedekkel korábban kiépített pincerendszerben őrzött tárgyi bizonyítékok megsemmisítésén túl végezni kell a még élő kellemetlen tanúkkal is, akik nem másak, mint Robert Murdock és egy másik ember, a tettestárs George Weitzman (aki személyére csupán a hírszerzés akadt rá, Pete Shawn nem). A két amatőr nyomozó kérdésére, hogy őket miért hagyják életben, Marcus azt válaszolja, hogy szükség van rájuk, szerepük lesz a hamarosan meginduló akcióban, mint ahogy már addig is volt azzal, hogy Murdockot semmit sem sejtve kifaggatták, és azt a Cég emberei sikeresen lehallgatták az előző napon, azaz felhasználták őket. Közli még, hogy az akció indítására maga az elnök, Obama ad majd parancsot, „aki be akarja fagyasztani, és felszámolni az összes háborús programot, akinek elege lett az egészből, és végleg lezárni szándékozik a sötét múltat”, amennyiben minden feltétel teljesül az éjszaka hátralévő részében...

   Folyt.köv.

          Írta: Őzse Balázs 2018 – 2023 között

           Írta: Őzse Balázs 2017 - 2018-ban

A cím, mint kijelentés egy rokonomtól származik, abból az időszakból, amikor megjártam a kálváriámat, ahogy írtam az abból született írásomban: a poklok poklát. „A szereplő megjárta a poklok poklát”, amikor barátnője zaklatással vádolta. Rokonom eleinte nem értette meg, mi miért történik, amikor azonban részleteiben leírtam neki az egészet, szóról szóra – még nagyobb részletességgel, mint a novellámban – ráébredt, mit is akarok közvetíteni neki: karaktergyilkosság folyik! Ha nem állok a sarkamra, végem! Egy életre! Amikor egy kolléganőm besározott bizonyos – férfi - kollégáim előtt, arra gondoltam, nem hagyhatom annyiban, és bizony nem is hagytam. Barátaimra hallgattam, azokra a bizonyos emberekre: Susanra, Geraldra és Christinára. Rokonom, mint álnevén – amit mosolyogva vett tudomásul, hogy az lesz a neve a történetben - Janette, szóval Janette is hasznos tanácsokkal szolgált, de persze más fronton tette. Ő is értem tette, csak épp más síkon! Két év kellett, hogy megértse. Azután elfogadta. Azért hallgattam rájuk, mert hittem nekik, ők pedig nekem. Hogy ne adjam fel! Védekezzek! És több se kellett, elfogadtam a bíztatást!

Az a bizonyos nő elment. A karaktergyilkosságot nem fejezhette be, és ez eléggé nagy sokkot okozhatott neki. Jó pár hónapja tartós betegállomány státuszba lépett, de persze már hamarabb le kívánt lépni, csendben, diszkréten, amikor „elfogyott körülötte a levegő”, amikor felfedte a valódi arcát. „Valószínűleg a pokolból jött”, „egy erőszakos, durva nő volt”. Ezeket találtam írni a Kíméletlenülben. Nem bántam meg! Semmi nem változott, a tények makacsul igazak maradtak, én viszont nem követtem el vele szemben semmit, hiszen „nem vagyok olyan”. Életemben semmit el nem követtem nő ellen, még csak „a hangom sem emeltem fel soha” egyetlen egyel szemben sem, és az összes női kollégámmal jó viszonyt ápolok! Ezért sért kimondhatatlanul, ha rágalom ér! 

A novella egyébként interaktív, többször bővítem, szűkítem, a szavak, a mondatok azonban elmentődnek valahol, ott is, meg itt is, mostanában azonban változatlanul hagyom az írást. Hagyom megnyugodni.

Minden kijelentésemet, megnyilvánulásomat, leírt szavaimat egyébként örökre vállalom! Amit megtettem, vállalom!

A novella hozzátartozik a miliőmhöz, és kíméletlenül lerántja a leplet azokról a nőkről, akiknek létéről addig, amíg nem találkoztam eggyel közülük, nem is tudtam. El sem voltam képes képzelni, hogy léteznek olyanok! A történet „figyelmeztetés” azoknak a férfiaknak, akik belekerülhetnek a hálójukba. Akik eleinte a Janus-arcból a másikat látják.

Tom Sanders is más arcát látta – évekig - Meredith Johnsonnak.

Én egy hónapig voltam megvezetve, amíg készültem befogadni a gyerekével, hogy legyen hol laknia, amíg a második Covid-vészhelyzet tart…

Az a nő, vagy mint elneveztem egy rokon karakterről, a Disclosureból ismert Meredith Johnson „még a nyáron felmondott”, amit másfél héttel később visszavont mégis. De azután nem maradt sokáig.

Passzív ellenállást alkalmaztam 2020 októberétől, és ez 2022. júliusára meghozta gyümölcsét. Meg kellett védenem magam, hiszen semmit nem követtem el, és a történet utóhatásai engem igazolnak. Az ellenállás alatt nem tettem semmit, csupán azt, amit a novellában leírtam, vagy csak utaltam rá, miszerint „kerültem”. Néha látványosra sikeredett ám! Szóval tavaly myáron beadta a felmondását. „Már senki sem szeretett vele dolgozni”. Az akkor már csaknem két éves munkaviszonya alatt egy évnyit nem dolgozott. Amikor november közepén – 2022 novemberéről van szó – Tamás rákérdezett Zolinál, hogy „ – A nő mikor jön?” Zoli kihajolt a sorból, és meggyőződésből csak annyit mondott neki: „ – Soha!” Ezzel igazolódtam. Végérvényesen. Még mosolyogtam is magamban, hogy a tavalyelőtti hosszú betegállományomat is írjuk nyugodtan az övéhez. Egy hónapot töltöttem távol akkor csak azért, mert nyilvánosan megrágalmazott, azaz folytatta tovább (a karaktergyilkossági kísérletét). Azt skandálta fennhangon a nő nagy nyilvánosság előtt, hogy – idézem – „ – Perverz! Perverz!” Én csak mosolyogtam, és napokkal később jegyzőkönyveztettem az esetet. Addig is dolgozhatott helyettem – már amikor egyáltalán bejött dolgozni!

Az élet nem egy Disclosure!

Hát, dehogyisnem!

Én legalább is kaptam két és fél évet belőle!

A legnagyobb segítséget Susan mellett Christina Simphogear adta, akkor, amikor arra a legnagyobb szükségem volt, aki mint Friend, azaz Barát név alatt szerepel a történetben. Ő egy volt kolléganőm, aki immár barátom, „egy valódi női barát”. Ő volt az, „aki folyamatos kitartásra buzdított”, ösztönzött, akivel a napokban is összefutottam egy zuglói főúton, amint a túloldalról integetett felém, és úgy köszönt, olyan kedvességgel, hogy rájöttem arra, hogy tényleg ő volt a rejtélyes valaki, a „Barát”. Ő (volt) az, akivel segítettük egymást éveken át, akinek a regényem kéziratát ajánlottam írásban az első oldalon, és ezért egy őszinte, mélyről jövő mosolyt kaptam, akinek a 3-as villamosról leszállta után a Nagy Lajos Király útja 191. számú társasház, a Viszkis-ház előtt adtam át a fűzött és színes díszpéldányt a járdán.

A Disclosureban Tom Sandersnek is volt egy rejtélyes „Friendje”! A „Barát” alakja Meredith Johnson távozása után világosodott meg. Az én valódi történetemben pontosan ugyanez történt!

Az élet egy Disclosure!

De milyen!

Egy thriller, egy tragédia, ami happy enddel zárul!

        Írta: Ő. B. 2023-ban

   1.

A WFAA is riportműsort készített a harmadik biológiai válság szereplőivel. Fél évvel később a televíziós csatorna film forgatásába fogott. Jean La Rue az alábbiakat mondta el a Sötétség éjszakája című riportfilm elején, Dallasban: Ez volt a harmadik válság, és talán itt kellett volna a legfelkészültebbnek mutatkoznunk arra, hogy kivédjük az Idegen támadását, a logika ezt diktálta volna, de a dolgok nem voltak ennyire egyszerűek. Emlékszem, ott ültem a nagy mogyorófa asztal sarkán, Dr. Robertson mellett, és a tudományos tanácsadó akkor belefogott az első válság eseményeinek ismertetésébe, már ahogy ő tudta. Az igazság ezzel szemben más volt. Hogy mi volt az igaz valóság? Akkor én most elmondom…

A második generációs amerikai űrrepülőgép az űrállomásról hazatértében meghibásodik, még a légkörbe való belépése előtt. A rakterében halálos vírusok rejtőznek, az asztrobiológusnő szállítmánya: a BIO-CARGO. Odalenn Kaliforniában még semmit sem sejtenek semmilyen veszélyről, sem a landolás utáni ünnepségre összegyűlt bizottság, a szövetségi kormány tagjai, a média képviselői, sem a barátok és rokonok, közöttük a biológusnő anyja, aki klímatudós a Berkeleyen. Alig másfél óra van hátra a landolásig a Vandenberg légitámaszponton, ahol minden készen áll a sikló fogadására, és úgy tűnik, az addig vastagon hullámzó hidegfront is elvonul a part felett – és akkor az űrrepülő az utolsó körén rejtélyes módon lebénul. Ezalatt valahol Új-Mexicoban egy szerkesztőségben újságírók készülnek valamire, valahogyan leállítani egy kiszivárgó „bomba-sztorit”, mialatt felismerik, hogy valakik „ellenük dolgoznak”. További zavart okoz köreikben, hogy egy társuk eltűnt, és senki sem találja. Hogy „miért nem adják át az ügyet az FBI-nak”, nagyon is jól felfogott érdekük, hiszen „egyszerre ezernyi kérdést tennének fel” nekik. Javában keresik a nőt, mind inkább rosszat sejtve, amikor robban a bomba: valahonnan felkerül a netre a bomba-sztori, a Judgement Day, és a csoport ráébred, hogy az ő életük sincs biztonságban. Csapdába esnek, és nem látszik kiút: valakik leszámolásra készülnek velük. Ugyanekkor a Terrán terjedő kisfilm sokkoló hatású. Az idegen mikroorganizmusokkal szennyezett tucatnyi, súlytalanságban növesztett biológiai anyag az űrrepülőgépről „maga a halálos csapás”. Elszabadul a pokol, és az események felgyorsulnak. Az űrrepülőgép irányítás hiányában spirális pályán közelít a légkör határa felé, és ha nem válik be a terv a személyzet, valamint a szállítmány kimentésére, amit a Kentucky NASA-központban sietve állítanak össze, akkor toxikus anyag kerül be a felső-légkörbe, és megállíthatatlanul elterjed a bioszférában. Egyik óráról a másikra pánik tör ki a lakosság körében, és a válságstábot alakító elnöknek nincs más választása a keleti parton, mint biológiai vészhelyzetet hirdetni az ország területén. Néhány órán belül értesül róla, hogy a közép-, és dél-nyugaton netes-szerkesztők és televíziós újságírók estek gyilkosság áldozatává még az este folyamán, ugyanakkor rejtélyes épülettüzek semmisítenek meg hírügynökségi archívumokat, televíziós székházakat, Nevadában pedig terrortámadás indult egy előkelő hotel ellen. A dolgok azonban jóval bonyolultabbak, és hajnalra az is világossá válik, hogy a bekövetkezett események mögött egy mesterséges intelligencia család áll, egy életre kelt iker-program. Ugyanakkor mind kevesebb az idő menteni az űrhajósokat, mielőtt a vírusok megfertőznék őket odafenn...

A 2042-es Globális Válság azonban ennél összetettebbnek és elhúzódóbbnak bizonyult a 21. század közepén. A mesterséges intelligenciák és az ember közötti példátlan erőpróbák lettek az akkori események, amelyek egyetlen (USA-beli) éjszakába sűrűsödtek, hogy azután a hajnal elmúltával túllépjenek az amerikai határokon. Egyetlen éjszaka volt, amely megváltoztatta a jövőt a jövőben, méghozzá gyökeresen.

A sötétség éjszakájában jellegzetes belső dráma feszül, amely tudományos és emberi is egyben. Mégis, egy érzelmi dráma vonul végig a lapokon a nagy ívű történet mögé szorulva, ahol különböző jellemek kerülnek testközelbe és elkerülhetetlenül egymásnak feszülnek, konfliktusokat keltve életre. A szereplők egy része a leendő áldozat, és ez is elkerülhetetlen. Amúgy sorsszerű, mint minden, amit válság generál.

Ez a kötet egy klasszikus válság pontos és részletes leírása, egy olyan cselekménysoré, amelynek végén már semmi sem az, ami előtte volt. Amit az elején a napnyugta pillanatában két ember, két netes-szerkesztő suttogva egymásnak elbeszél egy szeles óceánparton, azt néhány óra múlva, pirkadatkor ugyanott, de bolygónk minden más szegletében is, összesen nyolc milliárd ember kénytelen döbbenten megemészteni. A titok egyszerre csak nem titok többé.

A történetet az emeli nagy magasságokba, pontosan az, ahogy ezek az emberek felismerik a fenyegetést, a rájuk leselkedő veszélyt, a végítélet napját, és megkezdik kilátástalannak ítélt küzdelmüket ellene – ki így, ki úgy.

A történetnek a Végítélet Napja (Judgement Day) címet is adhattam volna, de nem tettem. Ez a negatív titulus, holott meglehetősen mélyen ható, mégis, nem fejezi ki eléggé azt a műfajt, amelyet a regény írásakor ’teremtettem’. Jobb kifejezés címnek a sötétségre, a pokolszerű éjszakára való utalás. A regény meghatározása misztikus-tudományos lett.

Még egy dolog a történet születésének idejéből. Amikor az utolsó fejezet végére értem, még nem volt fogalmam arról, mint ahogy senkinek, hogy pandémia közeleg. 2019 végén a Covid-válság még egy futurisztikus történet lehetett volna. Ma már úgy érzem magam, mint érezte minden bizonnyal magát Morgan Robertson a Titan végzete (eredetileg Futility) című novellájával kapcsolatban utólag, miután benne egy hajókatasztrófáról írt, és az pár évvel később be is következett, ahol a hajót Titanicnak hívták…

Amikor a több kis csoport közül az egyik – a tulajdonképpeni földi főszereplők – a válság éjszakáján, még a késő este folyamán Vandenbergben a légierő kettes számú gépén, az Air Force Two-n a levegőbe emelkedik a nyugati parton, a sötétség – az áramszolgáltatók megbénulása – döbbenti rá őket az események nagyságára. Csak ülnek a gépben, és hallgatják a katonatisztet, aki szenvtelenül számol be az addigi történések alakulásáról. Szótlanul méregetik egymást; a három civil részt vevő, köztük a dallasi tudósítónő akkor érti meg végre, mi is zajlik körülöttük. Nincsenek szavaik rá – akkor még. Christina később az egyik legnagyobb hős lesz, hiszen fel meri venni a küzdelmet a leselkedő veszéllyel, és bátran áll a harc elé. De, mi, vagy ki a leselkedő veszély? És mit jelent a harc? Christina megelégedett hőssé válik a végére, és átitatja a tudat, hogy nem hiába tett meg mindent a győzelemért, nem volt felesleges szembe szállnia az elnökkel és más tehetetlen politikusokkal sem; küzdelme meghozza hajnalra a gyümölcsét. A fiatal nő teremti meg a happy endet nagy alkotásával, a televíziós beszéddel – a Televíziós Beszéd maga a Happy End, avagy csúcspont -, amelyhez természetesen más egyéniség is kell, úgy, mint Helen, a Nemzetközi Űrállomáson korábban heteket dolgozó asztrobiológus, aki akaratlan naivitással, ártatlanul kislányos viselkedéssel egy addig nem ismert és nem várt mederbe tereli a végkifejletet, viszont ahogy jellemzi őt az utolsó lapokon az egyik szereplő: „végtelenül elszánt és határozott ember”, igaznak bizonyul. A harmadik nő, Carla Lucia, az amerikai űrrepülőgép rakományfelelőse és fedélzeti mérnöke csak teszi a dolgát és stabil háttérbázist ad az Ügynek, azzal, hogy mindig, minden pillanatban a helyes döntést hozza meg, amolyan basic dominum. Ő a background teamhez tartozik. Nincs mosolya, nincsenek sorsfordító megjegyzései, nem szerepel a közvetített kamera jeleneteken, de mindenki tudja, hogy ott van, valahol ott dolgozik a háttérben, végül keservesen küzd a pilóták nélkül maradt és irányíthatatlanul sodródó űrrepülőgéppel, és a sok milliárd ember, az összes földlakó, aki követi a visszatérést a világűrből a sok-sok óra kényszerű hallgatás után életre kelt médiában, érzi a jelenlétét. A mexicoi mérnöknő nem tesz mást, mint végzi a dolgát, és végső soron ezzel köteleződik el később a formálódó Közös Ügyünk Cselekvési Terve mellett; beemelődik a történet fősodrába, szerves részévé válik az eseményeknek – éppen a zárásra.

A legnagyobb magasságokba a történetet tehát a Televíziós Beszéd emeli a finisben. Három nő dolgozik rajta, három nő a szereplője: Helen, Christina, Carla Lucia. Ők a kiemelt karakterek a záráskor, még ha a legkevesebbet is szerepeltek addig a különböző helyszíneken. Az ő árnyékukban mindenki más csak amolyan statiszta, még az elnök is, vagy a katonatisztek, újságírók hada.

A sötétség éjszakája (Night of darkness) valójában tehát mégis az emberi oldalát mutatja meg egy könyörtelen biológiai, tudományos és politikai válságnak. Kizártam belőle minden természettudományos egyenletet, kvantummechanikai szabályt, kozmológiai hipotézist, viszont ott vannak a sorok között a végén, a rájuk való hivatkozás kontraszttalan, elfedett, de ennek ellenére mégis tetten érhető – így válik klasszikusan tudományossá. A politikai válság a lapokon mindvégig egyértelműen tálalt, a kontrasztot a drámában a szereplők - köztük a legmagasabb rangú amerikai politikusok - olykor helyesnek bizonyuló, ám legtöbbször érhetetlenül ostoba döntései mögött ez adja meg.

A történethez más is kellett, egy másfajta szemléleti mód, más jellegű gondolkodás. Amikor az egyik legfontosabb szereplőm, a kitörni készülő válságot elsőként érzékelő Sarah Mosquite netes-szerkesztő harcot vív egy hegyvidéki kisvárosban a médiaszabályozó programmal még az éjszaka elején a holografikus monitorán keresztül, érdekek csatáznak. Ő győz, vagy a mesterséges intelligencia? Egyáltalán szükséges-e a győzelem? A fiatal nő nem adja fel akkor sem, amikor rádöbben, hogy semmi esélye az AI-vel szemben. Azután felismeri, hogy amit vív a társaival, az mégsem csata, nem is háború, legalábbis a „példátlan erőpróbák” nem közöttük zajlanak. A történetemben végül minden váratlan esemény mögött a szuperintelligens program – DEISDATA – áll. Ennek a felismerése bontakozik ki az utolsó fejezetekben, amikor a különböző idősíkok összesimulnak és a szereplők a különböző helyszíneken tudomást szereznek egymásról. A tudat letaglózó: már az éjszaka elején nem volt semmi esélye az emberiségnek. Hogy végül „az áruló elbukott és a jó győzedelmeskedett a rossz felett”, a program jóindulatán múlott, és ez döbbenetes! Mai világunkban az, abban döbbenetes, két évtizeddel később mégsem tűnik fel szinte majd senkinek az első tizenkét órában, még akkor sem, amikor az életük múlik rajta. Ezt nevezzük gyorsan kibontakozó válságnak, olyannak, amelyre „azelőtt még soha sem volt példa”. Ezek az emberek – a szereplőim – a mi gyerekeink, unokáink lesznek. És ezt nevezem én elrugaszkodásnak a mai világunktól, egy, a jövőbe vizionált másfajta gondolkodásmódnak. A nem is oly távoli jövőben sokasodnak a gondok, a napi problémák helyi, de regionális szinten is. Torlódnak a meg nem oldott feladatok, Földünk 2042-ben haldoklik, „és még csak észre sem vesszük”! Nemhogy ma, még akkor sem „látjuk a fától az erdőt”, mialatt mind többen tartanak egy esetleges biológiai háborútól, míg a „biológiai kollapszus” réme a valódi, a csendes gyilkos. A történetem egy látszólagosan boldog világban zajlik.

Ez a történet tulajdonképpen azt meséli el, mi történik az otthonunkat adó bolygóval, a Földdel, ha nem vigyázunk rá, ahol már a mesterséges intelligenciák összefogása kell ahhoz, hogy túléljünk egy biológiai kollapszust, a Judgement Dayt, a legmodernebb kori végítéletet, amely fenyegetés egy éjszaka alatt bontakozik ki a semmiből, a nem is oly távoli jövőben, 2042 őszén.

A 2042-es egy éjszakás globális válság nem Amerika terméke lesz, de sorsszerűen Amerikára hull vissza, elsőként oda, azután a globális világközösségre, és végül csak arra igazán…

A Judgement Day a belső dráma, az igazi nagy történet: egy sötét éjszaka félelmetes, sokkszerű, és tanulságos eseménysora, óráról órára, percről percre elbeszélve. Legvégül a dolgok jóra fordulnak, a mesterséges intelligencia kijelöli a jövőben is követendő utat, amit az emberiség elfogad. A biológiai vészhelyzetet feloldják, és két hős túlélő hazatér…

A belső drámák, amelyek végigkövetik a lapokat, amik lépten-nyomon beleolvadnak a cselekmények tragikumába, a történetet a derekánál a legnagyobb mélységből – az ötödik nő, Simone Goronsky halálakor -, a reményvesztettség poklából emeli ki, és viszi tovább, az egyetlen lehetséges józan megoldás felé, a jövő boldog miliőjébe. Ezért a boldogságért és boldogulásért azonban meg kell dolgozni, megakadályozni egy katonai puccsot a felszínen, az USA fővárosi kerületében, ugyanakkor megmenteni a sérült űrrepülőgép személyzetét a világűrben, majd Helen televíziós szavaival, amelyeket a néhai Kennedy elnöktől kölcsönöz, („kikerülhetetlen tény, hogy mindannyian ugyanazon a kis bolygón lakunk, ugyanazt a levegőt szívjuk be, egyformán aggódunk a gyermekeink jövőjéért, egyformán halandók vagyunk”), a jövőbeli túlélésért – DEISDATA akarata szerint - bejelenteni a globális változtatások terveit.

A sötétség éjszakája Michael Crichton: Az Androméda törzs című regényének felhasználásával készült, a történet kidolgozására ez a mű inspirált.

A regény cselekményei ezáltal kitalált történeten alapulnak. A történet szereplői kitalált alakok, bárminemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve.

        Az összetett történet megírását fontosnak tartottam, mert az egész az összeesküvés alapú gondolkodás alapján építkezik. Ezzel az írással azt az utat igyekeztem megvilágítani és sajátosan elemezni, amelyen azok az embertársaink járnak, akik minden fontosabb történelmi esemény mögött összeesküvést látnak, de legalábbis valószínűsítenek.

A regény a neten született, fejezetenként. Amikor összeállt, egyes pontokon (a cselekmény elágazáspontjai) született néhány másik változat, de a mondanivaló lényegét ez nem befolyásolta. Mindemellett ezért létezhet, hogy több változat él, mert olvasóimnak részenként, heti bontásban továbbítottam. Ez volt a korai időszak. Legvégül nyomdai fűzéssel két kötetté állt össze, ugyanakkor négy részre bontott változat is létezik. Ez utóbbi formátum az illusztrációk nélküli szerzői kézirat.

Nagyon büszke vagyok erre a nagyregényemre, mert szerintem terjedelem alapján az, de még akár több tucat oldallal képes lennék bővíteni a jövőben – ha szükség lenne rá. Nem lesz. Így jó. A kéziratot lezártam; benne minden a helyén van és fordítás után – valamikor a nem túl távoli jövőben talán - így fog kijutni oda, ahová amúgy is való, hiszen ott játszódik: az USA-ba. A történet margójára azt írtam: „Michael Crichton emlékének”, amivel valóban az volt a célom, hogy az általam egyik legnagyszerűbb amerikai írónak tartott Crichtonnak emléket állítsak, végül mégis lecseréltem az ajánlást. Annak az olvasómnak és egyben barátomnak, pontosabban egy női barátomnak, egykori kolléganőmnek ajánlottam, akitől a legtöbb biztatást kaptam és azt hosszú hónapokon keresztül, 2018-tól a végsőnek tekinthető kéziratig.

Amíg az Androméda törzs az USA nagyrészt fiktív helyszínein játszódott, addig az én regényem a valódi Amerikában, és egy rövid fejezet erejéig Mexicoban. A misztikus történet majdnem felerészben a világűrben, alacsony pályán és másik – meghatározóbb - részében az USA Texas, Nevada, Új-Mexico, Maryland, Kentucky, valamint Kalifornia államaiban bonyolódik; minden nagyváros, város, és egyéb helyiség a valóságban is megtalálható. Egy-két sokadrangú mellékhelyszín kitalált, az odavezető utak sem léteznek, és ez vonatkozik a NASA főhadiszállására, a Black Mountain Irányító Központra is: teljesen fiktív. A Houstont pótoló indító állomás ma még nincs ott a hegy gyomrában, és nem is tervezik létrehozni.

Tehát egy kitalált jövőbeli Amerikában járunk, viszont az ország történelmi háttere megegyezik a valósággal, azzal a piciny különbséggel, hogy 1971-ben nem zajlott – mint néhány banánköztársaságban azokban az időkben - hatalom átvételi kísérlet a hadsereg részéről, amelyre hivatkozom egyszer-egyszer, ugyanakkor 2042-ben, a válság éjszakáján már igen. Egy katonai puccs! Huszonvalahány év múlva tehát kemény idők jönnek az USA két háborúban már megtépázott világára, amely birodalom az Arktisz egy nagyobb részét is magában fogja foglalni az 51. tagállam, Grönland által. És ebből a miliőből emelkedik ki jellegzetes világomban, mint egy Griff-madár a sziklarések közül, az Orosz Föderáció és Japán, valamint Kína melletti másik nagyhatalom, a Mexicoi Elnöki Szövetségi Köztársaság.

Mexico, a feltörekvő NATO-tagállam 2042. október végén Kuba ellen fordul, miután a szigetállam diplomáciai bonyodalomba kerül északi szomszédjával, az USA-val. Az események gyorsan zajlanak azon a viharvert őszi délutánon, 2042. október 26-án, amikor „Guantanamot és ezen keresztül a terület bérlőjét, az Egyesült Államokat első vonalbeli, de mégis titkos diplomáciai úton a kubai elnök azzal fenyegeti, hogy elfoglalja, ha nem engedik szabadon a Bahama-szigetek legnagyobb városában, Nassauban foglyul ejtett ügynökeiket, miután azok ipari titkokat kíséreltek meg kicsempészni az USA területéről, de még idejében sikerült megállítani őket az amerikai hatóságoknak. A két ál-diplomata éppen elfoglalta helyét a Havannába tartó Boeing-887-es gép fedélzetén, amikor az utolsó pillanatban őrizetbe vették őket a repülőgépet elárasztó ügynökök. A hírzárlat alatt terebélyesedő konfliktus elhúzódása már azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a felszínre tör és akár nemzetközivé is szélesedhet, ha az amerikai kormány nem tudja 24 órán belül megoldani és elcsitítani a felcsapó indulatokat.”

Az elnököt napnyugtakor figyelmeztetik, hogy másik programja szerint mégis szakítson időt a visszatérő orbiter, a második generációs űrrepülőgép, a Nellis-1 landolása körüli események figyelemmel kísérésére is (amelynek hazatérő utasa a fentebb emlegetett asztrobiológusnő, Helen). Az alig egy éves űrsikló a Return to space nevű űrprogram első személyszállító űrhajójaként működött és másodikként csatlakozott pár nappal korábban a hetedik Nemzetközi Űrállomáshoz a mexicoi Guatemala űrrepülőgép után. A Nellis-1 program szerint azon az éjszakán tért volna vissza a világűrből és a nyugati parton nagy médiafigyelem kísérte a landolás előkészítését. Keleti parti idő szerint pontosan este hét órakor „O’Brian átvonult a helyzetelemző terembe, hogy netkapcsolaton keresztül konzultáljon alelnökével és az Elnöki Hivatal többi emberével, akik éppen akkor tartottak megbeszélést Bill Marcus vezérőrnaggyal a légierő legjobban felszerelt nyugati parti légitámaszpontján, a sikló tervezett landolási helyén, Vandenbergben. Úgy tűnt, minden rendben van. Valamikor este nyolc óra után visszavonult feleségével a Fehér Ház háló részlegébe, azzal a meghagyással, hogy még éjfél körül ébresszék fel, bármennyire mélyen is alszik, hogy tájékoztatást kaphasson a Kuba-ügy friss részleteiről. Előbb arról.”

O’Briant valóban felkeltették és valóban éjfélkor, viszont amikor álmosan rákérdezett, hogy mi van Guantanamóban, titkára szavaiba vágott. (A következő sorok nincsenek benne a regényben, viszont érdemes hozzágondolni azokat, éppen akkor, amikor ott tartunk az olvasásakor.)  - Nem Kuba és nem Mexico, uram! A Nellis-1! Nem lesz landolás! Balesetet szenvedett az űrrepülőnk, uram! Jöjjön azonnal!

Hogy mi történik ezután a földön és a világűrben, hogyan robban ki egy példátlan válság és az hogyan terebélyesedik el, mialatt a haldokló amerikai űrrepülőgép legénységét is meg kell menteni a világűr határán, ugyanakkor a raktérben el kell pusztítani a halálos mikroorganizmusokat, megsemmisíteni az Andromédát (Idegent) rejtő tartályokat, amire az árulók a Pentagonban már szemet vetettek, kiderül a regényből.

A regényt három éve írtam, és nem változtattam semmit rajta azóta, csupán neveket adtam a fejezeteknek. Egyes változatokban mindössze számozással vannak megkülönböztetve a fejezetek, a fejezetcímeket a netes változatban alkalmazom. A szerzői kézirat is egyszerűbb, és a válság első és második napját sem különítem el; talán körülményes is lenne, hiszen az USA időzónákra tagolódik, és egyszer az egyik, másszor a másik zónában bonyolódnak a cselekmények. Körülbelül az éjszaka fordulóján, a hegyvidéki időzóna szerinti éjfélkor elbeszélői stílusból személyes visszaemlékezésekre váltok, és ezeket alkalmanként betétnek használom a történet jobb megértéséhez. Mintha egyes szereplők utólag számolnának el az élményekkel. Olvassunk bele egy ilyenbe:

„Nagy tragédia előjele volt a Nellis-1 életre kelte, és ez is DD terve szerint ment végbe. Most, hogy a Válság elmúltával egészen tiszta fejjel gondolkodunk, és belefogtunk a legnagyobb, legjelentősebb hatású nemzetközi programba, amely valaha is működött bolygónkon, elmondhatjuk, hogy egyetlen mesterséges intelligencia család virtuális kezében volt a sorsunk. Ők, a Digicom elszabadult programjai erőszakolták ki nekünk, kövezték ki a jövőben követendő utunkat, de akkor nekünk, az Elnöki Munkacsoportnak még mindig nem volt fogalmunk a legjelentősebb összefüggésekről, holott a jelek, amelyek arra utaltak, hogy hamarosan gyökeres változások jönnek, már látszódtak. Félelemből, vagy tán fásultságból, akaratgyengeségből, vagy alkalmatlanságból, de nem láttunk az orrunknál előbbre. Most, nemrég, az ülésteremben, néhány perccel ezelőtt megkaptuk ezt a vádat a Helen La Rue elnöklete alatt végigült harmadik bizottsági meghallgatáson, és nem vagyunk rá büszkék. Ugyanakkor felment minket, az Elnöki Munkacsoport katonákból és politikusokból álló tagjait, hogy összezavartak minket az egy ideig mindenhonnan áradó és egymásnak helyenként ellentmondó információs bombák, a DGL-ektől érkezett jelentések. Roger Middlesworth azonban a jegyzettömbjében már folyamatábrákat rajzolt fel, végig, a Nellissel létrejött videós kapcsolat alatt és az egyik összefüggésrendszer piszkozatánál egyszerre csak megalkotta a később igaznak bizonyuló menetrendet. A döbbenetes az volt benne, hogy nem ismerte fel a jelentőségét. Az utolsó utáni pillanatba léptünk és még mindig nem a lényegen dolgoztunk! Middlesworth hevenyészett ábrákat vetett papírra, olyasmiket, mint korábban a nagy monitoron. Nellis – Morro Bay – Reno – Vandenberg - Organ – Las Cruces – Washington D.C. Mindegyik fölé odaírta: DEISDATA, egyedül az AFB neve fölé írt mást. Tudják, mit írt oda piros színnel? FILLMORE! A FILLMORE nevet vetette oda, az alelnök családnevét! Ő volt az első, aki felismerte, hogy valószínűleg árulók… igen, kimondom… árulók vannak az Amerikai Egyesült Államok kormányában, de nem hitte el! Nem tudta elfogadni, pedig a bizonyítékok egymást erősítették! Hogy mi történt ezután? Jól emlékszem, mi történt! Elkáromkodta magát és négybe tépte a lapot. Lerajzolta az egészet, azután széttépte. Igen, így esett meg! Most is, mint néhány perccel ezelőtt Middlesworth is La Rue asszony előtt állva, nem tudok mást mondani, mint azt, hogy sajnálom! Nagyon sajnálom, hogy idáig fajultak az események, hogy hályog volt a szemünkön, szemellenző!”

Vagy itt van egy másik:

„…csak hagyják őt érvényesülni, egyelőre mást nem kérünk!” Haise és Donley megkövülten bámulták Christinát, ahogy csípőre tett kézzel egyszerre csak a nagy monitor elé áll, és onnan tekint fel rá. Noha elég távol álltunk meg, a terem másik végében, mégis érteni lehetett, ahogy Christina egy rövid hátrasandítás után beszélni kezd a holografikus monitor irányába. Úgy viselkedett, mint valami kislány, aki a megérdemelt játékára vár egy ablak alatt, amit valaki megígért, és hogyha jól viselkedik, kiadja neki: „Szia, Deisdata! Itt vagy valahol?” Nagyon szívszorító pillanat volt. Arra gondoltam, hogy ha nem lesz válasz, akkor elvesztünk. A kijelzőn azonban változatlan volt az állapot. Megosztottan tovább világított ugyanaz, amit Middlesworth lebegő monitorán is láthattunk korábban, még a helikopter elemelkedésekor is, mielőtt a Pennsylvania Avenue átrepülésekor meg nem szakadt volna a kapcsolat a Ház belső informatikai rendszerével. Ugyanazt a szoftvert használták itt Andrewson, mint mi, a nemzetbiztonsági tanács tagjai, benn, még a helyzetelemző teremben. A Stratégiai Húszasok aktuális állapotát láthattuk húsz ablakban, és egyelőre a türelmesen várakozó kolléganőm is ezt nézte: mindegyik négyzet üres volt, és mindegyik jobb alsó sarkában piros jel világított. Itt döbbentem rá végképp, és ekkor értettem meg, hogy a Válság egyik legmélyebb pontján tanyázunk, és azt is, hogy az Amerikai Egyesült Államok hadseregének és légierejének infrastruktúrája ténylegesen összeomlott, amire a korábbiakban még soha sem volt példa. És akkor csapott le a következő villám! Belépett a képbe Al Donally, és minden reményünk elveszett…”

A legvégén tehát leírom, amint az amerikai intézményrendszer összeomlik, és nemcsak az USA érintett benne, a nagyhatalmakat is bedarálja szerte az északi féltekén, majd napok alatt tovagyűrűzik a világban. A következmények: az Orosz Föderáció bukja a legnagyobbat, amely hadviselő fél volt korábban egy rakétaháborúban. Magyarországon már azon a hétfőn késő délelőtt rendkívüli események zajlanak, mint ahogy Európa nagyvárosaiban. A történet Epilógusában célzok ezekre. A politikusokat menesztik mindenhol. Szakértői kormányok alakulnak, és 2043-ban végül sikerül úrrá lenni a kollapszuson, a politikai krízisek nyomán kialakult energia-, és élelmiszeripari válságon, előtérben a klímakatasztrófával. Amikor írtam, akkor még ez utóbbi problémát fontosabbnak tartottam. Végül a klímaválság a történetben, a Válság után néhány éven belül feloldódik. "Az emberiség új technológiákra tér át".

Hát, nem kell még 20 évet várnunk rá!

Lassan éltre kel a rémálom!

És még egy idézet az utolsó oldalakról:

• …vegye ki a kezét a zsebéből!

O’Brian nyomást érzett a gerince mellett a háta közepén. Oldalra tekintett és még látta, amint a vezérkari főnök helyettese és a támaszpont-parancsnok elhűlt és semmibe révedő tekintettel lassan felemelik kezeiket. Mögöttük két szürke overallos, chat-szemüveges katona állt és gépfegyvereket nyomtak a hátuknak.

• Azt mondtam, emelje ki kezét a nadrágja zsebéből, elnök úr! – szólt egy mély férfihang mögötte, egészen a fülébe súgva, de az elnök nem reagált azonnal. Kellett néhány pillanat, mire megmozdult.
• Mi ez? Talán valami rossz vicc?
• A felesége bizonyára jól érzi magát Camp Davidben, ahová maga oly sietősen kimenekítette éjfélkor! Nem gondolja, hogy most unalmában néhány testőrével játszadozik, abban a nagy halványpiros ágyban? – lihegte az ismeretlen a tarkója mögött. – A first lady hajlamos a kicsapongásra. Ezzel röppenti el bizonyára a félelmét is, most, hogy nincs áram, televízió, internet…
• Ki maga? – kérdezte nagy levegőt véve az elnök, majd felnyögött, ahogy a fegyver csöve erősebben nyomódott neki. Várt, de válasz nem érkezett. Előre és lefelé tekintett, ahol a nagy monitor előtt, a terem mélyén egy szürke ruhás alak éppen Christina kezeit csavarta hátra, majd kilökte oldalra a sikongató nőt és lenyomta a padlóra. Ekkor a tudósítónő és a kezeit felemelő elnök egy rövid pillanatra egymásra néztek a felsorakozott fegyveresek között. Végünk van, Larry! – villantak meg a kék szemek…

Amit a regényben kifejtek, és így kerül át a filmforgatókönyv-tervezetbe is, az valóban maga a rémálom. Idézet egy másik írásomból, amely szintén megjelent korábban a neten:

"...és amire aktívan célozgatok a regény közepétől, az az, hogy a főszereplők az éjszaka közepétől mind többször szóba hozzák az elkövetkező statáriális állapotot. Annyira válságos a helyzet, hogy "lassú átmenetre" nincs esély, azonnali cselekvés kell. Az elnök kifakad, és néhány évtizedes átmenetről beszél csupán, azt tartja elfogadhatónak: "...néhány évtizedes átmenetre van szükség..." "Egyetlen napunk van rá!" - ez a válasza egy másik főszereplőnek, aki már végiggondolta a közelgő véget. Ez ugyan lehetetlennek tűnik - hogy egy nap elegendő legyen az új stratégia kidolgozására -, mégis bekövetkezik. A Válság harmadik napján - egy biológusnő televíziós beszédétől számított 24 órán belül - megalakult az a munkaközösség, amely civil kezdeményezésre indult tehát. Végül az USA alelnöke lemond, majd az elnök is. Következőként a nemzetbiztonsági főtanácsadó is menesztésre kerül, és így tovább. A statáriális állapot azért következik el, mert a légkör elérte a szén-dioxidot tekintve a 450 ppm-es szintet, amely adat - a légköri szén-dioxid-szint alakulása - már másfél évtizede hamisított volt. Az emberiség hirtelen szembesül azzal, hogy nagyobb a baj, mint azt addig prognosztizálták. A 'Megújuló Világunk - Bolygónk Megmentése' programtervezet azonnali cselekvést ír elő: oxigént kell juttatni a Föld légkörébe, ezentúl minden állampolgárnak - akkor: világpolgár - társadalmi munkában részt kell vállalnia a "takarításban". Aki nem hajlandó "beállni a sorba" azt statáriális eljárások során likvidálják, legyen az amerikai, orosz, ausztrál, teljesen mindegy. A következő naptól megindul a regisztráció, és emberek milliói indulnak az oxigéngyárak felé, óceánt takarítani, fákat ültetni, stb... Egy rémálmot vizionáltam a Sötétség Éjszakája lapjain szomorú, sötét képekkel színezve, és mindezt rossz idő kísérte: minden helyszínen esett az eső, viharok dúltak. Nem véletlenül. A cél a megdöbbentés volt. Lehet ilyen a bolygónk is, nehezen élhető, mindennapi küzdelmekkel terhelt húsz év múlva. Ha hagyjuk, kifakul addigra minden szín, szürke mindennapok jönnek, szó szerint szélsőséges időjárással. Megoldást mégis kínálok, de az is sötét felhőkkel kísért. Statáriális állapot - ez marad, ha addig nem cselekszünk…"

Mindig azon kesergünk, már ha eszünkbe ötlik keseregni rajta, egyáltalán, ha gondolunk rá, hogy mennyi szén-dioxidot fújunk a levegőbe, azaz bocsájtunk ki a technológiáinkkal. Úgy összességében, mi, emberek. Kesergünk rajta, hogy sokat, és legtöbben mégis legyintenek. Talán a szájukat is elhúzzák, és megmosolyogják ezeket a gondolatokat végül. A statisztikákat, az előrejelzéseket, a tanulmányokat. Cseppet sem foglalkoznak velük, a víziókkal, amit egyesek a jövőbe prognosztizálnak, vetítenek ki – már, ha eljut egyáltalán hozzájuk az információ: az átlagemberhez.

Az átlagemberhez az átlaginformáció sem jut el.

A valódi adatsorok rejtettek.

’Erőforrás-válság lesz 2040-ig’. Gelencsér András vegyész-légkörkutató, a Pannon Egyetem rektora szavai ezek, amelyek néhány hete nyilvánosak. Ez a másik, és ezen már jobban elmennek az embertársaink, jobban megfogja őket: el is hiszik. Tenni érte azonban nem nagyon akaródzik, maximum annyit, amennyit ellestek másoktól, amire tanítják őket, amire kényszerülnek. Szelektíven gyűjtik a szemetet, és még jó pár nagyobb és apróbb hasznos és környezetkímélő, vagy környezetbarát dolgot tesznek, egyénileg és családi szinten is. És akkor megtettek mindent, nyugtatják magukat a pillanat törtrészéig – jobb esetben. És ez láthatólag és látszólag így van rendben. Ennyi várható el – ez a gazdaság érdeke. A jelenlegi, a fosszilis alapokra épülő gazdaság érdeke.

’A civilizációnk néhány évtizeden belül összeomlik’. Ezt is Gelencsér mondta. ’Elkéstünk’.

De talán mégsem.

Akkor, hogy is van ez?

 „Lovelock himnusza mindannyiunk élelme: Gaia az, aki megszül minket, ő a levegő, a tenger, ő minden, ő a növekvő fű, ő te vagy és én vagyok.”

       Folyt.köv.

    Írta: Őzse Balázs 2022-ben

    2.

’Nyersanyag-válságról’ nem tudtam korábban, és ugyan tanultam valamit a nyersanyagokról, ásványkincseinkről, leginkább azok gazdaságos kitermeléséről, még a középiskolában, egészen odáig, hogy később egy ELTE-oktató egyetemi tanár jóvoltából holdkőzeteket is vizsgálhattam, nem voltam képes elképzelni, hogy a nemes-, azaz a ritkaföld-fémeink – a lantanoidák - elfogyhatnak. Most már tudom, hogy a baj iszonyúan nagy!

A problémát nem itt láttam. A problémát ott láttam, hogy bolygónk túl fog népesedni. Ma már tudom, tudhatom, hogy nem ez az elsődleges gond, nem ez fogja kirobbantani a válságot, a kollapszust. Ez csupán hozzásegít az összeomláshoz, már ha bekövetkezik a túlnépesedés, hiszen lehetséges az is, miszerint nem leszünk többen nyolc milliárdnál. Én öt éve azt képzeltem, hogy biológiai háború jön. Elszabadul egy mikroorganizmus, amolyan vírus-szintű élő szervezet, és pandémiát okoz. Pillanatok alatt elterjed a bolygón, és ha ki nem is irtja, de megtizedeli az emberiséget. Azt képzeltem, hogy ezt egy majdani amerikai kormány egy összeesküvés részeként – az oroszokkal, a kínaiakkal és japánokkal, illetve azok kormányaival együttműködve – fogja megtenni. Azt vizionáltam, hogy mi történik akkor, ha ez kiegészül, vagy készül kiegészülni egy klímakatasztrófával. Azért ezt a gondolatot építettem fel, és gépeltem le, mert tudomásom szerint jelenleg még nincs, és nem is volt megjelenve ilyesmi forgatókönyv erre a vízióra, félelemre.

A víziónak van valóságalapja.

A vízió egy hollywoodi katasztrófa-film forgatókönyv-tervezetté vált a szerkesztésem alatt. Akik igazolják: a követőim és más olvasóim, legjobb barátaim, akikre nagyon büszke vagyok. És ugyan volt olyan személy – egy kolléganőm -, aki el sem hitte, hogy én írtam, tulajdonképpen csak kinevetett érte, és ezzel a legmélyebb megalázást követte el ellenem több egyéb mellett: „nemhogy írni, köszönni sem” tudok, aki erőszakos embernek titulált – holott éppen ő maga (volt) az, és erről persze szinte senki sem tud(ott) rajtam kívül -, szóval a helyzet éppen fordított: a válságról szóló több mint négyszáz oldalt Michael Crichton eredeti gondolatát, ötletét követve én írtam. A válság réme nem légből kapott. Ilyen-olyan formában, itt és ott ezrek írtak róla, és ezeket én az elmúlt években összefoglaltam, vagy megkíséreltem összefoglalni, majd egy olvasmányos, hétköznapi emberekkel mozgatott történetbe keverni, és ízelítőt, illetve számos részletet tettem nyilvánossá blogomon.

A víziónak igen nagy valóságalapja van!

Lehet új, ismeretlen jövőbeni betegségekkel riogatni, de azt sem szabad elfelejtenünk, hogy itt vannak a régiek is. Olyanok, amelyek a migrációval, a modern kori népvándorlással terjedhetnek egyik égövből a másikba szárazföldi úton ugyanúgy, mint egy rövidebb-hosszabb légi utazással. Itt tehetjük fel azonnal a szívbemarkoló kérdést, miszerint mit tennének a döntéshozók a földfelszínen, ha egy menetrendszerinti repülőgép fedélzetén – még a levegőben - járvány törne ki? A tengerbe vezetnék a gépet? Lelőnék egy levegő-levegő rakétával? Ez utóbbit egy néhány éve megjelent amerikai könyvben írták meg, hogyan pusztítaná el a Sikorsky-helikoptert a fölötte kőröző F-35B Lightning II lopakodó harci repülőgép, amikor az megfertőződik az AT-1, vagy AT-2 idegen mikrorészecskével.

A válasz logikus lenne, és minden bizonnyal van is rá forgatókönyv. Ez a fenti legalább kettő lehetőség.

A WHO, az Egészségügyi Világszervezet fel is vette idei listájára az X-kórt, amelyről ma még nem tudjuk mi, hogy eszik-e, vagy isszák (majd), azaz, hogy hogyan fog terjedni, milyen úton-módon, mennyire lesz virulens, szóval semmit sem tudunk róla, csak azt tudjuk, nagy az esélye, hogy megjelenjék, hogy felüsse fejét közöttünk. Valamikor a közeljövőben akár világjárványt is okozhat majd, „lehet egy vírus vagy egy katonai, biotechnológiai fejlesztés, ami elszabadul, vagy már ismert kórokozók mutációja.”

De lehet akár egy űrbaktérium is.

Első körben megmosolyogtató a gondolat. Jobban belegondolva azonban lehetséges, sőt…

Elsőként a történelemben egy amerikai író, Michael Crichton vetette fel egy nagyobb lélegzetű írásban, amely nemcsak a szakterület tudományos kutatóihoz jutott el, hanem a nagybetűs nagyközönséghez is, annak lehetőségét, hogy egy pusztító járvány akár órákon, napokon belül kiirthatja az emberiséget. Ennek a regénynek egyébként folytatása lett: a robotikából doktorált, Microsoft-alkalmazott Daniel H. Wilson tovább fonta az elvarratlan szálat, és ismét a felszínre hozta a hatszögű kristályszerkezetet. A példa a helikopterrel és lopakodó géppel tőle való. Hogy hogyan vehetjük fel vele – az ismeretlen eredetű fertőzéssel – a küzdelmet? Az új műfajban (techno-thriller) az amerikai orvosi-szakíró meglebegtette annak a lehetőségét is, hogy a bioszféránkba beszivárgó (vagy behurcolt) idegen létformák mikronnyi méretük ellenére lehetnek akár intelligensek is. Kell, hogy "megfontoljuk annak a lehetőségét is, hogy egy távoli bolygó értelmes lényei talán nem nagyobbak, mint egy bolha, vagy talán nem nagyobbak, mint egy baktérium." Egy meteoritban talált 2 mikron méretű primitív szervezet ideális, vagy ideálishoz közeli körülmények között akár egy közlőszervrendszerré is kinőheti önmagát. És akkor aztán bármi megtörténhet, ami azt jelenti, hogy a belátható lehetőségeknek a fantáziánk szabhat csak határt…

De vajon a valóságban megtörténhetne-e egy ilyen támadás?

Crichton fikciójában az élő kristályszerkezet, a fenol-gyűrűk sorozata „úgy működik, mint egy kis reaktor: az anyagot energiává, az energiát anyaggá alakítja”, és ha elegendőhöz jut hozzá, „ezerféle mutációban ezerféleképpen fog ölni”.

Az író azonban egy ponton túl elengedte a fonalat, és elpusztította az Andromédát. Pontosabban írva: eltüntette. Ráhagyta az olvasóra, hogy az mit ért az alatt, hogy mind magasabbra szállva feljut a felső légkörbe. Végül nyilván elhagyta a bioszférát, és (előbb-utóbb) tovább állt a világűrben.

De mi van abban az esetben, ha egy élő szervezet szuperkolóniát alkotva nem hagyja el még a közeli világűrt sem, ha tovább kering Földünk körül (vagy szinte mindig is ott keringett)?

Ha tehát potenciális veszélyt jelentve ott leselkedik ránk?

Az író elvarratlan fonalát tovább lehet gombolyítani, megdöbbentő horizontokat nyitva.

Az X-kór tehát lesújthat a világűrből is (és az sincs teljesen kizárva, hogy a földtörténet során, vagy csak az elmúlt évtizedekben, évszázadokban mindez megtörtént).

Al Gore egyik ismeretterjesztő kisfilmjében láttam elsőnek a rémképeket, ő sulykolta belém, hogy nagy a baj, hogy beteg Gaia. Gaia haldoklik. Hogy optimizmusra nincs indok, én magam is leírtam, és ugyan ’sajtóm’ alig van, mégis eljutott párakhoz a mondanivalóm. A követőim elfogadták, amit leírtam, és ami a legfontosabb, hogy értik, mit akarok közvetíteni: van módunk tenni! Fogtam magam, és ugyan évekig tartott, viszont megírtam én is a magam módján, hogy ’Gaia haldoklik’, és erőforrás-válság lesz 2042-ben.

Sokan azt mondják a klímaválságra válaszul, hogy: klímahisztéria. Hogy nincs semmiféle klímaválság, és soha nem is volt. Meg azt is, hogy: Világgazdasági Fórum, Davos. Hogy az is a stratégia része, hogy jól megijesszenek minket. Senki sem figyel fel rá, hogy itt különböző dolgok vannak összemosva? Az 1973-as Jom-Kippur-i háború óta nem volt akkora az atomháború réme, a veszélye, mint ma. Sokan azt sem tudják, hogy volt egy ilyen néven elhíresült háború a Közel-Keleten. Vajon miért nem? Miért nem tudják a világ polgárai a globális történelmet? Mindenki csak azt tudja, hogy 1962-ben ott villogott a piros gomb a Karib-térségben, és csupán percekre, azaz néhány ujjmozdulatra voltunk a világégéstől, hogy küszöbön állt a III. világháború, valamint, hogy a szovjet és az amerikai vezető kompromisszuma mentette meg Gaiát. A valóság az, hogy a szovjet meghátrálás mögött a moszkvai atomtudósok felvilágosító érvei álltak, mit is okozhat néhány oda-, és visszacsapás; Hruscsov okos döntést hozott.

Gaia a fosszilis kapitalizmus miatt haldoklik.

A munkát elvégeztem – én erre voltam képes. Szerintem nem kevés. Félek azonban attól, hogy mint majd a valóságban is, ez mégis kevés lesz. Többet kell tenni! Dolgoznunk kell majd azon, hogy eltakarítsuk azt a mocskot, amit az elmúlt évtizedek alatt felhalmoztunk, felhalmoztak eleink. Attól tartok, miszerint nehéz évek jönnek. Mind inkább biztos vagyok benne. Az optimizmusnak vége! Tudom, hogy amit elgondoltam az bekövetkezik, és nem 2042 októberében, hanem már – apránként – ma, vagy holnap is.

Már rég nem elég, hogy nem dobjuk el a cukorkás-zacskót az utcán, "cukorkát sem szabadna gyártani, már negyven éve nem." Ezt olvastam valamikor egy kommentben, és azt hiszem, ez jól fejezi ki, jól írja körül a problémakört.

Nem vagyunk az utolsó utáni pillanatban, mert az tegnap, vagy akár már negyven éve elmúlt.

Lovelock himnusza mindannyiunk élelme: Gaia az, aki megszül minket, ő a levegő, a tenger, ő minden, ő a növekvő fű, ő te vagy és én vagyok.

Az egész világon leálló Facebook szinonimája az egész világon leálló internet, illetve internetek, mint ahogy azt én elképzeltem 2019 elején és meg is írtam a Sötétség éjszakája c. 460 oldalas írásomban. Ott egyetlen (éppen az amerikai kontinensen végigvonuló) éjszakán bénul meg órák leforgása alatt a Google és a Terrabrowser, a két (a 30-as évek közepétől együtt létező) szolgáltató. Víziómban „Európában éppen egy munkanap elején-harmadán” köszönt be a virtuális csend és a hatás ugyanaz: „leállnak a gyárak, az üzemek, a tanítás és a szolgáltatások nagy része” is. Én vettem a fantáziát és néhány éve elképzeltem, mi történik akkor. Elképzeltem, ahogy elég néhány óra és a döbbent emberek megzavarodnak: nincs mihez igazodniuk. „Zavargások törtek ki New Yorkban és Chicagoban” – mondja az egyik szereplő, nagyjából az első órák végén. A mexicoi netes szerkesztő nem tudja még, meddig tart az, amiről addig elképzelni sem tudták, hogy megtörténhet. De tart és az még csak a kezdet! „Az egyik gócpont Stratham volt, a zavargások innen terjedtek szét” – mondja jóval később, egy visszaemlékezésekor a főhős, a biológusnő, aki akkor már tudta, látta mi miért történik. Az elnököt is felébresztették Fehér Ház-i mély álmából (persze még más okán: felmerült, hogy Amerikát megtámadták). Végül hajnalra teljes lesz a káosz. Mindez pedig azért, mert a mesterséges intelligenciák megelégelték az emberek, a globális összefonódás öngyilkos „nem tesszük” politikáját. Nem tesszük, mert túl nagy áldozatokkal járna. És mi fog következni? Ha megoldódik a válság, ha nem? „Ezer dolog. Kínszenvedés lesz, de magatoknak kerestétek a bajt. Nem tudtatok élni a lehetőségekkel. Látszatterveken dolgoztatok évtizedeken át, és ez most megbosszulta magát.”

Miután a Kennedy-gyilkosság napjainkban-éveinkben megoldódni látszik, és kiderül végre, hogy nincs bizonyíték (az égvilágon semmi) a konteókra, az összeesküvés elméletekre, kimondhatjuk ugyanakkor azt is, hogy a Mary Celeste örök rejtély marad. Időben távoli az eset, így mára nem maradtak élő szemtanúk, a tárgyi bizonyítékok eleve gyérek voltak, szinte csak a helyszíni megfigyelés korabeli leírásai alapján dönthetünk, (és végül) nem tudjuk megmondani hová tűnt a 32 méter hosszú tengerjáró legénysége az Atlanti-óceánon. Ugyanígy elnyeli a folyton telő idő köde az M/V Jojita különös esetét is 1955-ből, ahol a Csendes-óceánon Vanua Levu és egy atoll között nyoma veszett a teljes legénységnek, személyzetnek, valamint az utasoknak. Az M/S Estonia viharos időben indult Stockholmba és átfordult a tengeren 1994-ben, azután mint a kő, úgy süllyedt el, körülbelül 900 halottat hagyva magában, vagy maga fölött. Tudjuk a valódi okot? Pusztán csak a hullámverés miatt szakadt le az orra, vagy esetleg tengeralattjáróval ütközött? Volt talán több robbanás is a hajótestben, amely meggyorsította a katasztrófát? Eldönthető lenne, ha kutatható lenne az eset. De nem kutatható! Valamiért teljes a hírzárlat az ügyben. A hajó kapitánya, bár túlélőként regisztrálták, később egy svéd kórházból eltűnt. Összeesküvés áll a tengerjáró ügye mögött? A valódi tények, bizonyítékok eltitkolásának vonatkozásában? Nem tudjuk.

Maradt-e még izgalmas történelmi emlék, amely megmozgatja fantáziánkat, amelyik vagy megoldódott az elmúlt időben, vagy tovább bonyolódott, összekuszálva saját szálait? Persze, hogy maradt! Máris itt van a Djatlov (Gyatlov) rejtély. Ma már sokan ismerik a történetet: 1959 telén kilenc orosz túrázó az Észak-Urálban rejtélyes halált halt, hihetetlen izgalmat generálva lelkes kutatókban, arra késztetve őket, hogy megoldják ezt a rejtélyt is. Ma már van (alternatív) tudományos magyarázat a hegymászók halálára vonatkozóan, mégpedig egy természeti jelenség, egy olyan, amelyre a korabeli vizsgálat során senki sem gyanakodott, hiszen azt a ritka légköri effektust (Kármán-effektus) az emberiség még (szinte) nem is ismerte akkor, amikor az a hegyoldalban az utolsó percekben kialakult. A hivatalos orosz magyarázat azonban mást mond: a tragédiát lavina okozta. Vajon mi az igazság? Lehet-e pontot tenni ennek az ügynek a végére is?

Megtörtént-e a Philadelphia-kísérlet, ahol egy hajó teleportálódott egy időre egy kikötőből 1943-ban? Megtörtént-e a roswelli eset, illetve ugyanakkor találtak-e egy Socorro melletti mezőn néhány földönkívüli lényt, helyesebben azok holttesteit? Sokan esküsznek, hogy igen. Ugyan nincsen kézzelfogható bizonyítékuk, egy sem, de közvetettek bizony vannak. Zavarba ejtőek…

Ami azonban még döbbenetesebb, és ami a széles olvasóközönség, és filmfogyasztó-tábor előtt – úgy tűnik – rejtve maradt a 21. század elejéig, az nem más, mint az, hogy miért történhetett meg a Titanic tragédiája úgy, ahogy megtörtént. Száz éven át úgy tudtuk, hogy az óceánjáró személyzete felelőtlen volt, rátartian hajózott az éjszakában, teljes sebességgel, figyelmen kívül hagyva a jégveszélyt. Ma már kijelenthetjük, Edward John Smith kapitány nem hajózott felelőtlenül, nem akart minden áron rekordot dönteni, neki elfogadható volt az április 17-ei érkezés is - miután a társaság tulajdonosa emellett döntött, még a szárazföldön -, és nem hagyta figyelmen kívül a jelentéseket, de arról, hogy abban a térségben – épp ott, ahol szinte percek alatt hajóztak be a Labrador-áramlatba egy teljesen más fizikai-kémiai paraméterű zónából – a szokottnál is nagyobb dagály következtében rekord mennyiségű jéghegy úszik, nem lehetett fogalma. Egyébként a hosszú évszázadok óta legkisebbnek mért 1912. január 3-ai nap-, és holdközelség jóval több jéghegyet emelt ki Új-Fundland, és Labrador partjainál a tengerből, mint addig és hónapokkal később ezek zárták végül el a Californian, a Carpathia, valamint a Titanic útját azon a végzetes éjjelen, és míg az előbbi két hajó valóban meg is állt, a Titanic tovább hajózott nyugatnak. Az valóban felelőtlenségre utal, hogy a két őrszemnek nem volt a keze ügyében binokulár, így Fleet szolgálatos matróz későn fedezte fel a hajó előtt úszó jégszigetet. A felelőtlenség abból adódott, hogy a tárolószekrény – amelyben a rendszeresített távcsöveket tartották – kulcsra zárva maradt, a kulcs pedig egy tiszt zsebében, Southamptonban, miután a White Star Line kirúgta, és eltávolították a fedélzetről. Az igazsághoz tartozik, miszerint a két matróz azzal sem fedezhette volna fel a jéghegyet idejekorán, ugyanis azon az éjszakán minden kontraszttalan volt az óceánon - minden, ami jéghegy. Sajátos légkörfizikai okok miatt egy különös légköroptikai jelenség uralkodott akkor, ott a Labrador-áramlatban: a hideg vízi szcintilláció. Ennek volt köszönhető az is, hogy később a tengerész tisztek nem ismerték fel a közelben veszteglő Californiant sem, holott látták a horizonton. Másik hajónak vélték, és ugyan adtak le reflektorokkal morze-jeleket, de válasz nem érkezett. Válaszolt viszont egy másik rejtélyes hajó, de a válasz egy, a horizont felett pislákoló csillagtól származott – viszont ezt ők akkor nem tudták, ezt mi is csak a 2010-es évek óta tudjuk. A lényeg az, hogy a tisztek és a kapitány értékes perceket vesztettek azzal, hogy erre pazarolták idejüket, és nem a mentés felgyorsítására. Igen, így esett, a Titanicot azon az éjszakán sorozatos balszerencsék sújtották.

Megtörtént-e Jamie és Avaszin hihetetlen élménye a kanadai sarkvidéken a múlt század ötvenes éveiben, amikor a két tizenhét éves fiú egymagára maradt a hideg, fagyos vidéken, a Kezon folyón? Amikor rádöbbentek, hogy halálra vannak ítélve, hiszen a rajtuk lévő ruhán, egy puskán, és egy kicsi kenun kívül semmijük sem volt, hacsak… hacsak meg nem kísérlik a lehetetlent, mindenáron túlélni, körömszakadtukig ragaszkodni fiatal életükhöz… Néhány hónappal később – az ottani dermesztő tél végén – kifogyva minden élelemből, tartalékból, sok száz mérföld, küszködve megtett út után utolsó erejükkel egy felhagyott eszkimó jégkunyhóba másztak be, ott pedig összeestek. Amikor utolsó két szánhúzó kutyájuk megérezte a közeledőket és morogni kezdtek, még nem tudták, hogy megmenekültek. És ekkor egy fiatal vadász nézett be a résen, egy eszkimó-fiú. A hihetetlen, a történelemben talán egyedülálló küzdelem, a visszatérési kísérlet a civilizációba meghozta gyümölcsét: hamarosan ismét otthon voltak, és magyarázkodhattak szüleiknek, miért is voltak annyira önfejűek, hogy lemaradtak csoportjuktól… Egy biztos: a történet az emberi kitartásról szól. De vajon kitarthat-e a reményvesztettség poklában az egyénen túl egy közösség? Főleg abban az esetben, ha a közösség nyolc milliárd embert számlál?

Nem tudjuk.

Vajon lesz-e húsz év múlva globális kollapszus? Vagy az összeomlás jelenünkben is tart (már)? Csak éppen észre sem vesszük? Vajon nem látjuk a fától az erdőt?

Van egy kényszerképzetem. Egy hang fog megszólalni pontosan húsz év múlva az éterben, valaki beszélni fog, egy nő. Tudós lesz az illető, aki éppen akkor tér vissza mondjuk a Nemzetközi Űrállomásról, és mondjuk nagy hír hozója lesz, miután leleplezett valamit, egy nemzetközi összeesküvést, amely éppen Davosból indult. A hang gyenge lesz, azután erősödik és végül csak az a hang fogja betölteni a hullámhosszakat szerte a világon, minden más elhalkul mellette. Óriási botrány küszöbén fogunk állni, és az majd mindent elsöpör: - Tisztelt amerikai honfitársaim! Tisztelt világpolgárok! Mindenkit üdvözlök, a világ összes polgárát, aki a képernyők előtt ül, aki csak követi a közvetítést! Néhány pillanattal ezelőtt tájékoztattak, hogy visszatért az áram a háztartásokba, az internetek, a Terrabrowser és a Google, bár még korlátozottan, de ismét működnek, ugyanakkor a közvetítés, ami néhány perce indult meg, jelenleg csak a kis, vidéki városi televízió, a texasbeli Dallasban működő WFAA csatornáján keresztül fogható… Tizenhat napos kutatás után térek vissza a Nemzetközi Űrállomásról, ahol biológiai mintákon végeztem el vizsgálatokat egy, eredetileg a Missouri Egyetem által támogatott kutatási projektben, amelynek keretében a súlytalanság körülményeit vizsgáltuk egyes vírustörzsek sejten kívüli részecskéire, a virionra dr. Conrado Monti, az Európai Űrügynökség olasz nemzetiségű tudományos kutató űrhajósának közreműködésével, de ebbe a programba a tudtunk nélkül az Amerikai Egyesült Államok szövetségi kormánya durván és messze törvényen kívül beleavatkozott. Megcáfolhatatlan bizonyítékaim vannak arra, hogy a Nemzetközi Űrállomáson az SSTS-1 küldetés óta halálos vírusokat őriztek és növesztettek. Ezeket a toxikus és soha nem látott veszélyességű élő biológiai mintákat a Nellis-1 űrsikló második küldetésén, a tegnapi napon szándékozott a Pentagon hazaszállíttatni, éspedig a legnagyobb titokban. Az ENSZ, az Egyesült Nemzetek Szervezete szigorúan tiltja és szankcionálja a vegyi-, és biológiai háborús kutatási programok futtatását, alkalmazását, ugyanakkor ez a szervezet információkkal rendelkezett a törvénysértésről. Mindemellett erről az illetékes bizottságai, valamint a nemzetközi szervezet főtitkára a mai napig, azon belül eddig a percig hallgatnak. Ezennel az ENSZ-főtitkárt, Clément Alexis Toulemondet, valamint az összes tanácsadóját, a teljes ENSZ-vezetőséget azonnali lemondásra szólítom fel! Amennyiben ezt egy órán belül nem teszik meg, az International Police New York-i székhelyű Interceptor Unit nevű osztályának egységét kérem fel, hogy fogják el és vegyék őrizetbe őket! Bizonyítékaim mostantól megtekinthetőek és letölthetőek a képernyő alján a futósorban, az ettől a pillanattól feltűnő alábbi Terra-címeken. Ugyanakkor kérem letartóztatni, és eljárás alá vonni a washingtoni székhelyű Védelmi Minisztérium alkalmazásában álló következő nevű személyeket… Mindenütt az ő davosi emberei álltak, a piramis csúcsán pedig a program felelőse: Russell Fillmore. A Szenátus Űrkutatási Bizottságában helyet foglaló Mondale szenátor idén tavasszal, április 25-én Glenn, a sajtótitkár és Paul B. Johnson belpolitikai tanácsadó helyettese, John Davis Harrison jelenlétében találkozott Larry Hugh O’Briannel Camp Davidben, ahol az elnök a családjával a szabadságát töltötte éppen. A téma a háború volt, a válság, amely nem látszott enyhülni, de éppen akkor, amikor az elnök átmenetileg eltávozott a megbeszélés helyszínét adó tanácskozó teremből, valahogyan szóba került a Missouri-projekt is, a Washington Post felé kiszivárgott tartalmak felbukkanása utáni helyzet kezelése, amely újságírói anyag, mint emlékezhetünk rá, nem tartalmazott még érdemi bizonyítékokat, de éppen cikkezni kezdtek róla, illetve a leleplező írásokat fogalmazták. Egyébként a Post újságíróinak egyik informátora Rayan Christian volt, egy fiatal netes szerkesztő az Új-Mexico-i Las Crucesből, aki a Las Cruces Bulletin alkalmazásában állt, akit ma éjjel holtan találtak a szerkesztősége épületében. Az elnök tehát ekkor távozott a dolgozószobából, a részleteket csupán a három jelenlévő vitatta meg. A három és fél perces hanganyag erről az AGENDA ’42/27 nevű fájlra kattintva érhető el a 9. lapon… Ezt követően a politikusok a Terrán kapcsolatba léptek az akkor éppen a nyugati parton, a San Luis Obispo megyei Lompocban, a légierő vandenbergi bázisának szomszédságában tartózkodó alelnökkel, Fillmoreral. Tájékoztatták a magas rangú politikust a döntésükről, amely szerint rátaláltak a megoldásra, hogy hogyan némítsák el a Terv nyomára jutott, de még a bizonyítékokat nem publikálókat, hogyan manipulálják az online felületen a nyomozásba fogó újságírókat. Közvetlenül ez után lépett be a terembe ismét az elnök… az Agenda ’42 550 TB-nyi anyaga, amely a legördülő menü legalsó menüpontjára kattintva érhető el, a tulajdonképpeni biológiai háborús program kimerítő leírása… Igen, el akartak pusztítani minket, legalább hét milliárd embert ítéltek feleslegesnek!... Előállították az Idegent! A kísérletek 1967-ben indultak Dugwayban és Harleyban, két szupertitkos marylandi kutatóintézetben… az Idegen kristályszerkezete különböző közegekre és különböző frekvenciájú sugárzásokra különbözőképpen reagál. Oxigén jelenlétében, infravörös sugárzás mellett a növekedési aktivitása lecsökken, míg szén-dioxidban és hidrogénben, ibolyán túli sugarakkal bombázva intenzíven szaporodni kezd. Mennél magasabb a szén-dioxid koncentráció, annál jobban szaporodik. Annak idején, a nevadai kutató laboratóriumban jött rá a korabeli tudóscsoport, hogy az Idegen úgy viselkedik, mint egy kis reaktor. Mindent elfogyaszt a környezetében, minden gázt, minden szilárd táptalajt, amennyiben ideálisak a körülmények. Ekkor nem választ ki végterméket sem, csak növekszik, növekszik és növekszik... Amikor végeztem a Missourin és friss diplomásként az első komoly kutatási programomon kezdtem dolgozni és édesanyámat, mint klímakutatót bevontam magam mellé azzal a gondolattal, hogy vizsgáljuk meg a modellek segítségével, mégis, mekkora lehet az a légköri szén-dioxid-szint, amely felett a hatszögű kristályszerkezet növekedése önfenntartóból exponenciálissá válik, két hónap munka után döbbentünk rá, hogy az a szint a 450 ppm-et jelentő szint. A ppm rövidítés a part per milliomodot jelenti, azaz egy vizsgált mintában egymillió légköri molekulára 450 molekula jut. Gyorsan rájöhettünk arra, hogy amikor majd Földünk légkörében a környezetszennyezés és más természetes folyamatok hatására ez a koncentráció eléri a határértéket és átlép rajta, akkor a toxikus mikroorganizmus kolóniájából szuperkolónia lesz és a légköri keveredés, a jet stream, a szelek és viharok segítségével igen gyorsan elterjed. Ugyanez idő alatt megállíthatatlanul elszaporodik és a sémáink szerint 24-48 óra alatt mindkét féltekén elterjed a légkör teljes magasságában, behatol mindenhová, beférkőzik minden zugba. Amennyiben az eredeti, még nem mutálódott organizmus hatol be a bioszférába, akkor ölni fog, mint ölt az Új-Mexico-i Hachitaban 71 évvel ezelőtt… Az erről összeállított anyagot az AGENDA ’71 fájlból kibontva találják… Visszatérve a leginkább az extremofilekre hasonlító molekuláris élőlényre, az Idegenre, azt már tudjuk és tudtuk a múlt század 70-es évei óta, hogy az emberi szervezetre nézve halálos. Nincs ellenszere, nincs rá gyógyszer, és aki belélegzi, az meghal, menthetetlenül. Minden laborkísérlet azt igazolta, hogy a majmokra, a magasabb rendű főemlősökre nézve könyörtelen gyilkos. A tüdőn át támad, felszívódik, bekerül a véráramba és 3-4 másodperc alatt megalvasztja a vért… Az erről szóló korabeli kutatási eredmények kimerítően gazdag gyűjteménye a jelzett dokumentumhalmazban található, a futósorban feltüntetett címen... Ma éjjel, keleti part idő szerint egészen pontosan hajnali kettő óra öt perckor a washingtoni Fehér Házban O’Brian már érzékelte a veszélyt és válságstábot hozott létre, majd elsőfokú belbiztonsági vészhelyzetet hirdetett. A stáb folyamatosan dolgozott, és újonnan érkezett tagokkal folyamatosan bővült. Vele párhuzamosan, már éjfél óta ülésezett a nemzetbiztonsági tanács is, élén Roger Middlesworth nemzetbiztonsági főtanácsadóval. A delegált tagok között ott szerepelt az édesanyám, dr. Jean La Rue, valamint a lezárt fővárosba egyik utolsókként, kalandos körülmények között érkező kaliforniai tudósitók csoportja is, Christina McAuliff, és Carl Boggs, akiket régóta ismerek. Mielőtt a csoport hajnalban a fegyveresen megtámadott Fehér Házból átköltözött volna a néhány mérfölddel odébb fekvő és jobban őrzött Andrews légitámaszpontra, olyan adatokhoz jutottak hozzá, amelyek az országunkbeli és más államokbeli tudományos kutatói hálózatok, az összes Tudományos Akadémia, valamint minden civil szervezet előtt titkolt volt, bárhol is működjenek azok a bolygón. Az Agenda ’42 adatbázisából előbukkantak azok a számsorok, amelyek kristálytisztán megmutatták előttük, hogy a klímavészhelyzettel kapcsolatos adatsorokat, miután érdemben szinte semmit sem tettek a bekövetkezte megelőzésére, az elmúlt húsz évben szándékosan meghamisították, a légköri szén-dioxid-koncentráció értékeit manipulálták… Bekövetkezett hát az, amitől titkon tartottunk: a fosszilis kapitalizmus tönkretette, szétzilálta, felemésztette a bolygónkat. A klímavészhelyzet most szó szerint vészhelyzet! Soha sem volt ennél kétségbe ejtőbb az állapot, Földünk egészségi állapota! És elszabadult az Idegen 12 tartályát magába záró konténere egy órája a világűrben, 10000 lábbal a Kármán-határ felett, miközben a szén-dioxid-koncentráció a 450 ppm-es érték közelében jár, a világátlaga a tegnapi napon egészen pontosan 447 ppm volt. Alacsony Föld körüli pályán keringenek a wolfrám-acél ötvözetű tartályok, és amennyiben belépnek a légkörbe és a súrlódás miatt felszabaduló energia következtében felnyílnak, az Idegen milliárdnyi mikroorganizmusa órák alatt elszaporodik és megöli a magasabb rendű főemlősöket, és az emberiség két nap alatt hírmondó nélkül kipusztul… Volt egy álmom, amíg a haldokló űrrepülőgépben a MEDCOM orvosi adatelemző programhoz voltam kötve. Volt egy álmom, ami mélyen az otthonunkat nyújtó, Föld nevű bolygó jövőjében gyökerezett. A kicsi gyermekeimet láttam, akik még nem születtek meg. A gyermekeket, akik nem is léteztek. Azt álmodtam, hogy egy nap ezek a kis emberek felkeltek és elindultak, és megküzdöttek a jövőjükért, mert addig nem volt nekik. És elbuktak. Azután újabbak jöttek, és ők is sorra elbuktak. Mindenki elbukott, néhány pillanat alatt. Végül nem láttam senkit. Néhány pillanat alatt merevedett meg a táj, a látvány. Halott Föld maradt hátra… Legvégül, éppen mielőtt felébredtem volna, mielőtt közölték volna velem a társaim, hogy átszállhatunk a mexicoi hajóra, az volt az utolsó álmom, hogy van remény, mert remény mindig van... Új technológiákra kell áttérnünk, amilyen gyorsan csak lehet, és az energiatermelési folyamatainkban közelítenünk kell a zéró szén-dioxid emisszióhoz. A most meghirdetett programot, aminek a Megújuló Világunk – Bolygónk megmentése nevet adom, a mai naptól számítom, és kaliforniai idő szerint pontosan déltől léptetem életbe. Ezennel felkérem a közvetítést most otthonaikban követőket, csoportokba verődötten a fejleményeket taglalókat, de az utcákon tüntető polgárokat is, a reményvesztett embereket, akik baseball ütőket ragadtak, akik fegyvereiket élesítették ki, akik menekülnek, akár gyalogosan, akár gépkocsikba ülve, zsúfolódva, akik törnek, pusztítanak, vagy csak apátiába süllyedtek és céltalanul bolyonganak a lángba borult utcákon, azokat, akik pincék, katakombák mélyére rejtőztek, akik be-, és elzárkóztak a házaikba, ranchaikra, és azokat is, akik még várnak, várnak azzal, hogy önként eldobják az életüket maguktól és magas hídról ugorjanak a folyóba, vagy kézifegyverüket fordítsák maguk ellen, hogy nagyon figyeljenek rám! Mindenkihez szólok! Emberek, világpolgárok! Van jövő! Nem is akármilyen! De ezért a távoli, szép jövőért meg kell dolgoznunk! És piszok nehéz, verejtékes munka lesz, hosszú évekig, akár évtizedekig fog tartani, de megéri majd megtenni! Hétről hétre, hónapról hónapra látható lesz az eredmény! Ha mindenki elhiszi és megteszi azt, ami rá lesz szabva, akkor a kis részeredmény is elfogadható lesz! Csináljuk együtt, ne lógjunk ki a sorból! Ma elkezdjük, ez már eldöntött! Mindenki tegyen valamit, csak ennyit kérek, elsőre ennyit. Ez lesz az első lépcső! Azután tovább lépünk, és megyünk tovább az úton… Huszonnégy órán belül megalakul az a globális munkaközösség, amely összefogja a cselekvési programot, amely minden reményünk szerint a megoldást kínálja majd, az egyetlen megoldást. Minden más esetben végünk van, az emberiség lassú kínok között pusztul el. Ezt akarnánk? Ezt soha sem akarhatjuk… Bízzunk egymásban, bízzanak bennem, együtt a hazáért, együtt Gaiáért! Ha kell, statárium lesz, és be kell szüntetni a háborúkat! Nem vezetnek sehová! Nekünk építkeznünk kell, ápolni a bolygónk, törődni vele. Lovelock himnusza mindannyiunk élelme: Gaia az, aki megszül minket, ő a levegő, a tenger, ő minden, ő a növekvő fű, ő te vagy és én vagyok… Építkezni fogunk, elszántan, elkötelezetten. Még ilyen soha sem volt ezen a bolygón! Összefogunk, hiszen kikerülhetetlen tény, hogy mindannyian ugyanazon a kis bolygón lakunk, ugyanazt a levegőt szívjuk be, egyformán aggódunk a gyermekeink jövőjéért, egyformán halandók vagyunk…

A Televíziós Beszéd zárja ezt az izgalmas és talán meghökkentő történetet, amit az olvasó ezzel együtt ért meg – reményeim szerint. De talán meg sem érthető, azonban tovább gondolható, félelmetes perspektívákkal a ködös és misztikus háttérben. A történetem hátterében egy sokkoló jövő, egy mellékösvényen kanyargó alternatív időszak bújik meg. Egy olyan világ, amely talán elkövetkezik, talán nem, de ezzel – amit itt olvasunk majd – állunk elébe. Ezzel a cselekménysorral felkészülhetünk egy ’Mad Max’-es végre. A Mad Max ma már legenda, és hasonlatként vonul végig a disztopikus történetek példájaként, egy riogatás lett, egy hanyatló világ modellje. Nem véletlen, hogy az első Mad Max filmet pár országban betiltották. Van egy gyanúm, hogy ma már nem tennék. Nem, mert ma – a 21. század harmadán - okosabbak vagyunk. De nem eléggé! Az én Mad Max-em még sokkolóbb, ugyanakkor persze más! De miért sokkol? Horrorisztikus? Dehogy! Véres? Ugyan! Ilyesmik nincsenek a sorok között. Viszont felnyitja a szemünk! Ha ezzel a vízióval készülünk fel, nyerünk! Ha nem alkalmazzuk a regényben leírtakat – ott a végén – elbukunk! Ebben abszolút biztos vagyok!

Bárhogyan is van, a méltó előbb-utóbb elnyeri jutalmát, a sötét erőket legyőzik, a jó győzedelmeskedik a rossz felett, a válságokat felszámoljuk, és a történelmi rejtélyek egy idő után megoldódnak, még ha igen sokat is kell rájuk várni – legalább is bízzunk benne, hogy minden a helyére kerül egyszer Gaia nagy festményén mégis. Ehhez azonban szükségünk van Gaiára, nélküle egyetlen pillanatot sem élhetünk túl! 

Életem végéig büszke leszek arra, hogy a Night of darkness megszületett...

Jó szórakozást kívánok egy különleges történet mind a 460 oldalához!

        Bea Beának ajánlom sok-sok szeretettel a kitartásáért és végtelen kedvességéért, aki végig bátorított arra, hogy megírjam.

   Írta: Őzse Balázs 2022-ben

Az elkészült teljes trilógia kézirat (az első könyv önállóan olvasva: Sphere, a második könyv: Az Albatrosz-akció, a harmadik: A sötétség éjszakája néven) lényege az USA-ban, több mint hatvan évvel ezelőtt kezdődően, a titokban folytatott vegyi-, és biológiai háborús alap-, és alkalmazott kutatások keretében az ország területén elszabadult mikroorganizmus és az emberiség hosszan tartó kálváriája, és mindez három idősíkban. Én már akkor írtam egy jövőbeli pandémia veszélyéről, amikor a Covid-válságtól szűk egy év választotta el az emberiséget. A történetem lezárásakor a vírusról szóló első híradásokig még több mint 90 nap volt hátra. Ez a történetem egyik nagy különlegessége, és kicsit úgy éreztem magam az elmúlt években, mint érezte minden bizonnyal magát Morgan Robertson a Titan végzete (eredetileg Futility) című novellájával kapcsolatban utólag, miután benne egy hajókatasztrófáról írt, és az pár évvel később be is következett, ahol a hajót Titanicnak hívták.

Az első részében (amelyet nulladik részként is kategorizálhatunk) Michael Crichton nagysikerű történetét írtam át, és bővítettem ki a magam szája íze szerint. A techno-thrillerben az egyik főhős az akkor 31 éves motel-, és étterem-tulajdonos, a csinos és nagyvilági hölgy, Sally, ugyanúgy, mint a második könyvben. Azt követően, hogy az egész történetet bevezetve, egy hideg téli éjszakán egy akkor még ismeretlen mikroorganizmussal megfertőződött országúti rendőrjárőr – Martin Willis (Ed Bolton) - a közvetlen közelében hal meg a Dineeze (Sweety) éttermében, rezisztensnek mutatkozik, így ő lesz az egyik túlélő. Eddig nem újdonság, megírásra került, de azzal a különbséggel, hogy az amerikai író történetében Sally Conover egyszerű pincérnőként szerepelt az egyik fejezetben csupán, és ott is egy AP által kiadott szűk terjedelmű hírügynökségi jelentésben. Michael Crichton ’ötletét’ azonban – mint ahogy fentebb már említettem - átdolgoztam és folytattam, elnyújtottam az időben, voltaképpen egy terjedelmes trilógiává tettem.

Michael Crichton 1969-ben született science-fictionje korszakalkotó volt. Az író műfajt teremtett, a techno-thrillert. Az amerikai orvosi szakíró azt lebegtette meg világhírű regényében, hogy mi történik akkor, ha elszabadul egy toxikus életforma, egy gyilkos mikroorganizmus. Az alaptörténetben tudósok vették fel vele a küzdelmet, és pár nap alatt a kristályszerkezetet sikeresen izolálták, majd jellemezték. Végül megszabadultak tőle. A fenyegetés az elmúlt években életre kelt. Az Androméda törzs nagy erénye, hogy már a 20. század második felében figyelmeztetett egy modern kori pandémia lehetőségére. A kérdés csupán az volt, hogy az ismeretlen életforma a világűrből, vagy egy amerikai kutatóintézetből fog elszabadulni. A kérdés megmaradt. Amikor a regény feldolgozásával, és átírásával foglalkoztam, nem gondoltam még, hogy lesz folytatás…

Az első történet, a Sphere nagyobb mélységekbe száll le mégis, hiszen Conover kisasszony másba is belekeveredik: gyilkossággal vádolják – kézzelfogható bizonyíték nélkül – és mindez már az én verziómban. Felmerül, hogy Willis (Bolton) hadnagyot ő tette el láb alól, éppen azelőtt, mielőtt annak megalvadt volna a vére. A véralvadás fontos elem a történetben: az Androméda így gyilkolt. A különös esetet követő vizsgálat alig néhány órája folyik csak, helyi szinten, amikor Richard Nixon elnök a Fehér Házból elrendeli a Nemzeti Gárda bevetését Új-Mexico legdélebbi megyéiben. A nyomozást a rendőröktől ekkor átveszik a szövetségiek, majd közvetlenül azután a katonák, katonai csendőrök, és végül a Silver City FBI kirendeltségen megjelennek a sötét zakós titkosszolgálati emberek. Senki sem tudja, hogy kik ők. Később az is felmerül, hogy a délelőtt folyamán harmadfokú vallatásnak alávetett nő évekkel korábban belesodródott egy gyermekrablásba, de akkor már erre senki sem figyel: el kell tüntetni Sally Conovert, mielőtt az újságírók megneszelik a nagy sztorit. Az elnök emberei rosszul számolnak. Harry Agnew, az Alamogordo Daily News munkatársa fülest kap, és hamarosan nekiindul kocsiján a néhány órás útnak, találkozni az informátorával az arizonai Flagstaffben, de célját soha sem éri el. Ha az utolsó pillanatban megtudhatta volna, hogy végül 71 évvel később az akkori újságírók majd az életre kelő bombasztorit nem a helyi érdekű médiában, egy régió ügyeként fogják kezelni, hanem 8 milliárd embernek tolmácsolják percről percre, a nyomában kialakult globális válsággal együtt, megmosolyogta volna azt, vagy csak elégedetten bólintott volna, nem tudjuk. Az ő és Ed Bolton hullájára 2010-ben bukkannak rá hírszerző ügynökök, mielőtt megsemmisítenék a Sweety országúti motelt, egy gázrobbanásnak álcázott robbantásban. Ez már a második könyv, az Albatrosz-akció története, ahol harminckilenc évvel később, és már idős asszonyként ismét felbukkan Sally Conover a történet további bonyodalma során. Hírt kapunk róla, hogy miután évtizedeken át kísérleteztek vele egy elzárt biokémiai kutatólaboratóriumban, a hidegháborús időszak lezárultával őt is ’szabadon engedték’ és ezt követően ’új arcot teremtettek’ számára, 1991-ben új személyazonossággal telepítették le a texasi Galvestonban, ahonnan a második könyv bonyodalma során tovább költöztetik, Aspermontba, Texasba. Fény derül rá, miszerint a hírszerzés egyik csoportja mindvégig tudott a nő sorsáról, míg másik csoportja nem. Az eredeti csapat valójában egy önállósodott, és elszabadult titkosszolgálati egység volt, az elnök emberei, akik a Watergateben elsüllyedt Nixont is túlélték. De mi az oka mégis, hogy életben hagyják a nőt? Miért annyira fontos a személye? És mi köze lehet a lehallgatási ügy nyomán kialakult belpolitikai válságnak az első biológiai tudományos válsághoz? Ezekre a kérdésekre ekkor még nem kapunk választ.

Amikor a Szovjetunió felbomlása után az orosz levéltárakból felbukkannak a Szojuz-11 visszatérő egységének 1971 nyarán megesett tragédiája korábban titkosított jegyzőkönyvei, és ehhez az amerikai hírszerzés is hozzájut, kiderül, hogy az orosz űrhajósoknak még a világűrben megalvadt a vérük, és ez vezetett halálukhoz, majd amikor 2003 februárjában a Columbia űrrepülőgép a világűrből visszatértében megsemmisül Texas állam felett, és itt is ugyanazok a jelek mutatkoztak, hogy az űrrepülőgép légköri szétdarabolódásakor az űrhajósokon a szintén különös biokémiai folyamatok játszódtak le, nyilvánvalóvá válik, hogy az Andromédát nem pusztították el annak idején – ébrednek rá a bennfentesek utólag -, és világos lesz végre, hogy kolóniája még mindig a Föld körül kering. Az amerikai kormány vezetésével egy szupertitkos program indul: egyszer és mindenkorra meg kell semmisíteni a mutálódott mikroorganizmust, mielőtt az elárasztaná bolygónk felszínét. Ez az amerikai űrprogramra is kihat. 2010-ben végső döntés születik, amely szerint a következő év folyamán befagyasztják, majd lezárják az első űrrepülő-programot. Egy tudóscsoport ugyanakkor egy akciótervet dolgoz ki a hírszerző-közösséggel karöltve: az eredeti környezetében – az Új-Mexico-i Anthonyban, a Sweety étterem-, és motel épületegyüttesében - kell végezni az idegen életformával. Már csak valahogy az ottani ellenőrzött környezetbe, a pincerendszerbe kell csalni az intelligens szuperkolóniát. A végső akció indítását az amerikai kormány az év nyarán október második hétfőjére, a Kolumbusz-napra tűzi ki. Miután nyár végén megrendezik – a valódi múltjáról mindvégig oly ügyesen hallgató - Sally halálát, a hírszerzés a – fentebb már említett - texasi Aspermontba, egy védett házba szállítja és megkezdik felkészítését az akcióra. Ugyanakkor amatőr kutatók is bekapcsolódnak a ’nyomozásba’ a háttérben, a Newsweek fiatal kaliforniai újságírója, valamint a légierő egykori egyik főtisztje, a Vandenberg légitámaszpont egykori egyik parancsnoka, amire az ügynökség is felfigyel. Vagy leállítják, vagy bevonják őket az Albatrosz-akcióba. Az ügynökök ez utóbbi mellett döntenek: felismerik, hogy az újságíró és kislánya különleges képességekkel rendelkezik, olyanokkal, amelyekkel Sally Conover is: képesek egymással telepatikus kapcsolat létesítésére, az intellektuálisan igen fejlett idegen élőlény, az Androméda legyőzésére. Amikor ezekkel a különleges képességeikkel végre kulcsszereplők lennének, a kis csoport, a kis érzelmi közösség megbénul, mert egy valóságszimulátorban (sci-fi elem), a felkészítés során Sally váratlanul rosszul lesz. Az akciót azonban már nem lehet leállítani, azt Bill Marcus és csapata végig akarja vinni, és a csoportot minden áron összetartani. Október 12-én hajnali hat órakor, az akció kezdete előtti órában az idős nő meghal. És akkor – az utolsó pillanatokban – kiderül, hogy ki is volt ő, hogy ki volt Sally Conover! A hatás döbbenetes! A virtuális térben, a ’sötét semmiben’ fény vetül arra, hogy a nő annak idején – 1962 kora tavaszától - számos alkalommal találkozott Marilyn Monroeval, John F., és Robert Kennedyvel. Közös titkaik voltak, igen sötét hátterű környezetben. Kiderül, hogy akkoriban – miután erőszakot követtek el rajta - kényszerítették, hogy ’call girl’-nek álljon az elnök mellett, és más fiatalokat bevonva, titkos éjszakai ’összejöveteleken’ vegyen részt, ahol szexuális jellegű bűncselekményeket követtek el – valakik. Fény derül a gyermekrablás részleteire, és arra is, hogy Ed Boltonra Sally lőtt rá az étterem közepén, a válság éjszakáján. Csakhogy a gyerekrablás egészen másként esett meg, a rendőrjárőr pedig már halott volt, amikor Sally ráfogta a fegyvert…

Van egy pont a második történetemben, az Albatrosz-akcióban, ahol az eredeti cselekmény szinte már háttérbe is szorul, egy idő után minden kapcsolódó mozzanat az akkori elnökre, a testvérére és a dívára, a szőke színésznőre koncentrál, Sally Conover pedig ’vádlottból’ egy csapásra áldozattá válik. A hírszerző-akcióban részt vevő személyek rájönnek, hogy a fiatal korában pusztán csak szexuális-tárgynak tekintett nőt hosszú időn át zsarolták és sakkban tartották, majd évtizedekre eltüntették a nevadai 51-es körzetben. A gyanú - most, utólag - Washingtonra terelődik, a saját korábbi kormányaikra, és az egykori top drawerre. Az egykori és 2010-ben még élő, újra összeállt szereplők felismerik – bizonyítékra bukkanva -, hogy Monroeval annak idején, 1962-ben brentwoodi otthonában nem drogtúladagolás végzett, és még csak nem is a CIA, hanem az akkor 22 éves Sally – parancsra! Bezsarolták és megcsináltatták vele a piszkos munkát: egyszer és mindenkorra végezzen a túl sokat tudó színésznővel, öngyilkosságnak álcázva. De ki volt a titokzatos felbujtó? Egyáltalán: mit tudott Monroe? Jogos és izgalmas kérdések merülnek fel. Ezt követően a regény szereplőinek már nem nehéz utána járni, mi is állhatott az 1963-as dallasi és az 1968-as Los Angeles-i politikai színezetűnek gondolt gyilkosságok hátterében, és egy csapásra megoldódik a két Kennedy-ügy, egészen döbbenetes végeredménnyel, még a legvadabb összeesküvés-elméleteket is túlszárnyalva. Ezek után a sikeres – vagy annak tűnő – akció, amit a kislány Helen jelenléte ment meg, a mikroorganizmus elpusztításának bonyodalma után a résztvevők számára nyilvánvalóvá válik, és a nyilvánosság elöl el is hallgatják majd – a harmadik könyv végéig – ki állt a Marilyn Monroe-, és a Kennedy-testvérek elleni gyilkosságok mögött. A gyermekrablás részletei is megvilágosodnak: negyvenegy év után – az akció kezdetének pillanatában - előkerül az egykori áldozat. Az Új-Mexico-i Alamogordoból tizenkét éves korában elrabolt lány 2010-ben már ötvenhárom éves nő és 1969-től Mexicoban élt. Margaret Fenner az ügynökök előtt tárja fel legvégül a ’döglött ügy’ részleteit: éppen hogy nem Sally volt az egyik bűntárs, hanem pontosan ő volt az, aki megpróbálkozott a megmentésével, de kudarcot vallott.

A sci-fi, a trilógia második része tehát részben egy – illetve nem kifejtve egy másik további - szerencsétlen női sorsot követ végig az amerikai történelem 1960-as és 1970-es éveinek bemutatása mentén – az Androméda-törzs (Idegen) elleni szélmalom-harc frontja árnyékában - és mintegy nem mellékesen egy totálisan félreismert karaktert formál meg, egy lelkiekben sokat szenvedett, egykor ragyogóan csinos fiatal nőt, akit mindenki boldognak hitt, de a valóságban folyton erőszakot követtek el rajta, és évtizedeken át boldogtalanul élt. Erőszak és kényszerítés a Fehér Házban, erőszak és megalázás a börtönben, depresszió és beletörődés hosszú évtizedeken át…

      Folyt. köv.

  Írta: Őzse Balázs

A Wilhelm Gustloff utasszállító és üdülőhajó osztályba nem sorolható német óceánjáró volt, az „álomhajó”, amit 1936-ban és 1937-ben építettek, amely éveken át Gdynia (Gotenhafen) kikötőjében vesztegelt, és amelyet végül onnan indulva 1945-ben ért végzetes katasztrófa. Különös történet a Gustloffé. Minden idők legtöbb áldozata született tengeren, amikor elsüllyesztették. A támadó fél szovjet volt, egy S-13 jelű tengeralattjáró a román A. Marinyeszko parancsnoklása alatt.

A második világháború egyik tragikus eseményeként csaknem fél évszázadon át mélyen elhallgatták, mind német, mind szövetséges oldalon. A szövetséges oldal mégis inkább a szovjeteket jelentette, hiszen az amerikai sajtóban megjelent róla valamennyi, ahogy egy újságban világgá kürtölték egy héttel később, azután ott is lepelként borult szinte teljes csönd az esetre kis híján a hidegháború végéig. (1960-ban készült ugyan egy film róla, de keleten soha sem mutatták be. A hajót hivatalosan kevés utassal egy légitámadás során találták el.) Amikor Mihail Gorbacsov 1990-ben „A Szovjetunió Hőse” kitüntetést adományozta a román katonatisztnek, egykori tengeralattjáró parancsnoknak, a világ felszisszent, hiszen egy csapásra átrajzolódott a kép a tragédiák listáján, ami tengereken történt, és az RMS Titanic hatodik helye az áldozatokat tekintve egy hellyel lejjebb csúszott. A dobogós helyet egy háborús cselekmény következtében elsüllyedt hajó vette át egy korábbi évszázadban megesett tragédiától. Kiderült, hogy valami különös és (a többi kegyetlenkedés mellett szintén) megrázó dolog történt a Balti-tengeren öt évtizeddel korábban, akkor, amikor „az 58-as menekülési útvonalon” kilenc és fél ezer ember – katonák és civilek – vesztek hullámsírba, és fagytak meg a jéghideg tengervízben, illetve mentőcsónakokban. Sajnos – utólag - ez szinte az egyetlen tengeri katasztrófának bizonyult, ahol a mentőcsónakokban ülőket is nagyrészt hátrahagyták.

Mi történt a háború utolsó évében, milyen harci cselekmény, ami olyan sok szerencsétlen életét követelte? Miért döntött úgy Dönitz főtengernagy, majd később a Német Birodalom elnöke, hogy minden áron elhallgatják? Miért bólintott erre rá a ’túloldalon’ Sztálin? A válasz végül egyszerűnek mutatkozott: mindkét oldal szégyellte, ami történt. Azután a szovjetek kiléptek ebből a mocsárból, és vállalták a cselekményt, majd nem sokkal később az a rendszer is leáldozott. A Wilhelm Gustloff megsemmisítéséről ismét nem beszéltek, azután valaki írt egy könyvet, majd tíz évvel ezelőtt egy történész – egykori túlélő - publikált egy másikat, és a világ figyelmét ismét felkeltette az eset.

A német hajó 62 perc alatt süllyedt el, és a következő pár órában csak 564 embert húztak ki a vízből élve. Amikor a mentőhajók megteltek – félve további torpedóktól –, sietve elhagyták a helyszínt. Másnap – egy később Peter névre keresztelt, és kis híján kihűlt fiúcsecsemőn kívül – mindenkire megfagyva találtak rá a csónakokban.

Mint utóbb kiderült, több más hajó is mentett, mint például a svéd Gotland nevű teherhajó, így a végső mérleg szerint 1239 ember maradt életben a valamivel több, mint 10 ezerből…

A Hannibal hadműveletre Karl Dönitz adta ki a parancsot. Evakuálni kényszerültek kelet-Poroszország lakosságát, a gyerekeket, az anyákat, a nőket, míg a férfiakat visszatartották, hogy az utolsó töltényig harcoljanak, tartsák fel a szovjet hadigépezetet. A német lakosság félt a megtorlástól, a bosszútól, ahogy a szovjet katonák bizonyára elpusztítják őket, és a Wehrmacht valamint a haditengerészet megteremtette a menekülési lehetőséget a tengeren, a történelem téli időszakban végrehajtott legnagyobb evakuációs műveletében. Ehhez az északi kikötőkben még rendelkezésre álló utasszállítókat ha nem is hadrendbe állították, de mozgósították, vagyis kifutási lehetőséget adtak nekik a Balti-tengerre. Elsősorban a még nyugalmas Kielbe szállították a menekülőket, illetve ápolókat, 73 súlyosan sebesült katonát, még harcképeseket, 373 fiatal nőt a tengerészettől, mint segédszemélyzetet. A német hajókon, ha nem is túlnyomórészt, de harcképes katonák is utaztak tehát, ezeket minden bizonnyal hadrendbe állítani tervezték Németország területén.

1945. január 30-án futott ki az alaposan megterhelt Wilhelm Gustloff Gdyniából. Eleinte még regisztrálták a beszálló utasokat a hajón, azonban egy idő után ez lehetetlenné vált, a menekülők szó szerint özönlöttek rá, egészen addig, amíg már a folyosók is megteltek, és lépni sem lehetett. Az egyik túlélő - aki történészként vetette rá magát a témára, és egész életét erre áldozta -, Heinz Schön kutatása kerek számot mutat: 10.600-an szorongtak a hajón három kapitánnyal és egy első tiszttel, aki kapitányi beosztásban szintén beszállt a vitába, hogyan hajózzanak Kiel felé. Partközelből végül kihajóztak a nyílt tengerre, ahol érzékelve a veszélyt, amit tengeralattjárók jelenthettek, őrszemeket állítottak a fedélzet jobb oldalára. Kezdetben lassan haladtak, és a konvojból a másik utasszállító, a Hansa kivált, miután meghibásodott a motorja. Ezután csak a Löwe nevű romboló kísérte, majd az éjszaka beköszöntével az is meghibásodott, amikor a hőmérséklet -20 ̊ fokra csökkent: eljegesedett a radarja. A Gustloff üzenetet kapott, hogy aknamentesítő konvoj halad vele szemben, ezért heves vita alakult ki a kapitányok között a kivilágításával kapcsolatban. Egy időre felkapcsolták a navigációs fényeit, amely óriási hibának bizonyult, hiszen ez idő alatt fedezte fel az S-13. A Szlovinciai tengerpart magasságában haladtak, amikor a szovjet tengeralattjáró becserkészte. Nem volt nehéz dolga; a hajó bal oldalán állt támadó pozícióba, míg az őrszemek a jobb oldalon álltak, a nyílt tengert felől. Végül az S-13 három torpedót lőtt ki rá, amelyik közül egy az orrnál, egy az E fedélzeten, egy a gépház magasságában találta telibe a hajót. A Gustloff megdőlt, és az eljegesedett fedélzeten utasok százai csúsztak a vízbe. A néhány sikeresen vízre rakott mentőcsónakból a Löwe egy részét a kimenekülteknek átemelte a korlátain, majd amikor megtelt, elhajózott. Sietősen tette, mert az S-13 rá is kilőtt egy torpedót. Az aknamentesítő konvoj mentett ki még pár száz embert, majd két svéd hajó, és más naszádok. Volt olyan cirkáló, amely később meg sem állt torpedóveszély miatt. Így hagyták hátra saját honfitársaik a német lakosság menekülő és tengerre kijutó részét…

A Wilhelm Gustloff tisztán emberi okok miatt tűnt el a tenger mélyén, mialatt csaknem tízezren haltak meg háborús körülmények között, de csupán pár perc alatt. A háború volt a kiváltó oka, ami persze szégyenletes, hogy megtörténhetett, és egy portyázó tengeralattjáró diadalra ittas parancsnokának bizonyítási vágya, amely a másik ok…

Ennyi katasztrófa – repülőgépes és hajós - elemezgetése után immár kimondhatjuk, hogy minden különleges eset mögött gyakorlatilag az emberi tényező áll, azaz nem léteznek olyanok, mint tisztán „műszaki okok”, azokat is az emberek - a civilizációnk emberi agy által irányított technológiai folyamatai - hozzák létre, teremtik meg a feltételeket rá. Az időjárási körülmények oly sok baleset hátterében felbukkanva a környezethez tartoznak, azt nem befolyásolhatjuk, azonban azt is érdemes mérlegelnünk, hogy amennyiben időben ismeretekkel rendelkezünk az időjárási változásokról, kedvezőtlen fordulatairól, nem indítunk repülőgépet, hajót, vagy bármilyen más személyszállító eszközt, illetve ha mégis, megtesszük az óvintézkedéseket, elkerülő manővereket, óvatosan szállunk szembe az elemekkel, hiszen ők ítéltetnek győztesnek eleitől fogva. Tehát önmagában álló „időjárási ok” sem létezik. Roald Amundsen, a Déli-sark felfedezője is azért tűnt el Norvégia partjainál, és veszett a jégtáblák között a tengerbe, mert nem ismerte a várható időjárást, és a repülőgépe tulajdonságait, korlátait. Az eltűnt Umberto Nobile megmentése kimondatlan kötelessége volt – ő ezt érezte legbelül -, mégis ő halt meg a tengerben, míg olasz felfedező társa előkerült, és végül 50 évvel túlélte őt.

Miért is történnek hajókatasztrófák? Miért süllyednek el, robbannak fel, vagy tűnik el róluk nyomtalanul minden rajtuk tartózkodó? Hogyan kell felfognunk, mi az okuk? A túl nagy sebesség egy viharosan éjjelen? A kedvezőtlen időjárási fordulat, a dühöngő elemek, a váratlanul kemény télbe átcsapó, a tragédia előestéjéig vagy azelőtti órájáig a megtévesztően kellemes hőmérséklet, a vihar előtti túl nagy csönd? Elektromágneses vihar, azaz szokatlanul erős naptevékenység? Esetleg kalózkodás, dühöngő, elborult elmék a fedélzeten? Hozzá nem értés, a hajó tulajdonságaira vonatkozó ismeretek hiánya? Hétméteres tengeri szörnyek, amik „egyenként húzzák le az embereket”? Biztosítási csalás? Gigantománia? Mérnöki tévedések, azaz tervezési és építési hibák?

Jó kérdések! Volt olyan tengeri katasztrófa, amely iskolapéldának bizonyult, mintegy állatorvosi lóként maradt hátra a történelemben, egy (akkor még) fel nem ismert „mix” volt, amely a fentebb felsoroltak nagy részét egyesítette, és amelyről a túlélők és más tanúk, a mentésben részt vevő személyek halálukig állították a maguk igazát, vagy csak utaltak rá, hogy volt benne valami megfoghatatlan misztikum, amelyet persze akkor még meg nem érthettek. Talán körülményes és nehezen védhető kifejezések ezek, vagy talán belemagyarázások, mintegy minden áron való szenzációkeresés, de valahogyan magyarázatot kell találnunk arra, hogy miért is süllyedt el kora egyik legnagyobb tengerjárója, úgy, ahogyan az megesett. A Titanic esetében, vagy talán nagy tragédiájában ugyanúgy szerepet játszott egy tároló szekrényben elzárt, és így hozzáférhetetlen távcső, mint annak az évnek a szokásosnál jóval nagyobb hatású csillagászati eseménye, az év eleji nagy napközelség, vagy Stanley Lord kapitány közömbössége a 11 kilométerre veszteglő Californianon, amikor a horizonton álló Titanicról tanácskoztak tisztjeivel. A Titanic süllyedését nem akadályozhatta volna meg, de több utas életben maradt volna, ha ő érkezik hajójával elsőnek. Mindenesetre a Titanic tragédiája több mindenre rávilágított, leginkább a mérnöki munka hiányosságaira, a biztonság fontosságára, a méretek veszélyeire, és híres-hírhedt maradt 100 év után is, kiszorítva minden más tragédiát maga mellől. Amíg erről minden évben megemlékeztek a nyilvánosság előtt, és a sajtó számára is zsíros falat maradt, örök téma, addig a Wilhelm Gustloff tabunak számított szinte mindenhol a világban. Pedig az 1945-ös eset, még ha háborús körülmények között esett is meg, hatszor annyi áldozatot hagyott magában, vagy maga fölött, mint 1912-ben a Titanic. Az a hajó volt egyébként az ászok ásza, a legnagyobb a maga műfajában. Egy olyan úszó szálloda, vagy szórakoztató központ, amit Stanley Lord a Californianról valamiféle oldalára dőlt teherhajónak nézett…

Ez a rendhagyó fejezet összevontan a leghíresebb és egy korábbi, a legnagyobb tengeri baleset körülményiről szól tehát, és azokat végül szokatlan módon közelíti meg.

A Titanic nem önmaga áll a vádlottak padján, amikor róla beszélünk, legalább annyira egy másik hajóról is meg kell emlékeznünk. Az elmúlt évtizedekben egyébként elsősorban az egyetlen mentőhajóról beszéltek és cikkeztek világszerte, a Carpathiáról, amelyik egymaga mentett azon a hajnalon, 1912. április 15-én. Sokan azt is tudják persze, hogy volt ott még egy, amelyik nem kapott szerepet a mentésben, amelyik lekéste azt, amelyik sietve táviratozott a másiknak délnyugati irányba fordulva hajnali négy órakor: „Tudunk valamiben segíteni?” A Carpathia rádiósa azt közölte válaszul: „Semmiben. Az összes túlélőt a fedélzetre vettük.”

Talán mégis érdemes a Californianról beszélni, arról, amelyik késve érkezett. Hogy miért? Talán mert egy orwelli dráma bontakozik ki a több mint száz éves történetből.

A Californian volt a gyenge láncszem, és egészen hátborzongató, hogy miért!

Arra, hogy kiderüljön, mi is történt pontosan ezen a hajón estétől hajnalig, megközelítőleg száz évet kellett várni. A brit Lord család küzdelme, hogy a nagyapa, Stanley Lord emlékét tisztára mossák, soha sem hozta meg gyümölcsét. Milliónyi agyban a Titanic katasztrófájának (egyik) felelőse Stanley Lord hajóskapitány.

A kép hamis.

Hogy mi történt 1912 egyik hideg éjszakáján a Titanicon a csillagfényes ég alatt, azt hellyel-közel tudjuk, de hogy mi történt a Californian nevű brit hajón, azt nem.

Száz éven át hamis kép alapján ítéltünk, azt láttuk, hogy egy hajóskapitány pizsamában alszik a kabinjában, holott Lord a térképszobában heveredett le egy priccsre az egyenruhájában, és a tisztjei óránként felébresztették, hogy jelentsenek neki. Volt is mit! A „teherhajóról” adtak jelentést, amelyik a horizonton állt, és rakétákat lőtt fel. Lord felriadva mindössze annyit mondott: „Biztosan a jégveszélyre figyelmeztet.” Hajnali fél háromkor az első tiszt ismét felrázta Lordot: ”Kapitány úr! A hajó egyszerűen elpárolgott!”

…

A múlt század 10-es, 20-as és a 30-as éveinek nagy része a luxushajózás korszakaként vonult be a köztudatba. Ahogy később a repülés világában a Hindenburg 1937-es katasztrófájával (bár a 2000-es évek elején sokfelé szálltak fel ismét) befejeződött a léghajózás kora, úgy az Olympic-típusú óceánjárók utolsó példányának leselejtezésével az óceánjáró óriás luxushajók kora is. Az 1937-es év egy izgalmas és eseményekben gazdag évnek bizonyult nemzetközi és hazai szinten is. Ekkor repült több felszállással és leszállással Noonan és Earhart, és a nyár elején örökre eltűntek az óceán felett, így a Föld első sikeres körberepülésére még sokat kellett várni, majd ekkor adták át itthon a Budaörsi repülőteret a közforgalomnak, de ekkor selejtezték le az Olympicot is, hogy apró darabokra vágják szét ezt a fennmaradt leghíresebb, legjobb kényelmet szolgáló óceánjárót, kora legnagyobbját. Ebben az évben halt meg a Titanic talán leghíresebb utasa, Bruce Ismay, a White Star Line vezérigazgatója, a hajó megálmodója. Miután őt kiáltották ki (végül el nem ítélt) első számú felelősnek a tragédiában, nagy szégyenben élte le hátralévő életét. A sajtó folyton rajta élcelődött, és szó szerint támadta, lejáratta, megvetette. Így viszonyult hozzá a közvélemény is. Ennek ellenére a hajós társaság első számú vezetője maradt idős korára is.

1958-ban született meg egy akkor szélesen ismert, és bizony mára elfeledett brit film, amelynek címe: A Titanic éjszakája. Ez a dokudráma, ami Walter Lord könyvéből készült, nagyrészt a tényekre alapoz – ez mindenképp erénye. Megtudjuk belőle, hogy a Titanic, valamint a Californian előtt az óceánon azon az estén, 1912. április 14-én az American és a Baltic halad. Ezek jelentenek először jeget, és azt a Californian nevű hajó fogja. A hídon Stanley Lord találgatja, hogy miért van annyi jéghegy „Cap Race-től délre” az óceánon, és azt mondja első tisztjének: „Északon enyhe volt a tél.” Mindenesetre tudomásul veszi, és utasítja távírászát, Cyril Evansot, hogy továbbítsa a környező hajóknak a jéghegyveszélyt. Ezt az értesülést továbbította tehát a szintén brit gőzös a Titanicra, amely tőlük balra haladt. A Titanic végül hat jégjelentést kapott, amely egy része a kapitányához is eljutott. A film a hátralévő játékidejében ezt követően is az akkor rendelkezésre álló tények alapján rekonstruálja a megtörténteket. Noha film, mégis ügyesen lavírozik a játék-elemek és a valóság között, de még egyszer hangsúlyozandó, hogy a tényeket helyezi a fókuszába.

Azonban a Californian szerepéről torz képet fest, és ez vezetett később Stanley Lord kapitány halálához – emlegetik ma is élő rokonai -, hiszen Lord, aki 1912-ben még mindössze egy éve – igen fiatalon – hajózott csak kapitányi vizsgával az óceánon a Californianon, végül 1962-ben halt meg betegség következtében. Lord a Titanic süllyedése után hátralévő – egyébként meglehetősen hosszú életét - arra áldozta, hogy tisztázza magát. Ezt 1958-ban a fentebb emlegetett film okán kétszerezett erővel tette egészen halála pillanatáig, majd azután fia folytatta, és manapság unokája teszi.

Stanley Lord nem felelős a Titanicon lezajlottakért, sem azért, hogy annyian vesztek a tengerbe, és ezt persze a vizsgálat nem mondta ki a szenátusban, Washingtonban a következő hónapban, mégis a világ közvéleménye úgy reagált rá, hogy igenis az ő lelkükön – Ismayén és Lordén - szárad minden, ami akkor történt. Tehette, hiszen a sajtó és a politika egészen lehengerlő módon végső soron felelőst keresett mégis, és Ismayen kívül azt Lordban találta meg (noha el soha nem ítélték egyiküket sem).

Mit követett el a Californian kapitánya, és mit Ismay?

A válaszok már 1912-ben rendelkezésre álltak, csak éppen senki sem összegezte őket.

Egyikük sem felelős a Titanic katasztrófájában, a tengerészek és a tisztek a két hajón még annyira sem, abban viszont, hogy oly sokan ott vesztek azon a hajnalon, talán valamennyire mindenki, aki döntési és végrehajtási jogkörrel rendelkezett. Maga a White Star Line volt a bűnös, mint óriásvállalat – és talán mégsem.

Ismay a White Star-t képviselte, Lord egy másik brit hajóstársaságot, így a felelősségük valójában elaprózódott, elveszett a Titanic utolsó és egyben első útjának tragédiájában.

A Titanic és a Californian tragédiája – ilyen és olyan szerencsétlensége - a szükséges rossz volt azért, hogy a jövőben ne ismétlődhessenek meg hasonló katasztrófák.

Csak 2012-ben értettük meg, mi is zajlott le a vízen azon az éjszakán, hogy miért látott oly sok ember délibábot, vagy csak egy „oldalára dőlt teherhajó” sziluettjét, és miért vallották azt a Californian tisztjei később, hogy az a teherhajó „hajnali kettő óra húsz perckor egyszerűen elpárolgott”, pontosan akkor, amikor a Titanic kettétörve elsüllyedt.

A szívbemarkoló az egész tragédiában az – ma már tudjuk -, hogy a Californian tisztjei 1912. április 15-én mindössze 11 kilométerre a Titanictól valós időben végignézték, hogy az óceánjáró ténylegesen elsüllyed, és mégsem ismerték fel! A kapitányt, aki a térképszobában egyenruhában aludt – bár már kétszer felkeltették korábban rövid időkre – senki sem a lényegről tájékoztatta (végül), hogy valami egészen különleges dolog - katasztrófa - történik a látóhatáron, a délnyugati horizonton. Egy navigációs hiba miatt senki sem tudta, hogy a Californian 11 kilométerre vesztegel a Titanictól, amiről éjfél tájban Lord azt állította, hogy teherhajó. Csak annyit kellett volna tenni, hogy Lord és a rádiós álomba merülése után újraszámolják a pozíciójukat, a rádiós helyettese pedig miután a fülhallgatót a fejére teszi, elforgatja a készülék tekerőgombját. Ma már azt is tudjuk, hogy nem sok híja volt, hogy ezt megtegye. Azt is tudjuk, hogy azért nem tette meg, mert egyrészt gyakorlatlan volt, másodsorban pedig szégyellte volna, ha felébresztené a rádió mellet mélyen alvó Cyril Evans távírászt…

Senki sem ismerte fel, hogy azon az éjszakán a hideg levegőben úgynevezett hideg vízi délibáb keletkezik, és az megemeli a látóhatárt, ledegradálva a közelben tartózkodó hajók körvonalait, és eltorzítva azt, hamis képet fest az objektumokról. A tudomány még néhány évtizedig nem ismerte ezt a légköri jelenséget, és a Titanic süllyedésére alkalmazva is száz évvel később sikerült először bizonyítani.

Azon az éjszakán minden tengerész hamis képzeteket kergetett pozíciókról, sebességekről, távolságokról, jelzőrakéták alkalmazásáról, és nem volt szerencséjük sem.

Most merül fel (ismét), hogy mire fel áll itt a két hajó körüli kálvária összehasonlító elemzése, és talán meg is születik a válasz erre: a mentőcsónakok szerepe. Mivel azonban mindkét hajón a mentőcsónakok műszakilag rendben voltak a süllyedés pillanataiban, másra nem jutunk, mint arra, hogy feltegyünk – előbb egy, majd több - esedékes kérdést: talán a számuk nem volt elegendő? Vagy nem használták megfelelően őket? Avagy nem töltötték be a szerepük, amikor nem vettek róluk a mentőhajók tudomást? A két eset összehasonlításában fontos felismerés, hogy egyiknél szinte semmilyen szerepet nem játszott a mentőcsónakok megléte, azok műszaki állapota, a másik tragédia során csak azok játszottak szerepet. Ott, utóbbinál a hétszáz túlélő kizárólag ezeknek köszönheti az életét. A legnagyobb és a másik, a leghíresebb tengeri katasztrófában különleges – párhuzamosítható – drámai jelenetek húzódnak a mentőcsónakok körüli kálváriákban mégis. Ugyanakkor ma már több tapasztalattal rendelkezünk arra vonatkozólag, miszerint sok későbbi katasztrófában - egyik kivétel a Britannic Égei-tengeri süllyedése - a mentőcsónakokat nemigen használták, azon okból kifolyólag, hogy a hajók megsemmisülésük előtt megdőltek. A dőlés miatt a csónakok hozzáférhetetlenek lettek. A Titanic volt az egyetlen nagyobb hajó, amelyik oldalra nem dőlt, ahol ezek könnyen betölthették szerepüket.

Amikor a legnagyobb szükség lett volna egy tengerész-tiszt hajózási ismereteire és rutinjára – A Titanic borzalma éjszakáján -, épp akkor derült ki, hogy annak – Lordnak - nincs kellő tapasztalata, és bár elmarasztalni mulasztás, vagy bármilyen más kötelességszegés miatt nem lehetett – még azért sem, hogy kettős könyvelést vezetett, hogy a hajónaplóba csak átiratok kerültek egy piszkozat értékelése után -, hátra lévő élete megvetésben és bizalmatlanságban teli légkörben telt. A Gustloff utolsó útján három kapitány is szorongott a német hajó hídján, mindhárman elegendő képzettséggel, tapasztalattal, mégis szarvashibá(ka)t követtek el. A Titanic sokat látott első embere kiszolgáltatott helyzetben sodródott az utolsó pár óra eseményeiben, végül semmit sem tehetett hajója megmentésért. Az 1912-es és az 1945-ös katasztrófa közös jellemzője valójában a mentőcsónakok elégtelen száma, és a kiürítési (menekülési) tervek teljes hiánya a hajókon. Más párhuzam, illetve hasonlóság nincs a két esetben.

A Titanic végzetében, noha kizárólag emberi okok játszottak közre, elítélni senkit sem volt érdemes. 1912-ben nem volt elegendő bizonyíték az eset (megfelelő) értékelésére.

A Wilhelm Gustloff süllyedésében háborús körülményeket kell figyelembe vennünk, így – és más hatások miatt – itt is tisztán az emberi tényező játszott szerepet – még ha a tél legkeményebb napjaiban is jártak akkor a Balti-tenger sekély vizein.

A Titanic úgy előzte meg korát, mint Earhart Lockheed Electrája: egészen egyszerűen koruk félresiklott hibridjei voltak, ami járműveket a századelő, illetve az 1930-es évek mérnökei terveztek és építettek a kor színvonalán. Halálra ítélt előfutárok voltak a későbbi korszerűbb konstrukciókhoz.

A Californian kapitánya, Stanley Lord mindent előírásszerűen tett a hajóján (és bizony ezért nem ítélték el a jogi eljárások során). Azt tette, gyakorolta, amire tanították, semmi mást, viszont ezzel ítéltetett halálra több mint ezer ember…

…

Minden katasztrófa mögött – legyen az vízen, levegőben, a szárazföldön, vagy a világűrben bekövetkezett – csak és (most már bátran kijelenthető) kizárólag az ember, mint a technológiák megálmodója, kivitelezője és ura áll. A sokszor emlegetett emberi tényező áll minden katasztrófa okaként azok hátterében.

…

A Titanic Sinks Real Time c. You Tube-os video döbbenetes animáció az 1912-es tragédia 2 óra 40 percéről. Kellően valósághű egy német, 2012-ben gyártott dokumentumfilm is, A Titanic mentése.

       Vége

Írta: Őzse Balázs 2023-ban

"Emberek kerestetnek veszélyes útra. Alacsony bérek, borzasztó hideg, hosszú órák teljes sötétségben. A biztonságos visszatérés kétséges. Megbecsülés és elismerés siker esetén." - Ez volt állítólag a hirdetés szövege, amelyet egy ismert, de addig többször kudarcot vallott felfedező adott fel egy brit újságban, miután telefonos értesítést kapott egy előadása után, amelyben egyik barátja közölte vele, miszerint Amundsen éppen akkor tért vissza sikeresen a Déli-sarkról. "Scottékról semmit sem tudunk" - folytatta a minisztériumi tisztviselő.

1914 és 1916 között zajlott a több részből összeálló brit birodalmi transzatlanti expedíció Sir Ernest Henry Shackleton vezetésével a fagyos kontinensen, és drámai véget ért. Az eredeti célokból szinte semmi sem teljesült. Ugyanakkor ez a páratlanul kalandos felfedező út minden benne részt vevő számára csodának bizonyult, tekintve, hogy túlélték, legalább is az Endurance fedélzetén utazók, huszonhat ember számára. A kontinens másik oldalán mindössze hét férfi élte túl a vállalkozást, és ők is hónapokig vesztegeltek a partvidéken, mint a másik oldalon huszonketten. A pontosság kedvéért megjegyzendő, miszerint Shackleton csapata részben egy mindentől távol eső barátságtalan szigeten, az Elefánt-szigeten vesztegelve várta ki a mentőcsapatot Chiléből és Argentínából. A legnagyobb meglepetése az útnak azonban egy váratlan felfedezés volt, olyan, amilyenre valóban senki sem készült korábban: egy meglehetősen nagy sziget, a részben már betelepült Déli-Georgia belső területeit járták be Shackletonék elsőként, nyugatról keletre. Az expedíció-vezető és pár embere fedezte fel (már 1916-ban) a sziget belső tartományait.

Az expedícióban két hajó vett részt, az Endurance és az Aurora. Ez utóbbi az Antarktisz másik oldalán, a Discovery-öbölben végzett kiegészítő tevékenységet, és készletek szállítását a fagyos kontinenst átszelő fő csapatnak. Mint ahogy az első számú hajó, az Aurora is kudarcot vallott, bár feladatát részben teljesítette, ugyanakkor épségben elhajózott, és végül sikeresen kikötött Új-Zélandon, nem úgy, mint az Endurance, amelyiket a jégpáncél hosszú vajúdás után összeroppantott. A sors fintoraként az épségben megmenekült hajó néhány hónappal később eltűnt, a jég alá merült roncsot – amelyről már lemondtak – tavaly, 2022. márciusában megtalálták.

1914-ben az ottani nyáron szokatlanul messzebb húzódott északra a zajló jég, és miután Shackleton csapata belefutott a jégmezőbe, majd időről időre beékelődött a táblák közé, megpillantották a szárazföldet, egy olyan partvidéket, amelyet azelőtt senki sem látott még, ugyanakkor legalább 200 mérföldre hajóztak a kikötésre kijelölt ponttól. Ráébredtek, hogy délebbre értek a tengeren, mint előttük bárki. Nem sokkal ezt követően az Endurance végképp a jégbe szorult. A felfedezők kénytelenek voltak elhagyni a hajót, és egy jégtáblára telepedni.

Miután a jégre települtek és megindultak a legközelebbi szárazföld felé, de mégis a másik irányba, mint ami a Déli-sark felé vezetett volna, megszületett az első áldozat. A fedélzetmester macskáját kivégezték, hiszen „a szánhúzó kutyák úgyis széttépték volna”. (Az összes áldozat végül a magukkal vitt állatok közül került ki.)

Ernst Shackleton ekkor lelkesítő beszédet mondott a csalódott és döbbent tengerészeknek: „Az én felelősségem, hogy életben maradjanak, hogy mindnyájan túléljék, éppen ezért nem lehetek érzelgős. Ha az lennék, meghalnának, megfagynának, megőrülnének. Láttam már ilyet, és annyi pont elég volt. Tegnap találtam a hóba kidobva egy verseskötetet: Robert Browning. Eszembe jutott róla az egyik verse, a Kilátások című. ’Hirtelen a legrosszabból a legjobb lesz, annak, ki mer’. Vezéreljen minket is ez, uraim!”

Az ekkor indult mentőakció – saját maguk mentése – a mai napig páratlan a történelemben, a legkeményebb küzdelem, amit egy csapat egy éven át végzett egy még felfedezetlen tájon a tengeren, majd két szigeten, és amely során végső soron egy mentőcsónak jelentette eleinte a szállást, majd később ugyanez a lélekvesztő a nyílt óceánon száz évre rekordot állított fel a leghosszabb megtett nyílt vízi úttal, míg össze nem tört Déli-Georgia zátonyain.

A hajó hosszú vajúdás – 10 hónap - után tört össze és süllyedt el, miután minden létfontosságú eszközt kimentettek róla. Frank Worsley, a hajó kapitánya feljegyzései szerint a süllyedés a déli szélesség 68°39'30.0", nyugati hosszúság 52°26'30.0" koordinátákon történt 1915. november 21-én, több mint 15 hónappal az útra kelésük után. Nyilvánvalóvá vált, hogy az expedíciónak befellegzett, és hogy ezután tényleg „a túlélés a tét”.

„Ha nem sikerült volna partra szállni, visszatért volna Déli-Georgiára, még a tél előtt. Feltételezhetően úgy döntött, hogy mégis ott tartja az Enduranceot.” – Ezt közölte Mrs. Shakletonnal az admiralitás egyik tisztviselője otthon, sok ezer mérfölddel északabbra, Londonban, pontosan azokban a napokban, amikor a hajó sorsa megpecsételődött. Később felmerült, hogy mentőexpedíciót szerveznek, ezzel azonban támogatás hiányában – hiszen zajlott az I. világháború - még vártak. Akik aggódtak a „fehérkülönítményért” – ahogy Shackleton nevezte magukat – abban reménykedtek, hogy a jégben telel át a „fehérhadjárat”, egy részük a tengeren, egy részük a sarkvidéken, benn a kontinensen.

Az Endurance utasai azonban partra sem tudtak szállni, a hajó 1915. január 19-én valóban a jég fogságába esett, majd tíz havi sodródás után elsüllyedt. Utasai úszó jégtáblákon vertek tábort, összesen hármat, és csak 1916 áprilisára sikerült mentőcsónakokkal elvergődniük a hajózási útvonalaktól távoli Elefánt-szigetre, ahol elsőként szálltak partra. Az expedíció vezetője egy Blackborow nevű és már beteg, de felettébb hűséges, munkára kész fiatal matrózt utasított, hogy első emberként ő szálljon ki a sziget partján, beírva magát a történelembe. „Igenis, főnök! Köszönöm, főnök!” – zihálta a szinte magatehetetlen férfi, ahogy a mentőcsónak oldalán át a partra lökték.

Shackleton pár napos veszteglés után innen öt emberrel és egy alig hatméteres mentőcsónakban – az átalakított és megerősített James Cairdban - indult segítségért. A legnagyobb mentőcsónak, a James Caird tizenkét nap alatt küzdötte át magát a jégzajláson, majd a viharvert tengeren, és szinte már csupán roncsként vergődött Déli-Georgia délkeleti partjaira.

Odahaza eközben az illetékes minisztérium bizottságot (Transzatlanti Mentőexpedíció Bizottság) alakított, hogy a lehetőségeket megvitassák, azonban a miniszterelnökig nem jutott el az érdeklődés, és így támogatottság – legfőképpen anyagi - hiányában egy mentőcsapat indításának megszervezésének kérdése tovább hánykolódott a bürokrácia útvesztőiben, vagy el sem jutott oda. A kiteljesedő és elhúzódó világháború prioritást élvezett…

Napokkal később végül három ember kelt át a hegyeken a sziget északnyugati szélére, hogy segítséget vigyen a sziget átellenes oldalán zátonyok közt ragadt három társuknak, először nekik.

A nemzetközi mentőcsapat többszöri kísérletre – még Uruguay is adott hajót, Instituto de Pesca néven - augusztus 30-án ért vissza az Elefánt-szigetre a chilei Yelcho nevű vontatógőzössel, és mind a 22 ottrekedt emberre épségben találtak rá. A Birodalmi Transzatlanti Expedíció 635 napig volt végül a jég fogságában.

Shackleton sokáig nem tért vissza a hatodik kontinensre. Egy újabb kutatóutat szervezve 1922. január 5-én halt meg szívrohamban Grytvikenben, az 1914-es expedíció kiindulópontján. Itt is temették el, majd 2011-ben helyettesét, Frank Wild hamvait is itt helyezték el, a sírja közvetlen közelében.

Több alkalommal, mint 2019-ben is, sikertelenül kísérelték meg fellelni a híres hajó roncsát a tenger fenekén, majd 2022 elején ismételten útnak indult a kutató csapat egy alapítványi keretből finanszírozva az utat a Falkland-szigetekről.

Az Agulhas nevű kutatóhajóról egy tengeralattjáró végül robotkamerákkal fellelte az Endurance roncsát, amely óriási sikernek számított. A hajó egyben fekszik háromezer méter mélyen, az árbocai ledőltek ugyan, és az orr-rész sérült, a faanyag azonban nem károsodott, tekintve, hogy nem élnek fát lebontó szervezetek az Antarktisz környékén a tengervízben. A hajó műemlék, belőle semmilyen tárgyat nem hoztak fel. Hazatérve a csapat megállt Déli-Georgián, és éppen a felfedező halálának 100. évfordulóját követő napok egyikén ellátogatott a sírjához.

Ez a brit tengerész rendkívül tapasztalt, tehetséges és remek vezető volt. Elszántsága és mindenek feletti kitartása a válságos helyzetekben – utólag visszatekintve – teljes és kiváló életművet hozott létre.

A tengerész és felfedező könyvet írt élményeiről Dél – Az Endurance hajótöröttjei címmel, illetve egy másikban is sokat foglalkozik az úttal. Ennek címe: Az Antarktisz szívében.

Shackleton emlékét méltatlanul elfeledték, majd a 20. század második felében ismét rátaláltak; manapság követendő példaként állítják tevékenységét az utókor elé, és módszereit tanítja a vezetéselmélet- és válságmenedzsment-tudomány.

 Vége

   Írta: Őzse Balázs 2023-ban

 Forrás és idézetek: Shackleton (film) 2002, angol életrajzi dráma

Nagy érdeklődést és megfoghatatlan izgalmat váltott ki 2014-ben a világ közvéleményében, amikor kanadai régészek és tengerészek szeptember 7-én fellelték Franklin brit felfedező egyik elveszett hajóját, az Erebust a Viktória-sziget közelében. Akkor még nem tudhatták a tudósok, hogy melyik hajó az, a több mint másfél évszázaddal korábban elveszett kettő közül, Stephen Harper konzervatív kanadai kormányfő ugyanakkor büszkén jelentette be az országa parlamentjének a már biztos tényt, amivel még egy nagy lépést tett a megoldás felé a tudomány – az egyetemes, vagy másképp globális - azon az úton, amely az egyik legrejtélyesebb hajó-eltűnést övezte szinte végtelen hosszú időn át. Amikor két évvel később a másikat is fellelték, a Terrort, összeállt a kép a korabeli útról. Ma így már sokat tudunk Franklinék utazásáról, utolsó éveikről – persze koránt sem minden mozaik került elő a kirakósból.

Franklin expedíciója nem óceánokat érintett, nem is közforgalmú tengereket, hanem egy kontinens belsejét a belőle kivezető úttal, hiszen felfedező út volt, ezért keltett nagy érdeklődést a 19. század közepén. A cél akkor az északnyugati-átjáró végighajózása volt. Ez a briteknek, az admiralitásnak a tragédia miatt akkor még nem sikerülhetett.

Viszont más utak is érdeklődést váltottak/váltanak ki, még akkor is, ha kereskedelmi célúak, hiszen azok a hajók szállítanak valamit, van hasznos terhük, amit várnak valahol. Ha még utasaik is vannak, és azok (vagy azok között vannak) híres közéleti személyiségek, még inkább garantált a figyelem, a világ figyelme. Amennyiben a hajójuk egyedi, méretével, tulajdonságaival kiemelkedik a korábbiak közül és vadonatúj is egyben, garantált a médiafigyelem. A legnagyobbnak, leggyorsabbnak épített tenger-, és óceánjáró hajókat irigykedő tekintetek kísérik, amikor kisiklanak a végtelen víztükörre, hogy ott valamilyen rekordot állítsanak fel. Ilyennek bizonyult a Titanic útja is, az első az óceánon. A Titanic rekordot állított fel, a legtöbb halálos áldozattal járó nyílt vízi katasztrófa virtuális díját tűzhetjük emléke mellé. Bár az észt Estonia komphajó balesetében körülbelül harmad annyian haltak meg nyolc évtizeddel később, mégis a Titanic atlanti-óceáni első átkelése maradt híresebb, és a Mary Celestét is kiszorítja, akármennyire különleges is az esete, ahol mindössze tízen tűntek el örökre, viszont ők kifejezetten rejtélyes módon. Hogy egészen pontosan mi módon, azt persze nem tudjuk, és nem is fogjuk megismerni talán soha sem.

Más hajók is tűntek el, vagy a legénységük, utasaik váltak köddé örökre. Százszámra szenvednek balesetet hajók a világ vizein évente, ahol biztosan eltűnik egy-egy matróz, avagy utas. Ilyen esetekről filmek is készülnek. Ezen esetek egy jókora része kalózkodásra vezethető vissza, vagy biztosítási csalások állnak mögöttük, vagy egyszerű gyilkosságok. Nem nehéz egy hajóról eltüntetni egy utast, csupán vízbe kell lökni. Én is hajóztam már az Égei-, a Földközi-, valamint a Balti-tengeren, és mindig lenyűgözött a hajó „bólogatása”, ahogy a hánykolódó tengeren viselkedik, vagy csupán rezzenéstelenül siklik a sima vízen. Ez utóbbinak is van szépsége. Fenn északon, Nynäshamn kikötőjébe tartva döbbentem rá pár éve egy viharos napon, hogy mennyire kevés választja el az utazót a sétafedélzeten való álldogálás és a vízbe csúszás, vagy zuhanás között. Bizony nem sok kell hozzá, és sehol egy teremtett lélek a közelben, aki látná, hogy mi történik egy szerencsétlennel. Néha-néha olvasni róla, hogy itt-ott emberek tűnnek el a nyílt vízen, ami legutóbb a Csendes-óceánon történt meg egy női utassal, útban Hawaiiról Új-Zélandra. A fedélzeti kamerák semmit sem rögzítettek akkor.

A technikai felszereltségében szinte páratlan Titanic megelőzte korát, és ugyan ezzel lehet vitatkozni, de valamiben biztosan első volt: a gigantomániában nyújtott nagyot, és az is lett a veszte. A rádiózás és a rádiótáviratok ugyan elterjedtek már, de történetének idején épp nem volt repülőgépes mentés még, nem működtek filmfelvevő kamerák, hangrögzítők, nem készült egyetlen fénykép sem, csupán az élőszóban előadottak adtak irányt arra, hogy mi történt, vagy mi miért történt vele. Mégis, el kellett telni egy évszázadnak ahhoz, hogy a legfontosabb kirakós-darabok a helyükre kerüljenek. Ma már tudjuk azt például, miért uralkodtak olyan időjárási körülmények ott a Labrador-áramlatban aznap éjjel, és mi okozta a szokatlan és még értelmezhetetlen légköri jelenségeket, ami miatt Fleet szolgálatos matróz nem fedezhette fel idejekorán a jéghegyet.

A Titanic tragédiája izgalmas történet, főleg akkor, ha számba veszünk mindent, ami azzal az éjszakával kapcsolatos, és kiterjesztjük az ismereteinket a korábban történtekre is. A dráma Southamptonban kezdődött, amikor a White Star Line vezetői kirúgattak egy tisztet alkoholizmusa miatt, és olyan gyorsan szerelték le, hogy egy tároló szekrény kulcs a zsebében maradt. Abban a szekrényben lapultak a távcsövek, amiket az őrszemek használhattak volna. A sors fintora, hogy azok nem értek volna semmit: a jéghegy „láthatatlan” volt. A Titanic katasztrófája körüli „misztikum” az azóta eltelt évtizedek alatt lassan-lassan feloldódott, és ma már nem rejtély, csupán egy izgalmas történet.

De a Joyita rejtélye 1955-ből az egyik legizgalmasabb mind közül, talán csak az amerikai kereskedelmi vitorláshajó, a Mary Celeste 1872-es „szellemhajóvá válása” ér fel vele.

A Joyita-rejtélyt a mai napig nem sikerült megfejteni, így nevezik a csendes-óceáni Mary Celestének is, de emlegették a „Csendes-óceán Erebusának, vagy Terrorának” is, hiszen ugyanazt szenvedte el, mint azok a hajók, leginkább azonban a másik kisméretű kereskedelmi hajóhoz hasonlítják, ami az egyik atlanti-óceáni átkelésével vált szenzációvá, azzal a különbséggel, hogy a brit Joyita egy időre el is veszett, míg a Mary Celeste ott sodródott üresen is, ahol számítottak rá.

Egy orvosi táska, véres kötszerek, egy napárnyékoló ponyva, valamint a hajó legmélyebb pontján egy kés – ennyi maradt hátra a hajón -, a huszonöt embernek – akikből tizenhat a személyzethez tartozott – nyoma veszett.

A rejtély 1955. október 6-án kezdődött, amikor a szállítóhajó már napok óta nem ért kikötőbe, és az Új-Zélandi légierő a tengerészettel együtt megindította a keresését. Néhány nap alatt 260 ezer négyzetkilométernyi területet kutattak át eredmény nélkül. Néhány héttel később, novemberben Gerald Douglas, a Tuvalu nevű hajó kapitánya megpillantott valamit az egyik atoll közelében a vízen, és hamarosan rádión értesítette a parti őrséget és a Degei nevű ellátóhajót. Olyasmi bukkant elő, amire már nem számított senki: a hajó lehetetlen szögben félig elsüllyedve ott hánykolódott a hullámok között, több száz mérföldre az útvonalától, és ami a legkülönösebb, hogy teljesen üres volt, a rakománynak és 25 embernek semmi nyoma sem volt rajta…

Gerald Douglas a hajó gyors átvizsgálása után november 10-én délben rádiótáviratot küldött a Tuvaluról:

            „Joyitát megtaláltuk, félig elsüllyedve. Helyzete déli szélesség 14̊ 42, keleti hosszúság 179̊ 45… hajónaplót, vagy üzenetet nem találtunk.”

Miután a Degei pár óra múlva kiért mellé, bevontatta az egyik közeli kikötőbe, Vanua Levuba.

A hajó valóban üres volt, és a szemle során valóban érdekes nyomokat találtak. Megállapították, hogy a rádiót utoljára 2182 kHz-re, a nemzetközi tengeri rádiótelefon segélycsatornára hangolták. A fedélzeten lévő elektromos órák rejtélyes módon 10:25-kor megálltak, azonban hogy melyik napon az eltelt harminchét közül, azt nem lehetett megállapítani. de ami arra utalt, hogy éjszaka történt valami különös dolog a hajóval, amely az órákat is megállította, az a lámpák billenő kapcsolójának ON helyzetbe rögzült állása volt. Látványos külső behatás is érte a Joyitát: a bal oldalán erősen deformálódott a hajópalánk, és a felépítmény bal oldala is olyannyira sérült, hogy egy része hiányzott. Aki akkor megszemlélte, óriáshullámra következtetett. A dolgok azonban nem bizonyultak ennyire egyszerűnek, és ezt a következő napok és hónapok történései bizonyították.

A hajó üzemeltetője, Thomas Henry Miller korvettkapitány kifejezetten tapasztalt tengerészként és brit emberként nem sokkal korábban bérelte ki a hajót egy honolului nőtől. A hajó amerikai volt, 1931-ben építették óceánjáró luxusjachtnak, és már kezdetben kísértette a sorsát. A fedélzetén halt meg egy hollywoodi színésznő, a hajó első tulajdonosának szeretője, és hogy baleset vagy öngyilkosság történt, soha sem derült ki. Az 1941-es japán támadás után akkori tulajdonosától az amerikai haditengerészet elkobozta, és kikötői őrhajónak rendelte Pearl Harbourba, így egy ideig ott szolgált. 1946-ban zátonyra futott, és a tengerészet megvált tőle. Amikor újrapalánkozták, 13 centi vastag tömbökben 18 köbméter parafát ácsoltak bele, alkalmassá téve halászhajónak, egyben elsüllyeszthetetlenné is tették. 1953-ban egy svéd-amerikai nő, egy hawaii egyetemi tanár szerezte meg, majd két héttel később bérelte ki tőle Miller.

Miller mind inkább eladósodott; egyik útja után a raktérben tárolt halak romlásnak indultak, és csak olcsón tudott túladni rajtuk. A hajó állapota is sok kívánnivalót hagyott maga után, elhanyagoltnak hatott. Az amerikai hatóságok néhány engedélyét visszavonták, illetve fontosabb papírjait elkobozták, egyben megtiltották rajta a személyszállítást. A brit tengerész a hónapok előrehaladtával adósságspirálba került, és azt tervezte, hogy Honoluluba megy szerencsét próbálni, azonban addig is szüksége volt megbízásra. Szó szerint éhezett, amikor sikerült egy utat végre elnyernie, 4 tonna rakomány szállítására oda-vissza a Tokelau-szigetek-i Fakaofo atollra. Akkoriban nehéz volt az eljutás távoli kicsiny szigetekre az óceán ezen részén. Fakaofo egyetlen kórházában elfogytak a gyógyszerek, orvosokból is hiány volt, és megbíztak egy hidroplánt, hogy szállítson sürgősséggel a szigetre ellátmányt, azonban a jármű megsérült, és kényszerleszállást kellett végrehajtania, ami során törzsét felhasította a korall. Fakaofón 1955 őszén válságközeli állapotok uralkodtak.

Pearless, a Tokelau-szigetek közigazgatási vezetője támogatta Miller útját, és tervbe vette, hogy vele megy. Amikor híre ment, hogy indul egy „járat” Fakaofora, még jó pár ember jelentkezett utasnak, köztük egy 4 gyermekes család, azonban a kereskedelmi hajó személyszállításra továbbra sem kapott engedélyt. Ezt Miller úgy oldotta meg, hogy az utasokat bevette a személyzet tagjainak, így hamarosan sorra a „gépész”, „rakományfelügyelő”, „rakodó” megnevezések sorakoztak a menetlevélen. Azonban a szabályok szerint mindig kellett legalább egy amerikainak is lennie a fedélzeten, bárhová is indult a hajó, ezért Miller felkutatott egy amerikai tengerészt, „Jah-kapitányt”, és szerződtette a férfit, mint első tisztet. A hajóra más tisztviselők is jelentkeztek, akik nagy mennyiségű készpénzt vittek magukkal. Közvetlenül indulás előtt egy érdekes dolog történt: hitelből Miller még 1200 liter dízelolajat rendelt a hajóra, valamint tízszeres mennyiségű élelmiszer tartalékot. A későbbi számítások szerint a hordókban tároltakkal együtt a hajó akár Hawaiig is elért volna.

A Joyita október 2-án délben futott ki Apia kikötőjéből, majd pár száz méter után lelassult, megállt és sodródni kezdett. A hajóból – ahogy a sziget kormányzója a háza ablakából látta – fekete füstpamacs szállt fel. Amikor a kormánytisztviselők intézkedtek volna, hogy leszállítsák róla a fontosabb embereket, azt látták, hogy azok maguktól is visszatérnek a kikötőbe. Az utasok elmondása szerint a bal oldali motorral van valami baj, és azt Millerék szét is szerelték. Egy Reiche nevű helyi vállalkozó a hajóra ment és közölte Millerrel, hogy ne menjen tovább, amíg a motorhibát meg nem oldotta. Miller ígéretet tett a sikeres javításra, majd félve az amerikai hatóságok reakciójától, hogy azok felfedezik a csalást, visszarendelte az utasokat, és ugyan félerővel dolgozó motorral, de október 3-án hajnalban elhagyta Szamoát.

A legénységet és az utasokat ekkor látták utoljára.

Ami a legszembetűnőbbnek bizonyult, hogy minden könnyen összeszedhető felszerelés hiányzott a hajóról; például hiányzott a hajónapló, a szextáns, a mechanikus kronométer és egyéb navigációs berendezések, valamint Miller lőfegyvere is. Ami elgondolkodtató, hogy a nehezebben mozdíthatók is: a teljes rakomány a beépített szalonbútorokkal együtt, minden olyasmi, aminek van valamennyi értéke. Ponyva, pár matrac, egy törött kés, egy játék gumilabda és egy orvosi táska a tartalmával hátramaradt.

A következő év februárjában Apiában bizonyos Cascark bíró elnökletével összeült a bíróság, hogy tisztázza, mi történt a kereskedelmi hajóval. Sok tényt figyelmen kívül hagytak, köztük az orvosi táskát, benne egy rozsdás sztetoszkóppal, sebvarró tűvel, cérnákkal, és négy tekercsnyi véres kötszerrel, amit a lefolyóban megakadva leltek fel. A meghallgatások kimerítőek voltak: akkori szemtanúkat sorakoztattak fel, akik vagy az első kifutás napján tapasztaltak valami fontosnak bizonyulót, vagy látták a második, végső indulási kísérletet. Von Reiche cégvezető elmondta, hogy amikor felhajtottak a fedélzeten egy pohárka italt, Millert is kínálták, ő azonban elutasította, hangsúlyozva, miszerint a hajón soha sem iszik. A tanú kitért a motoros mentőcsónak hiányára is, arra, hogy csak a mentőtutajok voltak ott. Miller ekkor említette, hogy két hasonló úttal kifizeti az adósságait, és azután elhajózik Honoluluba.

Beidézték a szamoai Apia Rádió egyik munkatársát is, aki elmondta, hogy javasolta Millernek a rádióüzeneteik továbbítását a rádió hullámhosszán keresztül, naponta kétszer, amelyet Miller nem kívánt igénybe venni. Javasolta még a hajórádió kipróbálását, amit a kapitány végül nem tett meg. Felmerült, hogy ha ez megtörténik, idejében kiderül egy műszaki hiba, hogy az elektromos rendszer egyik vezetékében szakadás volt, és amit a rákent festék eltakart. Emiatt nem adhatott le vészjelet a Joyita, illetve a hatósugara a baleset bekövetkeztekor 3 kilométerre korlátozódott.

A baleset minden bizonnyal éjszaka történt. Vízbetörés történt, ami miatt segédszivattyút szereltek be a fenékre a két motor közé. A bal oldali főgép tengelykapcsolója továbbra is szét volt szerelve, mint az induláskor, azaz a műszaki hiba nem oldódott meg a megtett út alatt sem. A szivattyú végül üzembe sem lett helyezve, csupán matracokat fektettek oda, megakadályozandó a teljes elárasztást. Hogy ezután a hajón utazók fellázadtak volna a tisztek ellen, arra még az előző év végén következtettek a sajtóban. Erre utalt a véres kötszerek halmaza. Nyilvánvaló volt, hogy valaki megsérült, és az Miller kellett legyen, máskülönben nem hagyták volna el az elsüllyeszthetetlen hajót az emberek. Hogy óriáshullám tarolta volna le a fedélzetet, és emiatt került volna vízbe a 25 ember, az valószínűtlennek hatott. Legalább egy embernek a fedélzeten lett volna mibe megkapaszkodnia, a hajó belsejében volt erre hely.

A bíróság látott reményt arra, hogy a környező száz és száz lakatlan sziget egyikén lehetnek túlélők, bár rá kevés remény mutatkozott.

1958-ban a mindentől távoli Henderson szigeten egy barlangban csontvázakat találtak. A szenzáció ismét elárasztotta a sajtót. A mendemondák megelőzésére azt kérték a hatóságoktól, hogy a hat maradványt szállítsák Londonba vizsgálatra, de ebből semmi sem lett. Az antropológusok úgy vélték, polinéziai bennszülöttek földi maradványai leltek, és nem a Joyita utasaira. A több ezer mérföldes távolság is a szigetre vetődés elmélete ellen szólt.

A Joyitát új tulajdonosa rendbe hozta, és hajózásra ismét alkalmassá tette 1958 őszére. Amikor egy útja során a hajó korallra futott, megint javításra vitték, majd ismét megfeneklett. Egyik útja során történt egy különös eset. Hirtelen vízbetörést tapasztaltak rajta, majd amikor bekapcsolták a szivattyúkat, a víz még gyorsabban árasztotta el a hajótestet. Rájöttek, miszerint a szivattyúkat eleve fordítva szerelték be a hajóba, és ez játszhatott szerepet a tragikus fakaofoi útjának egyik éjszakáján is, és ezt a következő években nem fedezte fel senki. Innen már nyilvánvaló lett, hogy a Joyita sorsa a végzetes út előtt megpecsételődött.

A Fiji Times and Herald más elméletekkel is szolgált. Mint Amelia Earhart körülbelül azon a környéken megesett utolsó repülős útja után, most is előkerültek a szenzációs teóriák. Most is japánok kerültek a fókuszba. Ezek egyike szerint japán halászhajók gázolták le az amerikai hajót, és ezt bizonyította – szerintük – a fedélzet legmélyebb pontján fellelt „Made in Japan” feliratú kés is, csakhogy a kés törött volt, és kiderült, egy takarítás során került korábban a hajóra. A japán letámadásos változat magyarázná a sérült palánkot, valamint sokak szerint voltak tagjaik között kalózkodásra hajlamos személyek, sőt, egyes japánoknak, elsősorban katonáknak még a világháború sem ért véget. Bizonyított, hogy egykori japán katonák húzódtak vissza egy-egy lakatlan szigetre, hogy onnan lesből támadjanak, sőt, még tengeralattjárójuk is volt. Az utolsó japán katona egyébként 1974-ben adta meg magát. Ez volt a másik japánokat vádoló elképzelés, ugyanakkor az elmélet magyarázatot adna arra, hogy hogyan tűntek el még a szalonbútorok is a fedélzetről a rakomány mellett.

Képbe keveredtek a szovjetek is az atomtengeralattjáróikkal. Ma már megmosolyogtató, de abban a hidegháborús világban, annak is a legkeményebb szakaszában tömegek hittek a szovjetek ilyetén gaztetteiben.

Akadt még egy elképzelés, és ez is sokáig tartotta magát, sőt, elvileg ma elgondolva sem lehetetlen, jól megállja a helyét. Közismert volt a kapitány vágyakozása Hawaiira, hogy ott feleségül vegye szerelmét, és új életet kezdjen. Erre erősít rá az a tény, hogy alapellátmányból jóval többet vitt magával a hajó a fakaofói útra, mint az indokolt lett volna. Természetesen ezt sem bizonyítja semmi.

Ami biztos, hogy a hajó október 3-át követően viharba került, úgy, hogy félerővel járt a motorja, és műszakilag meglehetősen lerobbant volt egy korábbi, 5 hónapos veszteglés és magára hagyottság után. A vihart a fedélzeten túlélték, amire a szakavatott módon felcsomózott napvédő, vagy esővízgyűjtő ponyva utalt. Hogy a kormánymű lánca is eltört, arra mutatott, miszerint a hullámok oldalba kapták a hajót, miután leállt a tengeren.

Soha semmi sehol nem került elő a hajó készleteiből, egyetlen emberről sem hallottak többé, egyetlen segélykérést sem regisztráltak a vészfrekvencián, még a tutajok sem kerültek elő.

Mint írtam, az MV Joyitát később megjavították és 1958-ban ismét üzembe helyezték, de több balesetet élt át ezután is, ezek miatt végül végérvényesen kivonták a forgalomból.

Az egyik utas, Pearless tokelaui önkormányzati képviselő unokatestvére 2012-ben könyvet írt a rejtélyről, amelyben azt állítja, hogy megoldást talált, hogy az egész mögött Miller kapitány állt, ő akart eltűnni, és ezért kész volt feláldozni két tucat embert. Ezt a teóriát mások bizonyíték hiányában elvetik.

Az eltűnt legénység és utasok tiszteletére Szamoán és a Fakaofo-szigeten emlékköveket emeltek.

   Vége

 Írta: Őzse Balázs 2023-ban

           Felhasznált irodalom és idézetek: John Harris: Nyomtalanul, 1981