1.

A Challanger és a Columbia űrrepülőgépek balesetei, vagy inkább helyesebben katasztrófái rávilágítottak az 1970-es években indult amerikai űrrepülő program gyenge pontjaira. Az előbbi eset 1986-ban az indításkor történt a 73. másodpercben, míg a második tragédia a landolás előtti negyedórában (entry interface) esett meg gyakorlatilag szintén pillanatok alatt. A NASA vezette űrprogram keretei megreccsentek, és nyilvánvaló volt, hogy a program – bár elérte időarányos céljait – nem folytatódhat a végtelenségig. Az űrrepülőgépeket apránként kivonták az űrprogramból. Az utolsó út csökkentett létszámú személyzettel, az Atlantis repülésével teljesült 2011. júliusában.

Miután a második Holdra szállás programja teljes kudarccal zárult, illetve szakadt félbe, az Artemis-programot ejtették. Bár a tervek szerinti menetrend eleinte – 2022-ben - problémamentesen teljesült, a második misszió – mint ismeretes – odaveszett a visszatérés során. A tragédia, a három amerikai űrhajós halála nemzeti gyászba burkolta az országot, ugyanakkor a nemzetközösséget, a világot is megrázta. 2033-ban a NASA és a konkurencia – Elon Musk „Misszió” névre keresztelt programtervezete – hátraarcot vett, hiszen a másik „cél” a Mars bolygó meghódítása is részben elérhetetlenné vált. A Misszió és az Artemis szorosan kapcsolódva „futott” éveken át. A NASA és Musk számára új célok kitűzése kellett, mindamellett a Mars meghódítását nem adták fel. Már csak a Kongresszuson volt a sor, hogy megszavazza ezeket az új célokat, azok finanszírozását.

Ugyanakkor mind inkább beemelődött a képbe egy „új” űrrepülő-program. A Kongresszus azután - hosszú évek kellettek hozzá – zöld utat és milliárdokat adott a „Nellis-tervezet” kivitelezésére.

Akkor, amikor a tervezőasztalról az Új-Mexico-i rakétakísérleti telepre lépett a modell, a Nellis-1, az új, második generációs űrrepülőgép, ismét sokk érte Amerikát.

Az oroszok az automatikus űrállomásukról meglepetésszerű rakétatámadást indítottak az amerikai infrastrukturális létesítmények lerombolására. Az Első Globális Háború ekkor vette kezdetét.

Két évre volt szüksége a „sértett és hátbatámadott” nemzetnek, hogy romjaiból kirángassa magát, és akkor egy „csodálatos fejlődés” vette kezdetét.

2041-ben a Kongresszus végre megszavazhatta a „Return To Space” nevű űrprogramot, és Amerika visszatérhetett a világűrbe!

2042-ben a Nellis-1 útnak indulhatott a Harmadik Nemzetközi Űrállomásra, miközben a Nellis-2 végső összeszerelésének utolsó napja következett el White Sands óriás gyáraiban, Új-Mexico-ban.

A dátum fontos Amerika történelmében: 2042. július 4-e!

És elkövetkezett 2042. október 24-e is, a Nellis-1 második útjának napja. A startra három asztronautával, George Joseph Carpenterrel (első osztályú űrhajós, parancsnok), Dick Steven Malcolmmal (első osztályú űrhajós, pilóta), Carla Lucia Aitanával (másod osztályú űrhajós, fedélzeti mérnök-rakományfelelős) került sor Vandenbergben, Kaliforniában…

Két nappal később az űrsikló rendben elvált az állomástól, és fedélzetén egy utassal, az ISS-en tizenhét napot dolgozó fiatal asztrobiológussal, Helen La Rue-vel megkezdte a visszatérést a Földre.

Kaliforniai idő szerint este hat óra után pár perccel orbitális pályán, hatszázhatvanezer lábbal a felszín felett, az utolsó körén a hajó pályakorrekcióra készült, ami után a fő fékezési művelet következett volna, és akkor vészhelyzet állt elő: a fedélzeti komputer többszörös hibát jelzett, amelyről Arthu, a mesterséges intelligencia, a társparancsnok a fő kijelző konzolon hangjelzés kíséretében figyelmezető jelzést adott a személyzetnek.

Ez volt az első konkrét eseménye az azon az éjszakán történteknek, amelyet kronológiai sorrendbe állítva, és utólag értékelve a kiindulópontnak nevezhetünk.

Kentuckyban, a Black Mountain Irányító Központban ugyanabban a tizedmásodpercben felvillant a monitorokon az „Emergency” felirat és az osztályozása: 3.5. A CAPCOM reagált az értesítésre; jelzett a Telemetrikusok vezető mérnökének, a terem közepén álló konzoljánál felállva intett a szürke inges informatikusnak. Mialatt a Telemetriánál felkészültek az érkező adatok értékelésére, egy másodperccel később – kissé érthetetlen módon - a következőt közölte a Nellis-1-gyel:

„Vettem a jelzést!”

Lélegzetvételnyi szünet után ismét az orbitert kereste:

„Ahogy látjuk, van egy kis problémátok, Nellis-1!”

A vezető telemetrikus mérnök egy pillanatra hátrafordulva bólogatásba fogott, azaz egyetértett az érkező adathalmaz valódiságával.

„Mi nem tudunk semmit, Kentucky! Ti mit láttok?” – dörrent bele a vonalba Carpenter parancsnok. Hosszú ideig ez volt az utolsó életjel a legénység részéről a világűrből.

„Nincs jeletek a hátsó törzsrészből… egy pillanat türelmet… valami komoly dolog történhetett, Nellis-1!”

                                                                    2.

Az Irányító Terem felbolydult. Ugyan a helyi parancsnok nem volt jelen, a CAPCOM saját hatáskörében zárlatot rendelt el, és utasította a csapat névleges személyi vezetőjét, hogy keresse, és hívja vissza az épületkomplexum területéről – ahol négy szinttel feljebb éppen interjút adott a CNN tudósítóinak – a repülési igazgatót, Joshua Roveyt, az Öreget. Nyilvánvaló volt, ha ezt másfél percen belül nem teszi meg, azaz a helyi parancsnok nem lép be addig a Terembe, kívül reked. A háború óta a vészhelyzeti eljárások szigorúak voltak. Egy esetleges rakéta-, vagy atomtámadásra teljes hermetikus elzárás lépett volna életbe. Ezt késleltetni volt lehetőség, viszont csupán másfél perccel. A CAPCOM, Everett Stinger tisztában volt ezzel a körülménnyel, ennek tudatában intézkedett. Az egész protokoll abból a feltételezésből indult ki, hogy amerikai űrhajót támadás ért a világűrben, és bár akkor még – két perccel az „Emergency” életbelépte után – kevés adat állt rendelkezésre, mégis az „Agy”, a Black Mountain Irányító Központban, Kentucky állam mindentől távol eső eldugott sarkában, egy hegy gyomrában a teljes küldetést felügyelő AI fenntartotta a szükségállapotot. 15 másodperccel később a piros ledek felettük a mennyezeten villogásba fogtak, és mély gongütés hangja töltötte be a terem légterét: az Irányítás elzáródott a külvilágtól.

„ Ó, bassz…!” – szisszent fel a vezető Telemetrikus, és máshol is mozgolódás támadt.

„Azonnali tájékoztatást kérek!” – hangzott fel az utasítás a helyiség vége felől, és mindannyian megkönnyebbültek, látva, hogy az Öreg mégis visszaérkezett. Az utolsó pillanatban lépett át az ajtókon, amikor azok még működtek. Kellett még egy kis idő, hogy elfoglalja helyét, a FLIGHT DIRECTOR pultja előtt. Félrelökdöste a beosztottjait.

„Ha nem tudunk életet lehelni a hajóba, mi lesz a pályájuk?” – kérdezte a középső sorba elsőként érkező vörös inges informatikus mérnök, és egy pillantást vetett a mellette előrefurakodó Öregre. Még nagyon kevés információ állt rendelkezésükre, és mindannyian műszaki hibára gyanakodtak.

„Pályakövetés?” – nézett fel a CAPCOM. Az előtte lévő sorban némi habozás után mozgolódás támadt. Eközben két drón ereszkedett le a mennyezet irányából, és csendben végigrepült a terem légterében. Egyik az első sorok konzoljai fölött, a másik ugyanakkor a hátsó és legfelső sor mögött állapodott meg, és halványkék fénylés kíséretében filmezni kezdett.

„Már ráadtam a monitorodra, Brave” – emelkedett meg a kapcsolattartó kezelőpultja előtt az egyik vörös inges mérnök. Brave Everett Stinger beceneve volt. Amaz széttárta karjait.

„A pálya így instabil. Ha így maradna, 12 órán belül fenékkel előre lépnének be a felső légkörbe…”

„…és akkor lepattannak a légkörről, vagy elégnek” – fejezte be Stinger. Felemelkedett székéről, sóhajtott, és hátrafordulva körülnézett. A csapat névleges főnöke a fő kijelző monitort bámulta. Egyelőre szava sem volt, csupán a folyton frissülő és bővülő adatok vészjósló halmazát próbálta átlátni. Stinger néhány pillanatig a megkövült földi küldetésfelelőst figyelte, majd tekintete tovább suhant, és megállapodott a repülési igazgatóén.

„Mi az isten történt?” – tette fel a kérdést meglehetősen ingerülten az Öreg. A fő konzolon a legnagyobb monitorra mutatott. - „4.5-ös protokoll. 3.5-ről indult. Azt se higgye, hogy nem látom! Mi a fene folyik itt?”

„Elképzelésünk sincs. Műszaki hibára gyanakodtunk.”

„Meteortalálat? Űrszemét?”

„Negatív, igazgató úr. Nincs kihermetizálódásra utaló adat. A légnyomás normális a kabinban, uram! Kapcsolat viszont nincs velük. Néma a frekvencia.”

„Amazok? A Föderáció?”

„Lehetetlen még megmondani, uram.”

„Más, nem szövetséges űrtevékenység?”

„Semmit sem látni.”

„Az Elhárítás mit mond?” – nézett le az első sorba nyakát nyújtogatva Joshua Rovey.

„ Semmit sem mondunk” – hallatszott egy hang az első sorból. Egy fiatal, szőke hajú férfi arca nézett vissza a felső pult felé. - „Nincs elég adat.”

                                                                       3.

Az Öreg minden bizonnyal elégedetlen volt az addigi információkkal, a kérdéseire adott válaszokkal.                            

„Jól értelmezem, hogy lebénult a három hajtómű?”

„Sajnos igen. De nem csak ennyi, uram. A hidraulikus rendszerektől a TRV-n át…” - hadarta a telemetriát felügyelő mérnök, de a megkezdett mondatot nem tudta befejezni, vagy nem akarta. A drónfelvételeken látszott, hogy kifejezetten tanácstalan. Joshua Rovey megemelkedett székén, és előrehajolva nekitámaszkodott a pult tetejének. Még egy pillanatra visszanézett az adatoktól hemzsegő sorokra a képernyőn. Rápillantott a CAPCOM-ra is, aki éppen a hajó legénységével beszélt.

„A hármas főelosztótól hátrébb lebénult a hajó” – összegezte bólogatva az Öreg, ahogy ismét felnézett, majd megrázta a fejét. – „Mindez így lehetetlen.”

„Első körben értelmezhetetlen adatsort kapunk” – nézett hátra a telemetrikusok pultjától egy szemüveges, göndör hajú mérnök.

„Még pontosabb pályaadatok” – dörrent bele a beállott csendbe a Pályakövetés mérnöke. A szemüvegét babrálta a képernyője előtt. Nem nézett fel.

„Nos?”

„10 és fél óra a Kármán-vonal.”

„A francba…” – szitkozódott az Öreg.

Itt történt egy néhány másodperces jelkimaradás, majd ami ezután történt, arról továbbra is a hang-, és képanyag alapján alkothatunk képet – egy ideig.

18:38-kor felgyorsultak az események, ugyanakkor visszaállt a pár percen át szünetelő kétirányú rádiós kapcsolat is az űrsiklóval. A telemetrikus adatok áramlása ugyanakkor egyetlen pillanatra sem szakadt meg az első pár percben.

18:38:13-tól a lentebbi került rögzítésre, ami egy kivonatos szöveg az eset vizsgálati jegyzőkönyvéből:

„A fenébe! Mi van a rakománnyal?”

„Carpenter jelenti, hogy nem érkezik jel a raktérből. Szükség esetén Carla Lucia és Helen La Rue rakományfelelősöket hátra lehet küldeni…”

„Biológiailag aktív anyag. La Rue űrhajósnő tenyészete az ISS-ről.”

„Igen. Egyelőre követtetjük az előírásokat. Beszíjazva ülnek…”

„Pályakövetés! Mit tudnunk Combat Positionról?”

„Az oroszokra gondol?”

„Igen! Vagy maga tud még egy űrállomást a közelben?”

„Már messze van. Az ISS-ről viszont rájuk fognak látni a legnagyobb közelségben. Utasíthatjuk a mieinket, hogy végezzenek vizuális megfigyelést. Ugyanakkor a sebesség különbségük még nem kellően nagy. Beletelik egy órába is…”

  SPEED DIFFERENCE (SS – ISS)

• – VECTOR: 10.5 – IS GROWING

„Ezek mit jelentenek jelen helyzetben?” – szűkítette el szemeit az Öreg a legnagyobb monitorra tekintve, mint ahogy körülöttük két másik fehér inges is ezt tette. A Telemetria irányítója bólintott egyet.

„Másfél körön belül az Állomás beéri fentről a hajót, így is, úgy is, viszont 10 felett van a vektor, azaz később fog bekövetkezni. 5 tizednyit gyorsulnak.”

„Az végül sok, vagy kevés?”

„A vektornak 10-nek kellene lennie, uram. Pontosan 10-es értékkel kellene állnia, az entry interface előtt. Az már egy korrigált érték lenne.”

„Plusz egy orbitális körön vannak, kényszerpályán, de ez nem az mégsem. Arról is letérnek ugyanis” – bökött a saját távolabbi monitorára egy másik mérnök oldalról, aki a Pályakövetéstől sorolt át néhány pillanattal azelőtt. – „Ez egy harmadik pálya.”

„Ne értesítsük az ESA-t? Párizst?” – nézett fel az Öregre a szemüvegét mozgatva a mérnök. – „Ez nem játék! Amennyiben túlrepülnek Grönlandon…”

„Nem! Még várunk” – rázta fejét a repülési igazgató, ahogy félbeszakította a beosztottját.

„Indokolatlanul nagy a gyorsulás, uram!” – vetette közbe egy oldalt álló fehér inges, a Pályakövetés harmadik embere. – „Nagyon úgy tűnik.”

„Kell az ESA a Keflavik-radarral” – jelentette ki a telemetrikus és feszülten várt a főnöke reakciójára. Az ESA betűszó az Európai Űrügynökség nevének rövidítése volt, amelynek a központja Franciaországban, Párizsban volt 1975-ös megalakulása óta. Az adatelemző mérnök egy pillanatra átnézett a Pályakövetés monitorára. – „620 perc a Kármán-határ.”

„Haladjunk tovább! Van valakinek valami ötlete? Arra, hogy mi történt odafenn?”

„Olyan mintha… mintha… Minden, ami az egyes, a kettes és a hármas főelosztótól hátrébb van a siklóban, a hátsó harmadban, élettelen. Ugyanakkor a levegőellátó rendszertől kezdve az árambiztosítóig minden más működőképes. A parancsnoki kabin mindent megkap.”

„Valóban értelmezhetetlen. Ismét felteszem a kérdést. Valami elképzelése arra…”

Az adatsorok itt véget érnek. Hang-, és képanyag, valamint elektronikus jeltovábbítás-, és rögzítés ezután nem történt a bázison. A Black Mountain Irányító Központ elszigeteltté vált, és lekapcsolódott az amerikai infrastruktúráról. Több mint egy hónappal később a mentő-, és kutatóalakulatok behatoltak a hegy gyomrába süllyesztett katakombába, és fellelték a huszonöt ember holttestét. Megállapították, hogy halálukat fulladás okozta. A levegőellátó rendszer október 26-án helyi idő szerint 19:05:06-kor ellenirányú üzemmódba kapcsolt, és teljes nyomáscsökkenést okozva percek alatt kiszivattyúzta a levegőt a helyiségekből.

A komplett eseménysort vizsgálat alá vonták, a Nellis-1 űrrepülőgép meghibásodásának pillanatától fogva, az érte mentőhajóként küldött mexicoi illetőségű Guatemala űrrepülőgép repülése körüli anomáliák rekonstruálásán, és sikeres visszatérésén át a keleti parton a fővárosi kerületben az elnök rezidenciáján, az Andrews légitámaszponton, valamint a nyugati parton a kaliforniai Vandenberg légitámaszponton történtekig, és a következtetéseket a 2044. október 27-én nyilvánosságra hozott végső vizsgálati jelentésben a közvélemény elé tárták. A Rogers-Cernan Reportban megállapítást nyert, miszerint az aznap és másnap hajnalban történteket egy mesterséges intelligencia család, a Digicomos fejlesztésű Deisdata program okozta. Az összetett vizsgálatot, amely az Amerikai Egyesült Államok addigi legnagyobb szabású és legdrágább, legtöbb kormányzati szervet mozgósító nyomozati tevékenysége volt, minden irányból támogatták. A vizsgálatok nemzetközi szálakon is futottak. A Mexicoi Elnöki Szövetségi Köztársaság saját vizsgálatot folytatott Mexicovárosban, ennek eredményét 2043. július 30-án továbbították diplomáciai úton Washingtonba, az Elnöki Hivatalba, amelyet az felhasznált összefoglaló jelentésében. Mexico, mint állam két érintett szereplő okán volt részese az eseményeknek, illetve a válság éjszakáján az a bizonyos mentőhajó, amely a csapdába esett, balesetet szenvedett és vezérlését tekintve megbénult amerikai űrrepülőgép legénységét megmentette a világűr határán, mexicoi illetőségű űrrepülőgép volt. Azon az éjszakán, nem sokkal éjfél után egy sietve létrehozott elnöki szintű megbeszélésen a mexicoi elnök, Arturo Calderon bocsátotta az USA rendelkezésére egyetlen űrrepülőgépüket, a Guatemalát. Egy elnöki rendelet – amelyet itt nem részletezünk – figyelembe véve a mexicoi szálakat, lehetővé tett minden irányban soron kívüli és teljes körű vizsgálatokat minden szerveződési szinten, úgy állami érdekeltségű és finanszírozási hivatalokban, mint magánkézben lévő vállalkozásokban is. Ezek a kimerítő vizsgálatok érintették a független State Universityket minden szövetségi államban, köztük is kiemelt figyelemmel a Missouri állambeli kutatóegyetemet, az University of Missourit. Az egyik résztvevő évekkel korábban a columbiai egyetemen szerzett diplomát, és doktori munkájához ettől az egyetemtől, a Biokémiai Tanszékétől kapott támogatást vállalt feladatának elvégzéséhez. Ebbe a munkába avatkozott be a Digicomos program a háttérben 2042. októberében.

De mi vezetett el odáig, mi volt az alapja, a táptalaja, hogy ez megessen, hogyan alakult az eseménysor másnap hajnalig?

A világűrben kezdődőkkel szinte egy időben – és erre is utólag derült fény – indult két szövetségi államban két szálon a földi történet.

Az első órákban, a keleti parti napkeltéig senki sem gondolta, miszerint van valami kapcsolat az események lefutásában. Bűnügyek történtek két közép-nyugati és két dél-nyugati államban, amelyekről a média is hírt adott az ottani időzóna szerinti este nyolc órától közel fél óránként frissített online hírben. A CNN Los Angeles-i stúdiójából tudósított helyszíni tudósításokkal mindenről, ami kapcsolódni látszott. Éjfélkor hír született arról, miszerint az FBI is bevonásra került, elnöki utasításra szövetségi szintű bűncselekményként minősítve az Új-Mexico-i, valamint a Morro Bay-i irodaépületek elleni támadást, amelyeket az első percekben, azaz a késő este folyamán még balesetekként kezeltek. Mint ismeretes, Új-Mexicoban, Las Crucesben a városi közszolgálati televízió tizenöt szintes toronyházában tűz ütött ki. Ez pontosan este 9 óra után huszonöt perccel történt…

   Folyt.köv.