részletek
...Helen megilletődötten köszönt a többieknek, majd mind határozottabban öltött gondolatot.
• Tudjátok, mi ez itt velem?
• Nem tudjuk – mondta Esther Mastretta, és Helenhez húzódott.
• Ez a plüss pingvinem. Mindig velem van. Szeretem őt.
• És ő szeret téged?
Egyszerre Helen látni kezdte a többieket. Arcokat látott, homályos körvonalakat. Leginkább egy távolabbit nézett.
• Húh, az a néni Marilyn?
• Igen – mondta Marilyn Monroe körvonala, és nagyobb lett Helen szemeiben. De nem került közelebb. Tartózkodónak tűnt. – Tudod, nekem is volt gyermekem, de elvették tőlem.
• Soha sem láttad?
• Soha. És nagyon hiányzott mindig.
• Biztos szeretted volna.
• Most is szeretem.
• És te ki is vagy? – fordult másfelé a kislány apja körvonalaiban. Ahhoz szólt a virtuális térben, aki az előbb gondolt rá.
• Én Margaret vagyok.
• Miért van ilyen széles kalapod? Csúnya.
• Hozzám tartozik. Így ismernek. Különben én sem szeretem.
• Te neked van kicsid?
• Nincs. Nem született.
• Miért nem?
• Azt nem tudom elmagyarázni neked, kicsi lány.
• Nem lehetett?
• Nekem sem és Sallynek sem.
Helen közelebb került Sally Conover sziluettjéhez, azután szinte belesimult. A két arc gondolata szinte összeért.
• De te mégis szereted a gyerekeket. Téged láttalak ám meg először. Apa mellett álltál.
• A vonaton?
• Ühüm. Te szereted apát. De te nem szeretheted!... Mert... mert őt anya szereti.
• Tudom – nevetett fel Sally gondolata. – Tudom, kis virágszál. Szeretni is kell egymást nekik.
• Akkor te miért szereted apát?
• Jaj, hát én máshogy szeretem.
• Biztos?
• Persze, gyöngyvirág!
• De, hogyan?
• Egy közös cél érdekében szeretem.
• Micsoda? Nem értem.
• Amiért itt vagyunk.
• Jó. Hát... szeretlek titeket, de csak ha apa is akarja.
Gordon La Rue virtuális arca sírt, ahogy közelebb fonta magát lánya aurájához. Összesimították orraikat gondolatban, sorra, az összes jelenlévő. Helen boldogan tekintett fel a mosolygó arcokra és egyszerre felnyújtotta karjait. Mindannyian felismerték, hogy mit tart boldogan bennük. Egy fekete-fehér plüss állatka, egy Adélie-pingvin jelent meg virtuális szemeik előtt.
• Jó veletek. A játékom is szeret titeket.
Ekkor hullámozni kezdett a kép és furcsa dolog történt. Előbb Helen La Rue érezte meg, hogy változik a hangulat, de nem voltak rá szavai. Csak állt, és meredten nézte az előtte hullámzó sötét szálakat, filamenteket. Egyszerre csak ott voltak. Aztán azok csillogni kezdtek, és csavarodtak, pörögtek. Hideg lett, mind hidegebb, fájdalom érzete lebegett. Sötétedni kezdett.
• Félek – gondolta Helen La Rue, és próbált mindannyiukba egyszerre belesimulni.
• Itt van – gondolták mind, egyszerre. – Ő nem szeret minket.
• Hát, akkor menjen innen! – kiáltotta gondolatban a kislány.
A körülöttük úszó sötét csíkok, szalagok szétszakadtak és apró kristályokra estek szét. Mind több kis hatszögű alakzat pörgött el előttük, majd kivált egy a milliónyi közül és bukdácsolni, rázkódni kezdett. Kitágult a tér, csillagok ezrei, milliói látszottak, aztán a látvány meglódult. Csillagok trilliárdjai száguldottak át az űrön, fénykévék szabdalták a végtelen teret.
A hatszögű alakzat, a kristály ott lebegett előttük, azután nagyobb lett, és kisebbekre esett szét, remegve pattantak ki mindből újabbak és újabbak. Növekedett mindegyik, egyre nagyobbra és nagyobbra. Kezdett egy alak formálódni, egy kéz látszott, azután egy másik, majd egy fej körvonalai bugyogtak elő a semmiből.
Helen La Rue magához szorította plüss pingvinjét. Mindannyian a lány köré gyűltek, próbáltak összeolvadni vele. Féltek. Helen gondolata dühödt erővel robbant ki mindenfelé.
• Menj innen! Menj innen!
Mindannyian döbbenten nézték a női alakot, ahogy előbukkan a feketeségből előttük. A női sziluett vérpiros volt, majd fakulni kezdett. Gordon La Rue izgatottan közölte:
• Az Androméda!
Hirtelen a kislány énekelni kezdett:
• …Marinak van barija, hófehér a gyapja, bárhová megy Marika, követi a barika, soha el nem hagyja…
Mindannyian Helent érezték, ahogy fél, ahogy remeg, majd Gordon kétségbeesve nézett fel Sally csalódott szemeibe:
• Nem fog sikerülni!
Sally Conover szemeiben félelem és pánik látszott, aztán egy töredék pillanat alatt fény gyúlt benne, szinte szikrázott. Ezzel egy időben óriásira nyílt és egyenesen Gordont vette célba:
• Tudom, hol hallottam ezt a gyerekdalt!
Sally ekkor szinte kiemelkedett közülük, és virtuális kezeit a magasba emelte. Látszott, hogy erősen koncentrál, vagy emlékezik valamire. Helen La Rue megszeppenve nézett fel Sally körvonalaira.
• A városban hallottam! Azon az estén! – sóhajtott gondolatban Sally, azután mind nagyobbra nyitotta virtuális száját. – Lynda, Lynda Dallek! – ordította. – Őrá eddig nem gondoltam!
A szikrázó kristályokból felépülő nő már hatalmas volt. Éjfekete szemeivel őket vette célba. Nem volt benne más, mint a végtelen világűr semmije, és a győzelem ereje.
• Megölted a fiamat, te szemét!
Egy ismeretlen hang, egy soha nem érzett gondolat uralta el a teret. Visszahangzott mindenhol, mindannyiuk agyában.
Az ismeretlen női alak megremegett.
Ismét erős gondolathullám indult.
• Te szajha! Elvetted tőlem Herbertet!
Oldalt egy gyűlölettel teli tekintet bukkant fel, egy fiatal, szőke, hullámos hajú nő arca. Egyenesen az Andromédát vette célba.
• Most már biztos, hogy véged van!
Lynda Dallek kinyújtott karjával egyenesen beleszántott az Andromédába, majd egy pillanat alatt átsiklott ott, mintegy átsuhanva rajta. Az Androméda értetlenül bámult a másik oldalon utána. Lynda Dallek megfordult a virtuális térben és ismét támadott.
• Elvetted az egyetlen fiamat! Hát megvagy! Megtaláltalak, te mocsok! – sikítottak Lynda gondolatai. – És én még azt hittem, Sally Conover volt!
Sally és a szorosan összeölelkezett csoport, a kis érzelmi közösség egyszerre tekintett a megvadult, egykori piedmonti asszony sziluettjére:
• Ez az, Lynda! Add meg neki! Pusztuljon!
• Megvan a nő! – bámulta La Rue a hisztériától félőrült Lynda Dallek és az Androméda immáron elszánt csatáját
• Ugye, hogy ez volt? – csillogtak Sally szemei.
• Igen. A rejtélyes nő a filmen. Ez volt az az alak, akit felvett a kamera! – ismerte fel az igazságot Helen apja. Döbbent gondolathullámot indított. – Minden összeállt! Megvan a gyilkos!!
• A néni rossz, nagyon rossz - súgta Sally a gondolatait Helen felé.
• Nem szeretünk. Menj innen! – bátorodott fel Helen La Rue, és pingvinjét a magasba emelte.- Meeeenj máááár!!
Az Androméda manifesztációja előre tekintett, a kislány magasba emelt játék pingvinjére. Nem tudta hová tenni a tárgyat, csak bámulta. Ez alatt Lynda Dallek közelebb hullámzott, és oldalról finoman belehatolt az idegen organizmusba. Mint kés a vajon, úgy siklott át a sziluettje peremén. Pontosan beleállt, eggyé vált vele, majd virtuálisan kinyújtózott, és ő is Helen pingvinjére nézett. Az Androméda törzs és Lynda Dallek szeme egy magasságba került, azután eggyé olvadt. Elképesztően erős gondolathullám söpört végig a sötét semmin:
• Pusztulj! Örökre!!
Ami ez után történt, nagyon gyorsan játszódott le.
Lynda és az Androméda körvonalai szétestek apró kristályokra, majd azok még apróbb töredékekre robbantak. A töredékek molekulákra bomlottak, a molekulák atomokra, azután azokból energiahullámok lettek, és szétsugárzódtak.
Ők öten gondolatvisszafojtva vártak. Hosszú perceknek tűnt; valójában egy ezred másodperc sem telt el. Meredten bámultak a csendbe, ahol egyszerre megszűntek a virtuális képtöredékek és a gondolatok.
A következő pillanatban egy elemi erejű hullám söpört végig a virtuális téren, ezzel együtt kinn is, az Univerzumban. Gigantikus gravitációs hullám indult útjára. Idebenn minden elolvadt, minden szétesett, minden megsemmisült…
Aspermont, Texas, 2010. október 12. 14:03 p.m.
Ahogy Bill Marcus kikászálódott a szimulátorból, szédülés fogta el. Fejéhez kapott, mialatt nekiesett a falnak. Azután lecsúszott a padlóra. Egy darabig üldögélt a fal tövében, végül próbált magához térni.
• Ez volt a legdurvább bevetés életemben. Azok a szemek! – dünnyögte magában.
Erőt vett magán, megrázta a fejét, és körbe tekintett a teremben.
• Chester!
• Egyben van, őrnagy? – válaszolt társa a számítógép-szobából.
Marcus szemét dörgölve lépett le a görgőkről, majd sóhajtott egyet, és áttántorgott a monitor előtt ülő Chesterhez. Keresett egy másik gurulós széket, és odahúzta az irányító panel elé.
• Látom, csak egy kis sokk – mondta nevetve Chester, azután a középső képernyőre bökött. – Ilyet még nem látott.
Ahogy felnézett, a monitoron egy jókora füstfelhőt látott meg egy hegyoldal felett. Úgy kígyózott kelet felé a füst, mintha egy vulkán kürtőjéből származna.
• Legalább háromszorosa az oklahomainak.
• Tony kijutott? – dörgölte szemét Marcus.
• Kijutott, de megsérült – bökött az egyik oldalsó, akkor megnyíló ablakra a nagy monitoron Chester. – Az egyik drónunk mutatja az északi kijáratot.
A kép zavaros volt, de pillanatok alatt kitisztult. Öt rendőrt lehetett látni rajta, ahogy egy fekvő helyzetű, világos ruhás ember fölé hajolnak nagyobb sziklák tövében.
• Az ott Tony. Úgy tűnik megsérült. Körülötte a közlekedésiek Albuquerqueből. A rendőrök között is van sérült, ahogy látom...
• Csak túlélje a mi emberünk! – sóhajtott Marcus.
• Nézze csak! – bökött a képernyő közepére Chester...
• ...az Androméda?
• Nincs információ.
• Mikor tudunk róla valamit?
• Ezt nem tudom megmondani. Ha túlélte a sav hatását, és mutálódott, akkor olyan formába is átalakulhatott, amit mi nem láthatunk.
• Ha halálesetek történnek a környéken…
• Igen. Ez lehet árulkodó. De, mindannyian reméljük, hogy nem. Különben végünk. De mérni is fogunk. A régi paramétereit. Az úgynevezett hálónkkal. Mindjárt érkeznek egyébként az első jelentések. A zsaruk vonala forró. Mindenhol szirénázás, felvonulás. Vegyvédelmisek, a katasztrófaelhárítók, minden egység talpon van. Az autópálya továbbra is lezárva. Hadd dolgozzanak a saját menetrendjük szerint. A kormányzót automatikus üzenetben már tájékoztattam. Akkor ment el, amikor maga ide ült mellém.
• Az öreget felvette a 3-as?
• Fel. A detonáció után fél perccel. Kis híján visszakényszerült a földre a gép.
• A robbanás?
• Igen. Törmelék záporozott az égből. Ott is túl közel volt.
• Persze, mert nem tudtam idejében kiszedni Murdockból, hogy mennyi semtexet élesített be odalenn.
• Maga nem ezért akarta Murdockot szóra bírni – nézett sejtelmes arccal a fiatal ügynök a főnökére...
• ...láttam a nőt.
• Kit?
• A nőt a filmről. Aki Sarah Briosszal megölte a kis Herbertet.
• Hol?
• A virtuális térben. De egyszerre jelent meg az anyagiban és az én síkomban is.
• Az lehetetlen, őrnagy!
• Hát, talán nem. Mindenesetre nem tudom hová tenni a jelenséget. Van egy érzésem, hogy nem voltam egyedül ott, abban a síkban. Többen lehettek ott. Meglehetősen sokan. Erről Esther Mastretta többet fog tudni mondani – mondta Bill Marcus, és felállt a székről. Fejét fogva indult meg a teremben.
• A kislány is ott volt?
• Még az is meglehet.
• Az apja? Gordon barátunk?
Bill Marcus legyintett, majd fáradtan nekiiramodott a kimenet felé. Csupán egyetlen kijárat volt a bázison, ott viszont pirosan villogott egy led az ajtó fölött.
• Hová megy, őrnagy? Még zár alatt vagyunk. Biológiai vészhelyzet van, ne feledje! – nézett utána Chester. – Most jönnek egyébként a beszámolók a fiúktól. Többek közt megtudjuk Mrs. Mastrettától, hogy...
Írta: Őzse Balázs 2017 - 2018-ban
