1.

A WFAA is riportműsort készített a harmadik biológiai válság szereplőivel. Fél évvel később a televíziós csatorna film forgatásába fogott. Jean La Rue az alábbiakat mondta el a Sötétség éjszakája című riportfilm elején, Dallasban: Ez volt a harmadik válság, és talán itt kellett volna a legfelkészültebbnek mutatkoznunk arra, hogy kivédjük az Idegen támadását, a logika ezt diktálta volna, de a dolgok nem voltak ennyire egyszerűek. Emlékszem, ott ültem a nagy mogyorófa asztal sarkán, Dr. Robertson mellett, és a tudományos tanácsadó akkor belefogott az első válság eseményeinek ismertetésébe, már ahogy ő tudta. Az igazság ezzel szemben más volt. Hogy mi volt az igaz valóság? Akkor én most elmondom…

A második generációs amerikai űrrepülőgép az űrállomásról hazatértében meghibásodik, még a légkörbe való belépése előtt. A rakterében halálos vírusok rejtőznek, az asztrobiológusnő szállítmánya: a BIO-CARGO. Odalenn Kaliforniában még semmit sem sejtenek semmilyen veszélyről, sem a landolás utáni ünnepségre összegyűlt bizottság, a szövetségi kormány tagjai, a média képviselői, sem a barátok és rokonok, közöttük a biológusnő anyja, aki klímatudós a Berkeleyen. Alig másfél óra van hátra a landolásig a Vandenberg légitámaszponton, ahol minden készen áll a sikló fogadására, és úgy tűnik, az addig vastagon hullámzó hidegfront is elvonul a part felett – és akkor az űrrepülő az utolsó körén rejtélyes módon lebénul. Ezalatt valahol Új-Mexicoban egy szerkesztőségben újságírók készülnek valamire, valahogyan leállítani egy kiszivárgó „bomba-sztorit”, mialatt felismerik, hogy valakik „ellenük dolgoznak”. További zavart okoz köreikben, hogy egy társuk eltűnt, és senki sem találja. Hogy „miért nem adják át az ügyet az FBI-nak”, nagyon is jól felfogott érdekük, hiszen „egyszerre ezernyi kérdést tennének fel” nekik. Javában keresik a nőt, mind inkább rosszat sejtve, amikor robban a bomba: valahonnan felkerül a netre a bomba-sztori, a Judgement Day, és a csoport ráébred, hogy az ő életük sincs biztonságban. Csapdába esnek, és nem látszik kiút: valakik leszámolásra készülnek velük. Ugyanekkor a Terrán terjedő kisfilm sokkoló hatású. Az idegen mikroorganizmusokkal szennyezett tucatnyi, súlytalanságban növesztett biológiai anyag az űrrepülőgépről „maga a halálos csapás”. Elszabadul a pokol, és az események felgyorsulnak. Az űrrepülőgép irányítás hiányában spirális pályán közelít a légkör határa felé, és ha nem válik be a terv a személyzet, valamint a szállítmány kimentésére, amit a Kentucky NASA-központban sietve állítanak össze, akkor toxikus anyag kerül be a felső-légkörbe, és megállíthatatlanul elterjed a bioszférában. Egyik óráról a másikra pánik tör ki a lakosság körében, és a válságstábot alakító elnöknek nincs más választása a keleti parton, mint biológiai vészhelyzetet hirdetni az ország területén. Néhány órán belül értesül róla, hogy a közép-, és dél-nyugaton netes-szerkesztők és televíziós újságírók estek gyilkosság áldozatává még az este folyamán, ugyanakkor rejtélyes épülettüzek semmisítenek meg hírügynökségi archívumokat, televíziós székházakat, Nevadában pedig terrortámadás indult egy előkelő hotel ellen. A dolgok azonban jóval bonyolultabbak, és hajnalra az is világossá válik, hogy a bekövetkezett események mögött egy mesterséges intelligencia család áll, egy életre kelt iker-program. Ugyanakkor mind kevesebb az idő menteni az űrhajósokat, mielőtt a vírusok megfertőznék őket odafenn...

A 2042-es Globális Válság azonban ennél összetettebbnek és elhúzódóbbnak bizonyult a 21. század közepén. A mesterséges intelligenciák és az ember közötti példátlan erőpróbák lettek az akkori események, amelyek egyetlen (USA-beli) éjszakába sűrűsödtek, hogy azután a hajnal elmúltával túllépjenek az amerikai határokon. Egyetlen éjszaka volt, amely megváltoztatta a jövőt a jövőben, méghozzá gyökeresen.

A sötétség éjszakájában jellegzetes belső dráma feszül, amely tudományos és emberi is egyben. Mégis, egy érzelmi dráma vonul végig a lapokon a nagy ívű történet mögé szorulva, ahol különböző jellemek kerülnek testközelbe és elkerülhetetlenül egymásnak feszülnek, konfliktusokat keltve életre. A szereplők egy része a leendő áldozat, és ez is elkerülhetetlen. Amúgy sorsszerű, mint minden, amit válság generál.

Ez a kötet egy klasszikus válság pontos és részletes leírása, egy olyan cselekménysoré, amelynek végén már semmi sem az, ami előtte volt. Amit az elején a napnyugta pillanatában két ember, két netes-szerkesztő suttogva egymásnak elbeszél egy szeles óceánparton, azt néhány óra múlva, pirkadatkor ugyanott, de bolygónk minden más szegletében is, összesen nyolc milliárd ember kénytelen döbbenten megemészteni. A titok egyszerre csak nem titok többé.

A történetet az emeli nagy magasságokba, pontosan az, ahogy ezek az emberek felismerik a fenyegetést, a rájuk leselkedő veszélyt, a végítélet napját, és megkezdik kilátástalannak ítélt küzdelmüket ellene – ki így, ki úgy.

A történetnek a Végítélet Napja (Judgement Day) címet is adhattam volna, de nem tettem. Ez a negatív titulus, holott meglehetősen mélyen ható, mégis, nem fejezi ki eléggé azt a műfajt, amelyet a regény írásakor ’teremtettem’. Jobb kifejezés címnek a sötétségre, a pokolszerű éjszakára való utalás. A regény meghatározása misztikus-tudományos lett.

Még egy dolog a történet születésének idejéből. Amikor az utolsó fejezet végére értem, még nem volt fogalmam arról, mint ahogy senkinek, hogy pandémia közeleg. 2019 végén a Covid-válság még egy futurisztikus történet lehetett volna. Ma már úgy érzem magam, mint érezte minden bizonnyal magát Morgan Robertson a Titan végzete (eredetileg Futility) című novellájával kapcsolatban utólag, miután benne egy hajókatasztrófáról írt, és az pár évvel később be is következett, ahol a hajót Titanicnak hívták…

Amikor a több kis csoport közül az egyik – a tulajdonképpeni földi főszereplők – a válság éjszakáján, még a késő este folyamán Vandenbergben a légierő kettes számú gépén, az Air Force Two-n a levegőbe emelkedik a nyugati parton, a sötétség – az áramszolgáltatók megbénulása – döbbenti rá őket az események nagyságára. Csak ülnek a gépben, és hallgatják a katonatisztet, aki szenvtelenül számol be az addigi történések alakulásáról. Szótlanul méregetik egymást; a három civil részt vevő, köztük a dallasi tudósítónő akkor érti meg végre, mi is zajlik körülöttük. Nincsenek szavaik rá – akkor még. Christina később az egyik legnagyobb hős lesz, hiszen fel meri venni a küzdelmet a leselkedő veszéllyel, és bátran áll a harc elé. De, mi, vagy ki a leselkedő veszély? És mit jelent a harc? Christina megelégedett hőssé válik a végére, és átitatja a tudat, hogy nem hiába tett meg mindent a győzelemért, nem volt felesleges szembe szállnia az elnökkel és más tehetetlen politikusokkal sem; küzdelme meghozza hajnalra a gyümölcsét. A fiatal nő teremti meg a happy endet nagy alkotásával, a televíziós beszéddel – a Televíziós Beszéd maga a Happy End, avagy csúcspont -, amelyhez természetesen más egyéniség is kell, úgy, mint Helen, a Nemzetközi Űrállomáson korábban heteket dolgozó asztrobiológus, aki akaratlan naivitással, ártatlanul kislányos viselkedéssel egy addig nem ismert és nem várt mederbe tereli a végkifejletet, viszont ahogy jellemzi őt az utolsó lapokon az egyik szereplő: „végtelenül elszánt és határozott ember”, igaznak bizonyul. A harmadik nő, Carla Lucia, az amerikai űrrepülőgép rakományfelelőse és fedélzeti mérnöke csak teszi a dolgát és stabil háttérbázist ad az Ügynek, azzal, hogy mindig, minden pillanatban a helyes döntést hozza meg, amolyan basic dominum. Ő a background teamhez tartozik. Nincs mosolya, nincsenek sorsfordító megjegyzései, nem szerepel a közvetített kamera jeleneteken, de mindenki tudja, hogy ott van, valahol ott dolgozik a háttérben, végül keservesen küzd a pilóták nélkül maradt és irányíthatatlanul sodródó űrrepülőgéppel, és a sok milliárd ember, az összes földlakó, aki követi a visszatérést a világűrből a sok-sok óra kényszerű hallgatás után életre kelt médiában, érzi a jelenlétét. A mexicoi mérnöknő nem tesz mást, mint végzi a dolgát, és végső soron ezzel köteleződik el később a formálódó Közös Ügyünk Cselekvési Terve mellett; beemelődik a történet fősodrába, szerves részévé válik az eseményeknek – éppen a zárásra.

A legnagyobb magasságokba a történetet tehát a Televíziós Beszéd emeli a finisben. Három nő dolgozik rajta, három nő a szereplője: Helen, Christina, Carla Lucia. Ők a kiemelt karakterek a záráskor, még ha a legkevesebbet is szerepeltek addig a különböző helyszíneken. Az ő árnyékukban mindenki más csak amolyan statiszta, még az elnök is, vagy a katonatisztek, újságírók hada.

A sötétség éjszakája (Night of darkness) valójában tehát mégis az emberi oldalát mutatja meg egy könyörtelen biológiai, tudományos és politikai válságnak. Kizártam belőle minden természettudományos egyenletet, kvantummechanikai szabályt, kozmológiai hipotézist, viszont ott vannak a sorok között a végén, a rájuk való hivatkozás kontraszttalan, elfedett, de ennek ellenére mégis tetten érhető – így válik klasszikusan tudományossá. A politikai válság a lapokon mindvégig egyértelműen tálalt, a kontrasztot a drámában a szereplők - köztük a legmagasabb rangú amerikai politikusok - olykor helyesnek bizonyuló, ám legtöbbször érhetetlenül ostoba döntései mögött ez adja meg.

A történethez más is kellett, egy másfajta szemléleti mód, más jellegű gondolkodás. Amikor az egyik legfontosabb szereplőm, a kitörni készülő válságot elsőként érzékelő Sarah Mosquite netes-szerkesztő harcot vív egy hegyvidéki kisvárosban a médiaszabályozó programmal még az éjszaka elején a holografikus monitorán keresztül, érdekek csatáznak. Ő győz, vagy a mesterséges intelligencia? Egyáltalán szükséges-e a győzelem? A fiatal nő nem adja fel akkor sem, amikor rádöbben, hogy semmi esélye az AI-vel szemben. Azután felismeri, hogy amit vív a társaival, az mégsem csata, nem is háború, legalábbis a „példátlan erőpróbák” nem közöttük zajlanak. A történetemben végül minden váratlan esemény mögött a szuperintelligens program – DEISDATA – áll. Ennek a felismerése bontakozik ki az utolsó fejezetekben, amikor a különböző idősíkok összesimulnak és a szereplők a különböző helyszíneken tudomást szereznek egymásról. A tudat letaglózó: már az éjszaka elején nem volt semmi esélye az emberiségnek. Hogy végül „az áruló elbukott és a jó győzedelmeskedett a rossz felett”, a program jóindulatán múlott, és ez döbbenetes! Mai világunkban az, abban döbbenetes, két évtizeddel később mégsem tűnik fel szinte majd senkinek az első tizenkét órában, még akkor sem, amikor az életük múlik rajta. Ezt nevezzük gyorsan kibontakozó válságnak, olyannak, amelyre „azelőtt még soha sem volt példa”. Ezek az emberek – a szereplőim – a mi gyerekeink, unokáink lesznek. És ezt nevezem én elrugaszkodásnak a mai világunktól, egy, a jövőbe vizionált másfajta gondolkodásmódnak. A nem is oly távoli jövőben sokasodnak a gondok, a napi problémák helyi, de regionális szinten is. Torlódnak a meg nem oldott feladatok, Földünk 2042-ben haldoklik, „és még csak észre sem vesszük”! Nemhogy ma, még akkor sem „látjuk a fától az erdőt”, mialatt mind többen tartanak egy esetleges biológiai háborútól, míg a „biológiai kollapszus” réme a valódi, a csendes gyilkos. A történetem egy látszólagosan boldog világban zajlik.

Ez a történet tulajdonképpen azt meséli el, mi történik az otthonunkat adó bolygóval, a Földdel, ha nem vigyázunk rá, ahol már a mesterséges intelligenciák összefogása kell ahhoz, hogy túléljünk egy biológiai kollapszust, a Judgement Dayt, a legmodernebb kori végítéletet, amely fenyegetés egy éjszaka alatt bontakozik ki a semmiből, a nem is oly távoli jövőben, 2042 őszén.

A 2042-es egy éjszakás globális válság nem Amerika terméke lesz, de sorsszerűen Amerikára hull vissza, elsőként oda, azután a globális világközösségre, és végül csak arra igazán…

A Judgement Day a belső dráma, az igazi nagy történet: egy sötét éjszaka félelmetes, sokkszerű, és tanulságos eseménysora, óráról órára, percről percre elbeszélve. Legvégül a dolgok jóra fordulnak, a mesterséges intelligencia kijelöli a jövőben is követendő utat, amit az emberiség elfogad. A biológiai vészhelyzetet feloldják, és két hős túlélő hazatér…

A belső drámák, amelyek végigkövetik a lapokat, amik lépten-nyomon beleolvadnak a cselekmények tragikumába, a történetet a derekánál a legnagyobb mélységből – az ötödik nő, Simone Goronsky halálakor -, a reményvesztettség poklából emeli ki, és viszi tovább, az egyetlen lehetséges józan megoldás felé, a jövő boldog miliőjébe. Ezért a boldogságért és boldogulásért azonban meg kell dolgozni, megakadályozni egy katonai puccsot a felszínen, az USA fővárosi kerületében, ugyanakkor megmenteni a sérült űrrepülőgép személyzetét a világűrben, majd Helen televíziós szavaival, amelyeket a néhai Kennedy elnöktől kölcsönöz, („kikerülhetetlen tény, hogy mindannyian ugyanazon a kis bolygón lakunk, ugyanazt a levegőt szívjuk be, egyformán aggódunk a gyermekeink jövőjéért, egyformán halandók vagyunk”), a jövőbeli túlélésért – DEISDATA akarata szerint - bejelenteni a globális változtatások terveit.

A sötétség éjszakája Michael Crichton: Az Androméda törzs című regényének felhasználásával készült, a történet kidolgozására ez a mű inspirált.

A regény cselekményei ezáltal kitalált történeten alapulnak. A történet szereplői kitalált alakok, bárminemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve.

        Az összetett történet megírását fontosnak tartottam, mert az egész az összeesküvés alapú gondolkodás alapján építkezik. Ezzel az írással azt az utat igyekeztem megvilágítani és sajátosan elemezni, amelyen azok az embertársaink járnak, akik minden fontosabb történelmi esemény mögött összeesküvést látnak, de legalábbis valószínűsítenek.

A regény a neten született, fejezetenként. Amikor összeállt, egyes pontokon (a cselekmény elágazáspontjai) született néhány másik változat, de a mondanivaló lényegét ez nem befolyásolta. Mindemellett ezért létezhet, hogy több változat él, mert olvasóimnak részenként, heti bontásban továbbítottam. Ez volt a korai időszak. Legvégül nyomdai fűzéssel két kötetté állt össze, ugyanakkor négy részre bontott változat is létezik. Ez utóbbi formátum az illusztrációk nélküli szerzői kézirat.

Nagyon büszke vagyok erre a nagyregényemre, mert szerintem terjedelem alapján az, de még akár több tucat oldallal képes lennék bővíteni a jövőben – ha szükség lenne rá. Nem lesz. Így jó. A kéziratot lezártam; benne minden a helyén van és fordítás után – valamikor a nem túl távoli jövőben talán - így fog kijutni oda, ahová amúgy is való, hiszen ott játszódik: az USA-ba. A történet margójára azt írtam: „Michael Crichton emlékének”, amivel valóban az volt a célom, hogy az általam egyik legnagyszerűbb amerikai írónak tartott Crichtonnak emléket állítsak, végül mégis lecseréltem az ajánlást. Annak az olvasómnak és egyben barátomnak, pontosabban egy női barátomnak, egykori kolléganőmnek ajánlottam, akitől a legtöbb biztatást kaptam és azt hosszú hónapokon keresztül, 2018-tól a végsőnek tekinthető kéziratig.

Amíg az Androméda törzs az USA nagyrészt fiktív helyszínein játszódott, addig az én regényem a valódi Amerikában, és egy rövid fejezet erejéig Mexicoban. A misztikus történet majdnem felerészben a világűrben, alacsony pályán és másik – meghatározóbb - részében az USA Texas, Nevada, Új-Mexico, Maryland, Kentucky, valamint Kalifornia államaiban bonyolódik; minden nagyváros, város, és egyéb helyiség a valóságban is megtalálható. Egy-két sokadrangú mellékhelyszín kitalált, az odavezető utak sem léteznek, és ez vonatkozik a NASA főhadiszállására, a Black Mountain Irányító Központra is: teljesen fiktív. A Houstont pótoló indító állomás ma még nincs ott a hegy gyomrában, és nem is tervezik létrehozni.

Tehát egy kitalált jövőbeli Amerikában járunk, viszont az ország történelmi háttere megegyezik a valósággal, azzal a piciny különbséggel, hogy 1971-ben nem zajlott – mint néhány banánköztársaságban azokban az időkben - hatalom átvételi kísérlet a hadsereg részéről, amelyre hivatkozom egyszer-egyszer, ugyanakkor 2042-ben, a válság éjszakáján már igen. Egy katonai puccs! Huszonvalahány év múlva tehát kemény idők jönnek az USA két háborúban már megtépázott világára, amely birodalom az Arktisz egy nagyobb részét is magában fogja foglalni az 51. tagállam, Grönland által. És ebből a miliőből emelkedik ki jellegzetes világomban, mint egy Griff-madár a sziklarések közül, az Orosz Föderáció és Japán, valamint Kína melletti másik nagyhatalom, a Mexicoi Elnöki Szövetségi Köztársaság.

Mexico, a feltörekvő NATO-tagállam 2042. október végén Kuba ellen fordul, miután a szigetállam diplomáciai bonyodalomba kerül északi szomszédjával, az USA-val. Az események gyorsan zajlanak azon a viharvert őszi délutánon, 2042. október 26-án, amikor „Guantanamot és ezen keresztül a terület bérlőjét, az Egyesült Államokat első vonalbeli, de mégis titkos diplomáciai úton a kubai elnök azzal fenyegeti, hogy elfoglalja, ha nem engedik szabadon a Bahama-szigetek legnagyobb városában, Nassauban foglyul ejtett ügynökeiket, miután azok ipari titkokat kíséreltek meg kicsempészni az USA területéről, de még idejében sikerült megállítani őket az amerikai hatóságoknak. A két ál-diplomata éppen elfoglalta helyét a Havannába tartó Boeing-887-es gép fedélzetén, amikor az utolsó pillanatban őrizetbe vették őket a repülőgépet elárasztó ügynökök. A hírzárlat alatt terebélyesedő konfliktus elhúzódása már azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a felszínre tör és akár nemzetközivé is szélesedhet, ha az amerikai kormány nem tudja 24 órán belül megoldani és elcsitítani a felcsapó indulatokat.”

Az elnököt napnyugtakor figyelmeztetik, hogy másik programja szerint mégis szakítson időt a visszatérő orbiter, a második generációs űrrepülőgép, a Nellis-1 landolása körüli események figyelemmel kísérésére is (amelynek hazatérő utasa a fentebb emlegetett asztrobiológusnő, Helen). Az alig egy éves űrsikló a Return to space nevű űrprogram első személyszállító űrhajójaként működött és másodikként csatlakozott pár nappal korábban a hetedik Nemzetközi Űrállomáshoz a mexicoi Guatemala űrrepülőgép után. A Nellis-1 program szerint azon az éjszakán tért volna vissza a világűrből és a nyugati parton nagy médiafigyelem kísérte a landolás előkészítését. Keleti parti idő szerint pontosan este hét órakor „O’Brian átvonult a helyzetelemző terembe, hogy netkapcsolaton keresztül konzultáljon alelnökével és az Elnöki Hivatal többi emberével, akik éppen akkor tartottak megbeszélést Bill Marcus vezérőrnaggyal a légierő legjobban felszerelt nyugati parti légitámaszpontján, a sikló tervezett landolási helyén, Vandenbergben. Úgy tűnt, minden rendben van. Valamikor este nyolc óra után visszavonult feleségével a Fehér Ház háló részlegébe, azzal a meghagyással, hogy még éjfél körül ébresszék fel, bármennyire mélyen is alszik, hogy tájékoztatást kaphasson a Kuba-ügy friss részleteiről. Előbb arról.”

O’Briant valóban felkeltették és valóban éjfélkor, viszont amikor álmosan rákérdezett, hogy mi van Guantanamóban, titkára szavaiba vágott. (A következő sorok nincsenek benne a regényben, viszont érdemes hozzágondolni azokat, éppen akkor, amikor ott tartunk az olvasásakor.)  - Nem Kuba és nem Mexico, uram! A Nellis-1! Nem lesz landolás! Balesetet szenvedett az űrrepülőnk, uram! Jöjjön azonnal!

Hogy mi történik ezután a földön és a világűrben, hogyan robban ki egy példátlan válság és az hogyan terebélyesedik el, mialatt a haldokló amerikai űrrepülőgép legénységét is meg kell menteni a világűr határán, ugyanakkor a raktérben el kell pusztítani a halálos mikroorganizmusokat, megsemmisíteni az Andromédát (Idegent) rejtő tartályokat, amire az árulók a Pentagonban már szemet vetettek, kiderül a regényből.

A regényt három éve írtam, és nem változtattam semmit rajta azóta, csupán neveket adtam a fejezeteknek. Egyes változatokban mindössze számozással vannak megkülönböztetve a fejezetek, a fejezetcímeket a netes változatban alkalmazom. A szerzői kézirat is egyszerűbb, és a válság első és második napját sem különítem el; talán körülményes is lenne, hiszen az USA időzónákra tagolódik, és egyszer az egyik, másszor a másik zónában bonyolódnak a cselekmények. Körülbelül az éjszaka fordulóján, a hegyvidéki időzóna szerinti éjfélkor elbeszélői stílusból személyes visszaemlékezésekre váltok, és ezeket alkalmanként betétnek használom a történet jobb megértéséhez. Mintha egyes szereplők utólag számolnának el az élményekkel. Olvassunk bele egy ilyenbe:

„Nagy tragédia előjele volt a Nellis-1 életre kelte, és ez is DD terve szerint ment végbe. Most, hogy a Válság elmúltával egészen tiszta fejjel gondolkodunk, és belefogtunk a legnagyobb, legjelentősebb hatású nemzetközi programba, amely valaha is működött bolygónkon, elmondhatjuk, hogy egyetlen mesterséges intelligencia család virtuális kezében volt a sorsunk. Ők, a Digicom elszabadult programjai erőszakolták ki nekünk, kövezték ki a jövőben követendő utunkat, de akkor nekünk, az Elnöki Munkacsoportnak még mindig nem volt fogalmunk a legjelentősebb összefüggésekről, holott a jelek, amelyek arra utaltak, hogy hamarosan gyökeres változások jönnek, már látszódtak. Félelemből, vagy tán fásultságból, akaratgyengeségből, vagy alkalmatlanságból, de nem láttunk az orrunknál előbbre. Most, nemrég, az ülésteremben, néhány perccel ezelőtt megkaptuk ezt a vádat a Helen La Rue elnöklete alatt végigült harmadik bizottsági meghallgatáson, és nem vagyunk rá büszkék. Ugyanakkor felment minket, az Elnöki Munkacsoport katonákból és politikusokból álló tagjait, hogy összezavartak minket az egy ideig mindenhonnan áradó és egymásnak helyenként ellentmondó információs bombák, a DGL-ektől érkezett jelentések. Roger Middlesworth azonban a jegyzettömbjében már folyamatábrákat rajzolt fel, végig, a Nellissel létrejött videós kapcsolat alatt és az egyik összefüggésrendszer piszkozatánál egyszerre csak megalkotta a később igaznak bizonyuló menetrendet. A döbbenetes az volt benne, hogy nem ismerte fel a jelentőségét. Az utolsó utáni pillanatba léptünk és még mindig nem a lényegen dolgoztunk! Middlesworth hevenyészett ábrákat vetett papírra, olyasmiket, mint korábban a nagy monitoron. Nellis – Morro Bay – Reno – Vandenberg - Organ – Las Cruces – Washington D.C. Mindegyik fölé odaírta: DEISDATA, egyedül az AFB neve fölé írt mást. Tudják, mit írt oda piros színnel? FILLMORE! A FILLMORE nevet vetette oda, az alelnök családnevét! Ő volt az első, aki felismerte, hogy valószínűleg árulók… igen, kimondom… árulók vannak az Amerikai Egyesült Államok kormányában, de nem hitte el! Nem tudta elfogadni, pedig a bizonyítékok egymást erősítették! Hogy mi történt ezután? Jól emlékszem, mi történt! Elkáromkodta magát és négybe tépte a lapot. Lerajzolta az egészet, azután széttépte. Igen, így esett meg! Most is, mint néhány perccel ezelőtt Middlesworth is La Rue asszony előtt állva, nem tudok mást mondani, mint azt, hogy sajnálom! Nagyon sajnálom, hogy idáig fajultak az események, hogy hályog volt a szemünkön, szemellenző!”

Vagy itt van egy másik:

„…csak hagyják őt érvényesülni, egyelőre mást nem kérünk!” Haise és Donley megkövülten bámulták Christinát, ahogy csípőre tett kézzel egyszerre csak a nagy monitor elé áll, és onnan tekint fel rá. Noha elég távol álltunk meg, a terem másik végében, mégis érteni lehetett, ahogy Christina egy rövid hátrasandítás után beszélni kezd a holografikus monitor irányába. Úgy viselkedett, mint valami kislány, aki a megérdemelt játékára vár egy ablak alatt, amit valaki megígért, és hogyha jól viselkedik, kiadja neki: „Szia, Deisdata! Itt vagy valahol?” Nagyon szívszorító pillanat volt. Arra gondoltam, hogy ha nem lesz válasz, akkor elvesztünk. A kijelzőn azonban változatlan volt az állapot. Megosztottan tovább világított ugyanaz, amit Middlesworth lebegő monitorán is láthattunk korábban, még a helikopter elemelkedésekor is, mielőtt a Pennsylvania Avenue átrepülésekor meg nem szakadt volna a kapcsolat a Ház belső informatikai rendszerével. Ugyanazt a szoftvert használták itt Andrewson, mint mi, a nemzetbiztonsági tanács tagjai, benn, még a helyzetelemző teremben. A Stratégiai Húszasok aktuális állapotát láthattuk húsz ablakban, és egyelőre a türelmesen várakozó kolléganőm is ezt nézte: mindegyik négyzet üres volt, és mindegyik jobb alsó sarkában piros jel világított. Itt döbbentem rá végképp, és ekkor értettem meg, hogy a Válság egyik legmélyebb pontján tanyázunk, és azt is, hogy az Amerikai Egyesült Államok hadseregének és légierejének infrastruktúrája ténylegesen összeomlott, amire a korábbiakban még soha sem volt példa. És akkor csapott le a következő villám! Belépett a képbe Al Donally, és minden reményünk elveszett…”

A legvégén tehát leírom, amint az amerikai intézményrendszer összeomlik, és nemcsak az USA érintett benne, a nagyhatalmakat is bedarálja szerte az északi féltekén, majd napok alatt tovagyűrűzik a világban. A következmények: az Orosz Föderáció bukja a legnagyobbat, amely hadviselő fél volt korábban egy rakétaháborúban. Magyarországon már azon a hétfőn késő délelőtt rendkívüli események zajlanak, mint ahogy Európa nagyvárosaiban. A történet Epilógusában célzok ezekre. A politikusokat menesztik mindenhol. Szakértői kormányok alakulnak, és 2043-ban végül sikerül úrrá lenni a kollapszuson, a politikai krízisek nyomán kialakult energia-, és élelmiszeripari válságon, előtérben a klímakatasztrófával. Amikor írtam, akkor még ez utóbbi problémát fontosabbnak tartottam. Végül a klímaválság a történetben, a Válság után néhány éven belül feloldódik. "Az emberiség új technológiákra tér át".

Hát, nem kell még 20 évet várnunk rá!

Lassan éltre kel a rémálom!

És még egy idézet az utolsó oldalakról:

• …vegye ki a kezét a zsebéből!

O’Brian nyomást érzett a gerince mellett a háta közepén. Oldalra tekintett és még látta, amint a vezérkari főnök helyettese és a támaszpont-parancsnok elhűlt és semmibe révedő tekintettel lassan felemelik kezeiket. Mögöttük két szürke overallos, chat-szemüveges katona állt és gépfegyvereket nyomtak a hátuknak.

• Azt mondtam, emelje ki kezét a nadrágja zsebéből, elnök úr! – szólt egy mély férfihang mögötte, egészen a fülébe súgva, de az elnök nem reagált azonnal. Kellett néhány pillanat, mire megmozdult.
• Mi ez? Talán valami rossz vicc?
• A felesége bizonyára jól érzi magát Camp Davidben, ahová maga oly sietősen kimenekítette éjfélkor! Nem gondolja, hogy most unalmában néhány testőrével játszadozik, abban a nagy halványpiros ágyban? – lihegte az ismeretlen a tarkója mögött. – A first lady hajlamos a kicsapongásra. Ezzel röppenti el bizonyára a félelmét is, most, hogy nincs áram, televízió, internet…
• Ki maga? – kérdezte nagy levegőt véve az elnök, majd felnyögött, ahogy a fegyver csöve erősebben nyomódott neki. Várt, de válasz nem érkezett. Előre és lefelé tekintett, ahol a nagy monitor előtt, a terem mélyén egy szürke ruhás alak éppen Christina kezeit csavarta hátra, majd kilökte oldalra a sikongató nőt és lenyomta a padlóra. Ekkor a tudósítónő és a kezeit felemelő elnök egy rövid pillanatra egymásra néztek a felsorakozott fegyveresek között. Végünk van, Larry! – villantak meg a kék szemek…

Amit a regényben kifejtek, és így kerül át a filmforgatókönyv-tervezetbe is, az valóban maga a rémálom. Idézet egy másik írásomból, amely szintén megjelent korábban a neten:

"...és amire aktívan célozgatok a regény közepétől, az az, hogy a főszereplők az éjszaka közepétől mind többször szóba hozzák az elkövetkező statáriális állapotot. Annyira válságos a helyzet, hogy "lassú átmenetre" nincs esély, azonnali cselekvés kell. Az elnök kifakad, és néhány évtizedes átmenetről beszél csupán, azt tartja elfogadhatónak: "...néhány évtizedes átmenetre van szükség..." "Egyetlen napunk van rá!" - ez a válasza egy másik főszereplőnek, aki már végiggondolta a közelgő véget. Ez ugyan lehetetlennek tűnik - hogy egy nap elegendő legyen az új stratégia kidolgozására -, mégis bekövetkezik. A Válság harmadik napján - egy biológusnő televíziós beszédétől számított 24 órán belül - megalakult az a munkaközösség, amely civil kezdeményezésre indult tehát. Végül az USA alelnöke lemond, majd az elnök is. Következőként a nemzetbiztonsági főtanácsadó is menesztésre kerül, és így tovább. A statáriális állapot azért következik el, mert a légkör elérte a szén-dioxidot tekintve a 450 ppm-es szintet, amely adat - a légköri szén-dioxid-szint alakulása - már másfél évtizede hamisított volt. Az emberiség hirtelen szembesül azzal, hogy nagyobb a baj, mint azt addig prognosztizálták. A 'Megújuló Világunk - Bolygónk Megmentése' programtervezet azonnali cselekvést ír elő: oxigént kell juttatni a Föld légkörébe, ezentúl minden állampolgárnak - akkor: világpolgár - társadalmi munkában részt kell vállalnia a "takarításban". Aki nem hajlandó "beállni a sorba" azt statáriális eljárások során likvidálják, legyen az amerikai, orosz, ausztrál, teljesen mindegy. A következő naptól megindul a regisztráció, és emberek milliói indulnak az oxigéngyárak felé, óceánt takarítani, fákat ültetni, stb... Egy rémálmot vizionáltam a Sötétség Éjszakája lapjain szomorú, sötét képekkel színezve, és mindezt rossz idő kísérte: minden helyszínen esett az eső, viharok dúltak. Nem véletlenül. A cél a megdöbbentés volt. Lehet ilyen a bolygónk is, nehezen élhető, mindennapi küzdelmekkel terhelt húsz év múlva. Ha hagyjuk, kifakul addigra minden szín, szürke mindennapok jönnek, szó szerint szélsőséges időjárással. Megoldást mégis kínálok, de az is sötét felhőkkel kísért. Statáriális állapot - ez marad, ha addig nem cselekszünk…"

Mindig azon kesergünk, már ha eszünkbe ötlik keseregni rajta, egyáltalán, ha gondolunk rá, hogy mennyi szén-dioxidot fújunk a levegőbe, azaz bocsájtunk ki a technológiáinkkal. Úgy összességében, mi, emberek. Kesergünk rajta, hogy sokat, és legtöbben mégis legyintenek. Talán a szájukat is elhúzzák, és megmosolyogják ezeket a gondolatokat végül. A statisztikákat, az előrejelzéseket, a tanulmányokat. Cseppet sem foglalkoznak velük, a víziókkal, amit egyesek a jövőbe prognosztizálnak, vetítenek ki – már, ha eljut egyáltalán hozzájuk az információ: az átlagemberhez.

Az átlagemberhez az átlaginformáció sem jut el.

A valódi adatsorok rejtettek.

’Erőforrás-válság lesz 2040-ig’. Gelencsér András vegyész-légkörkutató, a Pannon Egyetem rektora szavai ezek, amelyek néhány hete nyilvánosak. Ez a másik, és ezen már jobban elmennek az embertársaink, jobban megfogja őket: el is hiszik. Tenni érte azonban nem nagyon akaródzik, maximum annyit, amennyit ellestek másoktól, amire tanítják őket, amire kényszerülnek. Szelektíven gyűjtik a szemetet, és még jó pár nagyobb és apróbb hasznos és környezetkímélő, vagy környezetbarát dolgot tesznek, egyénileg és családi szinten is. És akkor megtettek mindent, nyugtatják magukat a pillanat törtrészéig – jobb esetben. És ez láthatólag és látszólag így van rendben. Ennyi várható el – ez a gazdaság érdeke. A jelenlegi, a fosszilis alapokra épülő gazdaság érdeke.

’A civilizációnk néhány évtizeden belül összeomlik’. Ezt is Gelencsér mondta. ’Elkéstünk’.

De talán mégsem.

Akkor, hogy is van ez?

 „Lovelock himnusza mindannyiunk élelme: Gaia az, aki megszül minket, ő a levegő, a tenger, ő minden, ő a növekvő fű, ő te vagy és én vagyok.”

       Folyt.köv.

    Írta: Őzse Balázs 2022-ben