Az első utunk még egyszerű logisztikai feladatnak bizonyult 2021 nyarán, egy monszun-jellegű esőfalon kellett átevickélnünk magunk odautazás tekintetében, ha neki akartunk kezdeni, az utolsó úton történtek jóval bonyolultabbaknak bizonyultak, csakhogy akkor – nemrég – nem ereszkedett elénk semmiféle esőfüggöny.
Az első és az utolsó túrák lényeges különbsége azoknak hosszában nyilvánult meg, így az első egy év túrái az egy napos, míg az utolsó másfél évé a két napos túrák időszakai voltak. Akadt egy vegyes idősáv is. Ezek szinte teljes egészében azokból a földrajzi sajátosságból fakadtak, amik országunkat jellemzik, hogy a befejezésnek szánt keleti és nyugati országvégek egyaránt nagy távolságra vannak a fővárostól.
A zárótúránknál azonban valami különös és előre nem látható dolog történt, pontosabban, az utolsó előtti úton előjelei lettek, sőt, nyilvánvalóvá vált, hogy rendhagyó utunk lesz a legvégén.
Az egész azzal indult, hogy három napos befejezést hagytunk a Zemplénre még ősz végén. Valahogy úgy alakult, és ez alól nem mentesültünk, hogy mindenképp három napra kellett-illett utaznunk, legalább is hasznos kellett legyen az „utazás-túrázás görbénk”. A bonyolultabb befejezésünk a szállásokon bukott meg, ahogy az akkori esős időben Háromhután és Füzéren is lemondták a szállásadók – persze nekünk érthetetlen indokkal. Ezért történt, hogy szerveztünk egy kétnapost, és vártuk az alkalmat az utolsóra; így történt, hogy egy napnyi maradt a keleti vég befejező bejárására, az országos-kék lezárására.
Már december elején arra készültünk, hogy ezt – az alig 14 kilométert - hasznosan tegyük meg, azaz le kellett mondanunk az oda és visszautazás fáradságáról a Máv-Volán csoport lassú és feltételezhetően szeszélyesen járó járműveivel, ezen a „nagyon-vidéken”, az ország egy „külön tartományában”. (Mennél keletebbre utaztunk a téridő-kontinuum országunkra eső szakaszában, annál érdekesebb dolgokat tapasztaltunk mind a közösségi utazgatások alkalmával, mind a rájuk mutató menetrendek tényleges betartásával. Minkovsky, Lorentz, Riemann, Planck, Einstein meg hasonlóak is fészkelődnének az urnájukban, Tombaugh hamvai pedig a csillagközi tér felé szágultában hánykolódnának a New Horizonson amennyiben értesülnének az utazás-utaztatás viszontagságairól…)
A lényeg, hogy egy napra csak úgy vagyunk képesek utazni a Zemplénbe, amennyiben autóval megyünk, és még a délelőtt folyamán belekezdünk ebbe az utolsó túrába, ha azt szoros menetrend szerint tesszük meg. Sőt, délben legkésőbb elérjük a túraút felét, és a második felét – amit visszaútnak fogunk fel, ereszkedésnek, amennyiben egy Everest-mászással analogizáljuk -, még a kora délután során megkezdjük, sőt, lehetőleg déli tizenkettőkor már délnek fordulunk. Aggodalmunk nem volt alaptalan. December 10-e körül ezt a túrát azért mondtuk le, és azután az ünnep előtt is még egyszer, mert Kis-Milic alatt, a Károlyi kilátótól délre egy igen meredek szakasz húzódik, valahol még jóval Füzér felett, az országhatár közelében, és ott megragadt a jéggel kevert hó. Találtunk az OKT-lapon néhány erre utaló posztot. Sőt, Gyuri olyanokat is talált, ahol a fényképek nagy sárról árulkodtak.
Amikor terveztünk, azt a kapcsolatunkat is felhívtuk telefonon, aki egy taxisofőr és helyben lakik. Ez az idősödő és végtelenül készséges ember reményeink szerint pontos rálátással rendelkezik az aktuális időjárási helyzeten túl a táj állapotáról, a sár-hó-jég viszonyról. Ezt legelőbb Tamás remélte, bennünk fel sem merült, hogy használjuk a ’kapcsolatunkat’, és társunk valóban kapott használható információkat, amiket közvetlenül az indulásunkkor osztott meg velünk. Azt mondta, a taxis barátunk beszámolt róla, hogy helyenként nagy a sár. Ezért döntöttünk végül a 30-ai befejezés mellett, és persze a naptári sajátosságok is indokolták; nem engedhettük meg, hogy a páratlanul hangzó 2021 – 2023 alcím – amit ezentúl az album visel – megváltozzon, és átcsússzon a következő számjegybe. Nem hangzott volna jól négy éven át tartó túrasorozat, a még elfogadható három éves helyett. A három év is csupán két és fél, csak hát a matematika ördöge és a Planck-féle algebra a jóféle Minkovsky-térrel együtt tovább nem tágulhatott. Hiába tűnt két évnek, három lett belőle, és egyik variáció sem a valóság futára. Valójában két és fél évet töltöttünk el Magyarországon – keresztben és fel-alá – ehhez pedig ragaszkodnunk kellett. Ragaszkodtunk, nem volt más valós számítás, és legfőképpen én tettem, én, a sajtós. Nekem ez sarkalatos pontként funkcionált a másfélmillió lépéshez, ami annál jóval több volt persze…
Mindezek együtt egy sajátos befejezést vetítettek előre, ahol szoros lesz a menetrend ugyan, de teljesíthető. Azt mondtam magamban: most jön az igazi ’Everest-mászás’, és bár ezt korábban úgymond elhasználtam a Börzsönyre, vagy az Írott-kőre, mégis azok csupán amolyan bemelegítéseknek tűntek a várható körülményekhez képest. A Nagy-Milic hamisítatlan nyolcezres… akarom írni nyolcszázas csúcs…
30-án korán útra keltünk társunk autójával. Nem messze a fővárosi Kacsóh Pongrác úti felüljárótól, egy benzinkúton találkoztunk össze három irányból hajnali fél hat után pár perccel. Történt már ilyen; egyik egynaposunkon hasonló esett meg hasonlóan korán, ahol akkor csak a Mátráig buszoztunk akkor. Itt bevertünk most egy-egy mély-fekete kávét, én vettem még pár szendvicset tartaléknak, és már kanyarodtunk is rá az autópályára. Persze az idő cseppet sem változott az előző napihoz képest, azaz nagy köd volt, azonban az előrejelzés későbbre tisztulást ígért, valamikor kilenc óra utánra. A részletes jóslat a távoli hegyek között késő délelőttől napot is mutatott a felhők résein át. Csapadék nem ígérkezett, vagy ha lesz is, jelentéktelen lesz.
A terv cseppet sem volt nagyravágyó. Abban reménykedtünk, hogy a távoli Hollóházán elérünk egy helyközi autóbuszt, ami átkanyarog velünk majd Füzérre, és a túrát onnan tesszük meg, a már említett 14 kilométer onnan visszafelé fogy el, valójában direktirányban, és Hollóházán ünnepelhetünk egy erre a célra rendszeresített gyerekpezsgővel… Amikor Hidasnémeti környékén elértük a szlovák határ közelségét, ahogy rákanyarodtunk a Gönc és – majd egy elágazás után másik irányban - Zsujta felé kanyargó sokadrendű útra, még minden arra mutatott, hogy tartani fogjuk a menetrendet. Délelőtt fél kilenc volt, ahogy északnak kanyarodtunk Zsujta felé, amikor is minden megváltozott…
Folyt. köv.
