A légkörbe belépni készülő amerikai űrrepülőgép katonai jellegű küldetésben, és vegyes legénységgel a fedélzetén meghibásodik orbitális pályán. Rögtön terveket dolgoznak ki a földi központban, hogy visszahozzák, mialatt egy délnyugati államban már órák óta keresnek társai egy eltűnt netes szerkesztőnőt, aki korábban űrhadviselési tárgyú kutatásokat folytatott. Az esti főműsor időben a média hallgat, és a pár beavatott sem érti, mi történhetett a Nemzetközi Űrállomásról visszatérő űrsiklóval, amikor a nyugati parton akcióba lépnek a személyzet egyik tagjának, a biológusnőnek a szülei. Kiderítik, hogy más újságírók is eltűntek, majd rájönnek, hogy egy számítógépi médiafigyelő program blokkolja a mentést. Titokzatos összefüggések sejlenek fel a felső légkör felé tehetetlenül közeledő Nellis-1 rakománya, és egyes hírportálok friss információi között: valakik nem akarják, hogy az űrrepülő rakterében szállított biológiai minták – az Űrállomáson növesztett vírustenyészeteket tartalmazó tartályok – visszatérjenek a felszínre, és ezért mesterséges intelligenciákat, számítógépi programokat aktiválnak. Amikor az elnök az éjszaka közepén, a keleti parton nagy bejelentésre, és a biológiai vészhelyzet kihirdetésére készül, elszabadul a pokol: kiderül, hogy a vírus halálos az emberiségre nézve, és ez még csak a kezdet.
Bűnös összeesküvést képzeltem a történetem lapjain, ahol az amerikai kormány együtt a tulajdonképpeni Top Drawerrel a felelős azért, hogy a problémákat, égető feladatokat soha sem oldották meg, helyette „hamisították” az álszent jólétet. Körülbelül két évtizedig – a valóság talaján állva: napjainktól – a szőnyeg alá söpörték a gondokat; egyetemi kutatásokat, azok eredményeiről szóló publikációkat hamisítottak, hogy azután egy őszi éjszakán minden elcsalt adat nyilvánosságra kerüljön egyetlen óra alatt. A mesterséges intelligencia csak a megfelelő pillanatra várt, ami el is következett egy USA-beli éjszakán, és óriási zavart idézett elő végső soron a globális társadalom életmenetében. Ha ez így megtörténhet, kénytelen vagyok feltenni a kérdést: mi fog következni? Ha felleljük az utat, ha nem? Mert hogy bizony „az úton” kell maradnunk – ha élni akarunk. Már persze csak az a pár milliárd ember, aki túléli a „szabadesést” „Ezer dolog. Kínszenvedés lesz, de magatoknak kerestétek a bajt. Nem tudtatok élni a lehetőségekkel. Látszatterveken dolgoztatok évtizedeken át, és ez most megbosszulta magát.” Ezt közölte a médiaszabályozó program történetemben a főhőssel életének utolsó perceiben, amit az beletörődve vett tudomásul. A történetem mélypontján járunk akkor, amikor a mesterséges intelligencia, a program magára hagyja a hirtelen válságot kirobbantó netes-szerkesztőnőt. Áldozatként kategorizálta, szükséges áldozatként, a jól felépített cselekvési tervében nem volt szükség tovább a nőre. Az események ekkor léptek túl az egyénen, és ekkor következett el az a pillanat, amikor a szellem kiszabadult a palackból, és már senki sem volt képes visszagyömöszkölni oda. Nagyjából ekkor következik el az addig elképzelhetetlen is, a leálló szolgáltatások okozta káosz, ahol az egyén rövid idő alatt megzavarodik. Áram híján semmi sem működik, a lakosság pánikba esik, és elkövetkezik a „szabadesés” szinte pillanatnyi időintervalluma. Minden a feje tetejére áll, és az észak-amerikai kontinens infrastruktúrája összeomlik. Előbb azé, azután gyakorlatilag az egész bolygóé. Kérdés: felismerik-e a problémát, annak gigantikus nagyságát azok, akik még tehetnek ellene? Létezhet-e még „kárenyhítés? Van-e egyáltalán esély hosszabb távon túlélni bárkinek is? A szuperintelligens program jól kidolgozott „forgatókönyve” működő csoportokat hagy egyes helyszíneken, ad némi lehetőséget nekik, hogy „a piszkos munkát” azok végezzék el. Mintegy feladatokat ad nekik, megoldandó kirakósjátékot varázsol eléjük földön és égen, hogy még nagyobb zavart eszközöljön köreikben. Áldozatokat generál, meglehetősen sokat, hogy végül érzékeltesse a túlélőkkel a feladatok súlyát, hogy cselekedni kell, méghozzá azonnal…
A 2042-es Globális Válság összetett és ezért elhúzódóbbnak bizonyult a 21. század közepén. A mesterséges intelligenciák és az ember közötti példátlan erőpróbák az akkori események, amelyek egyetlen (USA-beli) éjszakába sűrűsödnek, hogy azután a hajnal elmúltával túllépjenek az amerikai határokon. Egyetlen éjszaka volt, amely megváltoztatta a jövőt a jövőben, méghozzá gyökeresen.
A történetnek a Végítélet Napja (Judgement Day) címet is adhattam volna, de nem tettem. Ez a negatív titulus, holott meglehetősen mélyen ható, mégis, nem fejezi ki eléggé azt a műfajt, amelyet a regény írásakor alkalmaztam. Jobb kifejezés címnek a sötétségre, a pokolszerű éjszakára való utalás. A regény meghatározására a misztikus-tudományos szókapcsolatot alkalmaztam.
Még néhány szó a történet születésének idejéből. Amikor az utolsó fejezet végére értem, még nem volt fogalmam arról, mint ahogy senkinek, hogy pandémia közeleg. 2019 végén a Covid-válság még egy futurisztikus történet lehetett volna. Ma már úgy érzem magam, mint érezte minden bizonnyal magát Morgan Robertson a Titan végzete (eredetileg Futility) című novellájával kapcsolatban utólag, miután benne egy hajókatasztrófáról írt, és az pár évvel később be is következett, ahol a hajót Titanicnak hívták. A klímaválság témaköre azonban jól vizionálható volt abban az időben is, sőt, égető problémaként már évtizedek óta a fejünk felett lebegett. Ahhoz azonban, hogy a témakört átlássuk és tapinthassuk, tisztáznunk érdemes a fogalom magyarázatát. A válságok izgalmasak és elgondolkodtatóak. A legtöbb válságot emberek csinálják, azaz okozzák. Legtöbbször tudattalanul, és nyilván ellenpélda is akad bőven. Ha pedig emberek a szereplői, azok többnyire egyedi emberek. Híresek, azaz például közszereplők. Lehetnek tudósok, politikusok, katonatisztek, újságírók, mérnökök, hogy csak pár példát említsek kirobbantóira, elszenvedőire. A válság – ha jobban szemügyre vesszük – egy mélyreható változás előszele. A végén, vagy utána már semmi sem az, ami előtte volt. A legtöbb gazdasági, társadalmi krízis közös jellemzője, hogy médiafigyelem övezi hosszabb, rövidebb útján, és a média hathatós közreműködése akár tovább is alakítgatja, formálgatja. A sajtó szerepeltetése nálam kísérő motívum. De van még valami érdekesség a dologban. A válságok rejtélyekkel járnak. Megválaszolatlan kérdésekkel. Az én történetemben rengeteg kérdés felmerül a washingtoni Fehér Házban, ahol az éjszaka második felében egy válságtanácskozás folyik, és alig születik rájuk válasz. Azután az elnök dönt: meg kell oldani a válságot.
’Nyersanyag-válságról’ nem tudtam korábban, és ugyan tanultam valamit a nyersanyagokról, leginkább azok gazdaságos kitermeléséről, még a középiskolában, egészen odáig, hogy később egy ELTE-oktató egyetemi tanár jóvoltából holdkőzeteket is vizsgálhattam, amellett éveket dolgoztam technikusként kutatólaboratóriumban, majd az olaj-, és gázkutatásba szerződtem át, ahol irodai munkában részesültem és előbb természettudományi kutatók, majd mérnökök kezei alá dolgoztam, nem voltam képes elképzelni, hogy a nemes-, azaz a ritkaföld-fémeink – a lantanoidák - elfogyhatnak. Most már tudom, hogy a baj iszonyúan nagy!
A problémát nem itt láttam. A problémát ott láttam, hogy bolygónk túl fog népesedni. Ma már tudom, tudhatom, hogy nem ez az elsődleges gond, nem ez fogja kirobbantani a válságot, a kollapszust. Ez csupán hozzásegít az összeomláshoz, már ha bekövetkezik a túlnépesedés, hiszen, lehetséges az is, miszerint nem leszünk többen nyolc milliárdnál. Én öt éve azt képzeltem, hogy biológiai háború jön. Elszabadul egy mikroorganizmus, amolyan vírus-szintű élő szervezet és pandémiát okoz. Pillanatok alatt elterjed a bolygón, és ha ki nem is irtja, de megtizedeli az emberiséget. Azt képzeltem, hogy ezt egy majdani amerikai kormány egy összeesküvés részeként – az oroszokkal, a kínaiakkal és japánokkal, illetve azok kormányaival együttműködve – fogja megtenni.
Azt vizionáltam, hogy mi történik akkor, ha a top drawer bűnös összeesküvése kiegészül, vagy készül kiegészülni egy klímakatasztrófával. Azért ezt a gondolatot építettem fel és gépeltem le 54 fejezet terjedelme alatt, mert tudomásom szerint jelenleg még nincs, és nem is volt megjelenve ilyesmi forgatókönyv erre a vízióra, félelemre. Két nevet említek, akik nagy hatást gyakoroltak rám a polikrízis témaköre keretében a regény írása alatt: Al Gore és Gelencsér András.
Klímaválság és Agenda. Mi történik akkor, amikor a két dolog összekapcsolódik? Mi történik akkor, amikor nyilvánosságra kerül a mindkettő mögött ott rejtőző összeesküvés? Hogyan reagál rá a globális társadalom?
Az alábbi történet egy válság kirobbanásának körülményeiről szól, és az első 13-14 óráról, ahol kiteljesedését követhetjük nyomon. Gyors lefolyású, mindenfajta mércével mérve is. Hogy hogyan oldódik fel, mi lesz a sorsuk a szereplőknek, annak összefoglalása az Epilógusban kap helyet.
Bárhogyan is van, a méltó előbb-utóbb elnyeri jutalmát, a sötét erőket legyőzik, a jó győzedelmeskedik a rossz felett, a válságokat felszámoljuk, és a történelmi rejtélyek egy idő után megoldódnak, még ha igen sokat is kell rájuk várni – legalább is bízzunk benne, hogy minden a helyére kerül egyszer Gaia nagy festményén mégis. Ehhez azonban szükségünk van Gaiára, együtt kell működnünk vele, ami igen nagy erőfeszítéssel fog járni, nagyobbal, mint ma képzeljük, ugyanakkor a lényeg akkor is az, hogy nélküle – a bioszféra nélkül - egyetlen pillanatot sem élhetünk túl!
Őzse B. - 2024
