Sokaknak ismerős lehet a cím enyhe képzavara. Kevin Costner szájából hangzott el ez egy két Oscar-díjas filmben, amelyet Oliver Stone rendezett, még a múlt század 90-es éveinek legelején. Jim Garrisont alakítva Costner így folytatta: „… és nem kizárt, hogy Oswald az volt, aminek mondta magát: bűnbak”.
Aki kellően jártas az ún. merénylet-irodalomban, az tudja, hogy az ügyész teljes nyomozása zsákutca volt. Persze rátalált valamire, olyasmire, amit ő igaznak, megtörténtnek vélt. Ma már tudjuk, hogy akadályozták a nyomozását, éppen azért, hogy ne legyen képes bizonyítékokkal előállni. Nem is volt képes, sem 1969-ben, sem a következő 23 évben, egészen a halálig, mégis legendássá vált a nyomozása, bár nyomozati módszerei kívánnivalókat hagytak maguk után. Úgy folytatta különvizsgálatát az „évszázad bűnténye”, az „összekuszált szálak” kibogozása ügyében, hogy igen gyakran állt alkoholos befolyásoltság alatt. Az ügyész ugyanis alkoholista volt. Louisiana állam főbírója – Kevin Costnernek köszönhetően – még életében „mennybe ment”. A róla formált kép ugyanakkor tökéletesen torz, hamis, mintegy néhány száz milliónyi agyban, és ennek eléréséhez elegendő volt csupán egyetlen személy, a maga is zavaros elveket valló filmrendező: Oliver Stone…
Scortia, Robinson: A Prometheus-válság.
Ez egy könyv címe a szerzőivel.
Egyedülálló történet ez a sci-fi a maga műfajában. Sok-sok éve olvastam és igencsak tetszett akkor. Ismét eszembe villant a történet, de most átértékeltem. Felfigyeltem rá – utólag -, hogy az alapsztorin kívül egy magasabb dimenziójú sztorija is van, amellett, hogy katasztrófa-történet, vagy akár tudományos thriller és ezen belül film-forgatókönyv jellegű elbeszélés – ki hogy kategorizálta, aki olvasta és bejött neki. A lényeg, hogy a kitalált történet attól remek, vagy remekebb, mint elsőre tűnhet, hogy van benne valami, valami misztikusan ható plusz, mint a Disclosureban is, egy – kevésbé fontos, eltörpülő - mellék vonulat. Ott, utóbbi fikcióban a Digicom maláj üzemében kicserélt légszűrők körüli bonyodalom az, itt viszont más. Itt, A Prometheus-válságban megjelenik-kibontakozik egy érzelmi dráma, amiről sehol senki sem beszélt – legalábbis a neten nem leltem nyomát. A neten felkerestem számos oldalt, amely ezzel az 1975-ben írt amerikai könyvvel foglalkozik, és sehol sem kerül említésre az elemzéskor az isten tudja milyen nevű technikus és a pincérnő esete a lapokon, a tartós viszony, amit a férfi magányában titkon az elvált nővel kialakított. Egy helyütt írnak a könyvről részletesebben és itt is pusztán annyi kerül szóba a mellékvonulatról, hogy az egy „nyomozás”. A férfi eltűnik és akkor a nő előtt megvilágosodik, hogy hol van, mialatt már a nyomozók is keresik egy gyilkosság ügyében. A férfi a munkahelyére, az atomerőműbe menekült – ébred rá a seriff -, hogy lebuktassa annak dilettáns építőit, a profitéhes vállalkozás vezetőit, az üzem átadása napján. Az utolsó utáni pillanatban érkezik és az átadást már nem tudja megakadályozni, a teljes leolvadással járó balesetet megelőzni. A négy blokkot ünnepélyes keretek között beüzemelik, és azok akkor felrobbannak, 4 évvel Three Mile Island és 11 évvel Csernobil előtt… Azelőtt még soha sem írtak Amerikában nagy lélegzetű regényt, amely egy nukleáris balesetről szólna egy polgári célú termelésre alakított atomerőmű vonatkozásában. De nem is ez a lényeg, mert én mostanában átértékeltem a korábbi véleményem és magasabb osztályzatot adtam neki gondolatban, és mindezt a történet hátterében húzódó érzelmi válság miatt, amelyet sehol sem említ egyetlen elemző olvasó sem. A férfi, aki elvesztette családját, a gyerekeit és a nő, akinek mindig készpénzben fizetett, miután végeztek a hálószobában, aki mindig az étterem vendégei közül választott magának kuncsftot, viszont egy idő után már csak a férfit, és egyszerre kvázi főszereplőkké lettek, egy érzelmi dráma főhőseivé. Hogy a nő egy saját házra gyűjtött, vagy sem, vagy esetleg valami másra, már nem tudom, mindegy is… És egyszerre a pincérnő ráébred arra, hogy neki az a férfi kell, ráébred, hogy sajnálja, ráébred, hogy csodálja. És felismeri, hogy vonzódik hozzá. És akkor nekiindulnak a seriff embereivel, meg kell találni azt az embert, a barátját! Ez az a bizonyos utolsó utáni pillanat, és a robbanást, a reaktorok leolvadását már senki sem akadályozhatja meg akkor… Robinson és Scortia – a szerzők - fikciója a világ legnagyobb nukleáris balesetéről más szemszögből tekintve tulajdonképpen két ember érzelmi válsága, egy tragédiába torkolló szerelemé…
Szerelmi történet az én regényemben is lapul. Sarah és Fredd, a két Új-Mexicoi netes szerkesztő néhány másik alakkal és főnökükkel a kora este óta szinte reményvesztetten keresik társukat, Simonét, azután egyszerre felismerik a dolgok nagyságát. Simone Goronsky robbantani készül: leleplező írásba fogott. Hogy az egy kisfilm, egy tényfeltáró riport alapján készült videó, az még rejtett előttük. Valami, ami „méltán elvárható volt Simonétól” – ennyit sejtenek csak. Simone mindig is különc volt, amióta csak ismerték, és most a férfin és a nőn a sor, hogy felkutassák. Versengenek abban, melyiküknek támad jobb ötlete, merre is lehet a bujkáló társuk. Ezen az estén, a Válság előestéjén kerülnek közelebb egymáshoz, egymást inspirálják, hogy eredményt érjenek el. És akkor, este tíz órakor Sarah ráébred a „mélyebb összefüggésekre”. Egy „félelmetes végkifejlet árnya rémlik fel előtte”. Az is nyilvánvaló lesz számára, hogy egy összeesküvéssel állnak szemben, amelyben részes a szövetségi kormány is, és hamarosan el fognak jönni értük az FBI emberei, az árulók elfogatják őket, és nekik végük lesz. Éjfél után nem sokkal ez be is következik, Sarah számára nem marad remény. Elkeseredésében, reményvesztettségében – menekülésük közben - már nem lát mást, csupán a férfit, a szerelmét. Tudja, hogy az az a pillanat, amikor szerelme beteljesül, és ők egymáséi lesznek:
„...valahonnan a magasból mind intenzívebb duruzsolással egy mini-drón ereszkedett le tőlük néhány yarddal keletre. Chavez a hátán fekve meg is pillantotta az éjszaka sötétjében, a fenyőfák tövében a csöppnyi fénykévét, amit az kibocsájtott, majd a fölé hajoló nő vörös hajszálai – amik most éjfeketéknek látszottak - mindent kitakartak. Vállait két kéz szorította a fűre. Sarah feljebb csúszott a férfin és lovagló ülésbe helyezkedett rajta. Oldalra tekintett. A fenyők között emberi hangok zengtek: valakik parancsokat adtak ki valakiknek. Pár pillanatra maga mögé sandított, majd sóhajtott egy nagyot, végül ismét körbenézett. Egy idő után megállapodott tekintete az alatta, megadóan elernyedt társán. Ismét ránehezedett, hogy a férfi ne tudjon mozdulni.
- Kihoztad belőlem az állatot, és tudom is, hogy miért!
- Úgysem jössz rá!
- De, de! Nőből vagyok, hát tudom! - azzal arcával közelíteni kezdett a másikéhoz, míg szájuk majdnem összeért. – Chordofíliás vagy!
A férfi éktelen hangon állt neki nevetni.
- Abban leled örömöd, ha ordít veled valaki. Bizony – és a nő vigyorogni kezdett. Aztán nagyot sóhajtott és elkerekedtek szemei. – Arra gondoltam, hogy a szövetségi börtön koedukált lesz.
- Együtt járunk majd pisilni?
- Nem, te buta! – húzta el a száját Sarah, majd megnedvesítette ajkait és igen komoly képet vágott. – Egyik éjjel majd bekopogsz a cellámba és belépsz. Nem hozol magaddal virágot, meg ilyesmit. Magad hozod és én beengedlek a takaróm alá, hogy jól felmelegíts abban a hidegben… - suttogta a nő és összeérintette ajkait a férfiével – …és én felhúzom a lábaim… te megmarkolsz ott hátul…
Hevesen csókolóztak, amikor egyszerre ismét duruzsolás támadt és fények gyúltak felettük. Nem is néztek fel arra, hogy egy sötét ruhás alak hajol föléjük.
- Fredd Chavez és Sarah Mosquite? – zengett egy mély bariton, majd erős kezek rángatták fel az egymáson fekvő alakokat. - Ne szegüljenek ellent! Őrizetbe vesszük magukat! Ez FBI akció!”
Földi űrutazás, amerikai film.
Peter Hyams konspirációs filmje a maga korában remeknek számított, „de a mai szemnek szinte hihetetlenül lassú és steril.” A szereplők „egydimenziósak”, a beállítások az 1971-es Robert Wise filmet, az Andromeda Straint idézik. Mindkét filmnek messzeható mondanivalója van, csak éppen másképp. Az utóbbiban egy városkányi lakó nagy része hal hirtelen halált, míg előbbiben három űrhajós közül kettő. A három asztronautát a Marsra készítették fel, mégis egy haditengerészeti bázison végzik, makettek között. Csuda az a film, annak ellenére, hogy vontatott. Az alaptörténet a jó. Mi történik akkor, ha a NASA nem meri bevállalni a Mars-utazást, de azért jól jön a Kongresszus pénze, hogy a költségvetés bőségesen meglegyen a holdraszállások utáni űrrepülőprogram idejére, amikor már nem elég az ’orbitális-pálya’, és nyissunk bátran a Mars bolygó felé, még ha a technológiai fejlettségünk nem is elég hozzá. Tartsuk fel a látszatot, hogy lazán el tudunk jutni a szomszédos bolygóra (és onnan vissza is), miközben gondot okoz egy olyan apróság, hogy olyan O-gyűrűt gyártsunk le, ami ellenáll a mínuszoknak. Persze, szerencsétlenek még akkoriban nem láthatták a csillogó Challengerre vetülő árnyat. Még Columbia sem volt, nem hogy csillogó Challenger, de az Enterprise már repült és erről bizony kevesen tudnak, viszont az alelnök, a mindenkori amerikai űrprogram fő ellenőre már ott magasodik a lelátón – az OV-101 után persze már nem csoda -, és kézi látcsővel követi a Capricorn One indítását. A kalandfilm készítésekor már bőven nem az adócsaló Spiro Agnew felügyelte az űrrepülő-program előkészítését, és nem is Rockefeller, hanem a súlytalan, esetlen, jellegtelen George Bush-előd, az egykori Mondale-szenátor, aki meglehetősen nagy kort ért meg, 93 évet, és idén tavasszal halt meg. Jó kis kritika, amit a filmben kapott a program felelőse. Egyébként mindenki ott nyáladzott körülötte, ahogy udvarolgattak neki, anyagi támogatások reményében. Nyilván ma sem működik másként.
A Földi űrutazás minden megmosolyogtató jelenetsora ellenére hátborzongató. A három asztronauta – egyikük alakítója a későbbi feleséggyilkos O. J. Simpson -, kénytelen eljátszani a nagy átverést, kénytelen leszállni a fiktív Mars-porra valami isten háta mögötti, dél-texasbeli elhagyott katonai támaszponton. A nagy jelenetet - Armstrong után szabadon -, hogy „kis lépés egy embernek, de nagy lépés… a hülye amerikainak" -, bűntudattal játsszák el. Egy egész világnyi embert vezettek meg napokon, heteken, hónapokon keresztül, valami szélfújta, düledező hangárban, valahol Corpus Christitől nyugatra. Legvégül hősiesen döntenek, éppen, amikor kiderül, hogy megölték őket, a karakterüket, a jövőjüket, és soha sem láthatják már a feleségüket, gyerekeiket. Ráébrednek, hogy egy olajoshordó belseje vár rájuk, meg a Mexicoi-öböl feneke, ezért elkötnek egy kisrepülőgépet, és addig repülnek, amíg van kerozinjuk, majd besiklanak a Sziklás-hegység déli nyúlványai közé, keresve a lehetőséget, hogy összeakadjanak egy farmerral, egy hegymászóval, egy piknikező családdal, vagy mindegy kivel, csak valakivel, aki a legközelebbi útszéli nyilvános telefonból szétkürtöli országnak-világnak: soha sem jártunk a Marson.
Az olajoshordó mindig is szimbolikus volt. Nyilván ilyenben végezte Jimmy Hoffa is (akár a Mexicoi-öbölben), hogy másokat ne említsek. Ilyen réme fenyegette történetemben Simonét és Burtot is, amikor végiggondolták, mivel járna az, ha megkísérelnék világgá röppenteni a Judgement Dayt, a tényfeltáró riportot az Agenda-program összes szemétségéről. De hát ez csupán fikció volt, Simone, és Burt soha sem élt, mint ahogy a három űrhajós sem (vagy még nem születtek meg).
Így ér össze a fekete a fehérrel, és így kanyarodunk vissza Amerikába.
Izgalom és dráma a múltban és ugyanaz a jövőben ugyanott.
...
...
Írta: Őzse Balázs 2017-2022 között
