…az Albatrosz-akcióban (a történet előzményeiben), ahol az eredeti cselekmény szinte már háttérbe is szorul, egy idő után minden kapcsolódó mozzanat az akkori elnökre, a testvérére és a dívára, a szőke színésznőre koncentrál, Sally Conover pedig ’vádlottból’ egy csapásra áldozattá válik. A hírszerző-akcióban részt vevő személyek rájönnek, hogy a fiatal korában pusztán csak szexuális-tárgynak tekintett nőt hosszú időn át zsarolták és sakkban tartották, majd évtizedekre eltüntették a nevadai 51-es körzetben. A gyanú - most, utólag - Washingtonra terelődik, a saját korábbi kormányaikra, és az egykori top drawerre. Az egykori és 2010-ben még élő, újra összeállt szereplők felismerik – bizonyítékra bukkanva -, hogy Monroeval annak idején, 1962-ben brentwoodi otthonában nem drogtúladagolás végzett, és még csak nem is a CIA, hanem az akkor 22 éves Sally – parancsra! Bezsarolták és megcsináltatták vele a piszkos munkát: egyszer és mindenkorra végezzen a túl sokat tudó színésznővel, öngyilkosságnak álcázva. De ki volt a titokzatos felbujtó? Egyáltalán: mit tudott Monroe? Jogos és izgalmas kérdések merülnek fel. Ezt követően a regény szereplőinek már nem nehéz utána járni, mi is állhatott az 1963-as dallasi és az 1968-as Los Angeles-i politikai színezetűnek gondolt gyilkosságok hátterében, és egy csapásra megoldódik a két Kennedy-ügy, egészen döbbenetes végeredménnyel, még a legvadabb összeesküvés-elméleteket is túlszárnyalva. Ezek után a sikeres – vagy annak tűnő – akció, amit a kislány Helen jelenléte ment meg, a mikroorganizmus elpusztításának bonyodalma után a résztvevők számára nyilvánvalóvá válik, és a nyilvánosság elöl el is hallgatják majd – a harmadik és tulajdonképpeni könyv végéig – ki állt a Marilyn Monroe és a Kennedy-testvérek elleni gyilkosságok mögött. A gyermekrablás részletei is megvilágosodnak: negyvenegy év után – az akció kezdetének pillanatában - előkerül az egykori áldozat. Az Új-Mexico-i Alamogordoból tizenkét éves korában elrabolt lány 2010-ben már ötvenhárom éves nő, és 1969-től Mexicoban élt. Margaret Fenner az ügynökök előtt tárja fel legvégül a ’döglött ügy’ részleteit: éppen hogy nem Sally volt az egyik bűntárs, hanem pontosan ő volt az, aki megpróbálkozott a megmentésével, és sikerrel is járt, a lány a „Rio Grande háborgó vizén átúszott Mexicoba”…
A fantasy az előzményeiben tehát részben egy szerencsétlen női sorsot követ végig az amerikai történelem 1960-as és 1970-es éveinek bemutatása mentén – az Idegen elleni szélmalom-harc frontja árnyékában - és mintegy nem mellékesen egy totálisan félreismert karaktert formál meg, egy lelkiekben sokat szenvedett, egykor ragyogóan csinos fiatal nőt, akit mindenki boldognak hitt, de a valóságban folyton erőszakot követtek el rajta, és évtizedeken át boldogtalanul élt. Erőszak és kényszerítés a washingtoni elit köreiben, erőszak és megalázás a börtönben, depresszió és beletörődés hosszú évtizedeken át. Sally Conover nyilván nem élt elszigetelten a jellegzetes életútja mentén a környezetében. Valahol valakik amolyan kapcsolódási pontokat jelentettek számára a nagybetűs világhoz, és ez az 1971-es hachitai eset előtt kellett történjen, akkor, amikor még gyakorlatilag szabadon élt. A nő életútját vizsgálva a történet főszereplője elképesztő és szinte elképzelhetetlen dolgokra, adalékokra bukkan…
A tulajdonképpeni történetben – messze a jövőben – további mozaikkockák kerülnek elő azzal, ahogy egy „vidéki” netes-szerkesztőnő titkos nyomozásba fog, és hónapokig tartó adatgyűjtése során talál is párat; éppen elégséges számút ahhoz, hogy makacsul tovább kutasson. A szisztematikusan és amolyan hangyaszorgalommal végzett rejtett munkája során a Nemzeti Levéltárban fellel pár árulkodó nyomot arra vonatkozólag, miszerint az amerikai kormány támogatásával a hírszerző közösség és más kormányszervek biológiai háborús előkészületeket folytattak annak ellenére, hogy ezeket egy korábbi – 1969-es – elnöki memorandum tiltott. Ráébred arra, miszerint „az amerikaiakat évtizedeken át átverték”, és az amerikai történelmet bizonyos közéleti szereplők életrajzának átírásával egyetemben meghamisították, amelyet soha korábban senki sem feltételezett. Amikor felismeri, hogy egy 1971-es polgári légiközlekedési baleset mögött egy titkosszolgálati akció húzódott, kimutatja egy másikról is, ami a következő év végén történt. Mindkét utasszállítóval megesett tragédia mögött összeesküvést talál arra vonatkozólag, hogy mindkét gépen legalább egy utas kapcsolódott valamilyen módon azokhoz az eseményekhez, amik a biológiai háborús programokhoz köthetőek voltak. Az egyikben egy olyan személy halt meg, aki egy pár hónappal korábbi természeti katasztrófa után megesett vizsgálatot irányított az amerikai légierő részéről, a másik az ohioi Chicago felett történt, és itt annak a hírszerző tisztnek a felesége halt szörnyet, akinek el nem égett kézitáskájában egymást követő sorszámú százdollárosokat találtak, amelyek illegálisan kerültek hozzá, és a korabeli NTSB-vizsgálat során visszakövetett nyomok egészen a Watergate-ügyig voltak követhetőek. Az utas, Mrs. Hunt annak a Howard Huntnak volt a felesége, aki az egyik Watergate-betörőként bukott meg Washingtonban 1972. júniusában. Simone Goronsky ekkor figyelt fel egy fontos kapcsolódási pontra, amely már a szövetségi kormányhoz vezetett, az akkori elnök, Richard Nixon tevékenységéhez. A szerkesztőnő nem egészen értette, miként jött a képbe az akkori belpolitikai botrány, ráadásul azt az 1970-es években kellően kivizsgálták, nem igazán hagyva hátra elvarratlan szálakat, mégis megindult ebben az irányban is, sejtve, hogy „az összekuszálódott szálak” kibogozása hosszú ideig is eltarthat. Gyanúja azonban megmaradt, és az is árulkodó volt, miszerint az 1972-es betörés a Watergate épületbe időben nem feküdt messze a hachitai válságtól. A washingtoni Nemzeti Levéltárban a sok ezer, titkosság alól feloldott dokumentum között talált kettőt, amivel bizonyítást nyert előtte, miszerint a két balesetet szenvedett gép utasának közös ismerősei voltak. Ezt az irányt az eltelt hetven évben ilyen mélységben nyilván senki sem kutatta, így Simone felbátorodott, és újult erővel folytatta adatgyűjtését. Közben szerencsés módon hozzájutott olyan adatbázishoz, amely egy 2010-es titkosszolgálati akció melléklete volt, és ebben találta a legtöbb nyomot, amely már egy gigantikus összeesküvést sejtetett előtte, de még mindig nem gondolt arra, hogy ez akár nemzetközi szintre is vezethet. A Levéltárban egy harmadik dokumentum fellelése után újabb személy lépett be a képbe oldalról, egy korabeli orvos, aki ismert volt akkoriban géntechnológiai kutatások okán. Amikor megvizsgálta – egy számítógépi médiaelemző program segítségével -, a három ember – George Kornberg, William Marcus, Howard Hunt – életrajzát, feltűnt neki, miszerint azok „lukasak”. Ugyanazon időpontokban, azaz napokban, hetekben ezek a személyek „ismeretlen helyen tartózkodtak”, és az időszakok közül egy egybeesett a „hachitai válsággal”. Simone Goronsky 2042. késő tavaszán ismét egy elágazási ponthoz jutott, amelyet később csak úgy nevezett: „Hachita – Chicago – Washington tengely”. Ezt követően – 2042. június első hetétől – olyan irányba fordult, amelyek mentén, mintegy a semmiből, újabb alak csúszott be elé korabeli tevékenysége miatt. Tom Sparks a légierőtől 1971. február 8-án vesztette életét Arizonában egy balesetben, éppen akkor, amikor a Hachita-válság legnagyobb tüze tombolt egy állammal odébb, Új-Mexicoban. Sparks ismerőse volt Kornbergnek és Marcusnak is. Goronsky nekiállt egy „gráf” felrajzolásának, és elővette Jim Garrison 1970-es munkáját, a Gyilkosok nyomában című kötetét, ugyanis egy informátora felhívta rá a figyelmét, megemlítve azt, miszerint az 1994-ben meghalt New Orleans-i ügyész a Kennedy-gyilkosságot kutatta, és felállított egy elméletet 1966-ban arra vonatkozólag, hogy a hírszerző közösség állhatott a 60-as évek elején hivatalban lévő elnök meggyilkolása mögött, és hasonló következtetésre jutott a „ki kit ismer piramis” vizsgálatakor, mint a szerkesztőnő. Simone megdöbbent attól, amit talált: az ügyész is felállított egy virtuális kapcsolódási láncot akkoriban, mégpedig a „Dallas – New Orleans – Miami tengelyt”, mindenütt a hírszerző közösség embereivel. Áttanulmányozta életrajzi adataiból gyűjtött jegyzerteit Howard Huntról, és nem is lepődött meg túlságosan, amikor ennek az embernek a tevékenységét mindhárom városban megtalálta – tehát Garrison nyomozati anyaga több mint hetven évvel később helytállónak bizonyult. Körülbelül ugyanekkor megvizsgálta William Marcus élettörténetét is, különös tekintettel egyik fiára Jr. Marcusra nézve, aki egy időben a CIA egyik vezetője volt a virginiai Langleyben. Kapcsolódási pontokat is keresett a Marcus család és a Kennedyek között, azonban nem talált. Talált viszont Howard Huntnál. A fokozatosan kirajzolódó kép meghökkentette Goronsky asszonyt.
Hamarosan – 2042 nyár végén – a mozaikkockák összerakosgatásával összeáll a nőben kép, és felrajzolódik a logikai lánc is. Simone egy tényfeltáró riport készítésébe fog, amelyet jóformán külső segítség nélkül és szabadidejében, a legnagyobb titokban végez el. Határidőt is szab magának: 2042. október 26-a, nyugati parti idő szerint este 10 óra, a Nellis-1 ISS-ről hazatértének időpontja.
Simone szerint minden 1961-ben kezdődött, amikor John F. Kennedy elnök hatalomra került, éspedig a Disznó-öböl fiaskója után, és még azon az őszön is folytatódik.
Valaki felvetette a kormányban, hogy gyökeres változtatások kellenek.
Hogy mi következik el 2042. őszén a fentiekről szóló tényfeltáró riport videó-megosztó csatornákon való megjelenésekor, kiderül a fantasy lapjain…