Kék Album

                                          2021 - 2023

Írta és szerkesztette: Őzse Balázs

Társszerkesztők: Krupp György és dr. Fábics Tamás

Év: 2023

Legelőször az „Ismét másfélmillió lépés Magyarországon” címet adtuk ennek az albumnak, amiről röviden egyeztettünk is, azonban szerencsésebbnek láttam, ha rövidebbre veszem azt, így elhelyeztem a címet az alcímben. A káposzta is megmaradt, a kecske is jól lakott...

Köszönettel tartozom túratársaimnak a „Kék Album” létrehozásában nyújtott segítségért, sok más között a tanácsokért, hasznos információkért. Nélkülük nyílván meg sem született volna, és ennek számos oka van. Értékként jött létre, azért, hogy fennmaradjon. Megmaradjon valami abból a könnyed erőfeszítésből, ami az ország bejárását jellemezte, és hogy azt mi csináltuk meg, a mi korunkban.

Az Album időtlen lett, én hiszem, hiszen ezeket az értékeket, kincseket, gyöngyszem látnivalókat már korábban felfedezték, azonban abban nem vagyok biztos, hogy örökké ott lesznek, ahol most. Lehetséges, hogy „eltűnnek”, elsorvadnak, felszámolja őket az emberi tevékenység. Ennek a kis „kötetnek”, helyesebben írva: képes kötetnek az a lényege, hogy az utókor is lássa, amit mi biztosan láttunk. Hogy a mi korunkban még létezett.

A kék-túrát két és fél év alatt jártuk be hárman, akik kollégák vagyunk egy nagyvállalatnál. Eredetileg Krupp György ötleteként funkcionált, azután összehívott egy csapatgyűlést, ahol mi is helyet kaptunk, Tamás és én.

A Covid minket is megrángatott a 2021-es év elején – legalább egyikünket – így a konkrét tervek halasztást szenvedtek, persze nem sokat, és 2021 egyik esős napján hirtelen útra is keltünk.

Ez volt a kezdet kezdete, egy gyors indulás hajnali négy órakor, és bizony a 10-es úton azt találgattunk, be tudjuk-e fejezni a gyaloglást másfél év alatt.

Végül 865 napra volt szükségünk – 48 túranapra benne - keresztben átszelni ezt a nem is kicsiny országot…

Álljon alább néhány fénykép annak szemléltetésére, hogy ez az ország mégis csak nagy, minden más híresztelés ellenére, hogy változatos, és kellően sokoldalú, sok szegmensű, végletekig gyönyörű, tele rejtett kincsekkel. A kéktúra jelzése, vagy inkább gyalogösvénye pedig ezeken át vezet, és éppen azért annyira kanyargós. Minden tájegység – minden kistájjal – el sem fér benne, hogyan is férhetne! És akkor a városokon, falvakon átvezető szakaszokról nem is beszélünk. Nem beszélünk arról, hogy hány és hány kastély, egykori uradalmi birtok, templom, vagy város és község közepén, szélén épült vár, erődítmény mellett vezet el az út. Kevesen tudják azt is, hogy a főváros nyugati oldalán is keresztül megy a kék, viszont szinte végig a zöldben, ami a budai oldal kevésbé érintett részeit jelenti. Amikor ott jártunk – 2021 nyarán – fel sem fogtuk, hogy a legnagyobb hazai városban megyünk előre.

Szóval közhely, hogy Magyarország szép, mégis, mi ezt meggyőződéssel valljuk. Ezt csak és kizárólag annak köszönhetjük, hogy vettük a fáradságot, a nagy levegőt, azaz kiemelkedtük a „komfortzónánkból”, és minden fenntartást mellőzve, kerítettünk szabadidőt, hogy ezt bebizonyítsuk.

Amikor arra is ráébredtünk, miszerint „sajtónk” is lehet, csatlakoztunk az OKT internetes csapatához. Az Országos Kéktúra szervezete valójában az MTSZ (Magyar Természetjáró Szövetség) bejegyzett védjegye.

Egy-két év telt el, és a netes posztjainkon át megismertünk különböző embereket, olyanokat, akik egyikével-másikával személyesen találkoztunk is. Ilyen ember volt a kanadai öregúr Szeleste-Ölbő állomásához közel a mezőn, aki néhány hét alatt járta be nyugatról keletre az országunkat. Azután hazautazott, és talán ma a Grand Kanyonban gyalogol. Egy biztos, jó véleménye volt a magyarokról, a magyar tájról, a magyar sajátosságokról, és ezt világgá is kürtölte egy netes hírportálon. Az is megesett, hogy ismerős jött szembe a családjával, egyikünk régi ismerőse. Viszont tömegek nem látszottak, sem előttünk, sem mögöttünk. Bizonyára nagyobb távolságra hullámozhattak, „akik velünk egy irányba, ugyanazzal az ütemmel haladnak”. Ezt állapítottuk meg a második év derekán, és olykor felemlegettük ez után, jót mosolyogva rajta.

A kék-túra és voltaképpen bármelyik nem csupán a testet edzi, hanem a léleknek is jót tesz. Növeli a teljes testi és lelki komfortot, fokozza a terhelhetőséget. A szervezés, az útvonalak megtervezése az oda-, és visszautazással együtt egyféle agytorna. Azért az, mert nem is gondolná más, mennyi kombinációt kell végiggondolni a MÁV Volán csoport járatait csoportosítva egymás után, ha időben el akarunk érni valahová a legkevesebb várakozással. Ez sem sikerült mindig, hiszen egy nagyvárosban órákat vártunk egy „nem közlekedő” sárga buszra, amelyik a végállomásra ki sem ért aznap. Itt is improvizálásra voltunk utalva, mint egyszer-egyszer korábban, hogy hogyan nyerjünk túraidőt minimális kilométerveszteséggel. Mondanom sem kell, ugye, hogy jogos panaszunkat az illetékes minisztérium erre szakosodottja elutasította? Hát, persze, hogy el! Azonban addig is történt más érdekesség: hazautunkon vihar tépte meg a tájegységet, és összeomlott a vasúti közlekedés az ország második legforgalmasabb vonalán. Aznap felemás szerencsénk volt. A szerencse abban állt, hogy mégis eljutottunk a Bakony egyik eldugott településére, ha persze késéssel is, és persze egy másikra (amihez gyors áttervezés kellett), ugyanakkor a mi BakonyIC-nk áthaladta után dőltek a sínekre azok a bizonyos fák, és szakították le a vezetékeket. A kieső vonatokat nem pótolták az autóbuszok, és tömegek vágtak neki a fővárosba vezető gyalogútnak – a síneken. Volt olyan ember, aki elért még Gárdony városáig is. Székesfehérvár és Budapest között még soha sem történt ilyen! Másnap országos botrány kerekedett, ami egészen az államtitkárig ért el, valójában végiggyűrűzött a médián, és jó szokás szerint fejeket követelt. Minket azonban ez nem érdekelt. Három szóval tehát: kalandjaink is voltak. Még kutyakalandok is… de erről majd máskor, egy következő kötetben!

A túra 1172 kilométerből és 48 túranapból állt. 14 szállást béreltünk, és 152 pecsétet ütöttünk be a füzetünkbe, amiből egyet (Zádorfalván az elérhetetlensége miatt) jobb híján két dátumos fényképpel pótoltunk.

A képek mellett rövidebb videók is születtek, ugyanakkor persze a képek a dominánsak. A fényképek részben szerkesztés alá estek, de hát ez talán felesleges is volt. Én négy kamerát használtam el arra, hogy hűen adjam vissza a túranapok hangulatát, a szállások tágasságát, tisztaságát, egyediségét. A képek arra hivatottak azonban, hogy bemutassák országunkat, ahogy azt a legszebb (főként az északi) részeken kígyózó kék jelzésű túra út mentén láthatjuk.

Alig két évvel az indulás után jutottunk el a nyugati végpontra, Írott-kő kilátója alá 2023. 07. 24-én, majd fél évre rá keleten a másikra december utolsó előtti napján (technikai-logisztikai okokból Hollóháza helyett Füzér vára alatt az autó parkolóban ünnepeltük meg a sikeres utat).

Mégis, hogyan jutottunk el ezekre a távoli pontokra?

Az útvonalat – úgymond – vegyesen jártuk be, azaz egyszer keletre, egyszer nyugatra tartottunk, természetesen nem szigorúan ragaszkodva a váltáshoz, ugyanakkor ott kanyargott az északi rész is, a fővárostól északra elterülő középhegységi vonulatok változatos világa. Ennek volt köszönhető, hogy az egyik legvadregényesebb területet, a Börzsönyt és környezetét – kellemes élményeket átélve – a legvaskosabb hónapokban, a téli időszakban látogattuk.

         Vége az első résznek

   Folyt.köv.