- ...ne értesítsük az ESA-t? Párizst? – nézett fel az Öregre a szemüvegét mozgatva a mérnök. – Ez nem játék! Amennyiben túlrepülnek Grönlandon…
- Nem! Még várunk – rázta fejét a repülési igazgató, ahogy félbeszakította a beosztottját.
- Indokolatlanul nagy a gyorsulás, uram! – vetette közbe egy oldalt álló fehér inges, a Pályakövetés harmadik embere. – Nagyon úgy tűnik.
- Kell az ESA a Keflavik-radarral – jelentette ki a telemetrikus, és feszülten várt a főnöke reakciójára. Az ESA betűszó az Európai Űrügynökség nevének rövidítése volt, amelynek a központja Franciaországban, Párizsban volt 1975-ös megalakulása óta. Az adatelemző mérnök egy pillanatra átnézett a Pályakövetés monitorára. – Hatszázhúsz perc a Kármán-határ...
...
...Helen sodródott a semmiben.
Szemei nyitva voltak és a sisakja plexijén át Carlát látta.
Kellemes érzések uralták el.
Alig mozdult valami.
Végtelen ideig tartott, amíg az űrruhás kéz hozzáért, ahogy taszított rajta egyet.
Egy hosszú pillanatra a másik nő szemeit látta a sisak mögött, a koncentráló tekintetet, azután felfedezte oldalt a másik hajót, ahogy átpördült, és az becsúszott látómezejébe.
A mexicoi hajó ott volt félig mögötte, szinte karnyújtásra. Lassan úszott be a csillagok elé…
...
…kevesen tudták az SSTS-program alkalmazottai közül azt is, hogy valójában mihez van ennek a rejtélyes személynek jogosultsága, mi a gyakorlatban a feladata. Ráadásul a repülési igazgatón kívül más személy nem utasíthatta Black Mountainban, még az első helyettes sem. Spiro Stingnek, az Öreg első, általános helyettesének - miután jelen volt az indításnál, valamint a Nellis-1 ISS-hez csatlakozásától, az onnan való elválásig -, a szolgálata véget ért és visszatérhetett a pihenő részlegbe. De a Nellis első repülésekor – 85 nappal korábban - sem tett így és szolgálatban maradt, egészen a sikló Edwardson történt landolásáig, mint ahogy most is így szándékozott cselekedni. Amikor az Öreg megérkezett, Sting jelezte, hogy most is maradni fog, valamint, hogy a sajtó tájékoztatását is szívesen megejti, mintegy átvállalja az Öregtől…
...
Kosztasz Pellegrini nagy levegőket vett, ahogy a szürkeség körülölelte. Bár rutinosnak számította magát a virtuális valóság dimenziójában utazáshoz, most mégis fenntartásai voltak, hiszen ezt a ’küldetést’, ahogy ő nevezte a bemerüléseit, nem ő tervezte el, hanem egy idegen, ráadásul egy AI.
Amikor a szürkeség oszladozni kezdett, különös hangok jutottak el füléhez. Előbb nem emberi beszédre gondolt, hanem gépek zajára, azután – pár pillanattal később – mégis férfiak hangjaira tippelt. A látvány valamivel később jutott el szemeihez. A fakóság kontrasztosabb lett és lassan-lassan egy terem berendezései sejlettek fel előtte. Egy alak beszélt, valahol a közelben.
- …azt tudta, hogy nem is olyan egyszerű inni a világűrben? Egy golyóbissá áll össze a vízcsepp, és amikor beszippantja, szétesik. Alig bírja lenyelni. Nem is megy le, legalább is elsőre nem. Csupa izgalom odafenn létezni. Hatalmas élvezet!...
Körülnézett, de még semmi részletet nem látott, majd a terem körvonalai határozottabbak lettek, és néhány alak is feltűnt a ködben, azután még több, és egy csapásra kiélesedett minden. Lenézett magára is. Teste körvonalai elnagyoltak, amolyan rajzfilmszerűek lettek. Tudta, hogy ilyen esetekben láthatatlan. A tágas tér egyik végében állt. Előre nézett és rengeteg embert számolt össze hirtelen, katonákat, mérnököket, és zakóban üldögélő alakokat. Volt egy homályos női alak is, valahol a széksorok mögött, a legmélyebb ponton, aki mellett egy szürke egyenruhás férfi posztolt. Kosztasz akkor pillantotta meg az első fegyvert és felszisszent.
ANDREWSON VAGY, A MÁSODIK EVAKUÁCIÓS PONTON. EGY CSOPORT ELFOGLALTA A LÉGIBÁZIST, A BÁZIS IRÁNYÍTÓTERMÉT.
- Látom! – hebegte. – Tele van katonával, valamint mérnökökkel. Vannak még civil ruhásak is.
A KATONÁKNAK MI VAN A JELVÉNYÉN? MI VAN A SAPKÁJUKON?
Kosztasz megindult a terem sarkából.
- USAF ACC.
EZEK TEHÁT A LÉGIERŐ ACC PARANCSNOKSÁGÁRÓL VALÓK. HÁNYAN VANNAK?
- Tízet számolok össze. Mindegyik fegyvert tart a kezében, és a civileknek irányozza… Van egy földön fekvő alak, egy vértócsával körülötte… nem mozdul… egyenruhája alapján a támaszpont parancsnoka lehet… Atyaúristen! Nem fogod elhinni, kit látok, DD!
GYERÜNK! MINDEN INFORMÁCIÓRA SZÜKSÉGEM VAN...
...
...egy nő hajolt felém oldalról, amíg elhaladtam előtte, és még láttam, amint megrángatja a férfi ingének alsó szárát. „Ne szórakozz vele! A lánya ragadt fenn az űrrepülőgépen!” Megfordultam. „Lejön a lányom, ha a fene fenét eszik is!” Azonnal tapsvihar támadt, a legtöbb utas felállt. „Ez az, Mr. La Rue! Ne adja fel!” Büszkén fordultam meg egy pillanatra, épp abban a pillanatban, amikor a pilótafülke előterébe értem, a csukott ajtóhoz. „Soha nem adjuk fel! Egyikünknek sem szabad!” Amikor a két katona is beért, akit az utasok szintén megcsodáltak, előre fordultam. Egy kattanást hallottam, majd a pilótafülke ajtaja felett a led színe pirosról zöldre váltott, és az ajtó feltárult. Beléptem, azután nyomomban belépett a már előrefurakodott másodpilóta is. A kapitány a baloldalon ült, a székében, de nem fordult meg. Maga előtt a teljesen sötét kijelzőket bámulta egy darabig, majd kitekintett az oldalablakon, végül felém fordult mégis. „Mi az istent keres itt? Mindenesetre előkerült, ahogy látom. A CNN életre-halálra kutatta, amíg volt még média.” „Jól mondja, minden hírcsatorna halott most is. Támadás alatt vagyunk.” Előbbre hajoltam és gyors ütemben folytattam. „Evakuáció van. 21 perc múlva felrobban itt minden, még a futópályák is! Úgysem tudnának felszállni, nincsen légi irányítás, radarok, és tele lehet a renoi légtér drónokkal. Kezdje meg a kiürítést!” „Hogyan? Mit mond?” – kérdezte mintegy hitetlenül, mindvégig a szemembe nézve. Nem hitte el, de nem ez zavarhatta, hanem az, hogy civil voltam. Kijjebb hajolt és megbámulta a két fegyverest. Nem minden nap láthatott a parancsnoksága alatt álló repülőgépen állig felfegyverzett katonákat, azonban most szükségállapot volt, és ezt tudta ő is...
...
…becsaptam a külső ajtót. Hirtelen fények gyúltak körülöttünk és spanyol nyelvű feliratokat láttam magam körül a belső paneleken. Idegesen kezdtem keresni a nyomáskiegyenlítő rendszer négyszögű panelét, a csövet, amit gyorsan rá kellett csatlakoztatnom az űrruhánk szelepére, elsőként Helenére, aki nagyon rosszul lehetett, mert folyamatosan nyögött a rádióba. Nem láttam az arcát, a plexi lemeze belülről hányadékban fürdött. Ismét kerestem a csövet és akkor felleltem. Sietve csatlakoztattam rá Helen ruhájának bemenetére, majd kerestem egy másikat, tudva, hogy négy van…
...
- Mi hogyan menekülünk?
- Azt hiszem, sehogy – mondta lemondóan La Rue, és körbemutatott a nyílt terepen. – Ha nem jön vissza értünk dzsip, itt ragadunk – majd ismét megbámulta az őrmestert. – Sylvia Szamirával mi lehet?
- Szerintem senki sem hozta ki, ő biztosan itt fog veszni – guggolt le Bud is, közel az újságíróhoz.
- Honnan kellett volna kihozni?
- Az orvosi szobából. Őt menteni már nincs lehetőségünk – legyintett az őrmester.
Hirtelen zaj támadt a hangárok felől. Odakapták a fejüket, és amit láttak, a legszebb látvány volt addigi életükben. Egy kis utasszállító Cessna gép gurult a hangárok irányából az egyik bekötőúton és láthatólag a fő futópályára akart rákanyarodni a második elágazásnál.
A két ember talpra szökkent és integetni kezdett. Kiabáltak, ahogy a torkukon kifért, majd futásnak eredtek a kifutópálya felé.
- Mi az isten ez?
- Ez a kis Cessnánk. Légi bemutatókat is rendezünk néha napján, és mindig felszállunk vele két-három körre – harsogta az őrmester. - Egy Cessna 208B Grand Caravan, még az ősidőkből…
...
- Nem tudom mi történt – merengett La Rue, üveges szemekkel bámulva ki a szélvédőn. A felhőzet szakadozni látszott és a gép rázkódása is csillapodott, végül kikerültek a tejfehér ködösségből, és egyszerre bal oldalról erős napsütés hatolt be a szűk kabinba. Az író odafordult Sylvia felé. – Miért akart megölni?
- Fogalmam sincs, nem is emlékszem semmire.
- A Logical Chain elnevezés mond valamit?
- Tudom mi az! Egy AI.
- Lehet, hogy manipulálta?
- Lehet – válaszolt sejtelmesen Sylvia, és nagy levegőt vett. – Mi lehet a lányával?
- Túl fogja élni!
- Mindenki szurkol a Nellisnek, hogy visszatérjen…
...
Nem telt bele fél perc sem, és mi már az irányítókabinban lebegtünk. Beleigazgattam Helent a jobb oldali első ülésbe, a másodpilótáéba, és bekötöttem ágyéktájon, én pedig néhány mozdulattal a parancsnoki székbe küzdöttem magam, és végigtekintettem a kijelzőkön. Első dolgom volt rádiós kapcsolatot létesíteni Yucatánnal, és közölni velük, hogy élünk, hogy ugyan Carpenter ezredes és Malcolm őrnagy odavesztek, de mi biztonságba kerültünk és készek vagyunk a végső műveletre, a visszatérésre. Csodálatos érzés volt végre a mexicoi hajóban lenni, de tudtam, hogy megpróbáltatásaink nem értek még véget. Néztem a fő kijelzőn villogó MODO AUTOMÁTICO szavakat, amíg fogalmaztam magamban, hogy mit fogok mondani, és valamelyest megnyugodtam. Kerestem Muchachitót is, a kontroll-parancsnokot, a zöld-sárga logóját a fő kijelzőn, de nem jelent meg a menüje. A mesterséges intelligencia nem volt aktiválva. Kissé furcsálltam azt, hogy ki van iktatva, de akkor még nem gyanakodtam semmi rosszra. Semmi fogalmam nem volt arról sem, hogy mire jutottak végül a Black Mountain Irányító Központban, és hogy nem létezik már az amerikai NASA központ, hogy ott nem élte túl senki sem, arról végképp…
...
...az elnök nagy levegőt vett, ahogy a jobbján álló Christina oldalba bökte.
- Itt az elnök! A teljes nemzetbiztonsági tanács Andrews evakuációs ponton van! Üdvözöljük magukat! – köszöntötte mosollyal az arcán a két űrhajósnőt. – Gratulálunk a sikeres átszálláshoz!
- Elnök úr! – mozdult meg a mexicoi űrhajósnő, és belebámult a mennyezeti kamerába, mire a közvetítés onnan folytatódott tovább a világűrből. – A két pilótánk hőstettet hajtott végre! Megszabadított minket a vírustenyészettől! Sajnos nem tudjuk visszahozni őket! Nem stabil, de magasabb pályára léptek a tartályokkal.
- Nincsenek a Guatemalán a vírusok? – élénkült meg Christina. – Ez nagyszerű hír!
- Igen – bólintott Carla és egy darabig az űrrepülő monitorát figyelte, majd ismét megemelte a fejét. – A Nellis-1 perceken belül bemerül. Látják?
- Nem látjuk – rázta idegesen a fejét a MACO.
- Annyi baj legyen csak. Velünk is van egy kis probléma azonban! – darálta Carla. – Ahhoz, hogy az eredeti terv szerint Yucatánban landoljunk, még egy kört kell tennünk 340 ezer láb magasan, ha azonban most kezdjük meg a visszatérési műveletet, valahol, valamelyik északi államban érnénk földet, vagy esetleg dél-Kanadában… Riasszák a terület összes légitámaszpontját, a nemzetközi repülőtereket…
- Nem lehetséges, Carla! Nincsen még semmilyen jellegű kapcsolatunk senkivel...
...
