A túrák, mint ahogy vártuk – bár szinte soha nem beszéltünk róla -, megedzettek minket, ahogy haladt előre az idő az évek mentén, és vele nőtt a megtett kilométerek száma. Olykor-olykor nem várt körülmények közé kerültünk, ez egy találó fogalommal a „nehezítés” kategória. Lehetetlen helyzet akadt bőven, amire megfelelő példa a tavalyi siroki „körbejárásunk”. A Siroki vár alatt egy kilométert vesztettünk és vele egy halom drága időt, amint a helyi templom mentén elvesztettük a kéket, és rossz irányból indultunk neki az ódon falaknak. Ahogy elfogyott a csapás és a kék felfestés is, ráébredtünk, hogy letértünk. Ilyen „útvesztések” elő-előfordultak a két és fél év során. Nyilvánvaló módon vissza kell fordulni az utolsó jelig, ilyenkor nincs más lehetőség. A „majd csak rátalálunk” nem járható út. A térkép pedig a léptékénél fogva ötven-száz métereken nem elegendő, legalább is ez sok évtizedes tapasztalat. Időt veszteni akkor, amikor valamihez kötve vagyunk, az bizony nagy csapdává válhat, még akkor is, ha nem fizikai jelenség. A negyedik dimenzió, az idő a kulcs. A túrák menetrendszerűek, hiszen a szállást el kell foglalni a tulajdonossal megbeszélt időpontban, a buszt, vonatot el kell (érdemes) érni, főképpen, ha utolsó; az érkezés a végsőnek számolt időpontig egy esetleges ottragadást kockáztat.

Amikor Hollóházára tartottunk, az utolsó csaknem negyven kilométert olyan aszfaltozott úton voltunk kénytelenek megtenni, ami ritkán látott módon leharcolt állapotban feszült a szintén szegényes-felújítatlan határmenti és soha sem látott települések között. Én azt mondtam, visszatértünk a múlt század 70-es éveibe, Tamás kiigazított, ahogy a tejfölszerű ködben araszoltatta az autót, és csavargatta a kormányt erre-arra: „Mondhatunk nyugodt szívvel száz évet is.” Abaújváron átvergődve rákérdeztem anélkül, hogy órára néztem volna: „Mennyi az idő?” (A pontos időt egy vörös színű számlapon láthattuk-láthattam volna a műszerek kijelzői felett, ha a kocsi rázkódása össze nem zavarta volna a belőle kilépő fotonokat.) „Már elment a busz…” A vége el lett harapva, ennek ellenére a lényeg átjött. „És van B-terv?” Mint klasszikus kínálkozott az idézet: „Nincsen B-tervünk.” Nyilván volt. Én azonban erről akkor még nem informálódtam.

Minden nehezítés ellenére nem maradt sok választás, a túrát végig kellett vinni, az utat be kellett járni, és hiába kanyargott erre is, arra is jelzés a Milic-csoportban, kék csak egy van, nincs más irány, nincs kettő, nincs négy és „nincs kettő négy nélkül”.

A túra-emlékmű előtt állva született a döntés arról, hogy valahogyan vissza kell ide térnünk még sötétedés előtt, és még Füzér várát is látogatnunk lenne érdemes, sőt, kötelező. Negyed tízkor ez a kilátás a hegyek között a valódi nehezítés, és ezért illett a helyi búfelejtőbe betérnünk egy-egy-egy kávéra.

A hely specialitása, a kifelé nehezen nyíló ajtó fél adag feketét varázsolt a szürke kabát elejére, azután pedig nem volt értelme sokat időzni a helyi megmondó-emberek társaságában tovább.

Soha nem adtunk senki megjegyzésére, és persze nem is akadt ilyen, tanácsaira azonban igen. Legtöbbször. Ha jobban belegondolunk, mégis minden esetben, mind a 48 napon magunk állítottuk össze, magunk terveztük a programjaink, és ebbe beleszólást nem családtag „külsőstől” el sosem fogadtunk. Az kikövetkeztethetőnek látszott éppen már a legelső lépések megtételekor, hogy nem is fogja senki elragadtatni magát azzal, hogy bármit átírjon a mi túranaplónkban. Ezzel párhuzamosan mégis elmondható, hogy senki sem nézett csodabogaraknak minket. Utólag belegondolva, bár még a teljes országkör felénél sem tartunk, szóval a keresztirányú-kék végén rá kellett jöjjünk, hogy nem is nagy dolog a szigorú tervezés, a szinte végtelen megbeszélések, terv-csokrok átrágása, még az is megfordult, mint kérdés – az én fejemben persze -, hogy „hol van mindenki?” Tudjuk, hogy az ellopott New York-i kukákról készült amerikai karikatúra felett tűnődve tette fel nevetve, végül nagy komolysággal ezt a kérdést Enrico Fermi Teller Edének valamikor az igazán-múltban. Egyrészt, hol vannak, akik ezt megtették már? Miért nem találkozunk velük? Másrészt, miért nincsen számottevő „ellenzék” a láthatáron? Buta kérdések, tudom, mégis előhozakodott, és ma sincs egyértelmű válasz. De rá kellett ébredni, hogy az emberek mégsem buták, és megértették, hogy egy ilyen nagyszabású projekt, mint a kék-túra valóban hasznos. Főleg, amennyiben az ember áldoz rá így is, úgy is. A „Hol van mindenki?”, a „Where is everybody?” óriási karriert futott be, és negyedszázaddal később szinte tudományág alakult rá, ezzel együtt ma is tudósok tucatjai rágódnak rajta – bár már egyenletet is felírtak rá -, ugyanakkor mégsem vezetett eddig sehová ez a két másodperces egyértelmű kérdés. Az igazság az, hogy a környezet alkalmazkodása példaértékű volt a csapatmunkánk láttán. A kezünk alá dolgoztak itt is, ott is. Család, munkatársak, barátok, periferikus ismerősök, szállásadók. Ment előre a gépezet, ahogyan annak kellett. Időről időre azonban homokszemek peregtek elő a semmiből, rendre megjelentek az időfolyamban és a maradék három dimenzióban…

Fél tízkor útra kanyarodtunk, sürgetett az idő. Annyira sürgetett, hogy semmi nehezítésnek nem lehetett helye, eltévedésnek-kanyargásnak semmi esetben sem. A fél hegyoldal vízben ázott, az olvadt hólé patakokban folyt le kilométereken keresztül, ahogy mind magasabbra emelkedtünk, a sár bakancstalpak alatti nyöszörgése elnyomott minden más zajt és surrogást, amikor két fotó között mélyre léptem, és a lábbeli varrás mentén szakadt szét. Leálltam: „Még szerencse, hogy mindenből van tartalék.” Az idő azonban telt, és a sérült lábbelit nem sikerült cserélni, a sárfolyamban ázó hegyoldalban semmi sáralatti hely nem kínálkozott rá. A szakadt bakancs maradt, az utat folytattuk, és már délelőtt tíz óra is elmúlt…

    Folyt. köv.