A fantasy két napon belül a könyvesboltokban!

…az Albatrosz-akcióban (a történet előzményeiben), ahol az eredeti cselekmény szinte már háttérbe is szorul, egy idő után minden kapcsolódó mozzanat az akkori elnökre, a testvérére és a dívára, a szőke színésznőre koncentrál, Sally Conover pedig ’vádlottból’ egy csapásra áldozattá válik. A hírszerző-akcióban részt vevő személyek rájönnek, hogy a fiatal korában pusztán csak szexuális-tárgynak tekintett nőt hosszú időn át zsarolták és sakkban tartották, majd évtizedekre eltüntették a nevadai 51-es körzetben. A gyanú - most, utólag - Washingtonra terelődik, a saját korábbi kormányaikra, és az egykori top drawerre. Az egykori és 2010-ben még élő, újra összeállt szereplők felismerik – bizonyítékra bukkanva -, hogy Monroeval annak idején, 1962-ben brentwoodi otthonában nem drogtúladagolás végzett, és még csak nem is a CIA, hanem az akkor 22 éves Sally – parancsra! Bezsarolták és megcsináltatták vele a piszkos munkát: egyszer és mindenkorra végezzen a túl sokat tudó színésznővel, öngyilkosságnak álcázva. De ki volt a titokzatos felbujtó? Egyáltalán: mit tudott Monroe? Jogos és izgalmas kérdések merülnek fel. Ezt követően a regény szereplőinek már nem nehéz utána járni, mi is állhatott az 1963-as dallasi és az 1968-as Los Angeles-i politikai színezetűnek gondolt gyilkosságok hátterében, és egy csapásra megoldódik a két Kennedy-ügy, egészen döbbenetes végeredménnyel, még a legvadabb összeesküvés-elméleteket is túlszárnyalva. Ezek után a sikeres – vagy annak tűnő – akció, amit a kislány Helen jelenléte ment meg, a mikroorganizmus elpusztításának bonyodalma után a résztvevők számára nyilvánvalóvá válik, és a nyilvánosság elöl el is hallgatják majd – a harmadik és tulajdonképpeni könyv végéig – ki állt a Marilyn Monroe és a Kennedy-testvérek elleni gyilkosságok mögött. A gyermekrablás részletei is megvilágosodnak: negyvenegy év után – az akció kezdetének pillanatában - előkerül az egykori áldozat. Az Új-Mexico-i Alamogordoból tizenkét éves korában elrabolt lány 2010-ben már ötvenhárom éves nő, és 1969-től Mexicoban élt. Margaret Fenner az ügynökök előtt tárja fel legvégül a ’döglött ügy’ részleteit: éppen hogy nem Sally volt az egyik bűntárs, hanem pontosan ő volt az, aki megpróbálkozott a megmentésével, és sikerrel is járt, a lány a „Rio Grande háborgó vizén átúszott Mexicoba”…

A fantasy az előzményeiben tehát részben egy szerencsétlen női sorsot követ végig az amerikai történelem 1960-as és 1970-es éveinek bemutatása mentén – az Idegen elleni szélmalom-harc frontja árnyékában - és mintegy nem mellékesen egy totálisan félreismert karaktert formál meg, egy lelkiekben sokat szenvedett, egykor ragyogóan csinos fiatal nőt, akit mindenki boldognak hitt, de a valóságban folyton erőszakot követtek el rajta, és évtizedeken át boldogtalanul élt. Erőszak és kényszerítés a washingtoni elit köreiben, erőszak és megalázás a börtönben, depresszió és beletörődés hosszú évtizedeken át. Sally Conover nyilván nem élt elszigetelten a jellegzetes életútja mentén a környezetében. Valahol valakik amolyan kapcsolódási pontokat jelentettek számára a nagybetűs világhoz, és ez az 1971-es hachitai eset előtt kellett történjen, akkor, amikor még gyakorlatilag szabadon élt. A nő életútját vizsgálva a történet főszereplője elképesztő és szinte elképzelhetetlen dolgokra, adalékokra bukkan…

A tulajdonképpeni történetben – messze a jövőben – további mozaikkockák kerülnek elő azzal, ahogy egy „vidéki” netes-szerkesztőnő titkos nyomozásba fog, és hónapokig tartó adatgyűjtése során talál is párat; éppen elégséges számút ahhoz, hogy makacsul tovább kutasson. A szisztematikusan és amolyan hangyaszorgalommal végzett rejtett munkája során a Nemzeti Levéltárban fellel pár árulkodó nyomot arra vonatkozólag, miszerint az amerikai kormány támogatásával a hírszerző közösség és más kormányszervek biológiai háborús előkészületeket folytattak annak ellenére, hogy ezeket egy korábbi – 1969-es – elnöki memorandum tiltott. Ráébred arra, miszerint „az amerikaiakat évtizedeken át átverték”, és az amerikai történelmet bizonyos közéleti szereplők életrajzának átírásával egyetemben meghamisították, amelyet soha korábban senki sem feltételezett. Amikor felismeri, hogy egy 1971-es polgári légiközlekedési baleset mögött egy titkosszolgálati akció húzódott, kimutatja egy másikról is, ami a következő év végén történt. Mindkét utasszállítóval megesett tragédia mögött összeesküvést talál arra vonatkozólag, hogy mindkét gépen legalább egy utas kapcsolódott valamilyen módon azokhoz az eseményekhez, amik a biológiai háborús programokhoz köthetőek voltak. Az egyikben egy olyan személy halt meg, aki egy pár hónappal korábbi természeti katasztrófa után megesett vizsgálatot irányított az amerikai légierő részéről, a másik az ohioi Chicago felett történt, és itt annak a hírszerző tisztnek a felesége halt szörnyet, akinek el nem égett kézitáskájában egymást követő sorszámú százdollárosokat találtak, amelyek illegálisan kerültek hozzá, és a korabeli NTSB-vizsgálat során visszakövetett nyomok egészen a Watergate-ügyig voltak követhetőek. Az utas, Mrs. Hunt annak a Howard Huntnak volt a felesége, aki az egyik Watergate-betörőként bukott meg Washingtonban 1972. júniusában. Simone Goronsky ekkor figyelt fel egy fontos kapcsolódási pontra, amely már a szövetségi kormányhoz vezetett, az akkori elnök, Richard Nixon tevékenységéhez. A szerkesztőnő nem egészen értette, miként jött a képbe az akkori belpolitikai botrány, ráadásul azt az 1970-es években kellően kivizsgálták, nem igazán hagyva hátra elvarratlan szálakat, mégis megindult ebben az irányban is, sejtve, hogy „az összekuszálódott szálak” kibogozása hosszú ideig is eltarthat. Gyanúja azonban megmaradt, és az is árulkodó volt, miszerint az 1972-es betörés a Watergate épületbe időben nem feküdt messze a hachitai válságtól. A washingtoni Nemzeti Levéltárban a sok ezer, titkosság alól feloldott dokumentum között talált kettőt, amivel bizonyítást nyert előtte, miszerint a két balesetet szenvedett gép utasának közös ismerősei voltak. Ezt az irányt az eltelt hetven évben ilyen mélységben nyilván senki sem kutatta, így Simone felbátorodott, és újult erővel folytatta adatgyűjtését. Közben szerencsés módon hozzájutott olyan adatbázishoz, amely egy 2010-es titkosszolgálati akció melléklete volt, és ebben találta a legtöbb nyomot, amely már egy gigantikus összeesküvést sejtetett előtte, de még mindig nem gondolt arra, hogy ez akár nemzetközi szintre is vezethet. A Levéltárban egy harmadik dokumentum fellelése után újabb személy lépett be a képbe oldalról, egy korabeli orvos, aki ismert volt akkoriban géntechnológiai kutatások okán. Amikor megvizsgálta – egy számítógépi médiaelemző program segítségével -, a három ember – George Kornberg, William Marcus, Howard Hunt – életrajzát, feltűnt neki, miszerint azok „lukasak”. Ugyanazon időpontokban, azaz napokban, hetekben ezek a személyek „ismeretlen helyen tartózkodtak”, és az időszakok közül egy egybeesett a „hachitai válsággal”. Simone Goronsky 2042. késő tavaszán ismét egy elágazási ponthoz jutott, amelyet később csak úgy nevezett: „Hachita – Chicago – Washington tengely”. Ezt követően – 2042. június első hetétől – olyan irányba fordult, amelyek mentén, mintegy a semmiből, újabb alak csúszott be elé korabeli tevékenysége miatt. Tom Sparks a légierőtől 1971. február 8-án vesztette életét Arizonában egy balesetben, éppen akkor, amikor a Hachita-válság legnagyobb tüze tombolt egy állammal odébb, Új-Mexicoban. Sparks ismerőse volt Kornbergnek és Marcusnak is. Goronsky nekiállt egy „gráf” felrajzolásának, és elővette Jim Garrison 1970-es munkáját, a Gyilkosok nyomában című kötetét, ugyanis egy informátora felhívta rá a figyelmét, megemlítve azt, miszerint az 1994-ben meghalt New Orleans-i ügyész a Kennedy-gyilkosságot kutatta, és felállított egy elméletet 1966-ban arra vonatkozólag, hogy a hírszerző közösség állhatott a 60-as évek elején hivatalban lévő elnök meggyilkolása mögött, és hasonló következtetésre jutott a „ki kit ismer piramis” vizsgálatakor, mint a szerkesztőnő. Simone megdöbbent attól, amit talált: az ügyész is felállított egy virtuális kapcsolódási láncot akkoriban, mégpedig a „Dallas – New Orleans – Miami tengelyt”, mindenütt a hírszerző közösség embereivel. Áttanulmányozta életrajzi adataiból gyűjtött jegyzerteit Howard Huntról, és nem is lepődött meg túlságosan, amikor ennek az embernek a tevékenységét mindhárom városban megtalálta – tehát Garrison nyomozati anyaga több mint hetven évvel később helytállónak bizonyult. Körülbelül ugyanekkor megvizsgálta William Marcus élettörténetét is, különös tekintettel egyik fiára Jr. Marcusra nézve, aki egy időben a CIA egyik vezetője volt a virginiai Langleyben. Kapcsolódási pontokat is keresett a Marcus család és a Kennedyek között, azonban nem talált. Talált viszont Howard Huntnál. A fokozatosan kirajzolódó kép meghökkentette Goronsky asszonyt.

Hamarosan – 2042 nyár végén – a mozaikkockák összerakosgatásával összeáll a nőben kép, és felrajzolódik a logikai lánc is. Simone egy tényfeltáró riport készítésébe fog, amelyet jóformán külső segítség nélkül és szabadidejében, a legnagyobb titokban végez el. Határidőt is szab magának: 2042. október 26-a, nyugati parti idő szerint este 10 óra, a Nellis-1 ISS-ről hazatértének időpontja.

Simone szerint minden 1961-ben kezdődött, amikor John F. Kennedy elnök hatalomra került, éspedig a Disznó-öböl fiaskója után, és még azon az őszön is folytatódik.

Valaki felvetette a kormányban, hogy gyökeres változtatások kellenek.

Hogy mi következik el 2042. őszén a fentiekről szóló tényfeltáró riport videó-megosztó csatornákon való megjelenésekor, kiderül a fantasy lapjain…

               2.

Bycket (némileg elváltoztatott néven: Bicke) Sean Penn színész alakította egy 2004-es filmben, amely a gépeltérítési kísérletről szól, és amelynek a címe: A Richard Nixon-merénylet. Niels Mueller rendező egyetlen filmje tulajdonképpen sikert aratott, mindenütt pozitív visszhangja volt, a tíz milliós film végül éppen megtérült. A pontosan másfél órás alkotás eleinte évekkel korábbi időszakba helyezve egy Johnson elleni merényletnek indult, csakhamar azonban Mueller rátalált erre a megtörtént esetre, és hozzáírta a forgatókönyvet. Penn főnyereménynek ígérkezett Bicke szerepére, sokan Oscart vártak tőle, és tény a remek alakítás, mintha karakterére írták volna ezt a jellegzetes megjelenésű, zavaros ideológiákat valló amerikai embert, Byck-ot. Depresszióval küzdött, 1974. februárjában egy éve élt külön a feleségétől, és munkahelyet is kénytelen volt váltani. Magnóra mondta otthonában elferdült gondolatait (innen tudták a nyomozók, hogy mi volt a végső célja), és gyakran emlegette, hogy „csak a pénz számít, Dick”, ahol minden bizonnyal az elnökre gondolt, lévén Dick becenevén gyakran emlegették. Gyűlölet ébredt benne az Amerikai Álom iránt is, amelyért – úgy érezte – mindent megtett; mégsem érte el, és ezt a meghasonlottságot alakította remekül Penn. Byck „kóros elidegenedése és fejlődő skizofréniája” szembeötlő a film utolsó tíz percében, amikor a végső jelenetek képkockáin a férfi „ide-oda tántorog a fedélzeten”, és „ki-be járkál a fülkéből az utastérbe”, közben célzott lövést ad le a másodpilótára. „Poszt kilenc-tizenegy” alkategória született ezzel a filmmel a múvészvilágban. Samuel Byck előfutárként fejezte be életét a repülőgépes fenyegetés előtt negyedszázaddal. A 2001-es kormányzati jelentések egy oldalt szentelnek is a vizsgálat anyagában, amikor példának hozzák Bycket.

A levegőből fenyegetés hatására „azóta rejtett légvédelmi rakétákkal van ellátva a híres épület”. Sőt a fenyegetés nyomán mások is komolyan gondolták a merényletet, de nem ültek repülőre. 1975-ben a kaliforniai Sacramentóban várta fegyverrel az akkori elnököt egy nő egy emelvény alján, Lynette Fromme. A városi parkban egy beszéd elmondásához felsorakozottak között hirtelen Ford elé került. Két testőr pillanatok alatt lefegyverezte. Hasonló esett meg egy héttel később is. Sara Jane Kahn San Franciscoban lépett az elnök elé, ahol a testőrök ismét leteperték.

Obama ellen három terv született, mindhárom lelepleződött, egy eset még megválasztása előtt történt, és a merénylők itt is apróságokon buktak el. A Több mint testőr filmből vettek ötletet, hogy kamerákba rejtsenek fegyvert.

Byck az amerikai filmben elsőre talán pojáca benyomását kelti, azonban karakterébe nézve, a mélyben egy tartással rendelkező és kitartóan makacs, amúgy jóravaló, alapjában becsületes embert ismerünk meg, akit végül szánalommal sajnálunk. Félő, hogy a száguldó és helyenként értéktelen világban ilyen figurák maradoznak le az út szélén. Talán nem is bánják egyesek közülük az értékcsökkenést, hogy remeteként vonulnak majd vissza a szélmalomharc veszteseként. Ha betartják a törvényeket, békén hagyják őket – talán. Tízmillió számra élhetnek ilyen figurák az USA teljes területén, és persze más államokban is.

„Sam Dick sok minden volt, csak nem király. Változás – ez volt a cél… Semmim sem maradt…” Ezt is magnófelvételei között találták az FBI emberei 1974. február 22-én kora délután. Ezek a sorok valóban pontosan ráillenek erre a szerencsétlen emberre.

       Vége

    Írta: Őzse Balázs 2024-ben

  Az írás megtörtént eseten alapul.

A légkörbe belépni készülő amerikai űrrepülőgép katonai jellegű küldetésben, és vegyes legénységgel a fedélzetén meghibásodik orbitális pályán. Rögtön terveket dolgoznak ki a földi központban, hogy visszahozzák, mialatt egy délnyugati államban már órák óta keresnek társai egy eltűnt netes szerkesztőnőt, aki korábban űrhadviselési tárgyú kutatásokat folytatott. Az esti főműsor időben a média hallgat, és a pár beavatott sem érti, mi történhetett a Nemzetközi Űrállomásról visszatérő űrsiklóval, amikor a nyugati parton akcióba lépnek a személyzet egyik tagjának, a biológusnőnek a szülei. Kiderítik, hogy más újságírók is eltűntek, majd rájönnek, hogy egy számítógépi médiafigyelő program blokkolja a mentést. Titokzatos összefüggések sejlenek fel a felső légkör felé tehetetlenül közeledő Nellis-1 rakománya, és egyes hírportálok friss információi között: valakik nem akarják, hogy az űrrepülő rakterében szállított biológiai minták – az Űrállomáson növesztett vírustenyészeteket tartalmazó tartályok – visszatérjenek a felszínre, és ezért mesterséges intelligenciákat, számítógépi programokat aktiválnak. Amikor az elnök az éjszaka közepén, a keleti parton nagy bejelentésre, és a biológiai vészhelyzet kihirdetésére készül, elszabadul a pokol: kiderül, hogy a vírus halálos az emberiségre nézve, és ez még csak a kezdet.

Bűnös összeesküvést képzeltem a történetem lapjain, ahol az amerikai kormány együtt a tulajdonképpeni Top Drawerrel a felelős azért, hogy a problémákat, égető feladatokat soha sem oldották meg, helyette „hamisították” az álszent jólétet. Körülbelül két évtizedig – a valóság talaján állva: napjainktól – a szőnyeg alá söpörték a gondokat; egyetemi kutatásokat, azok eredményeiről szóló publikációkat hamisítottak, hogy azután egy őszi éjszakán minden elcsalt adat nyilvánosságra kerüljön egyetlen óra alatt. A mesterséges intelligencia csak a megfelelő pillanatra várt, ami el is következett egy USA-beli éjszakán, és óriási zavart idézett elő végső soron a globális társadalom életmenetében. Ha ez így megtörténhet, kénytelen vagyok feltenni a kérdést: mi fog következni? Ha felleljük az utat, ha nem? Mert hogy bizony „az úton” kell maradnunk – ha élni akarunk. Már persze csak az a pár milliárd ember, aki túléli a „szabadesést” „Ezer dolog. Kínszenvedés lesz, de magatoknak kerestétek a bajt. Nem tudtatok élni a lehetőségekkel. Látszatterveken dolgoztatok évtizedeken át, és ez most megbosszulta magát.” Ezt közölte a médiaszabályozó program történetemben a főhőssel életének utolsó perceiben, amit az beletörődve vett tudomásul. A történetem mélypontján járunk akkor, amikor a mesterséges intelligencia, a program magára hagyja a hirtelen válságot kirobbantó netes-szerkesztőnőt. Áldozatként kategorizálta, szükséges áldozatként, a jól felépített cselekvési tervében nem volt szükség tovább a nőre. Az események ekkor léptek túl az egyénen, és ekkor következett el az a pillanat, amikor a szellem kiszabadult a palackból, és már senki sem volt képes visszagyömöszkölni oda. Nagyjából ekkor következik el az addig elképzelhetetlen is, a leálló szolgáltatások okozta káosz, ahol az egyén rövid idő alatt megzavarodik. Áram híján semmi sem működik, a lakosság pánikba esik, és elkövetkezik a „szabadesés” szinte pillanatnyi időintervalluma. Minden a feje tetejére áll, és az észak-amerikai kontinens infrastruktúrája összeomlik. Előbb azé, azután gyakorlatilag az egész bolygóé. Kérdés: felismerik-e a problémát, annak gigantikus nagyságát azok, akik még tehetnek ellene? Létezhet-e még „kárenyhítés? Van-e egyáltalán esély hosszabb távon túlélni bárkinek is? A szuperintelligens program jól kidolgozott „forgatókönyve” működő csoportokat hagy egyes helyszíneken, ad némi lehetőséget nekik, hogy „a piszkos munkát” azok végezzék el. Mintegy feladatokat ad nekik, megoldandó kirakósjátékot varázsol eléjük földön és égen, hogy még nagyobb zavart eszközöljön köreikben. Áldozatokat generál, meglehetősen sokat, hogy végül érzékeltesse a túlélőkkel a feladatok súlyát, hogy cselekedni kell, méghozzá azonnal…

A 2042-es Globális Válság összetett és ezért elhúzódóbbnak bizonyult a 21. század közepén. A mesterséges intelligenciák és az ember közötti példátlan erőpróbák az akkori események, amelyek egyetlen (USA-beli) éjszakába sűrűsödnek, hogy azután a hajnal elmúltával túllépjenek az amerikai határokon. Egyetlen éjszaka volt, amely megváltoztatta a jövőt a jövőben, méghozzá gyökeresen.

A történetnek a Végítélet Napja (Judgement Day) címet is adhattam volna, de nem tettem. Ez a negatív titulus, holott meglehetősen mélyen ható, mégis, nem fejezi ki eléggé azt a műfajt, amelyet a regény írásakor alkalmaztam. Jobb kifejezés címnek a sötétségre, a pokolszerű éjszakára való utalás. A regény meghatározására a misztikus-tudományos szókapcsolatot alkalmaztam.

Még néhány szó a történet születésének idejéből. Amikor az utolsó fejezet végére értem, még nem volt fogalmam arról, mint ahogy senkinek, hogy pandémia közeleg. 2019 végén a Covid-válság még egy futurisztikus történet lehetett volna. Ma már úgy érzem magam, mint érezte minden bizonnyal magát Morgan Robertson a Titan végzete (eredetileg Futility) című novellájával kapcsolatban utólag, miután benne egy hajókatasztrófáról írt, és az pár évvel később be is következett, ahol a hajót Titanicnak hívták. A klímaválság témaköre azonban jól vizionálható volt abban az időben is, sőt, égető problémaként már évtizedek óta a fejünk felett lebegett. Ahhoz azonban, hogy a témakört átlássuk és tapinthassuk, tisztáznunk érdemes a fogalom magyarázatát. A válságok izgalmasak és elgondolkodtatóak. A legtöbb válságot emberek csinálják, azaz okozzák. Legtöbbször tudattalanul, és nyilván ellenpélda is akad bőven. Ha pedig emberek a szereplői, azok többnyire egyedi emberek. Híresek, azaz például közszereplők. Lehetnek tudósok, politikusok, katonatisztek, újságírók, mérnökök, hogy csak pár példát említsek kirobbantóira, elszenvedőire. A válság – ha jobban szemügyre vesszük – egy mélyreható változás előszele. A végén, vagy utána már semmi sem az, ami előtte volt. A legtöbb gazdasági, társadalmi krízis közös jellemzője, hogy médiafigyelem övezi hosszabb, rövidebb útján, és a média hathatós közreműködése akár tovább is alakítgatja, formálgatja. A sajtó szerepeltetése nálam kísérő motívum. De van még valami érdekesség a dologban. A válságok rejtélyekkel járnak. Megválaszolatlan kérdésekkel. Az én történetemben rengeteg kérdés felmerül a washingtoni Fehér Házban, ahol az éjszaka második felében egy válságtanácskozás folyik, és alig születik rájuk válasz. Azután az elnök dönt: meg kell oldani a válságot.

’Nyersanyag-válságról’ nem tudtam korábban, és ugyan tanultam valamit a nyersanyagokról, leginkább azok gazdaságos kitermeléséről, még a középiskolában, egészen odáig, hogy később egy ELTE-oktató egyetemi tanár jóvoltából holdkőzeteket is vizsgálhattam, amellett éveket dolgoztam technikusként kutatólaboratóriumban, majd az olaj-, és gázkutatásba szerződtem át, ahol irodai munkában részesültem és előbb természettudományi kutatók, majd mérnökök kezei alá dolgoztam, nem voltam képes elképzelni, hogy a nemes-, azaz a ritkaföld-fémeink – a lantanoidák - elfogyhatnak. Most már tudom, hogy a baj iszonyúan nagy!

A problémát nem itt láttam. A problémát ott láttam, hogy bolygónk túl fog népesedni. Ma már tudom, tudhatom, hogy nem ez az elsődleges gond, nem ez fogja kirobbantani a válságot, a kollapszust. Ez csupán hozzásegít az összeomláshoz, már ha bekövetkezik a túlnépesedés, hiszen, lehetséges az is, miszerint nem leszünk többen nyolc milliárdnál. Én öt éve azt képzeltem, hogy biológiai háború jön. Elszabadul egy mikroorganizmus, amolyan vírus-szintű élő szervezet és pandémiát okoz. Pillanatok alatt elterjed a bolygón, és ha ki nem is irtja, de megtizedeli az emberiséget. Azt képzeltem, hogy ezt egy majdani amerikai kormány egy összeesküvés részeként – az oroszokkal, a kínaiakkal és japánokkal, illetve azok kormányaival együttműködve – fogja megtenni.

Azt vizionáltam, hogy mi történik akkor, ha a top drawer bűnös összeesküvése kiegészül, vagy készül kiegészülni egy klímakatasztrófával. Azért ezt a gondolatot építettem fel és gépeltem le 54 fejezet terjedelme alatt, mert tudomásom szerint jelenleg még nincs, és nem is volt megjelenve ilyesmi forgatókönyv erre a vízióra, félelemre. Két nevet említek, akik nagy hatást gyakoroltak rám a polikrízis témaköre keretében a regény írása alatt: Al Gore és Gelencsér András.

Klímaválság és Agenda. Mi történik akkor, amikor a két dolog összekapcsolódik? Mi történik akkor, amikor nyilvánosságra kerül a mindkettő mögött ott rejtőző összeesküvés? Hogyan reagál rá a globális társadalom?

Az alábbi történet egy válság kirobbanásának körülményeiről szól, és az első 13-14 óráról, ahol kiteljesedését követhetjük nyomon. Gyors lefolyású, mindenfajta mércével mérve is. Hogy hogyan oldódik fel, mi lesz a sorsuk a szereplőknek, annak összefoglalása az Epilógusban kap helyet.

Bárhogyan is van, a méltó előbb-utóbb elnyeri jutalmát, a sötét erőket legyőzik, a jó győzedelmeskedik a rossz felett, a válságokat felszámoljuk, és a történelmi rejtélyek egy idő után megoldódnak, még ha igen sokat is kell rájuk várni – legalább is bízzunk benne, hogy minden a helyére kerül egyszer Gaia nagy festményén mégis. Ehhez azonban szükségünk van Gaiára, együtt kell működnünk vele, ami igen nagy erőfeszítéssel fog járni, nagyobbal, mint ma képzeljük, ugyanakkor a lényeg akkor is az, hogy nélküle – a bioszféra nélkül - egyetlen pillanatot sem élhetünk túl!

       Őzse B. - 2024

 ...az emberiség – az elmúlt évek történelméből tudjuk - a 21. század elején három nagy válsággal szembesült, amelyet 2020-ra még kiegészített egy biológiai-egészségügyi is, amely utóbbi epizódszerepben állt, és gyorsan le is folyt. A Covid akkor tört be, és száguldott át a globális társadalmon, amikor már publikus volt, hogy problémák jönnek, sőt, a problémák jelen vannak, létezik a klímaválság, létezik a nyersanyagválság és létező az energiakollapszus középtávú fenyegetése is. Az emberiség azonban nem tett semmit, mert túl nagy áldozatokkal járna a jövőben a cselekvés, és pár éve átmenetileg visszahúzódott ugyan falai közé, leadott az életszínvonalából, persze már amennyire, visszafogta fogyasztását, kevesebbet utazott, kevesebbet pazarolt, de amint a karantén korlátai ledőltek, ott folytatta tovább, ahol abbahagyta. A nagypolitika jóval mélyebbre nyúlva vissza az időben, tudatlanságban tartotta a globális társadalmat, és a fogyasztói szemléletet erőszakolta évtizedeken át – még a Covid alatt is. Az egész gyökere az 1970-es években épült ki, avagy talán a 60-asban. 2024-re a problémakör nem oldódott fel egy megoldásban, és ennek a 2040-es évek elejére tragikus következményei lesznek. Én ezt a víziót alkalmaztam. Elképzeltem, ahogy a 20-as években sem történik áttörés, és igazam lett. Bűnös összeesküvést képzeltem, ahol Davos és a Top Drawer a felelős azért, hogy a problémákat, égető feladatokat soha sem oldották meg, helyette „hamisították” az álszent jólétet. Körülbelül két évtizedig – a valóság talaján állva: napjainktól – a szőnyeg alá söpörték a gondokat; egyetemi kutatásokat, azok eredményeiről szóló publikációkat hamisítottak, hogy azután egy őszi éjszakán minden elcsalt adat nyilvánosságra kerüljön egyetlen óra alatt. A mesterséges intelligencia csak a megfelelő pillanatra várt, ami el is következett egy USA-beli éjszakán, és óriási zavart idézett elő végső soron a globális társadalom életmenetében. Ha ez így megtörténhet, kénytelen vagyok feltenni a kérdést: mi fog következni? Ha felleljük az utat, ha nem? Mert hogy bizony „az úton” kell maradnunk – ha élni akarunk. Már persze csak az a pár milliárd ember, aki túléli a „szabadesést” „Ezer dolog. Kínszenvedés lesz, de magatoknak kerestétek a bajt. Nem tudtatok élni a lehetőségekkel. Látszatterveken dolgoztatok évtizedeken át, és ez most megbosszulta magát.” Ezt közölte a médiaszabályozó program történetemben a főhőssel életének utolsó perceiben, amit az beletörődve vett tudomásul. A történetem mélypontján járunk akkor, amikor a mesterséges intelligencia, a program magára hagyja a hirtelen válságot kirobbantó netes-szerkesztőnőt. Áldozatként kategorizálta, szükséges áldozatként, a jól felépített cselekvési tervében nem volt szükség tovább a nőre. Az események ekkor léptek túl az egyénen, és ekkor következett el az a pillanat, amikor a szellem kiszabadult a palackból, és már senki sem volt képes visszagyömöszkölni oda. Nagyjából ekkor következik el az addig elképzelhetetlen is, a leálló szolgáltatások okozta zavar, ahol az egyén rövid idő alatt megzavarodik. Áram híján semmi sem működik, a lakosság pánikba esik, és elkövetkezik a „szabadesés” szinte pillanatnyi időintervalluma. Minden a feje tetejére áll, és az észak-amerikai kontinens infrastruktúrája összeomlik. Előbb azé, azután gyakorlatilag az egész bolygóé. Kérdés: felismerik-e a problémát, annak gigantikus nagyságát azok, akik még tehetnek ellene? Létezhet-e még „kárenyhítés? Van-e egyáltalán esély hosszabb távon túlélni bárkinek is? A szuperintelligens program jól kidolgozott „forgatókönyve” működő csoportokat hagy egyes helyszíneken, ad némi lehetőséget nekik, hogy „a piszkos munkát” azok végezzék el. Feladatokat ad nekik, megoldandó kirakósjátékot varázsol eléjük földön és égen, hogy még nagyobb zavart eszközöljön köreikben. Áldozatokat generál, meglehetősen sokat, hogy végül érzékeltesse a túlélőkkel a feladat súlyát, hogy cselekedni kell, méghozzá azonnal…

Egy biztos: a történet az emberi kitartásról szól. De vajon kitarthat-e a reményvesztettség poklában az egyénen túl egy közösség? Főleg abban az esetben, ha a közösség nyolc milliárd embert számlál?

Vajon lesz-e húsz év múlva globális kollapszus? Vagy az összeomlás jelenünkben is tart (már)? Csak éppen észre sem vesszük? Vajon nem látjuk a fától az erdőt?

Van egy kényszerképzetem. Egy hang fog megszólalni pontosan húsz év múlva az éterben, valaki beszélni fog, egy nő. Tudós lesz az illető, aki éppen akkor tér vissza mondjuk a Nemzetközi Űrállomásról, és mondjuk nagy hír hozója lesz, miután leleplezett valamit, egy nemzetközi összeesküvést, amely éppen Davosból indult. A hang gyenge lesz, azután erősödik és végül csak az a hang fogja betölteni a hullámhosszakat szerte a világon, minden más elhalkul mellette. Óriási botrány küszöbén fogunk állni, és az majd mindent elsöpör: - Tisztelt amerikai honfitársaim! Tisztelt világpolgárok! Mindenkit üdvözlök, a világ összes polgárát, aki a képernyők előtt ül, aki csak követi a közvetítést! Néhány pillanattal ezelőtt tájékoztattak, hogy visszatért az áram a háztartásokba, az internetek, a Terrabrowser és a Google, bár még korlátozottan, de ismét működnek, ugyanakkor a közvetítés, ami néhány perce indult meg, jelenleg csak a kis, vidéki városi televízió, a texasbeli Dallasban működő WFAA csatornáján keresztül fogható… Tizenhat napos kutatás után térek vissza a Nemzetközi Űrállomásról, ahol biológiai mintákon végeztem el vizsgálatokat egy, eredetileg a Missouri Egyetem által támogatott kutatási projektben, amelynek keretében a súlytalanság körülményeit vizsgáltuk egyes vírustörzsek sejten kívüli részecskéire, a virionra dr. Conrado Monti, az Európai Űrügynökség olasz nemzetiségű tudományos kutató űrhajósának közreműködésével, de ebbe a programba a tudtunk nélkül az Amerikai Egyesült Államok szövetségi kormánya durván és messze törvényen kívül beleavatkozott. Megcáfolhatatlan bizonyítékaim vannak arra, hogy a Nemzetközi Űrállomáson az SSTS-1 küldetés óta halálos vírusokat őriztek és növesztettek. Ezeket a toxikus és soha nem látott veszélyességű élő biológiai mintákat a Nellis-1 űrsikló második küldetésén, a tegnapi napon szándékozott a Pentagon hazaszállíttatni, éspedig a legnagyobb titokban. Az ENSZ, az Egyesült Nemzetek Szervezete szigorúan tiltja és szankcionálja a vegyi-, és biológiai háborús kutatási programok futtatását, alkalmazását, ugyanakkor ez a szervezet információkkal rendelkezett a törvénysértésről. Mindemellett erről az illetékes bizottságai, valamint a nemzetközi szervezet főtitkára a mai napig, azon belül eddig a percig hallgatnak. Ezennel az ENSZ-főtitkárt, Clément Alexis Toulemondet, valamint az összes tanácsadóját, a teljes ENSZ-vezetőséget azonnali lemondásra szólítom fel! Amennyiben ezt egy órán belül nem teszik meg, az International Police New York-i székhelyű Interceptor Unit nevű osztályának egységét kérem fel, hogy fogják el és vegyék őrizetbe őket! Bizonyítékaim mostantól megtekinthetőek és letölthetőek a képernyő alján a futósorban, az ettől a pillanattól feltűnő alábbi Terra-címeken. Ugyanakkor kérem letartóztatni, és eljárás alá vonni a washingtoni székhelyű Védelmi Minisztérium alkalmazásában álló következő nevű személyeket… Mindenütt az ő davosi emberei álltak, a piramis csúcsán pedig a program felelőse: Russell Fillmore. A Szenátus Űrkutatási Bizottságában helyet foglaló Mondale szenátor idén tavasszal, április 25-én Glenn, a sajtótitkár és Paul B. Johnson belpolitikai tanácsadó helyettese, John Davis Harrison jelenlétében találkozott Larry Hugh O’Briannel Camp Davidben, ahol az elnök a családjával a szabadságát töltötte éppen. A téma a háború volt, a válság, amely nem látszott enyhülni, de éppen akkor, amikor az elnök átmenetileg eltávozott a megbeszélés helyszínét adó tanácskozó teremből, valahogyan szóba került a Missouri-projekt is, a Washington Post felé kiszivárgott tartalmak felbukkanása utáni helyzet kezelése, amely újságírói anyag, mint emlékezhetünk rá, nem tartalmazott még érdemi bizonyítékokat, de éppen cikkezni kezdtek róla, illetve a leleplező írásokat fogalmazták. Egyébként a Post újságíróinak egyik informátora Rayan Christian volt, egy fiatal netes szerkesztő az Új-Mexico-i Las Crucesből, aki a Las Cruces Bulletin alkalmazásában állt, akit ma éjjel holtan találtak a szerkesztősége épületében. Az elnök tehát ekkor távozott a dolgozószobából, a részleteket csupán a három jelenlévő vitatta meg. A három és fél perces hanganyag erről az AGENDA ’42/27 nevű fájlra kattintva érhető el a 9. lapon… Ezt követően a politikusok a Terrán kapcsolatba léptek az akkor éppen a nyugati parton, a San Luis Obispo megyei Lompocban, a légierő vandenbergi bázisának szomszédságában tartózkodó alelnökkel, Fillmoreral. Tájékoztatták a magas rangú politikust a döntésükről, amely szerint rátaláltak a megoldásra, hogy hogyan némítsák el a Terv nyomára jutott, de még a bizonyítékokat nem publikálókat, hogyan manipulálják az online felületen a nyomozásba fogó újságírókat. Közvetlenül ez után lépett be a terembe ismét az elnök… az Agenda ’42 550 TB-nyi anyaga, amely a legördülő menü legalsó menüpontjára kattintva érhető el, a tulajdonképpeni biológiai háborús program kimerítő leírása… Igen, el akartak pusztítani minket, legalább hét milliárd embert ítéltek feleslegesnek!... Előállították az Idegent! A kísérletek 1967-ben indultak Dugwayban és Harleyban, két szupertitkos marylandi kutatóintézetben… az Idegen kristályszerkezete különböző közegekre és különböző frekvenciájú sugárzásokra különbözőképpen reagál. Oxigén jelenlétében, infravörös sugárzás mellett a növekedési aktivitása lecsökken, míg szén-dioxidban és hidrogénben, ibolyán túli sugarakkal bombázva intenzíven szaporodni kezd. Mennél magasabb a szén-dioxid koncentráció, annál jobban szaporodik. Annak idején, a nevadai kutató laboratóriumban jött rá a korabeli tudóscsoport, hogy az Idegen úgy viselkedik, mint egy kis reaktor. Mindent elfogyaszt a környezetében, minden gázt, minden szilárd táptalajt, amennyiben ideálisak a körülmények. Ekkor nem választ ki végterméket sem, csak növekszik, növekszik és növekszik... Amikor végeztem a Missourin és friss diplomásként az első komoly kutatási programomon kezdtem dolgozni és édesanyámat, mint klímakutatót bevontam magam mellé azzal a gondolattal, hogy vizsgáljuk meg a modellek segítségével, mégis, mekkora lehet az a légköri szén-dioxid-szint, amely felett a hatszögű kristályszerkezet növekedése önfenntartóból exponenciálissá válik, két hónap munka után döbbentünk rá, hogy az a szint a 450 ppm-et jelentő szint. A ppm rövidítés a part per milliomodot jelenti, azaz egy vizsgált mintában egymillió légköri molekulára 450 molekula jut. Gyorsan rájöhettünk arra, hogy amikor majd Földünk légkörében a környezetszennyezés és más természetes folyamatok hatására ez a koncentráció eléri a határértéket és átlép rajta, akkor a toxikus mikroorganizmus kolóniájából szuperkolónia lesz és a légköri keveredés, a jet stream, a szelek és viharok segítségével igen gyorsan elterjed. Ugyanez idő alatt megállíthatatlanul elszaporodik és a sémáink szerint 24-48 óra alatt mindkét féltekén elterjed a légkör teljes magasságában, behatol mindenhová, beférkőzik minden zugba. Amennyiben az eredeti, még nem mutálódott organizmus hatol be a bioszférába, akkor ölni fog, mint ölt az Új-Mexico-i Hachitaban 71 évvel ezelőtt… Az erről összeállított anyagot az AGENDA ’71 fájlból kibontva találják… Visszatérve a leginkább az extremofilekre hasonlító molekuláris élőlényre, az Idegenre, azt már tudjuk és tudtuk a múlt század 70-es évei óta, hogy az emberi szervezetre nézve halálos. Nincs ellenszere, nincs rá gyógyszer, és aki belélegzi, az meghal, menthetetlenül. Minden laborkísérlet azt igazolta, hogy a majmokra, a magasabb rendű főemlősökre nézve könyörtelen gyilkos. A tüdőn át támad, felszívódik, bekerül a véráramba és 3-4 másodperc alatt megalvasztja a vért… Az erről szóló korabeli kutatási eredmények kimerítően gazdag gyűjteménye a jelzett dokumentumhalmazban található, a futósorban feltüntetett címen... Ma éjjel, keleti part idő szerint egészen pontosan hajnali kettő óra öt perckor a washingtoni Fehér Házban O’Brian már érzékelte a veszélyt és válságstábot hozott létre, majd elsőfokú belbiztonsági vészhelyzetet hirdetett. A stáb folyamatosan dolgozott, és újonnan érkezett tagokkal folyamatosan bővült. Vele párhuzamosan, már éjfél óta ülésezett a nemzetbiztonsági tanács is, élén Roger Middlesworth nemzetbiztonsági főtanácsadóval. A delegált tagok között ott szerepelt az édesanyám, dr. Jean La Rue, valamint a lezárt fővárosba egyik utolsókként, kalandos körülmények között érkező kaliforniai tudósitók csoportja is, Christina McAuliff, és Carl Boggs, akiket régóta ismerek. Mielőtt a csoport hajnalban a fegyveresen megtámadott Fehér Házból átköltözött volna a néhány mérfölddel odébb fekvő és jobban őrzött Andrews légitámaszpontra, olyan adatokhoz jutottak hozzá, amelyek az országunkbeli és más államokbeli tudományos kutatói hálózatok, az összes Tudományos Akadémia, valamint minden civil szervezet előtt titkolt volt, bárhol is működjenek azok a bolygón. Az Agenda ’42 adatbázisából előbukkantak azok a számsorok, amelyek kristálytisztán megmutatták előttük, hogy a klímavészhelyzettel kapcsolatos adatsorokat, miután érdemben szinte semmit sem tettek a bekövetkezte megelőzésére, az elmúlt húsz évben szándékosan meghamisították, a légköri szén-dioxid-koncentráció értékeit manipulálták… Bekövetkezett hát az, amitől titkon tartottunk: a fosszilis kapitalizmus tönkretette, szétzilálta, felemésztette a bolygónkat. A klímavészhelyzet most szó szerint vészhelyzet! Soha sem volt ennél kétségbe ejtőbb az állapot, Földünk egészségi állapota! És elszabadult az Idegen 12 tartályát magába záró konténere egy órája a világűrben, 10000 lábbal a Kármán-határ felett, miközben a szén-dioxid-koncentráció a 450 ppm-es érték közelében jár, a világátlaga a tegnapi napon egészen pontosan 447 ppm volt. Alacsony Föld körüli pályán keringenek a wolfrám-acél ötvözetű tartályok, és amennyiben belépnek a légkörbe és a súrlódás miatt felszabaduló energia következtében felnyílnak, az Idegen milliárdnyi mikroorganizmusa órák alatt elszaporodik és megöli a magasabb rendű főemlősöket, és az emberiség két nap alatt hírmondó nélkül kipusztul… Volt egy álmom, amíg a haldokló űrrepülőgépben a MEDCOM orvosi adatelemző programhoz voltam kötve. Volt egy álmom, ami mélyen az otthonunkat nyújtó, Föld nevű bolygó jövőjében gyökerezett. A kicsi gyermekeimet láttam, akik még nem születtek meg. A gyermekeket, akik nem is léteztek. Azt álmodtam, hogy egy nap ezek a kis emberek felkeltek és elindultak, és megküzdöttek a jövőjükért, mert addig nem volt nekik. És elbuktak. Azután újabbak jöttek, és ők is sorra elbuktak. Mindenki elbukott, néhány pillanat alatt. Végül nem láttam senkit. Néhány pillanat alatt merevedett meg a táj, a látvány. Halott Föld maradt hátra… Legvégül, éppen mielőtt felébredtem volna, mielőtt közölték volna velem a társaim, hogy átszállhatunk a mexicoi hajóra, az volt az utolsó álmom, hogy van remény, mert remény mindig van... Új technológiákra kell áttérnünk, amilyen gyorsan csak lehet, és az energiatermelési folyamatainkban közelítenünk kell a zéró szén-dioxid emisszióhoz. A most meghirdetett programot, aminek a Megújuló Világunk – Bolygónk megmentése nevet adom, a mai naptól számítom, és kaliforniai idő szerint pontosan déltől léptetem életbe. Ezennel felkérem a közvetítést most otthonaikban követőket, csoportokba verődötten a fejleményeket taglalókat, de az utcákon tüntető polgárokat is, a reményvesztett embereket, akik baseball ütőket ragadtak, akik fegyvereiket élesítették ki, akik menekülnek, akár gyalogosan, akár gépkocsikba ülve, zsúfolódva, akik törnek, pusztítanak, vagy csak apátiába süllyedtek és céltalanul bolyonganak a lángba borult utcákon, azokat, akik pincék, katakombák mélyére rejtőztek, akik be-, és elzárkóztak a házaikba, ranchaikra, és azokat is, akik még várnak, várnak azzal, hogy önként eldobják az életüket maguktól és magas hídról ugorjanak a folyóba, vagy kézifegyverüket fordítsák maguk ellen, hogy nagyon figyeljenek rám! Mindenkihez szólok! Emberek, világpolgárok! Van jövő! Nem is akármilyen! De ezért a távoli, szép jövőért meg kell dolgoznunk! És piszok nehéz, verejtékes munka lesz, hosszú évekig, akár évtizedekig fog tartani, de megéri majd megtenni! Hétről hétre, hónapról hónapra látható lesz az eredmény! Ha mindenki elhiszi és megteszi azt, ami rá lesz szabva, akkor a kis részeredmény is elfogadható lesz! Csináljuk együtt, ne lógjunk ki a sorból! Ma elkezdjük, ez már eldöntött! Mindenki tegyen valamit, csak ennyit kérek, elsőre ennyit. Ez lesz az első lépcső! Azután tovább lépünk, és megyünk tovább az úton… Huszonnégy órán belül megalakul az a globális munkaközösség, amely összefogja a cselekvési programot, amely minden reményünk szerint a megoldást kínálja majd, az egyetlen megoldást. Minden más esetben végünk van, az emberiség lassú kínok között pusztul el. Ezt akarnánk? Ezt soha sem akarhatjuk… Bízzunk egymásban, bízzanak bennem, együtt a hazáért, együtt Gaiáért! Ha kell, statárium lesz, és be kell szüntetni a háborúkat! Nem vezetnek sehová! Nekünk építkeznünk kell, ápolni a bolygónk, törődni vele. Lovelock himnusza mindannyiunk élelme: Gaia az, aki megszül minket, ő a levegő, a tenger, ő minden, ő a növekvő fű, ő te vagy és én vagyok… Építkezni fogunk, elszántan, elkötelezetten. Még ilyen soha sem volt ezen a bolygón! Összefogunk, hiszen kikerülhetetlen tény, hogy mindannyian ugyanazon a kis bolygón lakunk, ugyanazt a levegőt szívjuk be, egyformán aggódunk a gyermekeink jövőjéért, egyformán halandók vagyunk…

A Televíziós Beszéd zárja ezt az izgalmas és talán meghökkentő történetet, amit az olvasó ezzel együtt ért meg – reményeim szerint. De talán meg sem érthető, azonban tovább gondolható, félelmetes perspektívákkal a ködös és misztikus háttérben. A történetem hátterében egy sokkoló jövő, egy mellékösvényen kanyargó alternatív időszak bújik meg. Egy olyan világ, amely talán elkövetkezik, talán nem, de ezzel – amit itt olvasunk majd – állunk elébe. Ezzel a cselekménysorral felkészülhetünk egy ’Mad Max’-es végre. A Mad Max ma már legenda, és hasonlatként vonul végig a disztopikus történetek példájaként, egy riogatás lett, egy hanyatló világ modellje. Nem véletlen, hogy az első Mad Max filmet pár országban betiltották. Van egy gyanúm, hogy ma már nem tennék. Nem, mert ma – a 21. század harmadán - okosabbak vagyunk. De nem eléggé! Az én Mad Max-em még sokkolóbb, ugyanakkor persze más! De miért sokkol? Horrorisztikus? Dehogy! Véres? Ugyan! Ilyesmik nincsenek a sorok között. Viszont felnyitja a szemünk! Ha ezzel a vízióval készülünk fel, nyerünk! Ha nem alkalmazzuk a regényben leírtakat – ott a végén – elbukunk! Ebben abszolút biztos vagyok!

Bárhogyan is van, a méltó előbb-utóbb elnyeri jutalmát, a sötét erőket legyőzik, a jó győzedelmeskedik a rossz felett, a válságokat felszámoljuk, és a történelmi rejtélyek egy idő után megoldódnak, még ha igen sokat is kell rájuk várni – legalább is bízzunk benne, hogy minden a helyére kerül egyszer Gaia nagy festményén mégis. Ehhez azonban szükségünk van Gaiára, nélküle egyetlen pillanatot sem élhetünk túl!