"Emberek kerestetnek veszélyes útra. Alacsony bérek, borzasztó hideg, hosszú órák teljes sötétségben. A biztonságos visszatérés kétséges. Megbecsülés és elismerés siker esetén." - Ez volt állítólag a hirdetés szövege, amelyet egy ismert, de addig többször kudarcot vallott felfedező adott fel egy brit újságban, miután telefonos értesítést kapott egy előadása után, amelyben egyik barátja közölte vele, miszerint Amundsen éppen akkor tért vissza sikeresen a Déli-sarkról. "Scottékról semmit sem tudunk" - folytatta a minisztériumi tisztviselő.

1914 és 1916 között zajlott a több részből összeálló brit birodalmi transzatlanti expedíció Sir Ernest Henry Shackleton vezetésével a fagyos kontinensen, és drámai véget ért. Az eredeti célokból szinte semmi sem teljesült. Ugyanakkor ez a páratlanul kalandos felfedező út minden benne részt vevő számára csodának bizonyult, tekintve, hogy túlélték, legalább is az Endurance fedélzetén utazók, huszonhat ember számára. A kontinens másik oldalán mindössze hét férfi élte túl a vállalkozást, és ők is hónapokig vesztegeltek a partvidéken, mint a másik oldalon huszonketten. A pontosság kedvéért megjegyzendő, miszerint Shackleton csapata részben egy mindentől távol eső barátságtalan szigeten, az Elefánt-szigeten vesztegelve várta ki a mentőcsapatot Chiléből és Argentínából. A legnagyobb meglepetése az útnak azonban egy váratlan felfedezés volt, olyan, amilyenre valóban senki sem készült korábban: egy meglehetősen nagy sziget, a részben már betelepült Déli-Georgia belső területeit járták be Shackletonék elsőként, nyugatról keletre. Az expedíció-vezető és pár embere fedezte fel (már 1916-ban) a sziget belső tartományait.

Az expedícióban két hajó vett részt, az Endurance és az Aurora. Ez utóbbi az Antarktisz másik oldalán, a Discovery-öbölben végzett kiegészítő tevékenységet, és készletek szállítását a fagyos kontinenst átszelő fő csapatnak. Mint ahogy az első számú hajó, az Aurora is kudarcot vallott, bár feladatát részben teljesítette, ugyanakkor épségben elhajózott, és végül sikeresen kikötött Új-Zélandon, nem úgy, mint az Endurance, amelyiket a jégpáncél hosszú vajúdás után összeroppantott. A sors fintoraként az épségben megmenekült hajó néhány hónappal később eltűnt, a jég alá merült roncsot – amelyről már lemondtak – tavaly, 2022. márciusában megtalálták.

1914-ben az ottani nyáron szokatlanul messzebb húzódott északra a zajló jég, és miután Shackleton csapata belefutott a jégmezőbe, majd időről időre beékelődött a táblák közé, megpillantották a szárazföldet, egy olyan partvidéket, amelyet azelőtt senki sem látott még, ugyanakkor legalább 200 mérföldre hajóztak a kikötésre kijelölt ponttól. Ráébredtek, hogy délebbre értek a tengeren, mint előttük bárki. Nem sokkal ezt követően az Endurance végképp a jégbe szorult. A felfedezők kénytelenek voltak elhagyni a hajót, és egy jégtáblára telepedni.

Miután a jégre települtek és megindultak a legközelebbi szárazföld felé, de mégis a másik irányba, mint ami a Déli-sark felé vezetett volna, megszületett az első áldozat. A fedélzetmester macskáját kivégezték, hiszen „a szánhúzó kutyák úgyis széttépték volna”. (Az összes áldozat végül a magukkal vitt állatok közül került ki.)

Ernst Shackleton ekkor lelkesítő beszédet mondott a csalódott és döbbent tengerészeknek: „Az én felelősségem, hogy életben maradjanak, hogy mindnyájan túléljék, éppen ezért nem lehetek érzelgős. Ha az lennék, meghalnának, megfagynának, megőrülnének. Láttam már ilyet, és annyi pont elég volt. Tegnap találtam a hóba kidobva egy verseskötetet: Robert Browning. Eszembe jutott róla az egyik verse, a Kilátások című. ’Hirtelen a legrosszabból a legjobb lesz, annak, ki mer’. Vezéreljen minket is ez, uraim!”

Az ekkor indult mentőakció – saját maguk mentése – a mai napig páratlan a történelemben, a legkeményebb küzdelem, amit egy csapat egy éven át végzett egy még felfedezetlen tájon a tengeren, majd két szigeten, és amely során végső soron egy mentőcsónak jelentette eleinte a szállást, majd később ugyanez a lélekvesztő a nyílt óceánon száz évre rekordot állított fel a leghosszabb megtett nyílt vízi úttal, míg össze nem tört Déli-Georgia zátonyain.

A hajó hosszú vajúdás – 10 hónap - után tört össze és süllyedt el, miután minden létfontosságú eszközt kimentettek róla. Frank Worsley, a hajó kapitánya feljegyzései szerint a süllyedés a déli szélesség 68°39'30.0", nyugati hosszúság 52°26'30.0" koordinátákon történt 1915. november 21-én, több mint 15 hónappal az útra kelésük után. Nyilvánvalóvá vált, hogy az expedíciónak befellegzett, és hogy ezután tényleg „a túlélés a tét”.

„Ha nem sikerült volna partra szállni, visszatért volna Déli-Georgiára, még a tél előtt. Feltételezhetően úgy döntött, hogy mégis ott tartja az Enduranceot.” – Ezt közölte Mrs. Shakletonnal az admiralitás egyik tisztviselője otthon, sok ezer mérfölddel északabbra, Londonban, pontosan azokban a napokban, amikor a hajó sorsa megpecsételődött. Később felmerült, hogy mentőexpedíciót szerveznek, ezzel azonban támogatás hiányában – hiszen zajlott az I. világháború - még vártak. Akik aggódtak a „fehérkülönítményért” – ahogy Shackleton nevezte magukat – abban reménykedtek, hogy a jégben telel át a „fehérhadjárat”, egy részük a tengeren, egy részük a sarkvidéken, benn a kontinensen.

Az Endurance utasai azonban partra sem tudtak szállni, a hajó 1915. január 19-én valóban a jég fogságába esett, majd tíz havi sodródás után elsüllyedt. Utasai úszó jégtáblákon vertek tábort, összesen hármat, és csak 1916 áprilisára sikerült mentőcsónakokkal elvergődniük a hajózási útvonalaktól távoli Elefánt-szigetre, ahol elsőként szálltak partra. Az expedíció vezetője egy Blackborow nevű és már beteg, de felettébb hűséges, munkára kész fiatal matrózt utasított, hogy első emberként ő szálljon ki a sziget partján, beírva magát a történelembe. „Igenis, főnök! Köszönöm, főnök!” – zihálta a szinte magatehetetlen férfi, ahogy a mentőcsónak oldalán át a partra lökték.

Shackleton pár napos veszteglés után innen öt emberrel és egy alig hatméteres mentőcsónakban – az átalakított és megerősített James Cairdban - indult segítségért. A legnagyobb mentőcsónak, a James Caird tizenkét nap alatt küzdötte át magát a jégzajláson, majd a viharvert tengeren, és szinte már csupán roncsként vergődött Déli-Georgia délkeleti partjaira.

Odahaza eközben az illetékes minisztérium bizottságot (Transzatlanti Mentőexpedíció Bizottság) alakított, hogy a lehetőségeket megvitassák, azonban a miniszterelnökig nem jutott el az érdeklődés, és így támogatottság – legfőképpen anyagi - hiányában egy mentőcsapat indításának megszervezésének kérdése tovább hánykolódott a bürokrácia útvesztőiben, vagy el sem jutott oda. A kiteljesedő és elhúzódó világháború prioritást élvezett…

Napokkal később végül három ember kelt át a hegyeken a sziget északnyugati szélére, hogy segítséget vigyen a sziget átellenes oldalán zátonyok közt ragadt három társuknak, először nekik.

A nemzetközi mentőcsapat többszöri kísérletre – még Uruguay is adott hajót, Instituto de Pesca néven - augusztus 30-án ért vissza az Elefánt-szigetre a chilei Yelcho nevű vontatógőzössel, és mind a 22 ottrekedt emberre épségben találtak rá. A Birodalmi Transzatlanti Expedíció 635 napig volt végül a jég fogságában.

Shackleton sokáig nem tért vissza a hatodik kontinensre. Egy újabb kutatóutat szervezve 1922. január 5-én halt meg szívrohamban Grytvikenben, az 1914-es expedíció kiindulópontján. Itt is temették el, majd 2011-ben helyettesét, Frank Wild hamvait is itt helyezték el, a sírja közvetlen közelében.

Több alkalommal, mint 2019-ben is, sikertelenül kísérelték meg fellelni a híres hajó roncsát a tenger fenekén, majd 2022 elején ismételten útnak indult a kutató csapat egy alapítványi keretből finanszírozva az utat a Falkland-szigetekről.

Az Agulhas nevű kutatóhajóról egy tengeralattjáró végül robotkamerákkal fellelte az Endurance roncsát, amely óriási sikernek számított. A hajó egyben fekszik háromezer méter mélyen, az árbocai ledőltek ugyan, és az orr-rész sérült, a faanyag azonban nem károsodott, tekintve, hogy nem élnek fát lebontó szervezetek az Antarktisz környékén a tengervízben. A hajó műemlék, belőle semmilyen tárgyat nem hoztak fel. Hazatérve a csapat megállt Déli-Georgián, és éppen a felfedező halálának 100. évfordulóját követő napok egyikén ellátogatott a sírjához.

Ez a brit tengerész rendkívül tapasztalt, tehetséges és remek vezető volt. Elszántsága és mindenek feletti kitartása a válságos helyzetekben – utólag visszatekintve – teljes és kiváló életművet hozott létre.

A tengerész és felfedező könyvet írt élményeiről Dél – Az Endurance hajótöröttjei címmel, illetve egy másikban is sokat foglalkozik az úttal. Ennek címe: Az Antarktisz szívében.

Shackleton emlékét méltatlanul elfeledték, majd a 20. század második felében ismét rátaláltak; manapság követendő példaként állítják tevékenységét az utókor elé, és módszereit tanítja a vezetéselmélet- és válságmenedzsment-tudomány.

 Vége

   Írta: Őzse Balázs 2023-ban

 Forrás és idézetek: Shackleton (film) 2002, angol életrajzi dráma

Nagy érdeklődést és megfoghatatlan izgalmat váltott ki 2014-ben a világ közvéleményében, amikor kanadai régészek és tengerészek szeptember 7-én fellelték Franklin brit felfedező egyik elveszett hajóját, az Erebust a Viktória-sziget közelében. Akkor még nem tudhatták a tudósok, hogy melyik hajó az, a több mint másfél évszázaddal korábban elveszett kettő közül, Stephen Harper konzervatív kanadai kormányfő ugyanakkor büszkén jelentette be az országa parlamentjének a már biztos tényt, amivel még egy nagy lépést tett a megoldás felé a tudomány – az egyetemes, vagy másképp globális - azon az úton, amely az egyik legrejtélyesebb hajó-eltűnést övezte szinte végtelen hosszú időn át. Amikor két évvel később a másikat is fellelték, a Terrort, összeállt a kép a korabeli útról. Ma így már sokat tudunk Franklinék utazásáról, utolsó éveikről – persze koránt sem minden mozaik került elő a kirakósból.

Franklin expedíciója nem óceánokat érintett, nem is közforgalmú tengereket, hanem egy kontinens belsejét a belőle kivezető úttal, hiszen felfedező út volt, ezért keltett nagy érdeklődést a 19. század közepén. A cél akkor az északnyugati-átjáró végighajózása volt. Ez a briteknek, az admiralitásnak a tragédia miatt akkor még nem sikerülhetett.

Viszont más utak is érdeklődést váltottak/váltanak ki, még akkor is, ha kereskedelmi célúak, hiszen azok a hajók szállítanak valamit, van hasznos terhük, amit várnak valahol. Ha még utasaik is vannak, és azok (vagy azok között vannak) híres közéleti személyiségek, még inkább garantált a figyelem, a világ figyelme. Amennyiben a hajójuk egyedi, méretével, tulajdonságaival kiemelkedik a korábbiak közül és vadonatúj is egyben, garantált a médiafigyelem. A legnagyobbnak, leggyorsabbnak épített tenger-, és óceánjáró hajókat irigykedő tekintetek kísérik, amikor kisiklanak a végtelen víztükörre, hogy ott valamilyen rekordot állítsanak fel. Ilyennek bizonyult a Titanic útja is, az első az óceánon. A Titanic rekordot állított fel, a legtöbb halálos áldozattal járó nyílt vízi katasztrófa virtuális díját tűzhetjük emléke mellé. Bár az észt Estonia komphajó balesetében körülbelül harmad annyian haltak meg nyolc évtizeddel később, mégis a Titanic atlanti-óceáni első átkelése maradt híresebb, és a Mary Celestét is kiszorítja, akármennyire különleges is az esete, ahol mindössze tízen tűntek el örökre, viszont ők kifejezetten rejtélyes módon. Hogy egészen pontosan mi módon, azt persze nem tudjuk, és nem is fogjuk megismerni talán soha sem.

Más hajók is tűntek el, vagy a legénységük, utasaik váltak köddé örökre. Százszámra szenvednek balesetet hajók a világ vizein évente, ahol biztosan eltűnik egy-egy matróz, avagy utas. Ilyen esetekről filmek is készülnek. Ezen esetek egy jókora része kalózkodásra vezethető vissza, vagy biztosítási csalások állnak mögöttük, vagy egyszerű gyilkosságok. Nem nehéz egy hajóról eltüntetni egy utast, csupán vízbe kell lökni. Én is hajóztam már az Égei-, a Földközi-, valamint a Balti-tengeren, és mindig lenyűgözött a hajó „bólogatása”, ahogy a hánykolódó tengeren viselkedik, vagy csupán rezzenéstelenül siklik a sima vízen. Ez utóbbinak is van szépsége. Fenn északon, Nynäshamn kikötőjébe tartva döbbentem rá pár éve egy viharos napon, hogy mennyire kevés választja el az utazót a sétafedélzeten való álldogálás és a vízbe csúszás, vagy zuhanás között. Bizony nem sok kell hozzá, és sehol egy teremtett lélek a közelben, aki látná, hogy mi történik egy szerencsétlennel. Néha-néha olvasni róla, hogy itt-ott emberek tűnnek el a nyílt vízen, ami legutóbb a Csendes-óceánon történt meg egy női utassal, útban Hawaiiról Új-Zélandra. A fedélzeti kamerák semmit sem rögzítettek akkor.

A technikai felszereltségében szinte páratlan Titanic megelőzte korát, és ugyan ezzel lehet vitatkozni, de valamiben biztosan első volt: a gigantomániában nyújtott nagyot, és az is lett a veszte. A rádiózás és a rádiótáviratok ugyan elterjedtek már, de történetének idején épp nem volt repülőgépes mentés még, nem működtek filmfelvevő kamerák, hangrögzítők, nem készült egyetlen fénykép sem, csupán az élőszóban előadottak adtak irányt arra, hogy mi történt, vagy mi miért történt vele. Mégis, el kellett telni egy évszázadnak ahhoz, hogy a legfontosabb kirakós-darabok a helyükre kerüljenek. Ma már tudjuk azt például, miért uralkodtak olyan időjárási körülmények ott a Labrador-áramlatban aznap éjjel, és mi okozta a szokatlan és még értelmezhetetlen légköri jelenségeket, ami miatt Fleet szolgálatos matróz nem fedezhette fel idejekorán a jéghegyet.

A Titanic tragédiája izgalmas történet, főleg akkor, ha számba veszünk mindent, ami azzal az éjszakával kapcsolatos, és kiterjesztjük az ismereteinket a korábban történtekre is. A dráma Southamptonban kezdődött, amikor a White Star Line vezetői kirúgattak egy tisztet alkoholizmusa miatt, és olyan gyorsan szerelték le, hogy egy tároló szekrény kulcs a zsebében maradt. Abban a szekrényben lapultak a távcsövek, amiket az őrszemek használhattak volna. A sors fintora, hogy azok nem értek volna semmit: a jéghegy „láthatatlan” volt. A Titanic katasztrófája körüli „misztikum” az azóta eltelt évtizedek alatt lassan-lassan feloldódott, és ma már nem rejtély, csupán egy izgalmas történet.

De a Joyita rejtélye 1955-ből az egyik legizgalmasabb mind közül, talán csak az amerikai kereskedelmi vitorláshajó, a Mary Celeste 1872-es „szellemhajóvá válása” ér fel vele.

A Joyita-rejtélyt a mai napig nem sikerült megfejteni, így nevezik a csendes-óceáni Mary Celestének is, de emlegették a „Csendes-óceán Erebusának, vagy Terrorának” is, hiszen ugyanazt szenvedte el, mint azok a hajók, leginkább azonban a másik kisméretű kereskedelmi hajóhoz hasonlítják, ami az egyik atlanti-óceáni átkelésével vált szenzációvá, azzal a különbséggel, hogy a brit Joyita egy időre el is veszett, míg a Mary Celeste ott sodródott üresen is, ahol számítottak rá.

Egy orvosi táska, véres kötszerek, egy napárnyékoló ponyva, valamint a hajó legmélyebb pontján egy kés – ennyi maradt hátra a hajón -, a huszonöt embernek – akikből tizenhat a személyzethez tartozott – nyoma veszett.

A rejtély 1955. október 6-án kezdődött, amikor a szállítóhajó már napok óta nem ért kikötőbe, és az Új-Zélandi légierő a tengerészettel együtt megindította a keresését. Néhány nap alatt 260 ezer négyzetkilométernyi területet kutattak át eredmény nélkül. Néhány héttel később, novemberben Gerald Douglas, a Tuvalu nevű hajó kapitánya megpillantott valamit az egyik atoll közelében a vízen, és hamarosan rádión értesítette a parti őrséget és a Degei nevű ellátóhajót. Olyasmi bukkant elő, amire már nem számított senki: a hajó lehetetlen szögben félig elsüllyedve ott hánykolódott a hullámok között, több száz mérföldre az útvonalától, és ami a legkülönösebb, hogy teljesen üres volt, a rakománynak és 25 embernek semmi nyoma sem volt rajta…

Gerald Douglas a hajó gyors átvizsgálása után november 10-én délben rádiótáviratot küldött a Tuvaluról:

            „Joyitát megtaláltuk, félig elsüllyedve. Helyzete déli szélesség 14̊ 42, keleti hosszúság 179̊ 45… hajónaplót, vagy üzenetet nem találtunk.”

Miután a Degei pár óra múlva kiért mellé, bevontatta az egyik közeli kikötőbe, Vanua Levuba.

A hajó valóban üres volt, és a szemle során valóban érdekes nyomokat találtak. Megállapították, hogy a rádiót utoljára 2182 kHz-re, a nemzetközi tengeri rádiótelefon segélycsatornára hangolták. A fedélzeten lévő elektromos órák rejtélyes módon 10:25-kor megálltak, azonban hogy melyik napon az eltelt harminchét közül, azt nem lehetett megállapítani. de ami arra utalt, hogy éjszaka történt valami különös dolog a hajóval, amely az órákat is megállította, az a lámpák billenő kapcsolójának ON helyzetbe rögzült állása volt. Látványos külső behatás is érte a Joyitát: a bal oldalán erősen deformálódott a hajópalánk, és a felépítmény bal oldala is olyannyira sérült, hogy egy része hiányzott. Aki akkor megszemlélte, óriáshullámra következtetett. A dolgok azonban nem bizonyultak ennyire egyszerűnek, és ezt a következő napok és hónapok történései bizonyították.

A hajó üzemeltetője, Thomas Henry Miller korvettkapitány kifejezetten tapasztalt tengerészként és brit emberként nem sokkal korábban bérelte ki a hajót egy honolului nőtől. A hajó amerikai volt, 1931-ben építették óceánjáró luxusjachtnak, és már kezdetben kísértette a sorsát. A fedélzetén halt meg egy hollywoodi színésznő, a hajó első tulajdonosának szeretője, és hogy baleset vagy öngyilkosság történt, soha sem derült ki. Az 1941-es japán támadás után akkori tulajdonosától az amerikai haditengerészet elkobozta, és kikötői őrhajónak rendelte Pearl Harbourba, így egy ideig ott szolgált. 1946-ban zátonyra futott, és a tengerészet megvált tőle. Amikor újrapalánkozták, 13 centi vastag tömbökben 18 köbméter parafát ácsoltak bele, alkalmassá téve halászhajónak, egyben elsüllyeszthetetlenné is tették. 1953-ban egy svéd-amerikai nő, egy hawaii egyetemi tanár szerezte meg, majd két héttel később bérelte ki tőle Miller.

Miller mind inkább eladósodott; egyik útja után a raktérben tárolt halak romlásnak indultak, és csak olcsón tudott túladni rajtuk. A hajó állapota is sok kívánnivalót hagyott maga után, elhanyagoltnak hatott. Az amerikai hatóságok néhány engedélyét visszavonták, illetve fontosabb papírjait elkobozták, egyben megtiltották rajta a személyszállítást. A brit tengerész a hónapok előrehaladtával adósságspirálba került, és azt tervezte, hogy Honoluluba megy szerencsét próbálni, azonban addig is szüksége volt megbízásra. Szó szerint éhezett, amikor sikerült egy utat végre elnyernie, 4 tonna rakomány szállítására oda-vissza a Tokelau-szigetek-i Fakaofo atollra. Akkoriban nehéz volt az eljutás távoli kicsiny szigetekre az óceán ezen részén. Fakaofo egyetlen kórházában elfogytak a gyógyszerek, orvosokból is hiány volt, és megbíztak egy hidroplánt, hogy szállítson sürgősséggel a szigetre ellátmányt, azonban a jármű megsérült, és kényszerleszállást kellett végrehajtania, ami során törzsét felhasította a korall. Fakaofón 1955 őszén válságközeli állapotok uralkodtak.

Pearless, a Tokelau-szigetek közigazgatási vezetője támogatta Miller útját, és tervbe vette, hogy vele megy. Amikor híre ment, hogy indul egy „járat” Fakaofora, még jó pár ember jelentkezett utasnak, köztük egy 4 gyermekes család, azonban a kereskedelmi hajó személyszállításra továbbra sem kapott engedélyt. Ezt Miller úgy oldotta meg, hogy az utasokat bevette a személyzet tagjainak, így hamarosan sorra a „gépész”, „rakományfelügyelő”, „rakodó” megnevezések sorakoztak a menetlevélen. Azonban a szabályok szerint mindig kellett legalább egy amerikainak is lennie a fedélzeten, bárhová is indult a hajó, ezért Miller felkutatott egy amerikai tengerészt, „Jah-kapitányt”, és szerződtette a férfit, mint első tisztet. A hajóra más tisztviselők is jelentkeztek, akik nagy mennyiségű készpénzt vittek magukkal. Közvetlenül indulás előtt egy érdekes dolog történt: hitelből Miller még 1200 liter dízelolajat rendelt a hajóra, valamint tízszeres mennyiségű élelmiszer tartalékot. A későbbi számítások szerint a hordókban tároltakkal együtt a hajó akár Hawaiig is elért volna.

A Joyita október 2-án délben futott ki Apia kikötőjéből, majd pár száz méter után lelassult, megállt és sodródni kezdett. A hajóból – ahogy a sziget kormányzója a háza ablakából látta – fekete füstpamacs szállt fel. Amikor a kormánytisztviselők intézkedtek volna, hogy leszállítsák róla a fontosabb embereket, azt látták, hogy azok maguktól is visszatérnek a kikötőbe. Az utasok elmondása szerint a bal oldali motorral van valami baj, és azt Millerék szét is szerelték. Egy Reiche nevű helyi vállalkozó a hajóra ment és közölte Millerrel, hogy ne menjen tovább, amíg a motorhibát meg nem oldotta. Miller ígéretet tett a sikeres javításra, majd félve az amerikai hatóságok reakciójától, hogy azok felfedezik a csalást, visszarendelte az utasokat, és ugyan félerővel dolgozó motorral, de október 3-án hajnalban elhagyta Szamoát.

A legénységet és az utasokat ekkor látták utoljára.

Ami a legszembetűnőbbnek bizonyult, hogy minden könnyen összeszedhető felszerelés hiányzott a hajóról; például hiányzott a hajónapló, a szextáns, a mechanikus kronométer és egyéb navigációs berendezések, valamint Miller lőfegyvere is. Ami elgondolkodtató, hogy a nehezebben mozdíthatók is: a teljes rakomány a beépített szalonbútorokkal együtt, minden olyasmi, aminek van valamennyi értéke. Ponyva, pár matrac, egy törött kés, egy játék gumilabda és egy orvosi táska a tartalmával hátramaradt.

A következő év februárjában Apiában bizonyos Cascark bíró elnökletével összeült a bíróság, hogy tisztázza, mi történt a kereskedelmi hajóval. Sok tényt figyelmen kívül hagytak, köztük az orvosi táskát, benne egy rozsdás sztetoszkóppal, sebvarró tűvel, cérnákkal, és négy tekercsnyi véres kötszerrel, amit a lefolyóban megakadva leltek fel. A meghallgatások kimerítőek voltak: akkori szemtanúkat sorakoztattak fel, akik vagy az első kifutás napján tapasztaltak valami fontosnak bizonyulót, vagy látták a második, végső indulási kísérletet. Von Reiche cégvezető elmondta, hogy amikor felhajtottak a fedélzeten egy pohárka italt, Millert is kínálták, ő azonban elutasította, hangsúlyozva, miszerint a hajón soha sem iszik. A tanú kitért a motoros mentőcsónak hiányára is, arra, hogy csak a mentőtutajok voltak ott. Miller ekkor említette, hogy két hasonló úttal kifizeti az adósságait, és azután elhajózik Honoluluba.

Beidézték a szamoai Apia Rádió egyik munkatársát is, aki elmondta, hogy javasolta Millernek a rádióüzeneteik továbbítását a rádió hullámhosszán keresztül, naponta kétszer, amelyet Miller nem kívánt igénybe venni. Javasolta még a hajórádió kipróbálását, amit a kapitány végül nem tett meg. Felmerült, hogy ha ez megtörténik, idejében kiderül egy műszaki hiba, hogy az elektromos rendszer egyik vezetékében szakadás volt, és amit a rákent festék eltakart. Emiatt nem adhatott le vészjelet a Joyita, illetve a hatósugara a baleset bekövetkeztekor 3 kilométerre korlátozódott.

A baleset minden bizonnyal éjszaka történt. Vízbetörés történt, ami miatt segédszivattyút szereltek be a fenékre a két motor közé. A bal oldali főgép tengelykapcsolója továbbra is szét volt szerelve, mint az induláskor, azaz a műszaki hiba nem oldódott meg a megtett út alatt sem. A szivattyú végül üzembe sem lett helyezve, csupán matracokat fektettek oda, megakadályozandó a teljes elárasztást. Hogy ezután a hajón utazók fellázadtak volna a tisztek ellen, arra még az előző év végén következtettek a sajtóban. Erre utalt a véres kötszerek halmaza. Nyilvánvaló volt, hogy valaki megsérült, és az Miller kellett legyen, máskülönben nem hagyták volna el az elsüllyeszthetetlen hajót az emberek. Hogy óriáshullám tarolta volna le a fedélzetet, és emiatt került volna vízbe a 25 ember, az valószínűtlennek hatott. Legalább egy embernek a fedélzeten lett volna mibe megkapaszkodnia, a hajó belsejében volt erre hely.

A bíróság látott reményt arra, hogy a környező száz és száz lakatlan sziget egyikén lehetnek túlélők, bár rá kevés remény mutatkozott.

1958-ban a mindentől távoli Henderson szigeten egy barlangban csontvázakat találtak. A szenzáció ismét elárasztotta a sajtót. A mendemondák megelőzésére azt kérték a hatóságoktól, hogy a hat maradványt szállítsák Londonba vizsgálatra, de ebből semmi sem lett. Az antropológusok úgy vélték, polinéziai bennszülöttek földi maradványai leltek, és nem a Joyita utasaira. A több ezer mérföldes távolság is a szigetre vetődés elmélete ellen szólt.

A Joyitát új tulajdonosa rendbe hozta, és hajózásra ismét alkalmassá tette 1958 őszére. Amikor egy útja során a hajó korallra futott, megint javításra vitték, majd ismét megfeneklett. Egyik útja során történt egy különös eset. Hirtelen vízbetörést tapasztaltak rajta, majd amikor bekapcsolták a szivattyúkat, a víz még gyorsabban árasztotta el a hajótestet. Rájöttek, miszerint a szivattyúkat eleve fordítva szerelték be a hajóba, és ez játszhatott szerepet a tragikus fakaofoi útjának egyik éjszakáján is, és ezt a következő években nem fedezte fel senki. Innen már nyilvánvaló lett, hogy a Joyita sorsa a végzetes út előtt megpecsételődött.

A Fiji Times and Herald más elméletekkel is szolgált. Mint Amelia Earhart körülbelül azon a környéken megesett utolsó repülős útja után, most is előkerültek a szenzációs teóriák. Most is japánok kerültek a fókuszba. Ezek egyike szerint japán halászhajók gázolták le az amerikai hajót, és ezt bizonyította – szerintük – a fedélzet legmélyebb pontján fellelt „Made in Japan” feliratú kés is, csakhogy a kés törött volt, és kiderült, egy takarítás során került korábban a hajóra. A japán letámadásos változat magyarázná a sérült palánkot, valamint sokak szerint voltak tagjaik között kalózkodásra hajlamos személyek, sőt, egyes japánoknak, elsősorban katonáknak még a világháború sem ért véget. Bizonyított, hogy egykori japán katonák húzódtak vissza egy-egy lakatlan szigetre, hogy onnan lesből támadjanak, sőt, még tengeralattjárójuk is volt. Az utolsó japán katona egyébként 1974-ben adta meg magát. Ez volt a másik japánokat vádoló elképzelés, ugyanakkor az elmélet magyarázatot adna arra, hogy hogyan tűntek el még a szalonbútorok is a fedélzetről a rakomány mellett.

Képbe keveredtek a szovjetek is az atomtengeralattjáróikkal. Ma már megmosolyogtató, de abban a hidegháborús világban, annak is a legkeményebb szakaszában tömegek hittek a szovjetek ilyetén gaztetteiben.

Akadt még egy elképzelés, és ez is sokáig tartotta magát, sőt, elvileg ma elgondolva sem lehetetlen, jól megállja a helyét. Közismert volt a kapitány vágyakozása Hawaiira, hogy ott feleségül vegye szerelmét, és új életet kezdjen. Erre erősít rá az a tény, hogy alapellátmányból jóval többet vitt magával a hajó a fakaofói útra, mint az indokolt lett volna. Természetesen ezt sem bizonyítja semmi.

Ami biztos, hogy a hajó október 3-át követően viharba került, úgy, hogy félerővel járt a motorja, és műszakilag meglehetősen lerobbant volt egy korábbi, 5 hónapos veszteglés és magára hagyottság után. A vihart a fedélzeten túlélték, amire a szakavatott módon felcsomózott napvédő, vagy esővízgyűjtő ponyva utalt. Hogy a kormánymű lánca is eltört, arra mutatott, miszerint a hullámok oldalba kapták a hajót, miután leállt a tengeren.

Soha semmi sehol nem került elő a hajó készleteiből, egyetlen emberről sem hallottak többé, egyetlen segélykérést sem regisztráltak a vészfrekvencián, még a tutajok sem kerültek elő.

Mint írtam, az MV Joyitát később megjavították és 1958-ban ismét üzembe helyezték, de több balesetet élt át ezután is, ezek miatt végül végérvényesen kivonták a forgalomból.

Az egyik utas, Pearless tokelaui önkormányzati képviselő unokatestvére 2012-ben könyvet írt a rejtélyről, amelyben azt állítja, hogy megoldást talált, hogy az egész mögött Miller kapitány állt, ő akart eltűnni, és ezért kész volt feláldozni két tucat embert. Ezt a teóriát mások bizonyíték hiányában elvetik.

Az eltűnt legénység és utasok tiszteletére Szamoán és a Fakaofo-szigeten emlékköveket emeltek.

   Vége

 Írta: Őzse Balázs 2023-ban

           Felhasznált irodalom és idézetek: John Harris: Nyomtalanul, 1981

Érzékelve a médiazuhanást, az épület személyzetével és a jelen lévő szakértőkkel, katonákkal azon dolgoznak, hogy felélesszék a rég feledésbe merült távíróvonalakat, amin keresztül később kapcsolatot kísérelnek meg létesíteni a külvilággal, ami két esetben még hajnal előtt sikeresnek bizonyul. Az elnök hajnali három órakor egészségügyi vészhelyzetet hirdet és megerősíti az összes szövetségi államra kiterjedő rendkívüli állapotot, valamint mozgósítást rendel el a maradék fegyvernemekben is, berendelve az elérhető tartalékos katonákat. Az időnként megnyíló kommunikációs csatornákon felszólítja a nagyhatalmakat és a maradék NATO-tagokat a segítségnyújtásra. Deisdata ismét váratlanul adatsorokat tesz közzé nekik a klímavészhelyzet témakörében, ami mint Jean La Rue és másodsorban John Robertson tudományos tanácsadó szakterülete, odavágó témának bizonyul, hiszen a Judgement Day is érintette. A hosszú vita végén arra a következtetésre jutnak, hogy Goronsky kisfilmje részben valós adatokat kutatott fel, és létezik egy biológiai háborús program, aminek része az Idegen kifejlesztése, amely kész elárasztani a bioszférát. Jean szerint a létforma a megváltozott környezetben szaporodóképes marad, és ezt segítheti a megváltozott globális légköri szén-dioxid szint. Már a hajnal beköszöntével tudomásukra jut, hogy egyrészt a mexicoi Yucatánból személyzet nélkül elstartolt a Guatemala, másrészt az Orosz Föderáció, Kína, valamint Japán megtagadja a segítségnyújtást. Ezután Jean La Rue előadja elméletét az Idegen biokémiájáról, bevallva, hogy tudomása volt a mikroorganizmusról, neki és a lányának is, azonban a tudományos kutatási programja csak vírusokra terjedt ki, ugyanakkor évek óta érzékelték a veszélyt. Heves vita bontakozik ki, hogy a Judgement Dayben mennyi a valós tény, és mennyi csupán fikció. Arra a következtetésre jutnak, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok szerint a tényfeltáró kisfilm minden szava igaz. Az elnök előadja, hogy az este folyamán az elemző programok javaslatára született a döntés arról, hogy amennyiben rendkívüli állapot lesz, szükséges egy megfelelő média-alany, aki a tömegekhez beszél azok megnyugtatására. Bejelenti, hogy Deisdata jelölte ki Christina McAuliff dallasi tévés újságírót, ezért rendelték őket a nyugati partról oda. Miután a katonai vezetők fél óránként jelentenek a Munkacsoportnak, napkelte előtt pár perccel kiderül, hogy a zavargások nagyobb méreteket öltöttek, valamint a megbénult áramszolgáltatók, a leállt erőművek miatt és az életbe lépő evakuációs terv szerint el kell hagyniuk a megbénult Fehér Házat.

Időközben Nevadában Stead parancsnoka, Jason Morel ezredes bevallja Gordonnak, hogy miután a legmagasabb fokú készenléti állapotból egy korábban – még a Második Globális Háború után - kifejlesztett védelmi terv szerint átléptek háborús állapotba, el kell hagyniuk az AFB területét, amely meg fog semmisülni, mint az összes stratégiai létesítmény az ország nyugati felén. A döntést megerősíti az újságíró is korábban tudomására jutott információk hatására, és közli, hogy a nagyszabású akciót az AI végzi, megakadályozandó egy félresikerült biológiai háborús terv életbeléptét, amelyet a Pentagon szőtt titokban az oroszokkal és Japánnal. Csakhamar megkezdik a támaszpont evakuálását, tekintve az ott tartózkodó sok száz civilt. Keresik az éjfélkor ártalmatlanított ügynöknőt is, azonban úgy ítélik meg, hogy nincs olyan állapotban, hogy magukkal tudnák vinni, majd miután kiderül, hogy minden elektronikai eszköz kimúlt, kis híján ott ragadnak a betonon. Kiderül, hogy csak egy régi, még kézi vezérléssel irányítható Cessna gép működőképes, és nem marad más, hogy azzal hagyják el a robbanássorozat előtt álló létesítményt. A legutolsó pillanatban derül ki, hogy a gépet a nő vezeti, aki még idejében magához tért, és felfogta, hogy neki is menekülnie kell.

Az Elnöki Munkacsoport a légi Nemzeti Gárda katonáinak oltalmában az utolsó légi járművel elhagyja a már ostrom alatt álló Fehér Házat, és áttelepül az Andrews AFB-re, ahol a helyi személyzet és a légierő odarendelt vezetője már várja őket. A csoport gyors fogadása után megbeszélést folytatnak, amikor további csapatszállító száll le a támaszponton és a belőle kiszálló szürke ruhás, nem azonosítható katonák foglyul ejtik őket. Kiderül a rejtélyes egység hovatartozása; azok a légierő egy különleges egységeként az ACC parancsnokság árulói, akik kapcsolatban állnak Fillmore alelnökkel, az akció irányítójával. Fény derül rá, hogy ezek az egységek gyilkolták meg Simone Goronskyt, Sharon Douglast is, valamint még az este folyamán lezajlott akciók is a nevükhöz fűződnek. Az egység végső célja megszerezni a Nellis-1-ből várhatóan egy órán belül a légkörben aláhulló biológiai mintákat, az Idegent, amelyet biológiai háborúra fejlesztettek ki a mit sem sejtő Helen La Rue biológusnővel. A kutatónő tudományos programja valójában egy furfangos terv részeként évek óta álca volt, a naiv tudósnő munkáját visszakövethetetlenül a Pentagon pénzelte. Az elnök és a többi politikus, a légierő helyi vezetőivel túszokká válnak. Al Donally ezredes, az árulók parancsnoka bejelenti, hogy megkezdődött az űrrandevú a felső légkör határán, amelyet az ő vezetése alatt álló vezérlő program vezényel le, és ha a buzgó űrhajósok saját magukon túl a konténereket is mentik a raktérből a másik űrrepülőgépre, akkor majd landolás után a nagy zűrzavarban azt is képesek lesznek megszerezni másik tervük szerint, és elszállítanak kifejleszteni, majd bevetni a többi kontinens lakosságának kiirtására. A túszok tehetetlenül nézik a Logical Chain AI működtette nagy kivetítőn a kalandos átszállásra való készülődést odafenn, a közvetítést a világűrből, azonban sehogy sem képesek beavatkozni, és értesíteni a mit sem sejtő űrhajósokat.

A Nellis-1 repülési fedélzetén a három űrhajós sietve magához téríti a kómából a biológusnőt, hogy felkészítsék az átszállásra, azonban Helen belefog egy történetbe, ahogy elmondja társainak a különös információkat, amikhez az elméjét órákon át uraló AI juttatott el hozzá telepatikusan, amíg csövekhez és orvosi műszerekhez volt kötve, miszerint sokkal nagyobb a baj, mint ahogy azt képzelik, és hogy magukkal kell vinniük a biológiai szállítmányt, az nem maradhat a raktérben, mert odalenn a káoszban játszi könnyedséggel hozzá fog jutni az áruló csoport a légkörbe merülő roncsból, hogy jeladó van beépítve a fémvázába. Elhadarja még, hogy világméretű összeesküvés húzódik a terv mögött, és annak része volt minden, ami velük és lenn a felszínen történt az elmúlt órákban, az éjszaka folyamán. Közli még, miszerint a vírustenyészete „be van szennyezve” a toxikus Idegennel, amiből biológiai fegyvert fognak készíteni „és megtizedelik az emberiséget”. Három társa nem hisz neki, és kineveti. A nő tovább küzd, hogy higyjenek neki, de az űrhajósok az átszállásra koncentrálnak, nem figyelnek rá. Végül Carla Lucia Aitana rakományfelelős figyel fel először olyan igaz tényekre, amelyek Helent igazolják. Heves vita bontakozik ki a zsilipben, és végül a két pilóta is igazolva látja az új elméletet. Noha semmi felesleges idejük sincs, mégis visszamennek a raktérbe a szállítmányért, és magukhoz kötözik azt, majd késve ugyan, de megkezdik az űrsétát a másik hajó zsilipje felé.

Odalenn, Andrewson Al Donally és csapata meglepve látja, hogy az LC által felügyelt közvetítésben az űrhajósok magukkal viszik a BIO-CARGO-t, hogy a második, nehezebben kivitelezhető tervük fog életbe lépni: Yucatánba kell majd repülniük az Idegenért. Zavar támad köreikben, és ezt használja ki a foglyul ejtett nemzetbiztonsági tanács. Kiszabadítják magukat, és rövid kézitusa után, Deisdata és LC virtuális térben lefolytatott másik csatája alatt nagy szerencsével ugyan, de teljes sikert aratnak. A bázis személyzete és kis csoport fegyverese közreműködésével megölik Al Donallyt, azután eltávolíttatják a lefegyverezett többi árulót is. Amikor az irányítóterem készen áll az entry interface levezénylésére, végre kapcsolatba tudnak lépni a már visszatérésre kész Guatemalában berendezkedett űrhajósokkal. Sokkszerű a tudat számukra, hogy valószínűleg csak a két nőnek sikerült emberfeletti küzdelemben biztosan elérni a felső légkör és a világűr határán a mentőhajó zsilipkamráját. Valami váratlan dolog történhetett, hiszen a két pilótát nem látják sehol, ráadásul a vírusok elszabadultak, és ugyan közvetlen veszélyt már nem jelenthetnek, de a megsemmisítésük sem történt meg, valószínűleg orbitális pályán keringenek tovább. A bázisban szorongó emberek döbbent csöndben várják a bejelentkezést a világűrből. Tudják, hogy a teljes informatikai zárba és médiacsöndbe merült bolygón az éterben Carla Lucia remegő és izgatott hangja lesz az egyetlen a mentőhajóból, amelyet fogni képesek. És akkor: „Irányító Központ, itt a Guatemala! Carla Lucia Aitana jelentkezik a Guatemaláról! Helen La Rue űrhajósnővel mi ketten éltük túl a Nellis-1-ről az átszállást! A rakomány elsodródott orbitális pályán. Vége! Vétel!”

   folyt.köv.

A visszatérő amerikai űrrepülőgép részben katonai jellegű küldetésben és vegyes legénységgel a fedélzetén meghibásodik orbitális pályán az entry interface, a légkörbe merülés előtt. Tervek kidolgozásába fognak a földi központban, hogy visszahozzák a hajót, és éppen közlik velük, amikor hatszázhatvanezer láb magasságban a legénység egyik tagja, a biológusnő rosszul lesz, majd pár percre rá a hajóval váratlanul megszakad a kapcsolat. Közben az egyik délnyugati államban már órák óta keresnek társai egy eltűnt netes szerkesztőnőt, aki korábban űrhadviselési tárgyú kutatásokat folytatott, és a Return To Space elnevezésű űrprogrammal foglalkozott. Az Új-Mexico-i Las Crucesből a közeli hegyekbe, egy mindentől távol eső ranchra tanácskozásra induló netes-szerkesztő társai, egy netes hírportál alkalmazottai egy mesterséges intelligenciaként működő program bevonásával a nő felkutatásába fognak. Csakhamar rátalálnak a mély összefüggésekre, viszont megosztani a nyilvánossággal nincs lehetőségük, az AI csapdába zárja őket, ahol ahogy telnek az órák, és közeledik az éjfél, mind kevesebb a remény a menekülésre.

A Vandenberg AFB-n a sikló fogadását lefújják, a sajtó képviselőit kitiltják, a vendégeket elküldik, mialatt az alelnöki stáb és az Alelnöki Hivatalhoz tartozó küldöttség visszavonul a parancsnokságra. Két dallasi újságíró azonban a Látogató Központ falai között marad, és élő tudósításban pontos információkkal szolgál, ami csakhamar kikerül adásba és az országos televíziókba. A televíziósokat és a velük tartózkodó klímatudóst, Jean La Ruet, a biológus-űrhajósnő anyját elfogják és őrizetbe veszik. A légitámaszponton zárlatot rendelnek el és készenlétet.

Az eltűnt netes-szerkesztőnő a kaliforniai Morro Bay-en egy az éjszaka folyamán ügyeleti rendszerben működő, de most majdnem üres irodaházban, az AP Archivumban arra készül, hogy feltöltsön a két internetre egy kisfilmet az űrprogram visszáságairól és a katonai vonatkozásairól, valamint a kapcsolatáról az Idegennel. A történet az ő és egy arizonai újságíró találkozásával kezdődik, amelyet titokban hoztak létre az óceánparton napnyugtakor. Ennek a férfinek a segítségét kívánja felhasználni leleplező filmje illegális feltöltésére, azonban a netes szerkesztő az utolsó pillanatban visszakozik, és Simone Goronsky meggyilkolja. Az irodaházban a biztonsági rendszer riadót fúj, és a nő felgyújtja az épületet. Elmenekül a helyszínről, de tervét nem adja fel. A feltöltést másik terve szerint szándékozik végrehajtani. Miután az FBI a nyomába ered, az atescaderói erdők felé veszi az irányt.

A nyugati parti esti főműsor időben a média eleinte hallgat, majd a hírzárlat alatt terebélyesedő konfliktus okait találgatja érdemi információ híján, ugyanakkor a pár beavatott sem érti, mi történhetett a Nemzetközi Űrállomásról program szerint visszatérő űrsiklóval. Titokzatos összefüggések sejlenek fel a felső légkör felé tehetetlenül közeledő Nellis-1 rakománya és egyes hírportálok friss információi között: valakik nem akarják, hogy az űrrepülő rakterében szállított biológiai minták – az Űrállomáson növesztett vírustenyészeteket tartalmazó tartályok – visszatérjenek a felszínre, és ezért mesterséges intelligenciákat, számítógépi programokat aktiválnak. Akkor még nem sejti senki, csupán apró jelek utalnak rá, hogy maga a médiafigyelő program blokkolja a mentési műveletsort. Az események a keleti parti idő szerinti éjféltől felgyorsulnak, és az elnököt felébresztik. Amikor az elnök végre tájékozódik az éjszaka közepén, majd tanácsadói javaslatára nagy bejelentésre és a biológiai vészhelyzet kihirdetésére készül, elszabadul a pokol: kiderül, hogy a vírus halálos az emberiségre nézve. A még működő, de már a túlterhelés miatt akadozó telekommunikációs csatornákon kapcsolat létesül a Fehér Ház és a másodlagos űrrepülőtér, a landolásra kijelölt óceánparti Vandenberg légitámaszpont között. Az elnök tájékoztatás kap, miszerint a tartalékhajót, a Nellis-2-t készítik fel egy hajnali startra, hogy a világűr határán a feltételezhetően életben lévő asztronauták átszállhassanak rá, amelyre azelőtt az űrkorszak történetében még soha sem volt példa, majd O’Brian elnököt értesítik, miszerint a nevadai Renóban terrortámadás zajlott le, ahol a célpont egy előkelő hotel volt, valamint néhány száz mérfölddel délebbre, a Las Cruces-i közszolgálati televízió épülete is lángba borult, és pár pillanattal később befut egy következő hír is, miszerint kigyulladt egy kaliforniai irodaház, az AP Hírügynökség egyik archívuma az óceánparti Morro Bay-en. Az elnök válságstábot alakít. Ekkor érkezik a következő hír, amely szerint az Űrprogram indító állomása, a NASA-központ elzáródott a külvilágtól, amelyet nem lehet feloldani, és már nem tudni, mi zajlik a hegy gyomrába épített komplexumban. Két percre rá érkezik a következő bombasztikus hír, ami szerint a vandenbergi kilövőállásban magasodó, és feltöltés alatt álló Nellis-2 egy rejtélyes robbanásban az egész platformmal együtt megsemmisült. Az Elnöki Munkacsoportnak megszakad a kapcsolata a Vendenbergben tartózkodó alelnökkel. O’Brian belbiztonsági vészhelyzetet hirdet, azután élő bejelentkezésre készül az országos televíziókban és az interneteken.

Simone Goronsky Morro Bay-től keletre lerázza üldözőit, majd egy magaslaton rácsatlakozni készül a kijelölt telekommunikációs műholdra. A csatlakozás akadozni látszik, azután elhal, amint a frekvenciák is mind terheltebbé válnak. A nőnek végül blokkolódik a kapcsolata a műholddal, és az üldözők elérik az erdőben. Azonban nem az FBI emberei bukkannak fel, hanem jelzés nélküli és szürke ruhás katonák. A nőt lelövik, az adathordozót elviszik. Ugyanakkor az azonosíthatatlan fegyveresek döbbenten tapasztalják, hogy a tényfeltáró film mégis felkerült a világhálóra.

A Sziklás-hegységbeli ranchon ugyanekkor a kis csoport újságíró felismeri a fenyegetést, rájönnek az összefüggésekre, hogy országos események zajlanak, majd arra a következtetésre jutnak, hogy „Amerikát megtámadták”, és kísérletet tesznek a szerkesztőségük, vagy a Las Cruces-i közszolgálati televízió értesítésére, amelyről az utolsó pillanatban kiderül, hogy megsemmisült, és a vezető hírszerkesztőn kívül – Sharon Douglas - senki sem élt túl ott. Ezt követően már csupán annyi a cél, hogy elérjenek valakit, figyelmeztetést küldjenek valahogyan a nyilvánosságnak a külvilágba, de ez a kísérletük is kudarcba fullad, az AI az elektronikus zárak segítségével távvezérléssel elzárja őket a ranchon. Még egy utolsó értesítést kapnak a haldokló televíziós hírszerkesztő nőtől, aki a kapcsolatuk volt a városi televízióval, hogy egy sokkoló film árasztotta el a Terrát, azután magukra maradnak.

A nevadai Renóban, a hotel előtt robbanó bomba Simone Goronsky hátramaradt autóját semmisítette meg, amit egy médiaelemző program segítségével az Új-Mexico-i szerkesztők szerencsésen ki is nyomoztak, még az elektronikus média aktív, terheletlen időszakában. Az autó mellett tartózkodó Gordon La Rue – a biológus-űrhajósnő, Helen apja elmenekül a helyszínről. Hamarosan kopterbe száll egy ismeretlen nő invitálását követve, aki ígéri, hogy kiviszi a lezárt városból. Azonban a nő megkísérli megölni a férfit, majd légi üldözés után egy, a város határában fekvő légitámaszponton landolnak, ahol a katonák ártalmatlanítják az ügynöknőt. A támaszpont parancsnoka felismeri az újságírót, majd védelmébe vonja, és nem engedi tovább, az eluralkodó káoszba, vissza a légierő területén túli városrészekbe. Ugyanakkor további összefüggések merülnek fel az események között, a helyi parancsnok hasznos információkkal szolgál az újságírónak, mialatt a támaszpont fokozatosan megtelik a most már országszerte elrendelt légtérzár után leszálló utasszállítókkal.

A vandenbergi légierő parancsnoksága időközben szabadon engedi a három fogva tartottat, a dallasi tévéseket és Jeant, majd felültetik egy akkor érkező üres sztratoszféra gépre, amelynek úti célja Washington. Kiderül, hogy maga az elnök rendelte őket a keleti partra. Az okát találgatják, információt azonban nem kapnak. A gép, ahol teljes informatikai zár van és manuális irányítással, kézi vezérléssel repül radarcsendben egyedüliként az Észak-Amerikai légtérben, két óra alatt átér az Andrews AFB-re, ahonnan a légi Nemzeti Gárda fegyveresei kísérik át őket Washingtonba, immár háborús körülmények között. Marylandben polgárháborús állapotok uralkodnak, mert a Judgement Day, Simone Goronsky összeállítása törölhetetlennek bizonyult a média megosztó csatornákon, és a lakosság az utcára vonult, mint mindenhol, és itt már-már a Capitoliumot és a Fehér Házat ostromolja a rendőrség, a hadsereg, a légierő és a Nemzeti Gárda fegyvereseinek ellenében.

Az Új-Mexico-i ranchon a kis csoportnak sikerül a kalandos kitörés az épületből, de a koptereik működésképtelenekké válnak, és ezért ott ragadnak. Hamarosan azonban megérkezik az értük küldött két terepjáró, a szerkesztőségi kocsik, amit társaik küldtek értük a közeli városból. Értesüléseket szereznek a médiában utolsóként felbukkant hírekről – amit ők a birtokon már nem érhettek el -, valamint arról is, hogy az elnök második bejelentkezésére Washingtonból a televíziókban nem kerülhetett sor, a hírügynökségek a televíziókkal együtt megbénultak. Épp, amikor elhagynák a helyszínt, hogy a hegyek közé meneküljenek, szürke ruhás fegyveresek, azonosíthatatlan katonák bukkannak fel, és elfogják, majd elhurcolják őket.

A Fehér Házban a nemzetbiztonsági tanács ülésén részt vevő civilek értesüléseket kapnak az országban eluralkodott káoszról, majd az Elnöki Munkacsoport megtekinti a Judgement Dayt és következtetéseket von le belőle. Kapcsolat létesül előbb Calderon mexicoi köztársasági elnökkel, hogy egy módosított államközi szerződés életbeléptével kibéreljék az ottani egyetlen űrrepülőgépet, a Guatemalát, miután a Hírszerzés szerint kilövés előtti állapotban van. O’Brian hosszú és cseles zsarolással éri el ezt Mexico elnökénél, majd utolsóként létesül kapcsolat földi helyszínnel, Washington és a renoi légibázis között, ahol Gordon La Rue beszámol a fejleményekről, és előadja, hogy Helen lányuk életben van a beblokkolt és irányíthatatlanul orbitális pályán sodródó űrrepülőgép fedélzetén, hogy telepatikus érintkezéssel információkat nyert tőle. Kiderül, hogy a Deisdata nevű AI, a program az, aki irányítja az eseménysort országszerte egy sajátos cél és menetrend szerint. Ezt követően váratlanul kapcsolat létesül a Nellis-1 és az Elnöki Munkacsoport tagjai között. A hirtelen létesült kapcsolat az ereszkedő pályán keringő néma űrrepülővel meglepő, de ez a végső bizonyíték rá, ami szerint egy program végzi a frekvenciák szabályozását. Deisdata Vandenberggel nem enged sem videós, sem hangkapcsolatot, így rejtély marad, hogy mi zajlik ott; nem tudni, az alelnök és kísérete életben van-e, és végeztek-e a kármentesítéssel és az oltással a megsemmisült platformon. A tanács tagjai közül egyesek felvetik, hogy Russel Fillmore alelnök többet tud, mint amit az este folyamán velük megosztott, és hogy gyaníthatóan kapcsolatban van a Pentagon rendszerirányító mesterséges intelligenciájával és Deisdatával is. A hadsereget képviselő tag felveti a felelősségét az éjszaka során történtekben…

    folyt.köv.

A sötétség éjszakája egy korábbi amerikai mű, Az Androméda törzs folytatása, ahol – azaz nálam - a halálos vírus, a kristályszerkezetet mutató toxikus anyag már Idegen név alatt szerepel.

...csöppnyi monitorán számok villannak fel, majd szaggatott sípszó hangzik a drón hangszóróiból. A telefonos kapcsolat pillanatok alatt létrejött.

• Simone! – hallatszott egy fiatal, és izgatott férfihang erős háttérzajban. – Megbeszéltük, hogy nem keressük egymást! A szerkesztőségben minden a feje tetején áll!
• Az akció módosítva fut tovább! Felfedeztek! – válaszolt azonnal a szerkesztőnő.
• Ne így! Lehallgathatnak, az istenit! – dühöngött a fiatal szerkesztő, aztán valamivel halkabban folytatta a mögüle beszűrődő zsivajban: - Felmegyek a tetőszinti parkolóba… Várj!
• Nem! Nincs időnk!! – ordított a szerkesztőnő a száguldó kocsiban. Ebben a pillanatban értek a település végére, és az út elfogyott....

...ismét létrejött a kapcsolat:

• …hogy senki sem tud semmi biztosat. Épp most lett volna élő közvetítés a Fehér Házból, de O’Brian bejelentkezése után törölték a kapcsolást. Még csak egy szót sem szólt az elnök! A CNN stúdiója pedig üres. Minden más csatornán csak találgatnak. A WFAA-t, mint megtudtuk, felfüggesztették.
• Mi van Kentuckyban? – nyelt egy nagyot némileg megnyugodva. A most kapott információk fiatal társától létfontosságúak voltak számára.
• Az Irányításra gondolsz?
• És mi van Vandenbergben?
• Egyik helyről sincs információnk.
• A hírügynökségek?
• Donald az NBC-nél tudakozódott, de…
• De? – türelmetlenkedett az újságírónő, mialatt mind többször tekintett ki a szélvédő jobb oldalán. A Los Osos Baywood Parkhoz vezető kijáratot kereste, azután rájött, hogy korai: legalább 1 mérföldnyi távolságban járhatott még tőle. Szeme sarkából ekkor pillantotta meg a sötét égre kirajzolódó füstfelhőket, amelyek Morro Bay utolsó házai mögül kanyarodtak fel az égre, messziről, déli irányból...

...vagy a tűzoltók közeledtek a dombhajlat mögötti épületkomplexum felé. Vagy a nyomomban vannak – gondolta ingerülten.

• Hol vagy most? Az Archívumban?
• Nem, a fenébe! Mondtam! El kellett mennem! El kellett mennem, és ezért kell SN-kapcsolat! A vészhelyzeti terv szerint tudom befejezni. Keresnem kell egy magaslati pontot. Be kell lőnöm a Landsatot!
• Nem tudok támogatást adni! Megváltoztak a körülmények. Ráadásul jó páran eltűntek…
• Kik? Hova?
• Richard, Sarah, Fredd. Azt hiszem, én most…

Egy rövid időre ismét csend lett, de nem a kapcsolat szakadt meg. Goronsky asszony hirtelen fordult hátra, és látta Wildfly kijelzőjén, hogy tartják a frekvenciát...

...eltekintettek a futópályákon túlra. A távoli horizonton füst terjengett, és sárgás fények villództak. Amint Jean La Rue is melléjük állt, elnéztek más irányba is. A támaszponton túl, szinte minden irányban sárgásan fénylő volt az éjszakai ég. Ekkor világos kék egyenruhás katonák léptek melléjük a lépcsőn. Oldalukon mini-önirányítós MetalStorme fegyverek lógtak, homlokukra vastag keretes chat-szemüveg volt feltolva, vastag bőrszíjakon pedig hátizsák feszült rajtuk. A két WFAA-es szerkesztőt ez a felszerelés a vandenbergi katonákéra emlékeztette, de ezek mégis jóval korszerűbbnek látszottak. Christina McAuliff tekintete kissé elidőzött rajtuk, míg hárman körbevették őket. A negyedik társuk azonban eloldalazott mellettük a szűk helyen és a gép ajtajában épp akkor felbukkanó vandenbergi százados elé lépett. Hirtelen feltámadt szél csapta meg őket, mire a fiatal nő elsimította szemébe eső tincseit, majd összehúzta magán kabátját. Teljesen hátranézett. A különös egyenruhájú katona váltott néhány szót a légierő nyugati parti tisztjével, majd a kezében megcsillanni látszott valami. A fémes villanás nem kerülte el a szőke újságírónő figyelmét. Boggshoz húzódott és belesúgott fülébe.

• Itt mi történik szerinted?
• Elveszik a fegyverét – súgta vissza komoly képpel a férfi. - Alighanem őrizetbe vonják.

Ebben a pillanatban újabb katonák érkeztek. Ezek felszerelése is szokatlan volt. McAuliff Boggs mellett sietett le a lépcsőkön, ahogy felülről terelgették őket, és pár pillanatra rá már a betonon felsorakozottak között találták magukat.

• Kik ezek?
• A „hétvégi harcosok”.
• A légi Nemzeti Gárda?
• Nem tudom, mindenesetre olyasfélék lehetnek. Soha nem láttam ehhez hasonló egyenruhákat.

Ekkor az egyik világos kék zubbonyos közelebb lépett hozzájuk. Mindhármuknak átadott egy-egy nyakban hordható, vékony fémláncon rögzített kicsiny eszközt...

...az újságírónő még inkább az osztagparancsnok közelébe sorolt, mire egy másik egyenruhás átvette a csapat vezetését. Most már viharossá vált a szél, kellemetlenül nekik vágva az esőcseppeket. McAuliff idegesen törölte meg arcát ruhája szárával.

• Tud biztosítani Terrát?
• Talán a Fehér Házban.
• De, ha nincs szolgáltató, akkor ott hogyan lesz kapcsolat?
• Más módon.

Szó nélkül haladtak tovább, ahogy néhány elsötétített lopakodó mellett egy személyszállító helikopter felé közeledtek. McAuliff megcsodálta oldalt a vadászgépeket.

• Még az eső is lepereg róluk. Mintha nem is érné őket nedvesség. Ezek nem F-35 Lightningek?
• De. A Lockheed Martin fejleszti…
• …és Forth Worthben gyártják le őket - fejezte be a mondatot büszkén megemelve fejét a riporternő. – Több, mint húsz éves fejlesztések. Egyszer elvittek egy körre Dallas fölött. De azt hittem korszerűbbeket állomásoztatunk a főváros közelében.

A parancsnok nem reagált, hanem odaérve előreengedte őket az egyetlen kivilágított helikopterhez, ami a közelben parkolt. McAuliff érdeklődve nézegette.

• Nem egészen olyan, mintha WRW-sorozatbeli lenne.

Amikor megfordult, hogy végignézzen a támaszponton, és így ismét a vadászgéprajt kereste szemeivel a sejtelmes félhomályban, a döbbenettől hirtelen lemerevedett, úgy bámult kikerekedett szemekkel a távolba. Ahol az F-35-ösöknek kellett várakoznia, amerről az előbb érkeztek, semmi sem látszott. Az eső a támaszpont üres betonját verte. Aztán meginogva oldalt lépett kettőt és fel is sikoltott. Odébb, egy másik gurulóúton, mintha fluoreszkálna, két hatalmas repülőgép fénylett. Mivel előbb éppen abból az irányból érkeztek, látniuk kellett volna azokat. Ugyanakkor más is megdöbbentette: soha sem látott ennyire lekerekített formájú gépeket...

                                                                                                   4.

Körülbelül ugyanakkor, a Las Cruces-i WESST negyedben megesettekkel egy időben a kaliforniai Morro Bayen az Assiciated Press 15-ös számú archívumában is tüzet regisztrált a tűzérzékelő. Az AP San Francisco-i központjában terrorista támadásként értékelik az esetet, majd miután a tüzet megfékezik, a hatóságok bejelentik, hogy „két halottat találtak. Mindkettő helyi alkalmazott volt”, valamint azt is, miszerint a szövetségi hatóságok hírzárlatot rendelnek el az ügyben. A hír az állami, valamint az országos médiában ez idő tájt kishírré zsugorodik, tekintve a Nellis-1 körüli kálváriákat, amelyek prioritást élveznek. Viszont a világűrbeli eseményekről sem sokat tudni ekkor, a Kentucky Black Mountain Irányító Központból sem érkezik semmilyen jellegű információ.

Este nyolc órakor a kaliforniai óceánparti régióban fekvő másodlagos űrrepülőtér, a Vandenberg légitámaszpont kerül a hírek fókuszába. A landolás utáni ünnepséget és programot lefújják, a Látogató Központ területéről a vendégeket eltávolítják, a sajtó képviselőit kitiltják, hivatkozva a helyi idő szerinti 19:10-kor elrendelt készenléti állapotra. A légierő körbezárja a létesítményt. A sajtó tudósítói a Lompocba vezető úton, a bázis északi oldalán, az északi bejárat torkolatában, a biztonsági sáv mögött rendezik be a főhadiszállásukat, ahonnan az épületek között valamennyire rálátni a 2/A Mobil Launch Platformra, ahol a Nellis-2 várakozik a kilövőállásban. Felmerül, hogy ezt a világűrben még nem járt űrrepülőgépet indítják mentőhajóként, hiszen annyit már tudni, hogy a Nellis-1 orbiter olyan balesetet szenvedett a világűrben, amely után nem képes visszatérni a felszínre. Este nyolc óra után 15 perccel mind inkább eluralkodik a médiában az a hír is, amely szerint „a Black Mountain Irányítás falai között is rendkívüli események zajlanak”, hiszen a hírtelevíziók onnan sem kapnak információkat.

Mellékhírként ugyanekkor bejelentik, hogy a nevadai Renoban robbantásos támadás zajlott le a városcentrumban található Harrah’s Hotel előtti parkolóban, mégis, ezzel a hírrel – noha kellően súlyosnak látszik – keveset foglalkoznak. Először vetődik fel, hogy a „rendkívüli események országos kapcsolódásúak”, majd ismét az űrrepülő program aznapi rejtélyesnek ható eseményei uralják el a médiát.

A Nellis-2 kilövőállása körül fokozott tevékenységekre figyelnek fel a tudósítók, láthatóan a platformot ellepik a légierő egységei: startra való készülődés egyértelmű jelei mutatkoznak. Fél órával 9 óra előtt a területet kivilágítják, biztossá válik a szándék: a parancsnokság kilövésre készül.

Öt perccel később – gyors egymásutánban – hírek röppennek fel, ami szerint a lezárt Vandenberg AFB-n egyértelműen fellövés készül, a kilövést a napkelte előtti órákra teszik a tudósítók. A légitámaszpont parancsnoksága nem reagál az újságírók megkeresésére, hírt nem továbbít ezt követően sem a médiának, ami után országszerte találgatások kezdődnek. A közösségi médiában kis idő alatt szorul ki szinte minden más a hírforgalomból, és egyesek azt is tudni vélik, amely szerint tudósítók kis csoportja – a dallasi WFAA kaliforniai televíziós újságírói – „fogságba estek” a bázis Látogató Központjának falai között.

Az SSTS-2 repülés nyilvános program-tervezetéből tudható az is, hogy a Nellis-2, az USA második számú, és újonc űrrepülőgépe az egész küldetés alatt mentőhajó funkcióval várakozott feltöltött állapotban a 2/A állványon, és hamarosan más jelei is mutatkoztak a hajnalban várható indításnak. Mérnökök, robotok és technikusok érkeztek, a platform körül óriási nyüzsgés támadt, ugyanakkor a parancsnokság – még jó ideig - semmilyen kommunikációt nem folytatott a külvilággal.

Amikor a médiában a továbbiakban is kishírként kezelt renoi robbanás és épülettűz körül vita bontakozott ki, hír érkezett Las Cruces városából, amely szerint a városi közszolgálati televízióban kitört tűz mögött is támadás áll. Egyes szemtanúk légi üldözést láttak a toronyház szomszédságában, nem azonosított kopterek részvételével, amely után a város központjában egy TR-2-es légi jármű le is zuhant. Az FBI lezárta a város centrumát.

Amikor a CNN hírt adott arról, hogy a nevadai Renoban a hotel közvetlen környékén feltűnt, majd csakhamar nyoma is veszett Gordon La Rue újságírónak, aki a Newsweek hetilap főszerkesztőjeként tartózkodott az azt megelőző órákban a városban egy rendezvényen, azt is közölték, hogy a férfi az egyik űrhajós, Helen La Rue asztrobiológus, a Nellis-1 utasa, a negyedik asztronauta édesapja, és igen nagy valószínűséggel a kaliforniai űrrepülőtérre tartott, ahol részt szándékozott venni az ünnepségen és fogadáson, amit a lánya tiszteletére is adtak volna. Mivel Reno városában légtérzárat rendeltek el, és a városból kivezető utakat is lezárták, az újságíró „minden bizonnyal ott ragadt, valahol a városcentrum környékén”, és elérhetetlenné vált. A CNN hírtelevízió kihangsúlyozta, hogy a férfit több szemtanú közvetlenül a robbanást megelőzően a szálloda bejáratánál, „vagy a parkolójában látta”.

Két perccel később a CNN közreadta, hogy a washingtoni Fehér Házban felébresztették az elnököt, aki hamarosan sajtótájékoztatót fog tartani, élő közvetítést a helyzetelemző teremből.

Pár perccel később a 2/A platformon robbanás-sorozat történik. Óriási tűzgolyó jelenik meg a bázis felett, „tűz és füst uralja a környéket”. A helyszín közelében tartózkodók egyöntetűen állítják, hogy a Neliis-2 űrrepülőgép semmisült meg a kilövőállással együtt. A légitámaszpont parancsnokságának sajtóosztálya semmilyen hírrel nem jelenik meg az online hírfalukon.

Kaliforniai idő szerint este 9 óra után 5 perccel az országos vezető hírtelevíziók szalagcímen bejelentették, hogy hamarosan kapcsolják a Fehér Házat, ahol „az elnök, Larry Hugh O’Brian nagy bejelentésre készül”.

9 óra után 7 perccel és 10 másodperccel a CNN csatornáján szuper plánban feltűnik az elnök arca, mialatt az élő bejelentkezés helyszíneként az alsó sorban a következő helyszínmegjelölés olvasható: WHITE HOUSE, SITUATION ROOM. Az elnök a kamerába tekint, majd váratlanul oldalra néz, és nagy levegőt vesz. Amikor ismét a kamerába hajol, és szóra nyitja a száját, a kép elfeketedik, a televíziókban és a Terrabrowseren közvetített képeken megszakad a kapcsolat a helyszínnel. Ugyanekkor a városi televíziók is elnémulnak, a televíziós műsorszolgáltatás az egész ország területén megakad, az interneteken a közösségi oldalak is elérhetetlenné válnak. Az 51 állam területén beköszöntő médiacsönd addig ismeretlen volt az amerikaiak számára, és most ez is elkövetkezik, először az amerikai történelemben…

                                                                         1.

A Challanger és a Columbia űrrepülőgépek balesetei, vagy inkább helyesebben katasztrófái rávilágítottak az 1970-es években indult amerikai űrrepülő program gyenge pontjaira. Az előbbi eset 1986-ban az indításkor történt a 73. másodpercben, míg a második tragédia a landolás előtti negyedórában (entry interface) esett meg gyakorlatilag szintén pillanatok alatt. A NASA vezette űrprogram keretei megreccsentek, és nyilvánvaló volt, hogy a program – bár elérte időarányos céljait – nem folytatódhat a végtelenségig. Az űrrepülőgépeket apránként kivonták az űrprogramból. Az utolsó út csökkentett létszámú személyzettel, az Atlantis repülésével teljesült 2011. júliusában.

Miután a második Holdra szállás programja teljes kudarccal zárult, illetve szakadt félbe, az Artemis-programot ejtették. Bár a tervek szerinti menetrend eleinte – 2022-ben - problémamentesen teljesült, a második misszió – mint ismeretes – odaveszett a visszatérés során. A tragédia, a három amerikai űrhajós halála nemzeti gyászba burkolta az országot, ugyanakkor a nemzetközösséget, a világot is megrázta. 2033-ban a NASA és a konkurencia – Elon Musk „Misszió” névre keresztelt programtervezete – hátraarcot vett, hiszen a másik „cél” a Mars bolygó meghódítása is részben elérhetetlenné vált. A Misszió és az Artemis szorosan kapcsolódva „futott” éveken át. A NASA és Musk számára új célok kitűzése kellett, mindamellett a Mars meghódítását nem adták fel. Már csak a Kongresszuson volt a sor, hogy megszavazza ezeket az új célokat, azok finanszírozását.

Ugyanakkor mind inkább beemelődött a képbe egy „új” űrrepülő-program. A Kongresszus azután - hosszú évek kellettek hozzá – zöld utat és milliárdokat adott a „Nellis-tervezet” kivitelezésére.

Akkor, amikor a tervezőasztalról az Új-Mexico-i rakétakísérleti telepre lépett a modell, a Nellis-1, az új, második generációs űrrepülőgép, ismét sokk érte Amerikát.

Az oroszok az automatikus űrállomásukról meglepetésszerű rakétatámadást indítottak az amerikai infrastrukturális létesítmények lerombolására. Az Első Globális Háború ekkor vette kezdetét.

Két évre volt szüksége a „sértett és hátbatámadott” nemzetnek, hogy romjaiból kirángassa magát, és akkor egy „csodálatos fejlődés” vette kezdetét.

2041-ben a Kongresszus végre megszavazhatta a „Return To Space” nevű űrprogramot, és Amerika visszatérhetett a világűrbe!

2042-ben a Nellis-1 útnak indulhatott a Harmadik Nemzetközi Űrállomásra, miközben a Nellis-2 végső összeszerelésének utolsó napja következett el White Sands óriás gyáraiban, Új-Mexico-ban.

A dátum fontos Amerika történelmében: 2042. július 4-e!

És elkövetkezett 2042. október 24-e is, a Nellis-1 második útjának napja. A startra három asztronautával, George Joseph Carpenterrel (első osztályú űrhajós, parancsnok), Dick Steven Malcolmmal (első osztályú űrhajós, pilóta), Carla Lucia Aitanával (másod osztályú űrhajós, fedélzeti mérnök-rakományfelelős) került sor Vandenbergben, Kaliforniában…

Két nappal később az űrsikló rendben elvált az állomástól, és fedélzetén egy utassal, az ISS-en tizenhét napot dolgozó fiatal asztrobiológussal, Helen La Rue-vel megkezdte a visszatérést a Földre.

Kaliforniai idő szerint este hat óra után pár perccel orbitális pályán, hatszázhatvanezer lábbal a felszín felett, az utolsó körén a hajó pályakorrekcióra készült, ami után a fő fékezési művelet következett volna, és akkor vészhelyzet állt elő: a fedélzeti komputer többszörös hibát jelzett, amelyről Arthu, a mesterséges intelligencia, a társparancsnok a fő kijelző konzolon hangjelzés kíséretében figyelmezető jelzést adott a személyzetnek.

Ez volt az első konkrét eseménye az azon az éjszakán történteknek, amelyet kronológiai sorrendbe állítva, és utólag értékelve a kiindulópontnak nevezhetünk.

Kentuckyban, a Black Mountain Irányító Központban ugyanabban a tizedmásodpercben felvillant a monitorokon az „Emergency” felirat és az osztályozása: 3.5. A CAPCOM reagált az értesítésre; jelzett a Telemetrikusok vezető mérnökének, a terem közepén álló konzoljánál felállva intett a szürke inges informatikusnak. Mialatt a Telemetriánál felkészültek az érkező adatok értékelésére, egy másodperccel később – kissé érthetetlen módon - a következőt közölte a Nellis-1-gyel:

„Vettem a jelzést!”

Lélegzetvételnyi szünet után ismét az orbitert kereste:

„Ahogy látjuk, van egy kis problémátok, Nellis-1!”

A vezető telemetrikus mérnök egy pillanatra hátrafordulva bólogatásba fogott, azaz egyetértett az érkező adathalmaz valódiságával.

„Mi nem tudunk semmit, Kentucky! Ti mit láttok?” – dörrent bele a vonalba Carpenter parancsnok. Hosszú ideig ez volt az utolsó életjel a legénység részéről a világűrből.

„Nincs jeletek a hátsó törzsrészből… egy pillanat türelmet… valami komoly dolog történhetett, Nellis-1!”

                                                                    2.

Az Irányító Terem felbolydult. Ugyan a helyi parancsnok nem volt jelen, a CAPCOM saját hatáskörében zárlatot rendelt el, és utasította a csapat névleges személyi vezetőjét, hogy keresse, és hívja vissza az épületkomplexum területéről – ahol négy szinttel feljebb éppen interjút adott a CNN tudósítóinak – a repülési igazgatót, Joshua Roveyt, az Öreget. Nyilvánvaló volt, ha ezt másfél percen belül nem teszi meg, azaz a helyi parancsnok nem lép be addig a Terembe, kívül reked. A háború óta a vészhelyzeti eljárások szigorúak voltak. Egy esetleges rakéta-, vagy atomtámadásra teljes hermetikus elzárás lépett volna életbe. Ezt késleltetni volt lehetőség, viszont csupán másfél perccel. A CAPCOM, Everett Stinger tisztában volt ezzel a körülménnyel, ennek tudatában intézkedett. Az egész protokoll abból a feltételezésből indult ki, hogy amerikai űrhajót támadás ért a világűrben, és bár akkor még – két perccel az „Emergency” életbelépte után – kevés adat állt rendelkezésre, mégis az „Agy”, a Black Mountain Irányító Központban, Kentucky állam mindentől távol eső eldugott sarkában, egy hegy gyomrában a teljes küldetést felügyelő AI fenntartotta a szükségállapotot. 15 másodperccel később a piros ledek felettük a mennyezeten villogásba fogtak, és mély gongütés hangja töltötte be a terem légterét: az Irányítás elzáródott a külvilágtól.

„ Ó, bassz…!” – szisszent fel a vezető Telemetrikus, és máshol is mozgolódás támadt.

„Azonnali tájékoztatást kérek!” – hangzott fel az utasítás a helyiség vége felől, és mindannyian megkönnyebbültek, látva, hogy az Öreg mégis visszaérkezett. Az utolsó pillanatban lépett át az ajtókon, amikor azok még működtek. Kellett még egy kis idő, hogy elfoglalja helyét, a FLIGHT DIRECTOR pultja előtt. Félrelökdöste a beosztottjait.

„Ha nem tudunk életet lehelni a hajóba, mi lesz a pályájuk?” – kérdezte a középső sorba elsőként érkező vörös inges informatikus mérnök, és egy pillantást vetett a mellette előrefurakodó Öregre. Még nagyon kevés információ állt rendelkezésükre, és mindannyian műszaki hibára gyanakodtak.

„Pályakövetés?” – nézett fel a CAPCOM. Az előtte lévő sorban némi habozás után mozgolódás támadt. Eközben két drón ereszkedett le a mennyezet irányából, és csendben végigrepült a terem légterében. Egyik az első sorok konzoljai fölött, a másik ugyanakkor a hátsó és legfelső sor mögött állapodott meg, és halványkék fénylés kíséretében filmezni kezdett.

„Már ráadtam a monitorodra, Brave” – emelkedett meg a kapcsolattartó kezelőpultja előtt az egyik vörös inges mérnök. Brave Everett Stinger beceneve volt. Amaz széttárta karjait.

„A pálya így instabil. Ha így maradna, 12 órán belül fenékkel előre lépnének be a felső légkörbe…”

„…és akkor lepattannak a légkörről, vagy elégnek” – fejezte be Stinger. Felemelkedett székéről, sóhajtott, és hátrafordulva körülnézett. A csapat névleges főnöke a fő kijelző monitort bámulta. Egyelőre szava sem volt, csupán a folyton frissülő és bővülő adatok vészjósló halmazát próbálta átlátni. Stinger néhány pillanatig a megkövült földi küldetésfelelőst figyelte, majd tekintete tovább suhant, és megállapodott a repülési igazgatóén.

„Mi az isten történt?” – tette fel a kérdést meglehetősen ingerülten az Öreg. A fő konzolon a legnagyobb monitorra mutatott. - „4.5-ös protokoll. 3.5-ről indult. Azt se higgye, hogy nem látom! Mi a fene folyik itt?”

„Elképzelésünk sincs. Műszaki hibára gyanakodtunk.”

„Meteortalálat? Űrszemét?”

„Negatív, igazgató úr. Nincs kihermetizálódásra utaló adat. A légnyomás normális a kabinban, uram! Kapcsolat viszont nincs velük. Néma a frekvencia.”

„Amazok? A Föderáció?”

„Lehetetlen még megmondani, uram.”

„Más, nem szövetséges űrtevékenység?”

„Semmit sem látni.”

„Az Elhárítás mit mond?” – nézett le az első sorba nyakát nyújtogatva Joshua Rovey.

„ Semmit sem mondunk” – hallatszott egy hang az első sorból. Egy fiatal, szőke hajú férfi arca nézett vissza a felső pult felé. - „Nincs elég adat.”

                                                                       3.

Az Öreg minden bizonnyal elégedetlen volt az addigi információkkal, a kérdéseire adott válaszokkal.                            

„Jól értelmezem, hogy lebénult a három hajtómű?”

„Sajnos igen. De nem csak ennyi, uram. A hidraulikus rendszerektől a TRV-n át…” - hadarta a telemetriát felügyelő mérnök, de a megkezdett mondatot nem tudta befejezni, vagy nem akarta. A drónfelvételeken látszott, hogy kifejezetten tanácstalan. Joshua Rovey megemelkedett székén, és előrehajolva nekitámaszkodott a pult tetejének. Még egy pillanatra visszanézett az adatoktól hemzsegő sorokra a képernyőn. Rápillantott a CAPCOM-ra is, aki éppen a hajó legénységével beszélt.

„A hármas főelosztótól hátrébb lebénult a hajó” – összegezte bólogatva az Öreg, ahogy ismét felnézett, majd megrázta a fejét. – „Mindez így lehetetlen.”

„Első körben értelmezhetetlen adatsort kapunk” – nézett hátra a telemetrikusok pultjától egy szemüveges, göndör hajú mérnök.

„Még pontosabb pályaadatok” – dörrent bele a beállott csendbe a Pályakövetés mérnöke. A szemüvegét babrálta a képernyője előtt. Nem nézett fel.

„Nos?”

„10 és fél óra a Kármán-vonal.”

„A francba…” – szitkozódott az Öreg.

Itt történt egy néhány másodperces jelkimaradás, majd ami ezután történt, arról továbbra is a hang-, és képanyag alapján alkothatunk képet – egy ideig.

18:38-kor felgyorsultak az események, ugyanakkor visszaállt a pár percen át szünetelő kétirányú rádiós kapcsolat is az űrsiklóval. A telemetrikus adatok áramlása ugyanakkor egyetlen pillanatra sem szakadt meg az első pár percben.

18:38:13-tól a lentebbi került rögzítésre, ami egy kivonatos szöveg az eset vizsgálati jegyzőkönyvéből:

„A fenébe! Mi van a rakománnyal?”

„Carpenter jelenti, hogy nem érkezik jel a raktérből. Szükség esetén Carla Lucia és Helen La Rue rakományfelelősöket hátra lehet küldeni…”

„Biológiailag aktív anyag. La Rue űrhajósnő tenyészete az ISS-ről.”

„Igen. Egyelőre követtetjük az előírásokat. Beszíjazva ülnek…”

„Pályakövetés! Mit tudnunk Combat Positionról?”

„Az oroszokra gondol?”

„Igen! Vagy maga tud még egy űrállomást a közelben?”

„Már messze van. Az ISS-ről viszont rájuk fognak látni a legnagyobb közelségben. Utasíthatjuk a mieinket, hogy végezzenek vizuális megfigyelést. Ugyanakkor a sebesség különbségük még nem kellően nagy. Beletelik egy órába is…”

  SPEED DIFFERENCE (SS – ISS)

• – VECTOR: 10.5 – IS GROWING

„Ezek mit jelentenek jelen helyzetben?” – szűkítette el szemeit az Öreg a legnagyobb monitorra tekintve, mint ahogy körülöttük két másik fehér inges is ezt tette. A Telemetria irányítója bólintott egyet.

„Másfél körön belül az Állomás beéri fentről a hajót, így is, úgy is, viszont 10 felett van a vektor, azaz később fog bekövetkezni. 5 tizednyit gyorsulnak.”

„Az végül sok, vagy kevés?”

„A vektornak 10-nek kellene lennie, uram. Pontosan 10-es értékkel kellene állnia, az entry interface előtt. Az már egy korrigált érték lenne.”

„Plusz egy orbitális körön vannak, kényszerpályán, de ez nem az mégsem. Arról is letérnek ugyanis” – bökött a saját távolabbi monitorára egy másik mérnök oldalról, aki a Pályakövetéstől sorolt át néhány pillanattal azelőtt. – „Ez egy harmadik pálya.”

„Ne értesítsük az ESA-t? Párizst?” – nézett fel az Öregre a szemüvegét mozgatva a mérnök. – „Ez nem játék! Amennyiben túlrepülnek Grönlandon…”

„Nem! Még várunk” – rázta fejét a repülési igazgató, ahogy félbeszakította a beosztottját.

„Indokolatlanul nagy a gyorsulás, uram!” – vetette közbe egy oldalt álló fehér inges, a Pályakövetés harmadik embere. – „Nagyon úgy tűnik.”

„Kell az ESA a Keflavik-radarral” – jelentette ki a telemetrikus és feszülten várt a főnöke reakciójára. Az ESA betűszó az Európai Űrügynökség nevének rövidítése volt, amelynek a központja Franciaországban, Párizsban volt 1975-ös megalakulása óta. Az adatelemző mérnök egy pillanatra átnézett a Pályakövetés monitorára. – „620 perc a Kármán-határ.”

„Haladjunk tovább! Van valakinek valami ötlete? Arra, hogy mi történt odafenn?”

„Olyan mintha… mintha… Minden, ami az egyes, a kettes és a hármas főelosztótól hátrébb van a siklóban, a hátsó harmadban, élettelen. Ugyanakkor a levegőellátó rendszertől kezdve az árambiztosítóig minden más működőképes. A parancsnoki kabin mindent megkap.”

„Valóban értelmezhetetlen. Ismét felteszem a kérdést. Valami elképzelése arra…”

Az adatsorok itt véget érnek. Hang-, és képanyag, valamint elektronikus jeltovábbítás-, és rögzítés ezután nem történt a bázison. A Black Mountain Irányító Központ elszigeteltté vált, és lekapcsolódott az amerikai infrastruktúráról. Több mint egy hónappal később a mentő-, és kutatóalakulatok behatoltak a hegy gyomrába süllyesztett katakombába, és fellelték a huszonöt ember holttestét. Megállapították, hogy halálukat fulladás okozta. A levegőellátó rendszer október 26-án helyi idő szerint 19:05:06-kor ellenirányú üzemmódba kapcsolt, és teljes nyomáscsökkenést okozva percek alatt kiszivattyúzta a levegőt a helyiségekből.

A komplett eseménysort vizsgálat alá vonták, a Nellis-1 űrrepülőgép meghibásodásának pillanatától fogva, az érte mentőhajóként küldött mexicoi illetőségű Guatemala űrrepülőgép repülése körüli anomáliák rekonstruálásán, és sikeres visszatérésén át a keleti parton a fővárosi kerületben az elnök rezidenciáján, az Andrews légitámaszponton, valamint a nyugati parton a kaliforniai Vandenberg légitámaszponton történtekig, és a következtetéseket a 2044. október 27-én nyilvánosságra hozott végső vizsgálati jelentésben a közvélemény elé tárták. A Rogers-Cernan Reportban megállapítást nyert, miszerint az aznap és másnap hajnalban történteket egy mesterséges intelligencia család, a Digicomos fejlesztésű Deisdata program okozta. Az összetett vizsgálatot, amely az Amerikai Egyesült Államok addigi legnagyobb szabású és legdrágább, legtöbb kormányzati szervet mozgósító nyomozati tevékenysége volt, minden irányból támogatták. A vizsgálatok nemzetközi szálakon is futottak. A Mexicoi Elnöki Szövetségi Köztársaság saját vizsgálatot folytatott Mexicovárosban, ennek eredményét 2043. július 30-án továbbították diplomáciai úton Washingtonba, az Elnöki Hivatalba, amelyet az felhasznált összefoglaló jelentésében. Mexico, mint állam két érintett szereplő okán volt részese az eseményeknek, illetve a válság éjszakáján az a bizonyos mentőhajó, amely a csapdába esett, balesetet szenvedett és vezérlését tekintve megbénult amerikai űrrepülőgép legénységét megmentette a világűr határán, mexicoi illetőségű űrrepülőgép volt. Azon az éjszakán, nem sokkal éjfél után egy sietve létrehozott elnöki szintű megbeszélésen a mexicoi elnök, Arturo Calderon bocsátotta az USA rendelkezésére egyetlen űrrepülőgépüket, a Guatemalát. Egy elnöki rendelet – amelyet itt nem részletezünk – figyelembe véve a mexicoi szálakat, lehetővé tett minden irányban soron kívüli és teljes körű vizsgálatokat minden szerveződési szinten, úgy állami érdekeltségű és finanszírozási hivatalokban, mint magánkézben lévő vállalkozásokban is. Ezek a kimerítő vizsgálatok érintették a független State Universityket minden szövetségi államban, köztük is kiemelt figyelemmel a Missouri állambeli kutatóegyetemet, az University of Missourit. Az egyik résztvevő évekkel korábban a columbiai egyetemen szerzett diplomát, és doktori munkájához ettől az egyetemtől, a Biokémiai Tanszékétől kapott támogatást vállalt feladatának elvégzéséhez. Ebbe a munkába avatkozott be a Digicomos program a háttérben 2042. októberében.

De mi vezetett el odáig, mi volt az alapja, a táptalaja, hogy ez megessen, hogyan alakult az eseménysor másnap hajnalig?

A világűrben kezdődőkkel szinte egy időben – és erre is utólag derült fény – indult két szövetségi államban két szálon a földi történet.

Az első órákban, a keleti parti napkeltéig senki sem gondolta, miszerint van valami kapcsolat az események lefutásában. Bűnügyek történtek két közép-nyugati és két dél-nyugati államban, amelyekről a média is hírt adott az ottani időzóna szerinti este nyolc órától közel fél óránként frissített online hírben. A CNN Los Angeles-i stúdiójából tudósított helyszíni tudósításokkal mindenről, ami kapcsolódni látszott. Éjfélkor hír született arról, miszerint az FBI is bevonásra került, elnöki utasításra szövetségi szintű bűncselekményként minősítve az Új-Mexico-i, valamint a Morro Bay-i irodaépületek elleni támadást, amelyeket az első percekben, azaz a késő este folyamán még balesetekként kezeltek. Mint ismeretes, Új-Mexicoban, Las Crucesben a városi közszolgálati televízió tizenöt szintes toronyházában tűz ütött ki. Ez pontosan este 9 óra után huszonöt perccel történt…

   Folyt.köv.

Van valami végtelenül szomorú és naiv is abban, ahogy a nő kék kabátban, fekete nadrágban futásnak ered, és a kamera ugrándozva követi. „Jaj, istenem! Jaj, istenem!” – ismételgeti Barbara, és egy szembefutó alak elkapja a karját. Egy szempillantás csak, ahogy Barbara kitépi kezét, és megy, fut tovább. Már senki sem akarja megállítani, pedig meg kell. Valaki felbátorodva szól a háttérből: „Nem tudjuk, mi történt, Barbara! Ne! Ne menj arra!” A nő megáll, kezét szeme elé emeli, és úgy néz a távolba. Valószínűleg sír, azután a földre guggol. Mellé lépnek oldalról. „Vége, Barbara!” A nő szipog: „Óh, Christa!”

1986. január 28-a van, egy ragyogó, napsütéses délelőtt. Florida államban vagyunk, Cape Kennedyn, közel az óceánhoz.

Barbara Morgan siratja barátját és űrhajós társát, Christa McAuliffe-ot, és a többi hat hajóst is, akik odavesztek a kilövéskor, ott, azokban a pillanatokban.

A Challenger felrobbant.

Barbara és egy sajtós átölelik egymást, és döbbenten merednek a távolba, ahol a meredeken zuhanó kabin akkor csapódik az óceánba.

„Úristen! Úristen!” – rázza fejét a tanárnő, és hátra fordul. Arcán iszonyat. Nézi az emelvényen álló, és most döbbenten előre meredő, kezükkel előre mutató embereket, köztük Christa McAuliffe családját, amint csak állnak, a szülőket, akik egymásba kapaszkodnak.

Barbara sír, és nem tudja még, hogy 21 év múlva ő lesz az első tanárnő a világűrben.

Derűs arcán keserédes mosolya évtizedek távolából hat, ahogyan emlékezik ott az Endeavour űrrepülőgép szűk kabinjában, az STS-118-as számú küldetésen, a Nemzetközi Űrállomás szomszédságában, 2007. augusztus 9-én. Emlékezik a 22 évvel korábbi boldogságára, 1985 nyarára, amikor Christával átölelték egymást, amikor Bush alelnök rájuk mosolygott, és bejelentette, hogy ők a kiválasztottak, az űrrepülő, a Challenger civil űrhajósai, Christa az első számú, ő a tartalék.

Tudta, hogy barátnője fog repülni.

Azt nem sejtette, hogy egyszer majd ő is…

Az amerikai űrprogramnak több nagyobb állomása volt, úgy, mint a Mercury-repülések, a Gemini, az Apollo, ez utóbbihoz tartozóan az Apollo-Szojuz közös repülés, tulajdonképpen az első nemzetközi űrállomás a világűrben, majd jött az űrrepülőgép. A program terve legalább 7 évvel megelőzte az Apollo-program végét, amely költségei rekordot döntöttek. Olyan repülésekre volt szükség, ahol részben, vagy egészben újrafelhasználható részekből áll az űrhajó és a hordozórakéták egésze, így olcsóbbakká válnak. Erre a célra a Space Shuttle tervei megfelelőnek bizonyultak.

Az új ’kaland’ megint egy hidegháborús versenyfutásnak indult a szovjetekkel, ugyanakkor mégis túllépett ezen a régi gondolaton, és belátható volt, hogy tudományos oldala is van. Az űrrepülőgéppel először 1981-ben repültek a Kármán-vonalon túl, és hamar nyilvánvaló lett, hogy ez az „emberiség legnagyobb mérnöki teljesítménye”, műholdakat indítottak, útjára bocsátották, azaz stabil pályára állították a Spacelabet, egy űrlaboratóriumot, majd a „közönség kezdte megunni a programot”. „Egyfajta morajlássá változott” a háttérben. Szükség volt valamire, ami visszafordítja a figyelmet a repülésekre. Mindenképpen szükséges volt fenntartani az indításokat, hiszen katonai jelentőségük is volt, amiről ma sem tudunk mindent. A „csillagháborús tervekkel” védelmi pajzsot szándékoztak építeni a világűr határára, hiszen a szovjetek valós fenyegetést nyújtottak a rakétáikkal. Hogy a közvéleményt megnyugtassák, egyfajta indokot kellett kreálni, hogy a „Kongresszus továbbra is finanszírozza a programot”.

A „Tanár az űrben” célravezetőnek tűnhetett.

1985. július 19-én George Bush alelnök a következőket mondta élő televíziós adásban: „A tartalék tanárunk, aki a győztes helyére lép, ha nem tudna repülni, Barbara Morgan lesz Idahóból. És a győztes, az a tanár, aki az űrbe utazik, Christa McAuliffe.”

„Lehet, hogy egy test lesz az űrhajóban, de tíz lelket viszek magammal.” Christa McAuliffe, korábbi nevén Sharon Christa Corrigan mondta ezeket a szavakat boldogan, amikor mikrofon elé állt, amikor George Bush a szűk emelvényen helyet adott neki. Az előtérben oldalt Barbara megszeppenve mosolygott, és elérzékenyülve tekintett végig a kis csapaton, a többi tanárnőn, akik nem kaptak lehetőséget.

„Hatalmas mosollyal az arcomon arra gondoltam, hogy ott akarok lenni” – mondta évtizedekkel később Barbara.

Az indításra utalt, arra a végzetes napra, amikor egy verőfényes, de szörnyen hideg napon, majdnem délben elstartolt a második űrjármű, amit szárnyakkal építettek. A 25. indítás most is Cape Kennedyről történt. Barbara Morgan az emelvény, a lelátó legmagasabb pontján állt.

„Már a start után látszott, hogy valami nagyon nincs rendben. Emelkedéskor nem csak egyetlen füstcsíkot lehetett látni, ráadásul később még több füstcsík keletkezett. Teljesen máshogy nézett ki az egész indítás, mint amit én és Christa pár hónappal korábban megtekintettünk. Tudtam, hogy valami végzetes hiba történt” – emlékezett vissza Morgan.

Nem sokkal a baleset után Reagan elnök különleges bizottságot állított fel, feladatuk a tragédia körülményeinek kivizsgálása volt annak érdekében, hogy a jövőben a hasonló szerencsétlenségeket megelőzzék. A bizottságot William Rogers volt külügyminiszter vezette (róla nevezték el Rogers-bizottságnak), az alelnöki pozíciót pedig Neil Armstrong egykori űrhajós töltötte be. A vizsgálatba bevonták a korábbi tesztpilótát Chuck Yeagert is.

„A katasztrófa okait kivizsgáló bizottság megállapította, hogy a jobb oldali szilárd hajtóanyagú gyorsítófokozat (booster) O gyűrűjének szigetelése az alacsony hőmérséklet miatt meghibásodott és átégett. A kicsapó lángok miatt felrobbant (pontosabban a fellépő aerodinamikai erők hatására a másodperc tört része alatt szétesett) az űrsrepülőgép. A középső, folyékony oxigént és hidrogént tartalmazó tartály és a sikló maradék része felrobbant, de valószínűsíthető, hogy az űrhajósokat szállító szerkezet - és az űrhajósok is - túlélték a robbanást, s a vízbe csapódás vált végzetessé számukra. `Igazi` robbanás esetén az egész űrrepülőgép és a legénység is azonnal megsemmisült volna. Az űrhajósok megmenekülésére nem volt esély, mert a fejlesztés során - a szerkezetet biztonságosnak tartva - nem foglalkoztak a katapultálás gondolatával, a személyzeten még űrruha sem volt.”

Ami Barbara Morgant illeti, a Challenger pusztulása után visszament tanítani, de 1998-ban a NASA kérésére otthagyta a tanítást és űrhajósnak állt (ismét), tíz évig dolgozott asztronautaként. Egy űrszolgálata alatt összesen 306 órát töltött a világűrben. Pályafutását 2008-ban fejezte be.”

2003 év végén a Columbiával repült volna, azzal a hajóval, amelyik februárban elégett a légkörben.

2007-ben az STS-118-as számú küldetésben a NASA specialistájaként jutott fel a világűrbe.

„A NASA-nak adott interjújában elmondta: „Mi egy összeszerelő küldetés vagyunk, ami azt jelenti, hogy kimegyünk a Nemzetközi Űrállomásra, kikötjük, és segítünk befejezni az építkezést…”

Arra a kérdésre, hogy mit remél elérni, azt mondta: „Nos, mindenekelőtt azt, hogy épségben hazaérjünk, és elérjük a misszió minden célját. És számomra oktatási szempontból az, hogy mindent megtanulunk, amit csak tudunk, és segítünk kitalálni, hogyan tudjuk a legjobban bevonni, aktívan bevonni diákjainkat és tanárainkat a küldetésünkbe, mert ez izgalmas dolog számukra – és nekünk is.”

„A küldetése során 20 percet töltött azzal, hogy rádiós kérdezz-feleleteket írjon fiatal diákokkal, amelynek házigazdája June Scobee volt. Scobee férje, Richard “Dick” Scobee a Challenger parancsnoka volt.”

Barbara Morgan, aki fiatal korában még Equadorban is tanított olvasást és matematikát, ha kimondatlanul is, de így teljesítette azt, amit barátnője és űrhajós társa, Christa oly boldogan vállalt több évtizeddel azelőtt, és nem végezhetett el.

Barbara Morgan a Boise State Universityn tanított azután, hogy otthagyta a NASA-t. Ma már 71 éves, és visszavonultan, nyugdíjasként Idahóban, az oregoni határhoz közel, Boiseban él családjával.

     Vége

  Írta: Őzse Balázs 2022-ben

Az írás megtörtént eseteken alapul.

Források és az idézetek forrásainak jegyzéke a szerző Facebook oldalán található