A cím, mint kijelentés egy rokonomtól származik, abból az időszakból, amikor megjártam a kálváriámat, ahogy írtam az abból született írásomban: a poklok poklát. „A szereplő megjárta a poklok poklát”, amikor barátnője zaklatással vádolta. Rokonom eleinte nem értette meg, mi miért történik, amikor azonban részleteiben leírtam neki az egészet, szóról szóra – még nagyobb részletességgel, mint a novellámban – ráébredt, mit is akarok közvetíteni neki: karaktergyilkosság folyik! Ha nem állok a sarkamra, végem! Egy életre! Amikor egy kolléganőm besározott bizonyos – férfi - kollégáim előtt, arra gondoltam, nem hagyhatom annyiban, és bizony nem is hagytam. Barátaimra hallgattam, azokra a bizonyos emberekre: Susanra, Geraldra és Christinára. Rokonom, mint álnevén – amit mosolyogva vett tudomásul, hogy az lesz a neve a történetben - Janette, szóval Janette is hasznos tanácsokkal szolgált, de persze más fronton tette. Ő is értem tette, csak épp más síkon! Két év kellett, hogy megértse. Azután elfogadta. Azért hallgattam rájuk, mert hittem nekik, ők pedig nekem. Hogy ne adjam fel! Védekezzek! És több se kellett, elfogadtam a bíztatást!

Az a bizonyos nő elment. A karaktergyilkosságot nem fejezhette be, és ez eléggé nagy sokkot okozhatott neki. Jó pár hónapja tartós betegállomány státuszba lépett, de persze már hamarabb le kívánt lépni, csendben, diszkréten, amikor „elfogyott körülötte a levegő”, amikor felfedte a valódi arcát. „Valószínűleg a pokolból jött”, „egy erőszakos, durva nő volt”. Ezeket találtam írni a Kíméletlenülben. Nem bántam meg! Semmi nem változott, a tények makacsul igazak maradtak, én viszont nem követtem el vele szemben semmit, hiszen „nem vagyok olyan”. Életemben semmit el nem követtem nő ellen, még csak „a hangom sem emeltem fel soha” egyetlen egyel szemben sem, és az összes női kollégámmal jó viszonyt ápolok! Ezért sért kimondhatatlanul, ha rágalom ér! 

A novella egyébként interaktív, többször bővítem, szűkítem, a szavak, a mondatok azonban elmentődnek valahol, ott is, meg itt is, mostanában azonban változatlanul hagyom az írást. Hagyom megnyugodni.

Minden kijelentésemet, megnyilvánulásomat, leírt szavaimat egyébként örökre vállalom! Amit megtettem, vállalom!

A novella hozzátartozik a miliőmhöz, és kíméletlenül lerántja a leplet azokról a nőkről, akiknek létéről addig, amíg nem találkoztam eggyel közülük, nem is tudtam. El sem voltam képes képzelni, hogy léteznek olyanok! A történet „figyelmeztetés” azoknak a férfiaknak, akik belekerülhetnek a hálójukba. Akik eleinte a Janus-arcból a másikat látják.

Tom Sanders is más arcát látta – évekig - Meredith Johnsonnak.

Én egy hónapig voltam megvezetve, amíg készültem befogadni a gyerekével, hogy legyen hol laknia, amíg a második Covid-vészhelyzet tart…

Az a nő, vagy mint elneveztem egy rokon karakterről, a Disclosureból ismert Meredith Johnson „még a nyáron felmondott”, amit másfél héttel később visszavont mégis. De azután nem maradt sokáig.

Passzív ellenállást alkalmaztam 2020 októberétől, és ez 2022. júliusára meghozta gyümölcsét. Meg kellett védenem magam, hiszen semmit nem követtem el, és a történet utóhatásai engem igazolnak. Az ellenállás alatt nem tettem semmit, csupán azt, amit a novellában leírtam, vagy csak utaltam rá, miszerint „kerültem”. Néha látványosra sikeredett ám! Szóval tavaly myáron beadta a felmondását. „Már senki sem szeretett vele dolgozni”. Az akkor már csaknem két éves munkaviszonya alatt egy évnyit nem dolgozott. Amikor november közepén – 2022 novemberéről van szó – Tamás rákérdezett Zolinál, hogy „ – A nő mikor jön?” Zoli kihajolt a sorból, és meggyőződésből csak annyit mondott neki: „ – Soha!” Ezzel igazolódtam. Végérvényesen. Még mosolyogtam is magamban, hogy a tavalyelőtti hosszú betegállományomat is írjuk nyugodtan az övéhez. Egy hónapot töltöttem távol akkor csak azért, mert nyilvánosan megrágalmazott, azaz folytatta tovább (a karaktergyilkossági kísérletét). Azt skandálta fennhangon a nő nagy nyilvánosság előtt, hogy – idézem – „ – Perverz! Perverz!” Én csak mosolyogtam, és napokkal később jegyzőkönyveztettem az esetet. Addig is dolgozhatott helyettem – már amikor egyáltalán bejött dolgozni!

Az élet nem egy Disclosure!

Hát, dehogyisnem!

Én legalább is kaptam két és fél évet belőle!

A legnagyobb segítséget Susan mellett Christina Simphogear adta, akkor, amikor arra a legnagyobb szükségem volt, aki mint Friend, azaz Barát név alatt szerepel a történetben. Ő egy volt kolléganőm, aki immár barátom, „egy valódi női barát”. Ő volt az, „aki folyamatos kitartásra buzdított”, ösztönzött, akivel a napokban is összefutottam egy zuglói főúton, amint a túloldalról integetett felém, és úgy köszönt, olyan kedvességgel, hogy rájöttem arra, hogy tényleg ő volt a rejtélyes valaki, a „Barát”. Ő (volt) az, akivel segítettük egymást éveken át, akinek a regényem kéziratát ajánlottam írásban az első oldalon, és ezért egy őszinte, mélyről jövő mosolyt kaptam, akinek a 3-as villamosról leszállta után a Nagy Lajos Király útja 191. számú társasház, a Viszkis-ház előtt adtam át a fűzött és színes díszpéldányt a járdán.

A Disclosureban Tom Sandersnek is volt egy rejtélyes „Friendje”! A „Barát” alakja Meredith Johnson távozása után világosodott meg. Az én valódi történetemben pontosan ugyanez történt!

Az élet egy Disclosure!

De milyen!

Egy thriller, egy tragédia, ami happy enddel zárul!

        Írta: Ő. B. 2023-ban