Novella

                Epizódok

                                                                                      1.

• Üdvözlöm, Meredith! – nyújtotta kezét Sanders. – Tom Sanders vagyok az osztályról.
• Jó napot, Tom! – köszönt komoly arcot vágva a nő, és elfogadva a férfi kezét, erősen megszorította azt, majd hirtelen el is kapta. Lassan lépdelve indult meg a járdán. Ebédszünetet tartottak, és éppen az egyik gyorséttermet keresték fel.
• Hallottam, hogy Meredithnek hívják, és vidékről jött. Úgy néz ki, együtt fogunk dolgozni – mosolyodott el a férfi. Zavarában elnézett a nő mellé, ahogy felvette annak mind fürgébb ritmusát, majd előre tekintett, a környék forgalmára. A városban ezen a szeptemberi eleji kora délutánon szinte csendes volt minden, alig közlekedtek járművek. Végül Sanders oldalra fordulva belefúrta tekintetét a fiatal nőébe. – Legalábbis két naponta.
• Ez itt hogy megy? Ahogy hallottam? – vágott talányos arcot a fiatal nő. Sötét haja, hajfürtjei meglebbentek a feltámadt szélben.
• Nem tudom, hogyan hallottad… Bocsánat! Tegezhetjük egymást? Nálunk így szokás.
• Persze! Odaát is így volt.
• Láttalak reggel nyolckor. Mit mondott akkor a nagyfőnök?
• Semmit.
• Semmit? – csodálkozott a férfi.
• Nem sokat.
• Akkor mégis valamit.
• Valójában semmit, nem sokat – bizonytalanodott el a nő, és ismét megindult a dimbes-dombos főutcán.
• Akkor hagyjuk – jelentette ki Sanders és kezdte kényelmetlenül érezni magát. Lopva megbámulta az új kollégáját még egyszer, mielőtt tovább ment volna. Tudta, hogy nem sok ideje maradt. Sietve még végigvitte szemeit a nő hajfürtjein és pár pillanatra belévillant, hogy mennyire csinos.
• Na, én mentem! – vetette oda Meredith. – Ezer dolgom van. Nem is eszem semmit.
• Oké! Akkor holnap!

Tom Sanders ismét zavarba került. Tudta, hogy távoznia kell. A környék hat helyszínét kellett még négy óra előtt bejárnia, a gyors ebéd után. Amint megigazgatta válltáskáját, visszanézett a nő felé, arra, amerre utoljára látta. Az új kolléga nem volt sehol.

                                                                                        2.

• Szervusz! – köszönt Sanders.

Meredith épp levette kabátját, és a gurulós székre dobta. Felnézett. Arca nyúzottnak hatott, mint aki cseppet sem aludt éjjel.

• Két nap alatt egészen felgyűltek az anyagok – vágott egy bátorító mosolyt Sanders, de a nő nem nézett vissza rá. – Kedden minden kiment, minden a helyén van. Az osztály hozza az időarányost.
• Minden késett, majd összeszedem magam.
• Semmi baj – húzta szűkre szemeit Sanders. Nem egészen értette, mire utalt a nő. Átnézett rá, de amaz semmi jelét nem mutatta, hogy reagálna.
• Úgy értem, késett a busz – mondta Meredith hirtelen.
• Semmi baj. Másnak is késhet.

Sanders, amint elérkezett a délután négy óra, nagyot sóhajtva vágta be íróasztala ajtaját. Felöltözött, majd kiment a mosdóba. Megmosta arcát, azután a lépcsőház felé vette az irányt. Sok gondolat járt a fejében, ahogy kisietett a vasútállomásra. Az utolsó saroknál átvágott a főúton, szabálytalanul, ahogy szokott, ha sietett. Felszaladt a peronokhoz, és még épp elérte a gyorsított személyt. Az utolsó ajtónál kapaszkodott fel, miután mindenkit előreengedett. Talált egy szűk állóhelyet, ott húzta meg magát az út negyed órájára. Kivette mappáját oldaltáskájából és kihajtotta a keskenyebbik füzetet. Elmerengve olvasott, nem volt képes a kéziratra koncentrálni, folyton a fiatal nő járt fejében, hogy vajon mindent megfelelően csinál-e. Hogy jól dolgozik, mindenki számára nyilvánvaló volt odabenn, mégis bizonytalan volt benne. Tovább tűnődött, amint a vonat átszáguldott a főváros határán. Öt perc volt hátra az állomásra érkezésig, ezért kihajtotta a füzetet, és beleolvasott a történet végébe. Próbálta az utolsó pillanatokban beleélni magát a virtuális világba.

Amint átlépte a küszöböt otthonában, áram alá helyezte a házat, és belépett a nappaliba. Csend uralkodott, mint mindig az elmúlt hat évben. Ledobta válláról keresztbe vetett kabátját és bekapcsolta asztali gépét. Amíg átöltözött, a rendszer felállt. Miután végzett az érkezés utáni legfontosabb teendőivel, ledobta magát a képernyő elé, és kibontott egy mentes dobozt.  Felment a közösségi oldalra, a levelezőprogramjába, a video-csatornára, és megnyitotta az egyik word-fájlt is. Ma képeket tervezett átemelni az egyik rövidebb íráshoz, azt készítette elő. Azután eszébe jutott, hogy elolvassa leveleit. Nem sok időt szánt rá, nem volt sok ideje erre, fontosabb munkát tervezett a gépen, borítóterven dolgozott egy jó ideje, és mivel ez jórészt lefoglalta előző estéjét, minden mással alig haladt. Három órája volt esténként munka után erre, szűkös szabadidejében nem állt több rendelkezésre, ha eleget akart aludni, egyáltalán, valamennyit hasznosan pihenni a következő megerőltető munkanap előtt. Minden nap átlagon felüli terhelést hozott, és ez az állapot jó ideje fennállt. Hirtelen eszébe jutott, hogy érdemes lenne megkeresni az osztály új kollégáit, köztük Mereditht a közösségi oldalon. Bejelölhetem ismerősnek – gondolta merengőn. – Nincs abban semmi.

Ebben a pillanatban feltűnt egy értesítés a Messengerben. Valaki írt neki. Egy pillanat alatt kiderült, hogy szinte egyszerre ketten is keresték valamivel.

                                                                                     3.

A férfi a nőt nézte. Elmerengett. Egészen csinos – állapította meg. – Valamiért nagyon nyúzott. Meg kell tudni, miért!

• Megadod a telefonszámod?
• Meg van adva – nézett fel a nő hirtelen, amint kihajtotta mappáját.
• Úgy gondoltam, közvetlenül nekem – felelte azonnal a férfi, zavarában elköhögte magát. – Itt ez a szokás.
• Áhh! Persze!
• Munkakapcsolatban vagyunk, és…
• Jó, nyilván!

                                                                                      4.

Sanders idegesen tekintett telefonjára. A város főútján meglehetős zsúfoltságban araszoltak a buszok. Dugó volt, valahol baleset történhetett. Visszalépett az ablaktól, és elnézett az iroda felé. Épp akkor lépett ki onnan az egyik főnöke. ’A Gyártás Atyaúristene’ már húsz éve töltött be viszonylag komoly pozíciót a cégnél. Amint felfedezte szemeivel őt, felé kanyarodott. Tom Sanders érezte, szinte tudta, hogy rossz hír hozója lesz. Sütött Donaldról, hogy valami egyáltalán nincs rendben. Jól ismerte Donald Blackbournt, több, mint tíz éve volt a közvetlen felettese a Gyártásnál.

• Meredith nem jön.
• Értem - vágott csalódott mosolyt.
• A gyereket el kell vinnie…
• A kisgyerekét?
• Igen, át kell vinnie a barátnőjéhez.
• Miért?
• Nem tudom, szabadságot kért.

                                                                                      5.

• Minden remekül halad, pótoltam a hiányzó darabszámot.
• Nem tudnám bepótolni, kiesett két nap.
• Nem gond, megcsináltam a neved alatt – mondta Sanders, és rásandított a fiatal nőre. Azt várta, reagál rá amaz, de nem történt semmi.
• Jó, rendben – felelt a nő hirtelen, és felállt. Átment a Gyártás feliratú helyiségbe, és eltűnt az üvegablak mögött.

                                                                                        6.

Steve, a mindenható csoportvezető nagy lendülettel közeledett. Amint odaért hozzá, oldalba bökte, és Sanders meglepetten tekintett fel.

• Mi van?
• Mi lenne? – reagált a férfi azonnal. Még levegőt sem vett, úgy folytatta. – Nulla a munkád, fiam! Mínuszos.
• Annyi baj legyen! Nem mondta senki még, hogy tájidegen a lomha tested a Gyártástól? A nagybetűs Gyártástól?
• Majd jól kirúgatlak…

Sanders, amint elérkezett a délután négy óra, nagyot sóhajtva vágta be íróasztala ajtaját. Felöltözött, majd kiment a mosdóba. Megmosta arcát, azután a lépcsőház felé vette az irányt. Sok gondolat járt a fejében, ahogy kisietett a vasútállomásra. Az utolsó saroknál átvágott a főúton, szabálytalanul, ahogy szokott, ha sietett. Felszaladt a peronokhoz, és még épp elérte a gyorsított személyt. Az utolsó ajtónál kapaszkodott fel, miután mindenkit előreengedett. Talált egy szűk állóhelyet, ott húzta meg magát az út negyed órájára. Kivette mappáját oldaltáskájából és kihajtotta a keskenyebbik füzetet. Elmerengve olvasott, nem volt képes a kéziratra koncentrálni, folyton a fiatal nő járt fejében, hogy vajon mindent megfelelően csinál-e. Hogy jól dolgozik, mindenki számára nyilvánvaló volt odabenn, mégis bizonytalan volt benne. Tovább tűnődött, amint a vonat átszáguldott a főváros határán. Öt perc volt hátra az állomásra érkezésig, ezért kihajtotta a füzetet, és beleolvasott a történet végébe. Próbálta az utolsó pillanatokban beleélni magát a virtuális világba, mint legutóbb is.

                                                                                      7.

• Atyaúristen! - sóhajtotta Sanders. Alig hitt a szemének. – Mi van?

A legújabb üzenet megdöbbentette. Még egyszer elolvasta Meredith mondatait, majd a másik ablakban írt Susannak. A válasz szinte azonnal jött. Ő is arra gondolt, hogy azt kell tennie: megszakítani minden kapcsolatot a nővel…

                                                                                       8.

• Az egész család alszik. Délutáni pihenő.

Ted Garvin behajtotta a kertkaput, és Sanders felé fordult ismét. Vágott egy talányos mosolyt, majd intett, hogy induljanak meg a városközpont felé. Remek idő volt november végén ebben a vidéki kisvárosban is, úgy, mint mindenhol aznap az országban.

• Amíg alszanak a gyerekek, van időnk. Előbb besétálunk a boltba ebben a ragyogó időben, azután, ha minden rendben, elsétálunk a tóhoz – bólintott Tom barátja, majd szemrevételezte a környéket, ahogy elnézett mindkét irányban a szűk utcán. - Ellenőriznem kell a szállítást. Nehezen mennek manapság a dolgok itt is, amióta járvány van.
• Rendben, de beszéljünk erről is még, oké?
• Persze! – legyintett Ted, majd energikusan indult meg a kertvárosi járdán. Ismét barátja felé fordult. – Látom, keményen megdolgoz ez az egész.
• Nem tudom, mit mondjak. Csak azt tudom, hogy keményen. És nincs más megoldása, mint az, hogy keményen felültettek. Erre jutottam. Hülyének néztek. És ez csak egy része az egésznek.
• Kíméletlenül, mi? – nevetett fel Ted.
• Talán ez a legmegfelelőbb kifejezés.
• Nem hiszem – felelte Garvin. Szinte egykedvűen ballagott a szűk járdán. Enyhén ingatta fejét, ahogy maga elé meredt a betonra. – Nem hinném, hogy ennek lenne különösebb jelentősége.
• De bizony, hogy van.
• Mire gondolsz?
• Lejárattak.
• Ugyan, Tom! – húzta el a száját Ted. – Lépj már túl rajta!

Tom Sanders megállt. Egy kereszteződéshez értek, és nem tudta az utat. Barátja nem sietett különösebben, látszott, hogy még van ideje, ezért lelassított a járda sarkán.

• Nem! E mögött van valami stratégia, esküszöm! – Sanders savanyú képet vágott. Folytatni akarta, de nem jutott semmi az eszébe. – Vannak rá utaló jelek. És úgy látom, nem tudsz mindent.
• Hónapok teltek el, és dolgozol, és ami a legfontosabb, folyamatosan kapsz megbízást – bólogatott Ted. - Kellesz nekik, jó a béred, a jutalékod – folytatta lendületesen, majd lehajolt, hogy megigazgassa nadrágja szárát. Onnan tekintett fel barátjára. – Mi a probléma?
• Mi a probléma? – ráncolta össze homlokát Sanders. – Hogy mi a probléma? Nem kerek az egész! Akárhogyan is van, nem jövök ki jól belőle, sehogyan.
• Valaki szivárogtat?
• Valaki, vagy valakik… - harapta el a mondatot Tom, végül lassan szótagolva folytatta -, valahol valakik tudatosan átalakítják a történetet. Vagy csak egyszerűen félreértik. És aztán az egészből egy ál történet lesz. Egy hazugság.
• Az meglehet, hogy átalakítják saját szájízük szerint. Ilyen ez mindenhol.
• De én ezt nem tűröm!
• Nem tehetsz semmit. Ennek az egésznek, az ilyenfajta eseteknek külön menetrendje van. Amióta világ a világ.
• Ne legyen külön menetrendje! – fakadt ki Sanders.

Még álldogáltak a sarkon, azután egyszerre Ted megindult a főút mentén. Tom Sanders sietve követte.

• Nem tudom – szólalt meg hirtelen Ted. - Le kéne szakadni erről a dologról. Rámegy az egészséged. Még másfél év, és…
• Nem kell leszakadnom erről a dologról! – állt meg ismét Sanders. Ted Garvin kicsit tovább ment, de aztán ő is megállt. Fejét csóválva fordult félig hátra. Sanders nagy levegőt vett. – Kívülről úgy látszik, mintha minden igaz lenne, az utolsó szóig. Ha csöpögtet valamit, a többiek neki hisznek…
• Nem érdekel senkit – vágott hirtelen szavaiba Ted.
• Dehogyisnem! Éppen hogy igen! – mondta további nagy lendülettel Tom Sanders. – Valami különösen nyájas stílusban, mosollyal az arcán tesz egy érzelmes megjegyzést, sajnáltatja magát, és persze helyzeti előnnyel indul, amikor csak arra terelődik a téma, arra a nyomorult szeptemberi napra. De – és Tom nyomatéknak előbbre hajolt az utcán, egészen barátja elé, aki szinte megigézve bámulta őt –, van pár dolog, amit csak én látok, én láthatok, aminek nincs fül-, meg szemtanúja. Minden lényeges információ szóban hangzott el, és hangzik el most is, nem írásban! Ha egy kívülálló elolvassa az összes üzenetet, olyan kép alakul ki benne, miszerint én okoztam mindent, én támadtam be, én csaltam, én forgattam fel ártatlan életét, és én építettem ki egy gonosz stratégiát, ahol önzőn, a magam hasznára fogom kizsákmányolni őt, azután kicsináltam a szegény és védtelen nőt! Az istenit neki! Tökéletes lelki terror, annak is a profi formája! Mindennek az ellenkezője igaz!
• Ott dolgozik még veled?
• Nem velem, de igen, ott dolgozik. Szükség van a munkájára, mindenkire szükség van.
• Mennyi időnként történik a csöpögtetés? Naponta?
• Dehogy! Talán havonta.

Ted Garvin nagyot sóhajtott, majd rásandított karórájára. Ismét megindultak a 70-es főközlekedési út mentén. Szótlanul haladtak egy sarkot, majd Garvin oldalról barátjára nézett.

• Nem áll össze. Ki a Barát?
• A rejtélyes valaki? – mosolyodott el Tom. – Nem tudom. A feladó kinyomozhatatlan.
• Emlegetted ezt a bizonyos Barátot már tavaly is. Nem tudtam mire vélni. Mint egy thrillerben – villantotta meg végül szemeit Ted, amint ismét Sanders felé fordult. – Vannak ilyen filmek.
• Szóval a lényeg az, hogy nekem tisztáznom kell magam.
• Vagy csak úgy látod – sejtelmeskedett kissé Garvin. Épp akkor értek a kisváros főterére, és át kellett kelniük az úton az ékszerbolt felé.
• Lehet, lehet – mondta halkan, szinte maga elé Tom Sanders, amíg átkeltek a zebrán. - Lehet, hogy mindenki normális, és csak én bolondultam meg – tette hozzá még nevetve.
• Azért azt nem hiszem – billentette el fejét barátja. Egyszerre különös tekintettel nézett át rá, és ebből Sanders sokat ki tudott olvasni. - Harminc éve ismerlek, és tudom, hogy okkal gondolod, amit gondolsz, csak éppen túlreagálod.

Tom Sanders ismét sóhajtott egyet. Megint nem ezt várta. Egy ideig kereste a szavakat.

• Ami nem hagy nyugodni, az az, hogy teljesen hülyének vagyok nézve. És a másik, hogy ilyen ember még egy nincs a világon. A velejéig gonosz, maga az ördög, és erre akkor este azonnal rájöttem. Két arca van. Egyik egy kedves, szeretetreméltó lelket mutat, aki ugyan kifelé nem mutat különösebb egyéniséget, de semmi szokatlant sem. A másik egy döbbenet! Félelmetes lény él ott, olyan, aki saját önző céljaiért szinte bármire képes. Átgázolni bármin. Anyagi hátrányt is okozott nekem, ami később jelentkezett, nem a szóban forgó időpontban. Nem tudom, honnan jött ez a lény, valószínűleg a pokolból. Erőszakos ember, láttam, amint megrúg valakit, csak azért, hogy elférjen.
• Kit érzel úgy, hogy melletted áll? – kérdezte elgondolkodva Ted Garvin.
• A barátaim a civil életből.
• Érdekesen fogalmazol.
• Igen, a barátaim, akik régóta ismernek. Ti.
• Na, jó, oké, folytatjuk hamarosan. Most van egy kis dolgom…

Tom Sanders elgondolkodott, amíg sétát tett a környéken. Nézte az álmos kisvárost, a néhány gyalogost, ráérő embert, a főtér melletti körforgalomban lassúmenetben elhaladó autókat. Minden nyugalmat árasztott. Nyoma sem volt itt a főváros stresszes nyüzsgésének. Tom ezért szeretett legalább fél évente Anthonyba látogatni. Végül Tom kiült egy kis park szélére, egy padra, és elmerengett.

Egy idő után Ted visszaérkezett a közeli raktárból. Menet közben elintézett egy telefonos beszélgetést, elküldött egy üzenetet, majd mellé érve elbillentette fejét. – Úgy néz ki, egy kis időre szabad vagyok. Úgyis olyan ritkán jössz le hozzánk, ebbe a világvégi kisvárosba – mondta Ted, majd mindketten nevettek. Végül kihúzta magát a napsütésben. - A gyerekek még alszanak.

Nekiindultak a kisváros egyetlen főútjának csíkja mentén. Közben ott folytatták a beszélgetést, ahol abbamaradt korábban.

• Kit érzel úgy, hogy megértenek? Akik igazán megértenek? Az előbb kérdeztem, de szűkítsük!
• Susan és Gerald. Házaspárok a szomszéd városból. Gyakran összejárunk.
• Ki van még?
• Róla keveset beszélek.
• Ő ki? Nem hallottam róla még.
• Talán igen, talán nem. Néha írtam neked róla.
• Igen, igen! Tudom, ki az! Mégis tudom! – bólogatott menet közben Ted.
• Nem beszélek róla sokat, sőt, semmit. Oka van.
• Oké! Tudom mi – fordult társa felé egy pillanatra.
• Diszkrét.
• Nem lehet, esetleg, hogy ő a Barát?
• Bizony, gondoltam rá. Nem. Nem lehet.
• Nem?
• Nem, mert ezer dolog nem vág össze. Christina és a Barát nem ugyanazok.
• Mi szól mellette?
• Szinte semmi.
• Szinte?
• A stílusuk, a szóhasználatuk, és más apróságok sem mutatnak egyezést. Feltűnően ellentétes kép sugárzik mind a kettőből, üzeneteiket tekintve.
• Nem lehet esetleg, hogy épp ez az árulkodó?
• Christina ilyet nem tenne. Ő a barátom. És bár a Barát kedves velem, és hasznosnak látszik, Christina nem lehet.
• A Barát is a barátod – Garvin komoly arccal nézett felé.
• Akkor ez az egyezés – gondolkodott el erre Sanders.
• De Christinát korábbról ismered – vette fel a fonalat Garvin.
• Igen, valóban, őt régóta ismerem személyesen is.
• Személyesen – vigyorgott Ted Garvin. – Jó, értem, nem beszélek bele többet! – tette hozzá még csillogó szemekkel.
• Szóval, az első alkalom, amikor jelentkezett, az eset után egy héttel történt. Nem sokan tudtak róla. Benn senki, az alelnökön kívül, viszont az összes barátom igen. Azaz ti.
• Christina is?
• Ez az első érdekesség! Ő még nem. Akkoriban nem találkoztunk, nem írtunk. Elfoglalt volt, én pedig nem kerestem. Általában én kerestem akkoriban. Néha összefutottunk, és olyan is akadt, hogy megbeszéltük, hol találkozunk össze. Megittunk valamit, én kérdeztem a családról, a munkájáról, a terveiről, ő pedig viszont. Semmi több!
• Beszélj a Barátról! Mutass egy üzenetet!
• Nem lehet. Megkért rá, hogy amint elolvastam az üzenetét, töröljem.
• És te törlöd őket? – kérdezte csodálkozón Garvin.
• Mindig.
• Te nem vagy normális! – nevetett fel Garvin hirtelen.
• Megkért rá.
• És te megteszed? – kérdezte némi éllel hangjában, és ismét felnevetett.
• Meg - felelt azonnal Sanders. Azután hangszínt váltott. – Azért nem egészen így van. Csinálok képernyőfotót, és eltárolom. Kivétel az első volt.
• Hová?
• Az inaktív, nem használt telefonomba. Három van, amiből kettőt használok, a harmadik fotózásra alkalmas, videók készítésére, hiszen nincs benne kártya, és amúgy ki van kapcsolva.
• Ha jól értem, nem is hordod magadnál.
• Nem.
• Hozhattad volna, és akkor most látnám őket.
• Amennyiben jön üzenet, feltöltöm energiával, épp annyival, hogy fotót csináljak, és azután ismét elcsomagolom. Egy jó ideje azonban semmit nem küld.
• Értem. Mit küldött utoljára?
• Csupa kedvességet.

Ted Garvin nem válaszolt. Sanders nézte egy ideig arcát, azután

• Jó, haladjunk tovább. Azon az őszön, szeptember 21-én Susan és Gerald, miután követték az eseményeket, és állandó messenger-kapcsolatban álltunk, elsőkként értesültek az esetről. Susan abban a pillanatban, este nyolckor azt írta, idézem: Azonnal szakíts meg minden kapcsolatot vele! Ne írj semmit! Eszedbe ne jusson! Holnaptól messze kerüld el! Soha többé, még csak rá se nézz!
• Igen, talán mondtad. Talán rémlik is valami.
• Igen, ez volt szeptember 21-e történése. Én azonban írtam neki, és diszkrét formában kikértem magamnak mindent, amivel, szóval, azt… A következő napon eleinte hallgattam, nehéz nap volt, jó pár feladattal. Dél körül jött a folytatás. Arra még reagáltam, amit azóta megbántam persze.
• Mi történt délután?
• Felháborodva megosztottam újabb emberekkel, mi történt velem, mindezt szóban. Tágult a beavatottak köre. Hát, persze, teljesen életszerűtlen, hogy én ezt kibeszéljem.
• Nyilván.
• És ez így ment tovább a következő napokon. Pontosan egy hét múlva az eset után, a következő vasárnap este megérkezett az első rejtélyes üzenet a Barát címéről. Egy mosolygó smile-jelet tartalmazott, semmi egyebet. Töröltem. Nem tudtam mire vélni. Más járt a fejemben, össze voltam zavarodva, és már napok óta nem aludtam. Ugyanakkor lehet gúnyolódásnak is értékelni az ilyet…
• Hét nap telt el tehát. Ez alatt…
• Igen, ez alatt Christina is értesült mindenről, persze még nem volt vége.
• Akkor tehát benne volt azok között, akik…
• …akik tudták a kálváriámat – magyarázta lendületesen Sanders, és felemelte két kezét, úgy folytatta. – Rajzoltam egy ábrát, ki mikor mit tudott meg. Nyilván a fele nem foglalkozott vele, vagy csak én hiszem azt, hogy valami a fülébe jutott, és itt érdemi információra gondolok. Az nem volt különösebb újság, hogy Tom és Meredith szakítottak, és az pláne nem, hogy végső soron nem is voltak együtt, pusztán ismerkedtek. Elindult ugyan egy projekt köztük, aminek komolyabb vonzatai lesznek, hiszen átalakul az életük, de ez önmagában nem olyan nagy újság, hogy mindenki kiolvassa.
• Szépen mondtad, barátom! – billentette el fejét Ted. Hogy maradjon idejük, kissé felgyorsítottak.
• Köszönöm! – mosolyodott el Tom Sanders. – A lényeg, hogy… mindegy is, te tudod, mi a lényeg.
• Nincs jelentősége, ki a Barát, ki az, aki kitartásra buzdít, akár megeshet az is, hogy valaki csupán így jelzi, melletted áll. Bizonyára valaki abból a körből, ahol mozogsz, ismerőseid csapata egyik tagja, a jó ismerősöké.
• A Barát utánanézett Meredithnek. Talált valamit. A múltjában. Amiért olyan körülmények között élt akkor, azon az őszön, az nem véletlen. Karaktergyilkosságot már azelőtt is elkövetett.
• Ezek szerint pontosan tudod, mit, mikor.
• Igen, és ez az a pont, amikor kiszállok, vagyis kiszállnék, mégis, a becsületem nem engedi. Mindenesetre valahol az a múlt engem nem érdekel.
• Azért felemelő érzés, ha azok előtt, akik szeretnek, elismernek, a becsületed csorbulatlan.
• Én megerősödve vagyok kénytelen kiszállni ebből, ha valaha is kiszállok. Mást tenni képtelen vagyok…

Ebben a pillanatban értek a kisváros határába, és az út másfelé kanyarodott. Vissza kellett fordulniuk. Tednek más ötlete támadt. Mivel maradt még ideje neki is, úgy döntött, leviszi barátját a közeli tóhoz, amelyhez onnan, ahol álltak, egy keskeny csapás vezetett. Ugyanarra gondoltak, így mindketten egyszerre indultak meg az enyhe lejtőjű domboldalban. Ted Garvin a csapáson közelebb sorolt társához, felé húzódott.

• Én mégis azt érzem, a Barát nem más, mint Christina!
• Gondolod? – lepődött meg Tom Sanders. Sok gondolat járt fejében, mégis, várta, hogy barátja folytassa.
• Megtettetek egymásnak néhány dolgot évekkel ezelőtt, most már tudom, emlékszem.
• Nem tudtam, hogy tudod. Már nem emlékszem, mit osztottam meg veled. Igen, igyekeztem neki. Nem is tudom, miért.
• Azért, mert szereted. A lelkét szereted. Egy jólelkű nő, aki neked is képes adni. Próbáltátok így, úgy, azután felismertétek, hogy így jó nektek. Ki sem mondtátok. Látod, igyekszik adni neked. Amit tud. És látod, nem vagy tolakodó! Soha sem voltál az. Itt a bizonyíték! Ő ismer téged, és véd, ahogy lehet. Egy jó ember vagy, csak el ne hagyd magad soha, és tarts ki az elveid mellett! Sziklaszilárdan, ahogy anyud tette évtizedeken át…

…

…

A férfi rengeteg észrevételt kapott az eltelt másfél év alatt, sokan reagáltak megjegyzéseire, bár azok soha sem voltak nyilvánosak, és a környezete is tiszteletben tartotta a téma kényes voltát. A barátai mindig diszkréten kezelték a dolgot. Ugyanakkor a felületes reakciókat, hiszen ilyen is jó pár akadt, a „nem kell ezzel ennyit foglalkozni” jellegűeket körülbelül 2021 nyarától felváltotta a megértés. Többen ráébredtek arra, hogy az eset mégis nagy súlyt képvisel Tom életében, ha annyira csökönyösen védi álláspontját, ha annyira elszántan védi igazát, hogy amikor a különböző baráti társaságokban, a személyes kontaktusaiban rendre ismét előkerül a téma, és az azzal való foglalkozás intenzív volta benne nem apad, ugyanolyan reakciókat mutat, mint mutatott az első tanácskéréseikor. Mindenki azt várta (és Christina, a volt kolléganője és Janette, a féltestvére is ezt közvetítette Messengeren folytatott beszélgetéseikben, vagyis azt vetítette előre), hogy Tom megnyugszik majd, és elfelejti azt, ami Meredith és közte történt azon az őszön. Másfél év alatt azonban semmi változás nem látszik, a téma napirenden van. „Temetetlen halottról van szó” – jelentette ki Susan egy alkalommal otthonukban a férje, Gerald oldalán, még tavaly, ugyanakkor megoldást ő sem tudott kínálni. „Azért van itt temetetlen halottról szó, mert Meredith tovább folytatja a kisstílű próbálkozásait, hogy bedaráljon” – ezt mondta válasz gyanánt akkor Tom a barátainak. Susan rákérdezett: „Úgy érzed, hogy hiteltelenít?” Tom meggyőződésből válaszolt: „Pontosan! A srácoknak előadta, mi történt közöttünk, csakhogy a lényeges pontokon átalakult a történet az előadásában.” Tom egy héttel később, egy másik találkozón már ki merte jelenteni, ami régóta érlelődött benne: „Valami piszkos játék folyik, mert nincsen vége, semminek sincs vége. Ugyan tizenhét hónap alatt messze elkerültem, már amennyire lehetett, mégis, érzem, hogy különös dolgok történnek körülöttem, és ezek valahogyan kapcsolódnak ehhez a nőhöz.”

„Összeesküvés-elméletekben mindig is jó voltál, mindig is rémeket láttál, barátom!” – közölte nevetve T. G. családi körben tavaly ősszel, amikor Tom meglátogatta régi barátját annak vidéki birtokán, és tanácsot kért tőle, mit tegyen, hogy ne érezze folyton azt, miszerint továbbra is megalázzák. Régi barátja így folytatta: „Ez a nő egyszerűen ilyen. Nem fogja fel, hogy mit tett. Ennyire képes. Nagy nyomorból emelkedett fel arra a szintre, ahol most vegetál, ne felejtsd el! Neki már az is nagy dolog volt, hogy eljutott a fővárosba, és most próbál megkapaszkodni ott. A magához való esze megvan, a munkájában kitartó. Ahogy hallom, hibátlanul dolgozik, de a társas kapcsolatokban gyenge képességű!” Tom reakciója nem késett: „Igen, de nem ez a lényeg! A lényeg nem ez!” Ted akkor más irányba terelte a beszélgetést: „Egyébként min robbant ki?” Tom elgondolkodott: „Pontosan tudom, mint mindent, ami azokban a napokban történt. Sok dolog történt, ezer dolog, de a legnagyobb a borítás volt. Minden pontosan rögzült bennem, és meg is marad, úgy látom” – nevette el most már Tom is magát. Felfigyelt arra, hogy barátja kissé elhúzza a száját. „Szóval nem végezte el a munkát. Ez néhány nappal azután történt. Nyilvánvaló volt, hogy amit meghagyott, az az utolsó napi munkája, vagyis annak egy része. Már másnap tervezett szabadságra ment volna, és a határidő arra az a nap volt. Láttam, hogy mi maradt meg. Este ráírtam, és rákérdeztem. Tudod, ez már azután történt, hogy Susan arra kért, ne foglalkozzak vele, semmit ne mondjak neki, semmire se reagáljak, ami vele kapcsolatos, nézzem levegőnek, ne intézzem a védőnőt, ne menjek a közelébe, és így tovább. Szóval ráírtam és rákérdeztem, mit húzott vissza, hiszen azt én is láttam, és persze ő is ott volt, látnia kellett, hogy én látom. Megmondta, azonnal válaszolt. Hozzáfűzte még, hogy nem tud két felé szakadni. Pontosan ezt írta, megvan a mai napig: két felé szakadni. Erre én úgy reagáltam, hogy ha nem megy, ott vagyok én, csak szólnod kell nekem, és én megkeresem a megoldást. Évekkel korábban pontosan ezt alkalmaztuk Christinával is, és mindig megoldottuk, ha valami probléma akadt, vagy nehézség. Mostanában emlegette is, felemlegette, amikor legutóbb összefutottunk, hogy milyen ragyogóan együtt tudtunk dolgozni. Hogy példásak voltunk, hogy ez nagyon tetszett neki. De itt, Meredithnél másként alakult a helyzet. Ha akkor frissiben közli velem, hogy nem csinálta meg, vagy a közvetlen főnökét keresi fel, biztosan másképp alakult volna minden. Azon az estén hirtelen végiggondoltam mindent, és azt szűrtem le, hogy nem megbízható. Ott voltak az első megjegyzései rám, a lakás-ügy, a következő Covid-vészhelyzet bejelentése utáni borítása, a soha semmit meg nem köszönés, a kész helyzet elé állítás a védőnőnél, az, ahogy velem közölte, hogy én még írni sem tudok, holott látta a regényem kéziratát, amikor a lakásomon járt, szóval minden gyanús volt, viszont nem tűnt fel nekem. Engem állított be erőszakosnak, azonban ő volt az. Láttam, amikor megrúgott egy embert az autóbuszon, amikor helyet csinált magának és a gyerekének. Senki sem reagált rá akkor. Én sem. Az otthonban, ahol akkor élt, fegyelmit kapott, amikor megvert egy másik anyukát. Egy erőszakos, durva nő volt. Nem tudom, miért nem figyeltem fel rá, miért csináltam tovább azt, amit csináltam: rendelkezésére akartam bocsátani neki a lakásom, hogy legyen hol laknia, amikor kihirdetik a következő egészségügyi-vészhelyzetet. Hogy be tudjon járni dolgozni. Legyen egy jó munkatársam, ugyanakkor legyen egy barátnőm, vagy szeretőm, ahogy tetszik. Óriásit tévedtem. Rettenetesen nagyot...

A férfi megjárta a pokol sötét bugyrait, hosszú heteket töltött betegállományban. Fontosnak tartotta azonban, hogy ezen időszakban mindent jegyzőkönyveztessen. Meredithnek, azaz P. Melindának ma már senki nem hisz, és senki nem veszi komolyan. (A férfi minden bizonyítéka a Messengerről lementett beszélgetések voltak, a kérdéses és vizsgált időszakban leírt mondatok. A szóbeli közléseknek azonban nem voltak tanúi, ezek nem váltak felhasználhatóvá semmilyen módon. A Disclosure amerikai filmmel a történet itt is rokon: a filmben többek között nem életszerű a nő érvelése, miszerint „a nem néha igent is jelent”. A férfi előmenetele, rutinja, jó kapcsolatrendszere, rendezett és példás családi élete, egyszóval teljes életvezetése és jó viszonya a női munkatársakhoz mind-mind a nő által alkalmazott érvrendszert gyengítették. A Disclosureban azonban semmi sem volt leírva sehová, minden szóban hangzott el tanúk nélkül, mígnem elő nem került az a bizonyos, mindent tartalmazó hangszalag, amely fordulatot jelentett a vizsgálatban. Itt, ebben a történetben a Messengerben leírtak jelentették a fordulatot, és már bizony az elején, 2020. október 21-én.) A nő ugyanakkor úgy éli életét, mintha mi sem történt volna, azonban a rágalmakat nem vonta vissza. A férfi nem tesz soha semmi bántót, a nő közelébe még véletlenül sem megy, nagy ívben és messze elkerüli, kontaktusba még csak munkakapcsolatban sem kerül vele, hiszen a nőt elhelyezték mellőle, akkor, 2020. októberében, éppen az összeférhetetlenségük okán; azokat a tárgyakat, amelyekhez az is hozzáérhet, nem fog meg, közös munkaeszközük másfél éve nincs, és nem is lehet...

2022. április első teljes hetének végén azonban érdekes, vagy talán inkább különös dolog történt, amely - úgy tűnt - új színbe öltözteti az egész történetet. A lassan mégis megint összeálló kirakósból előkerült egy újabb darab, abból a puzzleból, amely 2021. nyarán oly rejtélyes körülmények között összekavarodott, amelyre T. G. egy néhány hónappal későbbi hétvégén, Gyömrő városában megesett találkozójukon is kitért, hangoztatva néhány érvet a nyári eset életszerűtlensége mellett, és amely rejtélyére a Barát is utalást tett 2021. decemberében Messengeren a férfinek... Most, ezen a tavaszi napon, egy verőfényes délelőttön minden nagyon gyorsan történt. A férfit felkereste a közvetlen főnöke, és közölte vele, hogy munkajogi eljárás indult ellene...

„Az eljárás elvileg fedetten kell menjen, valahol felettem, ellenőri körben, azonban én arról információkat szereztem. Nem volt nehéz, a főnökeimmel jó kapcsolatot ápolok – mondta Tom 2022. áprilisában –, és így könnyen tudomást szereztem róla. Talán nincs is semmi jelentősége – hiszen ártatlan vagyok bármilyen munkajogilag bűncselekménynek vett, és kötelezettségszegésnek nevezett cselekményben -, legalább is, ami ezzel az üggyel kapcsolatos, de én mégis gyanakszom. Valamiféle bosszú készül, és azt hiszem, Meredith érintett benne. De persze nem lehet gyanúm, nekem semmiképpen, én nem vádolhatok senkit semmivel, aminek nyilván oka van, de leginkább azért, mert nincsen bizonyítékom. Valamiféle visszaélés folyik a cégnél, egy olyan sötét folyamat, amibe engem megkísérelnek belevonni, mégpedig eléggé kisstílű módon. Mindegy ki veszik el még, hányan válnak áldozattá, a lényeg, hogy én benne legyek. És a legnagyobb nyeremény a láthatatlan félnek: a vendetta! Egy különös analógiát tudok hozni ennek szemléltetésére. A történelem legnagyobb légi katasztrófáját. Ha ott azon a kis repülőtéren a holland kapitány tudja, vagyis tudatosul benne, hogy 55 ezer liter üzemanyaggal túrterhelt gépe nem emelkedik idejében fel a betonról, félrerántotta volna a kormányt, és lesodródott volna a fűre. Ha a kapitány tudja, hogy a Pan Am járata még a pályán gurul, nem kezdi meg a gyorsítást sem. Ha a kapitány tudta volna, hogy biztosan nem jár le a munkaideje a repülés befejezéséig, nem indult volna el startengedély hiányában. Sajnálom a holland pilótát. Nem én szerepelek ebben a példában, nem én szándékozok felszállni bárhová. Nem, én a Pan Am kapitánya vagyok. Gurulok a ködben, és érzem szemből a veszélyt. A KLM akármikor nekiindulhat, számára szabad a pálya, a sűrűsödő ködben nem láthatja az amerikai gépet. Azt hiszi, az a kijáraton már elgurult előle. Az amerikai gép azonban ott szerencsétlenkedik a betonon, és akadályt jelent… Van Zanten mielőbb el akart tűnni a Kanári-szigetekről, és tudta, hogy jó ideig beszélni fognak róla még, jóval azután is, hogy hazavezette a Jumbót, arról hogy mennyire bátor és vakmerő is volt. Úgyis letagadja majd, azt mondja, ő nem értette rendesen a sok kusza és értelmetlen rádióforgalmazást; azt biztosan hallotta, hogy kiadják a felszállási engedélyt, és különben is, tanuljanak meg rendesen angolul ott a spanyolok! A munkaideje nem járt le, a gép remek műszaki állapotban volt, és hozta a képességeit, mint ahogy ő is. Mi kell még? Szóval, sokáig beszéltek róla, ebben igaza lett, úgy, hogy soha sem szállt fel Los Rodeosról.”

Tom Sanders nem a munkatársaihoz fordul tehetetlenségében, vagy talán cselekvési kényszerében 2020. szeptemberében, hanem barátaihoz a civil életből, akik alig hisznek neki. Crichton Disclusárában Sanders senkihez sem fordult, hiszen szégyellte, ami vele történt, és amikor kirobbant a válság, mindenki legalább hülyének nézte, viszont többen alapvetően bűnösnek. Volt azonban valaki, aki feltétel nélkül a férfi mellé állt, ez pedig Susan Hendler volt, akit Caroline Goodall személyesített meg a filmben. A férfi egyetlen támogatója a felesége lett, illetve végső soron a családja. A család az első pillanattól kiállt mellette. A férfi később megjárta a poklok poklát, hiszen mindenki Meredithnek hitt, amikor kirobbant a botrány, a válság. A valódi szereplő is megjárta a mélypontot, talán nem is egyszer, amikor jóformán belebetegedett, ahogy görcsösen és makacsul az igazát védte, miszerint ő ártatlan. Azt is felismerte, hogy a környezetében téboly uralkodik, kinevetik és lépten-nyomon megvetik. De vajon hogyan fajulhatott odáig az ügy, a magánéleti válság, hogy ő elszenvedőből aljas bűnöző lett, hogyan alakult át az éj leple alatt a történet a kárára? A válasz egy felismerésből következett: a nő tudatos módon tovább dolgozott a háttérben, és elcsalta a tényeket, megmásította a bizonyítékokat. Semmit nem ismert el, amivel a férfi védekezett, tudatosan hazugságokat terjesztett, az érzelmekre hatva, és utalva rá, hogy gyermekét egyedül neveli, sajnáltatta magát, és egyszerre a férfinek elege lett. Hogy visszaszerezze a becsületét, azt fontolgatta magában, hogy világba tárja az eredeti, általa megőrzött bizonyítékokat, azaz a nyilvánosság elé lép. A való életben végül erre nem került sor, mert Sanders váratlanul üzenetet kapott, olyan helyről, amelyről nem várt. Jelentkezett a rejtélyes valaki, a Barát, aki már a legelején küldött rövid üzenetet a férfinek. A beazonosíthatatlan valaki kitartásra buzdította. Sanders eleinte, az első év végén nem tulajdonított a három hetente érkező elektronikus leveleknek nagy jelentőséget, azután a Barát érdemi információval szolgált. Utánanézett a nő múltjának: „A Barát utánanézett Meredithnek. Talált valamit. A múltjában” – újságolta Tom Sanders egyik mellette kitartó barátjának, Ted Garvinnak egy baráti beszélgetésen. Elmondta, hogy a nő profiljából kinyomozható volt, miszerint korábban is megestek körülötte hasonló élethelyzetek, ahol viharosan távozott a kapcsolatokból. A férfiak azután mind eltűntek a süllyesztőben, és mind erkölcsi csorbát szenvedett. Tönkretett fiatal férfiak sorakoztak abban a sötét múltban, mint eldobott rongyok. Sanders akkor értette meg: a nő karaktergyilkos volt, a kapcsolatait addig működtette, amíg hasznot remélt belőlük, majd amikor eleget élősködött, odébb állt, úgy, hogy megalázta a férfiakat, de a legfontosabb, hogy bezsarolta őket, hogy ne merjenek utána nyúlni, mert akkor előáll egy kitalált történettel, amely azoknak maga lesz a halálos csapás. Tom Sanders végül úgy döntött, nem tesz semmit. Tovább dolgozott azon, hogy mentse kis híján elvesztett becsületét, és a büszkeségből és makacsságból fakadó kitartás lassan ismét hozza gyümölcseit. Továbbra is ugyanott dolgozik, ahol korábban. A férfit másfél év után ismét elismerik munkahelyén. A nő is ott dolgozik még ugyanazon az osztályon, azonban már egy másik munkakörben, így a két ember nem találkozik egymással, ha mégis, ha nagy ritkán összefutnak egy, vagy két hetente egyszer, csak elmennek egymás mellett. A férfi minduntalan azt várja, hogy Meredith megszólítsa olyankor, és talán azt mondja neki:

- Bocs, Tom, de tudod, én egy hirtelen nő vagyok!

Válasza nem késne:

- Még soha sem láttam korábban, hogy te lettél volna az áldozat. Mivel azonban a férfiak játékszabályaival játszottál, ne csodálkozz, hogy megbüntetnek érte, még ha fel sem fogtad, hogy nem jutottál sehová, hogy nincs, és nem is volt körülötted senki. Öt, tíz, vagy húsz év múlva úgyis megérted majd…

A Kíméletlenül magja, a vidéki városban két ember között történt párbeszéd pazar tömörsége mögött valódi történet feszül, az írás alapja egy megtörtént eset. Egy pár évvel korábban lezajlott, és válságba fulladt, kibontakozó párkapcsolati drámát mutat be a szerző kíméletlen őszinteséggel és szóhasználattal. A krízishelyzet pillanatszerű kirobbanása után, viszonylag nyugalmas periódusokkal vegyes több síkú és sok hónapig tartó eszkalációs időszak kezdődik, ami alatt, de még az elején a cselekmények bevonulnak a két főszereplő közös munkahelyére, és ott folytatódnak tovább, következményeket szülve. A belvárosi munkahely és a szereplők személyei torzítottak. A férfi – Tom – és a nő – Meredith – közvetlen munkatársi viszonyát a főnökük idejében megszünteti, viszont a további bonyodalmaknak ez sem vet gátat. Egy „piszkos játék” veszi kezdetét, és a háttérben egy ijesztő végkifejlet árnya rémlik fel…

Megtörtént eseményt dolgoztam fel tehát a Kíméletlenül valóságában, de úgy is mondhatnám: megtörtént esemény alapján írtam meg, épp azért, hogy tanulságként szolgáljon, és figyelmeztessen. Megkértek rá. Itt is Amerikában játszódik minden, a szereplők amerikaiak. Felhasználtam viszont a korábban említett író egy másik történetét ehhez, a főszereplők nevei megegyeznek az ottaniakéval. Amit Barry Levinson producer lassan harminc éve nagy sikerrel vitt filmre, és sajnos mára szinte elfeledett lett, azt én is – jó szokásomhoz híven – átdolgoztam. Tom Sanders és Meredith Johnson létező személyek, olyannyira, hogy a valóságban is tudnak egymásról, egy részlegnél dolgoznak. Nagy a hasonlóság a fiktív és a valós történet között, holott az én novellámban nem derül fény az alapesetre, miből indul ki a válság, miben gyökerezik. A Disclosureban az alaphelyzet azonban teljesen más, mint itt, már csak a partneri viszonyt tekintve a két főszereplő vonatkozásában, az alá-fölé rendeltségi viszonyban is. De azután megdöbbentő egyezések mutatkoznak, egészen a végkifejletig, vagy majdnem pont odáig. A finisben itt is, ott is szétválasztják a munkatársakat. Demi Moorenak ott különösen jól áll, már ha ilyen groteszk minőségben említhetem, ahogy Donald Sutherland gyanúval méregetve őt, épp arra készítené fel, hogy felfogja, hogy kirúgták alelnöki pozíciójából, és a nő még akkor is küzd-pusztít. Demi Moore valódi karakter-színész: „Azért kreáltad ezt a problémát, hogy ne derüljön ki – fröcsög Sandersnek -, hogy nem értesz hozzá! Pontosan ez a baj itt az egész osztállyal – fordul hirtelen Garvin elnök felé -, mindig másban keresik a hibát!” Azután újult erővel folytatja, araszolva Sanders felé: „Ezeknek az állítólagos bizonyítékaidnak nem dől be senki, hiába próbálkozol itt azzal, hogy véded magad, véded az osztályodat! Azért nem szóltunk a változtatásról, mert úgysem értetted volna meg!” És akkor oldalt a leendő társ-elnök emeli fel hangját a részvényesekhez fordulva: „Maguk értik, hogy miről beszél?” Megfagy a légkör. Pár pillanatig senki sem szól semmit, majd Garvin, azaz Donald Sutherland, a Digicom vezetője odafordul a leleplezett Meredithhez a másik oldalról: „Meredith, kérlek, kijönnél egy percre?” Ez az a pillanat, amikor az alelnök tudja, hogy vége és megsemmisítették. Tom Sanders magasról néz le az elvörösödött arcú nőre, amíg az maga elé morog a levegőbe. A férfi még meg is emeli fejét: „Pá-pá!” A pillanat elérkezett, nem lehetett visszatartani. Ez azonban a történet vége, ugyanakkor kezdődnie is kellett valahogyan. Zaklatás az alaphelyzet ott, ha már a filmről van szó, és szintén zaklatás az alaphelyzet itt, ha már a mi kíméletlen játszmánkról. De ki zaklatott kit? Tom Sanders Meredith Johnsont? Hiszen a logika ezt diktálná! Másképp el sem képzelhető! Avagy talán igen?...

Amikor Tom megismerte Christina Symphogeart, a nő válságban volt 2018-ban. Tom úgy döntött, segítséget ad neki, és felépített egy stratégiát. Felmérte a fiatal nő problémáit, majd cselekedett. Kérdezett, érdeklődött. Szinte diszkrét kérdéseket tett fel neki, ugyanakkor önzetlenebbé vált, még több időt szánt rá, és bizalmat sugárzott. Nyújtott neki valamit, pontosan azt, amire a nőnek szüksége volt, azt, hogy meghallgatja, és tanácsot ad, olyat, amilyet tud, amire képes. Mivel élethelyzetük gyökeresen különbözött egymásétól, a férfi nem sokat tehetett, pusztán azt, hogy megoldást kínált fel. Egy olyan jövőt, amiben együtt élnek majd. Amikor a nő a jelzésekből megértette, hogy a férfi ebben gondolkodik, azonnal érzékeltette vele, hogy nem megy, nem lehet egy útjuk. Annyira különböztek, annyira máshonnan jöttek, és másfelé tartottak, hogy Christina a fejét rázta. Nem mondta ki, és soha nem is írta le sehová, mégis a férfi megértette ezt, és elfogadta. Ekkoriban a nő mégis elfogadott valami mást a férfitől. A közeledését. A más célú közeledését végül megjutalmazta, úgy, ahogy a nők szokták férfiaknak, ha azok méltóak rá. Diszkréten tette, és csupán egy mélységig engedte, mégis, a férfi számára ez elég lett. Azután ezt a fejezetet lezárták. Azóta ott nyújtanak egymásnak segítséget, ahol csak tudnak. A férfi férfias dolgokkal, olyanokkal, amihez ért, a nő pedig viszont, olyasmikkel, amit ő tud. Meghallgatja a férfit, most ő teszi, és tanácsokat ad neki, olyanokat, amiket az fel is használ. Azóta is. Christina az utóbbi években mindig meghallgatja Tomot, és amennyiben idejük engedi, találkoznak. Az elmúlt négy évben Christina számos jó tanáccsal szolgált Tomnak, és mindig kitartásra buzdította. Amikor Tom ír, Christina mindig válaszol, akkor is, ha szűk az ideje. Tom és Christina barátok lettek. Tom életében még soha sem történt ilyen. Talán Janette, vagy Susan állt mellette még, aki utóbbi bizalmasaként tartotta vele a kapcsolatot, de ő másféle viszonyban állt vele, tulajdonképpen a mentoraként, ha nevezhetem így, viszont Tomnak soha sem volt női barátja, olyan, aki mélyen belelátott az életébe, mint az utóbbi években Christina, akinek ezt engedte is, aki figyelte őt, aki anyáskodott is felette és aggódott érte, akivel egykoron, már sok-sok évvel korábban közelebbi viszonyban is álltak, más jellegű kapcsolatban. Igen, Christina aggódott Tomért! Azután Tom megismerte Mereditht, és úgy döntött, udvarol a nőnek, azonban előtte több segítséget nyújtott neki, olyanokat, amilyenekre a nőnek szüksége lehetett. A nő nem kérte ezt, de engedte a férfit, majd a férfi felépített egy stratégiát. Úgy döntött, többet tesz, és felajánlotta neki, hogy költözzenek össze, amihez számos akadályt kellett leküzdeniük. És akkor, azon a szeptemberi napon, a második Covid-válsághelyzet bejelentése napján, pontosan az első sajtóhír megjelente utáni második órában a nő visszakozott, miután kétszer igent mondott egymást követő heteken, és a férfi ezt követően beruházott a projektbe. Hivatalos útra léptek és intézkedtek. Miután a legtöbb akadályt már leküzdötték, a nő váratlanul mindent borított néhány perc alatt. Ez szeptember 21-én este történt. Gyakorlatilag zaklatással vádolta meg a férfit. Becsapott a villám a semmiből. De vajon miért tette? Logikátlan volt, vagyis annak látszott...

…

                                                                                         9.

- Legyőztelek, Sanders, tisztességesen győztelek le! – lépett előbbre a nő, és egy mozdulattal hátravetette hosszú fekete haját.

- Nem győztél le, Meredith! – mondta a férfi. Elmosolyodott. – Azelőtt sosem láttam, hogy te lettél volna az áldozat.

- Én csak a férfiak játékszabályai szerint játszom, és megbüntetnek érte – felelte a nő évődő tekintettel. Amikor valahogy folytatta volna, a férfi előbbre lépett.

- Az fel sem merült benned, hogy esetleg én vertelek át téged?

 ...

...

...

Hogy mi miért történt a 24 hónap alatt, soha sem derült ki.

Tom és Meredith többé nem beszéltek egymással.

Meredith utolsó és mélyen intelligencia alatti megnyilvánulása, mint abban a bizonyos amerikai filmben harminc évvel ezelőtt, ugyanúgy itt is a semmibe hullt. A férfi bátran és büszkén akkor is és most is kitartott, Mereditht pedig már senki sem vette komolyan ott és itt sem.

Meredith még a nyár folyamán felmondott, amit két héttel később visszavont mégis. Egyedül a férfi tudta a nő felmondásának valódi okát, mindenki más csupán találgatott. A nő gyakran jár viszont betegállományba, amely időtartama két év alatt végül elérte a 11 hónapot. A belvárosi munkahelyen senki sem szeretett már Meredith-szel együtt dolgozni. A nő december elején tartós betegállomány státuszba lépett.

Tom és Christina továbbra is jóbarátok, és bár olykor-olykor találkoznak, mégis inkább elektronikus üzenetek formájában tartják a kapcsolatot. A férfi sajnálja, hogy nem derült ki egyértelműen, ki volt a Barát. Elhatározta, hogy egyszer rákérdez majd egyik beszélgetésükben erre, de úgy döntött, nem sieti el a dolgot.

Tom minden nap bővíti a Kíméletlenül című novelláját...

 ...

Köszönet C. S.-nek a kitartó támogatásáért, az őszinte és jó tanácsaiért, a hosszú hónapok, a másfél év alatt töretlenül nyújtott segítségéért! A ’Night of darkness’ és a ’Kíméletlenül’ nélküle talán nem jöhetett volna létre; biztosan nem úgy, ahogyan sikerült. A történet tulajdonképpen emberi sorsokat dolgoz fel, egy virtuális Meredith támadásait mutatja be ellenséges környezetben. Mindenhol ott lapul benne, mint itt, a való világban is: a dráma. A valódi női barát, a Barát mindig ott állt valahol a férfi mögött, akkor is, amikor írt, hogy ki tudja dolgozni, és akkor is, amikor később átélte a drámát, a bosszút, a rágalmazást. A női barát segített neki - a férfinek - az igazát védeni. A valódi igazát, most már a valódi Meredithszel szemben!

Köszönet Christinának érte!

      Vége

   Írta: Őzse Balázs 2022. február és október között