Van valami végtelenül szomorú és naiv is abban, ahogy a nő kék kabátban, fekete nadrágban futásnak ered, és a kamera ugrándozva követi. „Jaj, istenem! Jaj, istenem!” – ismételgeti Barbara, és egy szembefutó alak elkapja a karját. Egy szempillantás csak, ahogy Barbara kitépi kezét, és megy, fut tovább. Már senki sem akarja megállítani, pedig meg kell. Valaki felbátorodva szól a háttérből: „Nem tudjuk, mi történt, Barbara! Ne! Ne menj arra!” A nő megáll, kezét szeme elé emeli, és úgy néz a távolba. Valószínűleg sír, azután a földre guggol. Mellé lépnek oldalról. „Vége, Barbara!” A nő szipog: „Óh, Christa!”
- január 28-a van, egy ragyogó, napsütéses délelőtt. Florida államban vagyunk, Cape Kennedyn, közel az óceánhoz.
Barbara Morgan siratja barátját és űrhajós társát, Christa McAuliffe-ot, és a többi hat hajóst is, akik odavesztek a kilövéskor, ott, azokban a pillanatokban.
A Challenger felrobbant.
Barbara és egy sajtós átölelik egymást, és döbbenten merednek a távolba, ahol a meredeken zuhanó kabin akkor csapódik az óceánba.
„Úristen! Úristen!” – rázza fejét a tanárnő, és hátra fordul. Arcán iszonyat. Nézi az emelvényen álló, és most döbbenten előre meredő, kezükkel előre mutató embereket, köztük Christa McAuliffe családját, amint csak állnak, a szülőket, akik egymásba kapaszkodnak.
Barbara sír, és nem tudja még, hogy 21 év múlva ő lesz az első tanárnő a világűrben.
Derűs arcán keserédes mosolya évtizedek távolából hat, ahogyan emlékezik ott az Endeavour űrrepülőgép szűk kabinjában, az STS-118-as számú küldetésen, a Nemzetközi Űrállomás szomszédságában, 2007. augusztus 9-én. Emlékezik a 22 évvel korábbi boldogságára, 1985 nyarára, amikor Christával átölelték egymást, amikor Bush alelnök rájuk mosolygott, és bejelentette, hogy ők a kiválasztottak, az űrrepülő, a Challenger civil űrhajósai, Christa az első számú, ő a tartalék.
Tudta, hogy barátnője fog repülni.
Azt nem sejtette, hogy egyszer majd ő is…
Az amerikai űrprogramnak több nagyobb állomása volt, úgy, mint a Mercury-repülések, a Gemini, az Apollo, ez utóbbihoz tartozóan az Apollo-Szojuz közös repülés, tulajdonképpen az első nemzetközi űrállomás a világűrben, majd jött az űrrepülőgép. A program terve legalább 7 évvel megelőzte az Apollo-program végét, amely költségei rekordot döntöttek. Olyan repülésekre volt szükség, ahol részben, vagy egészben újrafelhasználható részekből áll az űrhajó és a hordozórakéták egésze, így olcsóbbakká válnak. Erre a célra a Space Shuttle tervei megfelelőnek bizonyultak.
Az új ’kaland’ megint egy hidegháborús versenyfutásnak indult a szovjetekkel, ugyanakkor mégis túllépett ezen a régi gondolaton, és belátható volt, hogy tudományos oldala is van. Az űrrepülőgéppel először 1981-ben repültek a Kármán-vonalon túl, és hamar nyilvánvaló lett, hogy ez az „emberiség legnagyobb mérnöki teljesítménye”, műholdakat indítottak, útjára bocsátották, azaz stabil pályára állították a Spacelabet, egy űrlaboratóriumot, majd a „közönség kezdte megunni a programot”. „Egyfajta morajlássá változott” a háttérben. Szükség volt valamire, ami visszafordítja a figyelmet a repülésekre. Mindenképpen szükséges volt fenntartani az indításokat, hiszen katonai jelentőségük is volt, amiről ma sem tudunk mindent. A „csillagháborús tervekkel” védelmi pajzsot szándékoztak építeni a világűr határára, hiszen a szovjetek valós fenyegetést nyújtottak a rakétáikkal. Hogy a közvéleményt megnyugtassák, egyfajta indokot kellett kreálni, hogy a „Kongresszus továbbra is finanszírozza a programot”.
A „Tanár az űrben” célravezetőnek tűnhetett.
- július 19-én George Bush alelnök a következőket mondta élő televíziós adásban: „A tartalék tanárunk, aki a győztes helyére lép, ha nem tudna repülni, Barbara Morgan lesz Idahóból. És a győztes, az a tanár, aki az űrbe utazik, Christa McAuliffe.”
„Lehet, hogy egy test lesz az űrhajóban, de tíz lelket viszek magammal.” Christa McAuliffe, korábbi nevén Sharon Christa Corrigan mondta ezeket a szavakat boldogan, amikor mikrofon elé állt, amikor George Bush a szűk emelvényen helyet adott neki. Az előtérben oldalt Barbara megszeppenve mosolygott, és elérzékenyülve tekintett végig a kis csapaton, a többi tanárnőn, akik nem kaptak lehetőséget.
„Hatalmas mosollyal az arcomon arra gondoltam, hogy ott akarok lenni” – mondta évtizedekkel később Barbara.
Az indításra utalt, arra a végzetes napra, amikor egy verőfényes, de szörnyen hideg napon, majdnem délben elstartolt a második űrjármű, amit szárnyakkal építettek. A 25. indítás most is Cape Kennedyről történt. Barbara Morgan az emelvény, a lelátó legmagasabb pontján állt.
„Már a start után látszott, hogy valami nagyon nincs rendben. Emelkedéskor nem csak egyetlen füstcsíkot lehetett látni, ráadásul később még több füstcsík keletkezett. Teljesen máshogy nézett ki az egész indítás, mint amit én és Christa pár hónappal korábban megtekintettünk. Tudtam, hogy valami végzetes hiba történt” – emlékezett vissza Morgan.
Nem sokkal a baleset után Reagan elnök különleges bizottságot állított fel, feladatuk a tragédia körülményeinek kivizsgálása volt annak érdekében, hogy a jövőben a hasonló szerencsétlenségeket megelőzzék. A bizottságot William Rogers volt külügyminiszter vezette (róla nevezték el Rogers-bizottságnak), az alelnöki pozíciót pedig Neil Armstrong egykori űrhajós töltötte be. A vizsgálatba bevonták a korábbi tesztpilótát Chuck Yeagert is.
„A katasztrófa okait kivizsgáló bizottság megállapította, hogy a jobb oldali szilárd hajtóanyagú gyorsítófokozat (booster) O gyűrűjének szigetelése az alacsony hőmérséklet miatt meghibásodott és átégett. A kicsapó lángok miatt felrobbant (pontosabban a fellépő aerodinamikai erők hatására a másodperc tört része alatt szétesett) az űrsrepülőgép. A középső, folyékony oxigént és hidrogént tartalmazó tartály és a sikló maradék része felrobbant, de valószínűsíthető, hogy az űrhajósokat szállító szerkezet - és az űrhajósok is - túlélték a robbanást, s a vízbe csapódás vált végzetessé számukra. `Igazi` robbanás esetén az egész űrrepülőgép és a legénység is azonnal megsemmisült volna. Az űrhajósok megmenekülésére nem volt esély, mert a fejlesztés során - a szerkezetet biztonságosnak tartva - nem foglalkoztak a katapultálás gondolatával, a személyzeten még űrruha sem volt.”
Ami Barbara Morgant illeti, a Challenger pusztulása után visszament tanítani, de 1998-ban a NASA kérésére otthagyta a tanítást és űrhajósnak állt (ismét), tíz évig dolgozott asztronautaként. Egy űrszolgálata alatt összesen 306 órát töltött a világűrben. Pályafutását 2008-ban fejezte be.”
2003 év végén a Columbiával repült volna, azzal a hajóval, amelyik februárban elégett a légkörben.
2007-ben az STS-118-as számú küldetésben a NASA specialistájaként jutott fel a világűrbe.
„A NASA-nak adott interjújában elmondta: „Mi egy összeszerelő küldetés vagyunk, ami azt jelenti, hogy kimegyünk a Nemzetközi Űrállomásra, kikötjük, és segítünk befejezni az építkezést…”
Arra a kérdésre, hogy mit remél elérni, azt mondta: „Nos, mindenekelőtt azt, hogy épségben hazaérjünk, és elérjük a misszió minden célját. És számomra oktatási szempontból az, hogy mindent megtanulunk, amit csak tudunk, és segítünk kitalálni, hogyan tudjuk a legjobban bevonni, aktívan bevonni diákjainkat és tanárainkat a küldetésünkbe, mert ez izgalmas dolog számukra – és nekünk is.”
„A küldetése során 20 percet töltött azzal, hogy rádiós kérdezz-feleleteket írjon fiatal diákokkal, amelynek házigazdája June Scobee volt. Scobee férje, Richard “Dick” Scobee a Challenger parancsnoka volt.”
Barbara Morgan, aki fiatal korában még Equadorban is tanított olvasást és matematikát, ha kimondatlanul is, de így teljesítette azt, amit barátnője és űrhajós társa, Christa oly boldogan vállalt több évtizeddel azelőtt, és nem végezhetett el.
Barbara Morgan a Boise State Universityn tanított azután, hogy otthagyta a NASA-t. Ma már 71 éves, és visszavonultan, nyugdíjasként Idahóban, az oregoni határhoz közel, Boiseban él családjával.
Vége
Írta: Őzse Balázs 2022-ben
Az írás megtörtént eseteken alapul.
Források és az idézetek forrásainak jegyzéke a szerző Facebook oldalán található
