A zempléni Bodó-rét felé haladva, a hegyoldalban botorkálva-mászva a sérült és beázott bakancsomban felrémlett előttem valamiféle katabolisztikus, azaz lebontó világ. Hogy elérjem a célom társaimmal együtt – ezen rágódtam -, csak azon az áron fogom elérni, ha felemésztem magam. Minden lépés közelebb hoz ugyan a másfélmilliomodikhoz, csak éppen mindegyik nehezebb. Olyan, mint a zöld átállás, ráadásul annak nincs megoldása, és itt is az időből futunk ki. Megálltam. Körbenéztem, és nem láttam-érzékeltem mást, mint szürke bokrokat a hegyoldalban néhány alig járható csapással benne – ami között az egyik a kijelölt kék-jelzés -, valamint az elketyegő drága időt, ami – Einstein óta unalomig tudjuk – lelassul-felgyorsul, épp ellenkezőleg a szándékainkkal, mindig és mindenütt.
„Ez a hely szinte járhatatlan” – böktem ki végül, és cuppogtam egyet bal lábbal a sárban. Megálltak ők is; Gyuri az óráját vizslatta. Már látta a kijelzőn Einstein méla tekintetét, és a korábban emlegetett Minkowski is ott tolongott valahol. Időben el kell jutnunk valahová, ami a cél, két és fél év célja, és onnan még haza is kell jutnunk – száz éves utakon. Lehetetlen vállalkozás.
Ismét nekiindultam, mint ők is. Nem mondtunk semmit, ez évek alatt alakult ki, és ez nem jelzett semmi problémát ugyan, azaz vannak ilyen periódusok, csak épp…
Megálltam.
„Ez az egész elfogadhatatlan” – mondtam ki félhangon, és akkor, abban a szent pillanatban előbukkant az úti cél előörse, az út ötödét szimbolizáló csöpp hegyi rét.
Mintha utolsó erőmmel tenném, bevergődtem én is – utánuk – a háromszemélyes esőbeállóba. Leroskadtunk. „Van valakinél kéznél valami gyors rágnivaló?” Talán ezt kérdezte Tamás, talán nem, de ez volt a lényege. Éhesek voltunk. Az idő semmit játszott, mint egy nagy klasszikusnál, aki vagy kilencven éve vetette ezt papírra, és az elborult, de már egy ideje nem ködös égre bámulva ismét sárba léptem. Nem is sárba, egyenesen egy mély vízvályúba. „Ennyi volt” – gondoltam és bakancsom akkora mélyen megtelt hideg vízzel. „Még az ötödénél sem tartunk” – jegyezte meg egyikünk, amikor arra gondoltam, milyen nehézségek, vagy egyenesen károk érhetnek még késő délutánig. Fél tizenegy volt akkor.
„Ez nehezebb, mint a zöldátállás” – gondoltam egykedvűen. „Vagy éppen annyira esélytelen, mint a fúziós energia, ami mindig negyven évre távolodik előlünk. Amikor harapnivalót kerítettünk magunknak, szóba került egy ’tüske’, egy Limo, ami nagy mérföldkövek közelében fogy leginkább, mint Tepke kilátója alatt a Cserhátban, Írott-kőnél, a nyugati végponton ünnepelve, és felhajtottunk egyet, tehát próbálkoztunk kipiszkálni gyufaszállal a ragacsot, pontosan úgy, mint negyven évvel korábban a grund sarkában, a mi – ha nem is mindegyikünk, de Füvészkertjében – suli utáni világunkban.
Eszembe ugrott más is. Nem is tudom, honnan jött az emlék, melyik nap láttam meghökkenve, ahogy előadása után – három másik ismert közéleti szereplő szoros közelségében – kérdezik az egyetemi tanárt, az ismert légkörkutatót a hallgatók (hétköznapi emberek, idősek, fiatalok), és akkor egy fiatal nő kéri el a mikrofont: „Mondja, rektor úr, nem fél? Nem fenyegették még meg?” A fiatalos tudós ráncos homlokán felszaladt néhány gyűrődés, ugyanakkor elmosolyodott. Kezeivel magára mutatott, és élénken gesztikulált: „Hát, amint látja, itt ülök, nincs semmi bajom.”
Akkor igencsak megdöbbentem. Ilyet még nem hallottam videó megosztó csatornán felelős személytől. Persze tudom is miért válaszolta ezt – egyáltalán, miért kaphatott ilyen kérdést.
Mert bevállalta, és akkoriban ki is mondta a médiában: „Ha arról van szó, hogy felvállaljam, akkor felvállalom!”
Kevesen vannak, akik bátrak, akik végigmennek egy úton, még ha rázós és szögekkel is van felszórva, de ő erre megfelelő személy. Amikor az első videóját láttam, így ítéltem meg. Akkor ’Everest-mászásra’ asszociáltam, ami talán olyan, mint a mi hármunk ’nehezítésekkel teli’ túrái. A vegyészmérnök, akiről szó van, az elsők között mondta ki, hogy ha nem lépünk azonnal, el fogjuk veszíteni a játszmát, vagy majdnem. Az Everest-mászás ’Beck Weathers-ös” véget ér, azaz lejön a mászó a hegyről, csak éppen nem abban az állapotban, ahogy nekivágott a hegynek, a legnagyobb hegynek. Az egyetemi tanár elsők között mondta ki ebben az országban nagy nyilvánosság előtt, hogy a – nevezzük így - top drawernek szerepet kell vállalnia, ha nem teszi, neki sem lesz jövője. És nem csak ebben az országban, hanem globálisan: a fogyasztói őrületnek, a mérhetetlen pazarlásnak gyorsan gátat kell szabni, mert a bioszféra benyújtja a számlát, ahogy Beck Weathers texasi hegymászónak is benyújtotta természet. A hegymászó harminc évvel ezelőtt isteni csodával tért csak vissza a legmagasabb hegyről, miután a dallasi WFAA-televízió élő adásban – azaz sok-sok ezer kilométerrel odébb – bejelentette a halálhírét. Sok tÍzmillió texasi sóhajtott fel akkor: „Megérdemelte! Miért nem hallgatott a hegyi vezetőkre?” Azután néhány órával később a városi televízió helyreigazítást közölt – körülbelül akkor, amikor a feleség negyedszer próbálkozott elérni telefonon a katmandui konzult -, és gyorshírében azt közölte a feszülten figyelő tévénézőknek, miszerint „most jelentették a Mount Everest alaptáborából, hogy Beck Weathers amerikai hegymászó mégis életben van. Fagyási sérülései alapján az állapota válságos.”
Az élet nagy pillanatai voltak ezek, és mint ahogy Kennedy halálhírekor is megjegyezték a tévénézők, rádióhallgatók, hogy mit csináltak akkor, merre is jártak, mire gondoltak, a légkörkutató is ide juttatott minket. Amikor bejelentette, hogy ha nem teszünk semmit, akkor „elkéstünk, a civilizációnk 2040-ig összeomlik.” Nyilván mások is szolgáltak ezzel a hallgatóságuknak más államokban, földrészeken, máshol is felütötte fejét a „végítélet harsonája”, mégsem szabad félreértenünk a szavakat. Akkor omlik össze a globális társadalom, ha folytatjuk tovább azt, amit immár legalább húsz éve szisztematikusan csinálunk. És ennek a felelőse a top drawer, a felső valahány tízezer, aki ha nem lép, szabadesésben érkezik el a „Judgement Day”, a jelképes és mégis valóságos összeomlás. Én is leírtam, mi lesz akkor, vagy mi várható, csak hát – mint világossá vált akkoriban - minden fantázia kevés hozzá. Olyan gondok jönnek, olyan újabb válságok, amik ma még horrorisztikusnak hatnak, tehát a klíma-, a nyersanyag-, és energiaválság „berúgja az ajtót”, magyarul kő kövön nem marad. A legfrissebb előrejelzés szerint a 450 ppm szén-dioxid szintet a 2030. év nyarán érjük el, és nem 2042 őszén, ahogy én képzeltem vagy hat évvel ezelőtt. Borzasztóan korán. Sokkal korábban, mint azt akár a Római Klub is egykoron látni vélte, korábban, mint azt annak idején egyetemi végzettségű tanáraim tanították a középiskolában.
Vegyes gondolatok jártak bennem, annak a szüksége, hogy az úton végig kell, azaz kötelező mennünk, és akkor is, ha szinte lehetetlen. Mi voltunk akkor és ott, a Bodó-réten, az esőbeállóban a top drawer: példát kellett mutatnunk, hogy minden akadály ellenére fel tudjuk küzdeni magunkat a Nagy-Milicre és onnan egy még nehezebb és hosszabb úton leereszkedni Füzérre csupán néhány óra alatt. Úgy megtennünk az utat, hogy minden ellenünk dolgozik. Nem akaródzott, viszont meg kellett tenni, mert ez volt az ezeregyszázvalahanyadik kilométerünk közül az utolsó tíz vagy tizenkettő, és már harmincadika is elketyegni látszott a harmincegy napos hónapból, az utolsóból az évben.
Mi voltunk a szókimondó tudós és a korszakteremtő gondolatai egyvelege. Éveken át beszéltünk a tervről, a célról, a rengeteg akadályról, és amikor az utolsó elé lépünk, a körülmények legyűrnek? Hát ez elfogadhatatlan!
Ha a texasi mászó lejött a hegyről, és a veszprémi tudós be merte jelenteni, hogy új korszakot nyit a helyes gondolkodásban, és meggyőzi a milliókat a fogyasztói társadalom feladásáról, azaz a kapitalizmus elsöprésére buzdít ki nem mondott szavakkal, nem törődve azzal, hogy érdekeket, hatalmakat, vagyonokat és urizáló terveket sért, akkor mi is meg tudjuk csinálni…
folyt. köv.
