...autó egy turista csapat mögött araszolt ki a kikötőből. - A ház egy sűrűn lakott kertvárosban bújik meg. A GPS szerint légvonalban nem egészen 1 mérföldre ide.

-        Láthatják a kocsit műholdról.

-        Nem lehet bemérni – vágott komoly képet a nő a homályban. – Tönkretettem a jeladót.

-        Mikor?

-        Még Renoban.

-        Járt Renoban? – fordult fél testtel a vezető oldal felé Aldrin.

-        Igen. Tegnap. Keresztülautóztam Nevadán is – mosolygott Goronsky és nagy gázt adott, ahogy szabad lett előttük az út. Meredekebb szakaszhoz értek és néhány kocsi is feltűnt előttük. A városból kivezető út fényei, velük szemben, egy dombhajlat mögül bukkantak elő. A kereszteződés már csak egy kőhajításra volt, amikor Aldrin ismét balra fordult az ülésben.

-        Mit csinált ott?

-        Kivettem egy szobát egy előkelő hotelben – mondta halkan Goronsky, majd rápillantott a férfire, aki ekkor már másfelé nézett. Hosszan fészkelődött a kényelmetlen ülésben. Aldrin újabb típusú, modernebb kocsikhoz szokott.

-        Mi volt a célja vele?

-        Nem jött még rá?

Burt Aldrin egy kis kivárás után elmosolyodott és végül megvakarta homlokát. Bólintott egyet.

-        Azt mondta, amit megbeszéltünk? – kérdezte egyszerre Simone Goronsky. Egy kisebb kocsisor végén, lassú iramban gurultak át a kereszteződésen.

-        Amit megbeszéltünk. A kaliforniai tengerpartot emlegettem a videoban.

-        A szikla, ugye, nem látszott a háttérben?

-        Nem vagyok kezdő, Simone! – méltatlankodott Burt Aldrin és kitekintett a jobb oldali ablakon. Éppen egy kisebb forgalmú mellékútra kanyarodtak, majd áthajtottak egy keskeny felüljárón. Az 1-es út másik oldalán kisebb házak sorakoztak, és kevesebb utcai lámpa is égett, mint a parti sétányon. Néhány perccel később már messze jártak az alacsony házak között, a kertvárosi negyedben.

-        Több nem kell. Így is sok. Semmi esetre sem tudhatják meg, hogy hol tölti az éjszakát. Még nem.

Ekkor egy keskenyebb útra kanyarodtak rá. Aldrin közelebb hajolt a GPS-hez...

...kiszállni készült, de a nő átnyúlt, és megfogta karját.

-        Várjon!

-        Maradjak a kocsiban?

-        Ezzel hajtunk be a mélygarázsba. De előbb azonosítanunk kell magunkat – mondta halkan Goronsky és a kocsi rádiójával kezdett matatni. Kezd ideges lenni – gondolta Aldrin. Egyszerre egy kis mikrofon bukkant elő a fedőlap mögül. Goronsky megmarkolta a végét és maga felé húzta, amíg a vékony vezeték engedte.

-        Jó estét! Bejelentkezem. A nevem…

Mielőtt folytathatta volna, egy lágy gongütés hallatszott a hangszóróból. Egyidejűleg a kommunikációs eszközhöz tartozó kijelzőn a szürke háttérben szavak rajzolódtak ki.

JÓ ESTÉT MRS. GORONSKY ÉS MR. ALDRIN!

NE LEPŐDJÉK MEG, ASSZONYOM! TÖBBFÉLE MÓDON KÉPESEK VAGYUNK AZONOSÍTANI A VENDÉGEINKET.

-        Nyilván leolvasta a rendszámot – tűnődött Goronsky, és kinézett az üvegen.

-        Ki ez?

-        Az ügyeletes. Az AI...

A zempléni Bodó-rét felé haladva, a hegyoldalban botorkálva-mászva a sérült és beázott bakancsomban felrémlett előttem valamiféle katabolisztikus, azaz lebontó világ. Hogy elérjem a célom társaimmal együtt – ezen rágódtam -, csak azon az áron fogom elérni, ha felemésztem magam. Minden lépés közelebb hoz ugyan a másfélmilliomodikhoz, csak éppen mindegyik nehezebb. Olyan, mint a zöld átállás, ráadásul annak nincs megoldása, és itt is az időből futunk ki. Megálltam. Körbenéztem, és nem láttam-érzékeltem mást, mint szürke bokrokat a hegyoldalban néhány alig járható csapással benne – ami között az egyik a kijelölt kék-jelzés -, valamint az elketyegő drága időt, ami – Einstein óta unalomig tudjuk – lelassul-felgyorsul, épp ellenkezőleg a szándékainkkal, mindig és mindenütt.

„Ez a hely szinte járhatatlan” – böktem ki végül, és cuppogtam egyet bal lábbal a sárban. Megálltak ők is; Gyuri az óráját vizslatta. Már látta a kijelzőn Einstein méla tekintetét, és a korábban emlegetett Minkowski is ott tolongott valahol. Időben el kell jutnunk valahová, ami a cél, két és fél év célja, és onnan még haza is kell jutnunk – száz éves utakon. Lehetetlen vállalkozás.

Ismét nekiindultam, mint ők is. Nem mondtunk semmit, ez évek alatt alakult ki, és ez nem jelzett semmi problémát ugyan, azaz vannak ilyen periódusok, csak épp…

Megálltam.

„Ez az egész elfogadhatatlan” – mondtam ki félhangon, és akkor, abban a szent pillanatban előbukkant az úti cél előörse, az út ötödét szimbolizáló csöpp hegyi rét.

Mintha utolsó erőmmel tenném, bevergődtem én is – utánuk – a háromszemélyes esőbeállóba. Leroskadtunk. „Van valakinél kéznél valami gyors rágnivaló?” Talán ezt kérdezte Tamás, talán nem, de ez volt a lényege. Éhesek voltunk. Az idő semmit játszott, mint egy nagy klasszikusnál, aki vagy kilencven éve vetette ezt papírra, és az elborult, de már egy ideje nem ködös égre bámulva ismét sárba léptem. Nem is sárba, egyenesen egy mély vízvályúba. „Ennyi volt” – gondoltam és bakancsom akkora mélyen megtelt hideg vízzel. „Még az ötödénél sem tartunk” – jegyezte meg egyikünk, amikor arra gondoltam, milyen nehézségek, vagy egyenesen károk érhetnek még késő délutánig. Fél tizenegy volt akkor.

„Ez nehezebb, mint a zöldátállás” – gondoltam egykedvűen. „Vagy éppen annyira esélytelen, mint a fúziós energia, ami mindig negyven évre távolodik előlünk. Amikor harapnivalót kerítettünk magunknak, szóba került egy ’tüske’, egy Limo, ami nagy mérföldkövek közelében fogy leginkább, mint Tepke kilátója alatt a Cserhátban, Írott-kőnél, a nyugati végponton ünnepelve, és felhajtottunk egyet, tehát próbálkoztunk kipiszkálni gyufaszállal a ragacsot, pontosan úgy, mint negyven évvel korábban a grund sarkában, a mi – ha nem is mindegyikünk, de Füvészkertjében – suli utáni világunkban.

Eszembe ugrott más is. Nem is tudom, honnan jött az emlék, melyik nap láttam meghökkenve, ahogy előadása után – három másik ismert közéleti szereplő szoros közelségében – kérdezik az egyetemi tanárt, az ismert légkörkutatót a hallgatók (hétköznapi emberek, idősek, fiatalok), és akkor egy fiatal nő kéri el a mikrofont: „Mondja, rektor úr, nem fél? Nem fenyegették még meg?” A fiatalos tudós ráncos homlokán felszaladt néhány gyűrődés, ugyanakkor elmosolyodott. Kezeivel magára mutatott, és élénken gesztikulált: „Hát, amint látja, itt ülök, nincs semmi bajom.”

Akkor igencsak megdöbbentem. Ilyet még nem hallottam videó megosztó csatornán felelős személytől. Persze tudom is miért válaszolta ezt – egyáltalán, miért kaphatott ilyen kérdést.

Mert bevállalta, és akkoriban ki is mondta a médiában: „Ha arról van szó, hogy felvállaljam, akkor felvállalom!”

Kevesen vannak, akik bátrak, akik végigmennek egy úton, még ha rázós és szögekkel is van felszórva, de ő erre megfelelő személy. Amikor az első videóját láttam, így ítéltem meg. Akkor ’Everest-mászásra’ asszociáltam, ami talán olyan, mint a mi hármunk ’nehezítésekkel teli’ túrái. A vegyészmérnök, akiről szó van, az elsők között mondta ki, hogy ha nem lépünk azonnal, el fogjuk veszíteni a játszmát, vagy majdnem. Az Everest-mászás ’Beck Weathers-ös” véget ér, azaz lejön a mászó a hegyről, csak éppen nem abban az állapotban, ahogy nekivágott a hegynek, a legnagyobb hegynek. Az egyetemi tanár elsők között mondta ki ebben az országban nagy nyilvánosság előtt, hogy a – nevezzük így - top drawernek szerepet kell vállalnia, ha nem teszi, neki sem lesz jövője. És nem csak ebben az országban, hanem globálisan: a fogyasztói őrületnek, a mérhetetlen pazarlásnak gyorsan gátat kell szabni, mert a bioszféra benyújtja a számlát, ahogy Beck Weathers texasi hegymászónak is benyújtotta természet. A hegymászó harminc évvel ezelőtt isteni csodával tért csak vissza a legmagasabb hegyről, miután a dallasi WFAA-televízió élő adásban – azaz sok-sok ezer kilométerrel odébb – bejelentette a halálhírét. Sok tÍzmillió texasi sóhajtott fel akkor: „Megérdemelte! Miért nem hallgatott a hegyi vezetőkre?” Azután néhány órával később a városi televízió helyreigazítást közölt – körülbelül akkor, amikor a feleség negyedszer próbálkozott elérni telefonon a katmandui konzult -, és gyorshírében azt közölte a feszülten figyelő tévénézőknek, miszerint „most jelentették a Mount Everest alaptáborából, hogy Beck Weathers amerikai hegymászó mégis életben van. Fagyási sérülései alapján az állapota válságos.”

Az élet nagy pillanatai voltak ezek, és mint ahogy Kennedy halálhírekor is megjegyezték a tévénézők, rádióhallgatók, hogy mit csináltak akkor, merre is jártak, mire gondoltak, a légkörkutató is ide juttatott minket. Amikor bejelentette, hogy ha nem teszünk semmit, akkor „elkéstünk, a civilizációnk 2040-ig összeomlik.” Nyilván mások is szolgáltak ezzel a hallgatóságuknak más államokban, földrészeken, máshol is felütötte fejét a „végítélet harsonája”, mégsem szabad félreértenünk a szavakat. Akkor omlik össze a globális társadalom, ha folytatjuk tovább azt, amit immár legalább húsz éve szisztematikusan csinálunk. És ennek a felelőse a top drawer, a felső valahány tízezer, aki ha nem lép, szabadesésben érkezik el a „Judgement Day”, a jelképes és mégis valóságos összeomlás. Én is leírtam, mi lesz akkor, vagy mi várható, csak hát – mint világossá vált akkoriban - minden fantázia kevés hozzá. Olyan gondok jönnek, olyan újabb válságok, amik ma még horrorisztikusnak hatnak, tehát a klíma-, a nyersanyag-, és energiaválság „berúgja az ajtót”, magyarul kő kövön nem marad. A legfrissebb előrejelzés szerint a 450 ppm szén-dioxid szintet a 2030. év nyarán érjük el, és nem 2042 őszén, ahogy én képzeltem vagy hat évvel ezelőtt. Borzasztóan korán. Sokkal korábban, mint azt akár a Római Klub is egykoron látni vélte, korábban, mint azt annak idején egyetemi végzettségű tanáraim tanították a középiskolában.

Vegyes gondolatok jártak bennem, annak a szüksége, hogy az úton végig kell, azaz kötelező mennünk, és akkor is, ha szinte lehetetlen. Mi voltunk akkor és ott, a Bodó-réten, az esőbeállóban a top drawer: példát kellett mutatnunk, hogy minden akadály ellenére fel tudjuk küzdeni magunkat a Nagy-Milicre és onnan egy még nehezebb és hosszabb úton leereszkedni Füzérre csupán néhány óra alatt. Úgy megtennünk az utat, hogy minden ellenünk dolgozik. Nem akaródzott, viszont meg kellett tenni, mert ez volt az ezeregyszázvalahanyadik kilométerünk közül az utolsó tíz vagy tizenkettő, és már harmincadika is elketyegni látszott a harmincegy napos hónapból, az utolsóból az évben.

Mi voltunk a szókimondó tudós és a korszakteremtő gondolatai egyvelege. Éveken át beszéltünk a tervről, a célról, a rengeteg akadályról, és amikor az utolsó elé lépünk, a körülmények legyűrnek? Hát ez elfogadhatatlan!

Ha a texasi mászó lejött a hegyről, és a veszprémi tudós be merte jelenteni, hogy új korszakot nyit a helyes gondolkodásban, és meggyőzi a milliókat a fogyasztói társadalom feladásáról, azaz a kapitalizmus elsöprésére buzdít ki nem mondott szavakkal, nem törődve azzal, hogy érdekeket, hatalmakat, vagyonokat és urizáló terveket sért, akkor mi is meg tudjuk csinálni…

    folyt. köv.

A túrák, mint ahogy vártuk – bár szinte soha nem beszéltünk róla -, megedzettek minket, ahogy haladt előre az idő az évek mentén, és vele nőtt a megtett kilométerek száma. Olykor-olykor nem várt körülmények közé kerültünk, ez egy találó fogalommal a „nehezítés” kategória. Lehetetlen helyzet akadt bőven, amire megfelelő példa a tavalyi siroki „körbejárásunk”. A Siroki vár alatt egy kilométert vesztettünk és vele egy halom drága időt, amint a helyi templom mentén elvesztettük a kéket, és rossz irányból indultunk neki az ódon falaknak. Ahogy elfogyott a csapás és a kék felfestés is, ráébredtünk, hogy letértünk. Ilyen „útvesztések” elő-előfordultak a két és fél év során. Nyilvánvaló módon vissza kell fordulni az utolsó jelig, ilyenkor nincs más lehetőség. A „majd csak rátalálunk” nem járható út. A térkép pedig a léptékénél fogva ötven-száz métereken nem elegendő, legalább is ez sok évtizedes tapasztalat. Időt veszteni akkor, amikor valamihez kötve vagyunk, az bizony nagy csapdává válhat, még akkor is, ha nem fizikai jelenség. A negyedik dimenzió, az idő a kulcs. A túrák menetrendszerűek, hiszen a szállást el kell foglalni a tulajdonossal megbeszélt időpontban, a buszt, vonatot el kell (érdemes) érni, főképpen, ha utolsó; az érkezés a végsőnek számolt időpontig egy esetleges ottragadást kockáztat.

Amikor Hollóházára tartottunk, az utolsó csaknem negyven kilométert olyan aszfaltozott úton voltunk kénytelenek megtenni, ami ritkán látott módon leharcolt állapotban feszült a szintén szegényes-felújítatlan határmenti és soha sem látott települések között. Én azt mondtam, visszatértünk a múlt század 70-es éveibe, Tamás kiigazított, ahogy a tejfölszerű ködben araszoltatta az autót, és csavargatta a kormányt erre-arra: „Mondhatunk nyugodt szívvel száz évet is.” Abaújváron átvergődve rákérdeztem anélkül, hogy órára néztem volna: „Mennyi az idő?” (A pontos időt egy vörös színű számlapon láthattuk-láthattam volna a műszerek kijelzői felett, ha a kocsi rázkódása össze nem zavarta volna a belőle kilépő fotonokat.) „Már elment a busz…” A vége el lett harapva, ennek ellenére a lényeg átjött. „És van B-terv?” Mint klasszikus kínálkozott az idézet: „Nincsen B-tervünk.” Nyilván volt. Én azonban erről akkor még nem informálódtam.

Minden nehezítés ellenére nem maradt sok választás, a túrát végig kellett vinni, az utat be kellett járni, és hiába kanyargott erre is, arra is jelzés a Milic-csoportban, kék csak egy van, nincs más irány, nincs kettő, nincs négy és „nincs kettő négy nélkül”.

A túra-emlékmű előtt állva született a döntés arról, hogy valahogyan vissza kell ide térnünk még sötétedés előtt, és még Füzér várát is látogatnunk lenne érdemes, sőt, kötelező. Negyed tízkor ez a kilátás a hegyek között a valódi nehezítés, és ezért illett a helyi búfelejtőbe betérnünk egy-egy-egy kávéra.

A hely specialitása, a kifelé nehezen nyíló ajtó fél adag feketét varázsolt a szürke kabát elejére, azután pedig nem volt értelme sokat időzni a helyi megmondó-emberek társaságában tovább.

Soha nem adtunk senki megjegyzésére, és persze nem is akadt ilyen, tanácsaira azonban igen. Legtöbbször. Ha jobban belegondolunk, mégis minden esetben, mind a 48 napon magunk állítottuk össze, magunk terveztük a programjaink, és ebbe beleszólást nem családtag „külsőstől” el sosem fogadtunk. Az kikövetkeztethetőnek látszott éppen már a legelső lépések megtételekor, hogy nem is fogja senki elragadtatni magát azzal, hogy bármit átírjon a mi túranaplónkban. Ezzel párhuzamosan mégis elmondható, hogy senki sem nézett csodabogaraknak minket. Utólag belegondolva, bár még a teljes országkör felénél sem tartunk, szóval a keresztirányú-kék végén rá kellett jöjjünk, hogy nem is nagy dolog a szigorú tervezés, a szinte végtelen megbeszélések, terv-csokrok átrágása, még az is megfordult, mint kérdés – az én fejemben persze -, hogy „hol van mindenki?” Tudjuk, hogy az ellopott New York-i kukákról készült amerikai karikatúra felett tűnődve tette fel nevetve, végül nagy komolysággal ezt a kérdést Enrico Fermi Teller Edének valamikor az igazán-múltban. Egyrészt, hol vannak, akik ezt megtették már? Miért nem találkozunk velük? Másrészt, miért nincsen számottevő „ellenzék” a láthatáron? Buta kérdések, tudom, mégis előhozakodott, és ma sincs egyértelmű válasz. De rá kellett ébredni, hogy az emberek mégsem buták, és megértették, hogy egy ilyen nagyszabású projekt, mint a kék-túra valóban hasznos. Főleg, amennyiben az ember áldoz rá így is, úgy is. A „Hol van mindenki?”, a „Where is everybody?” óriási karriert futott be, és negyedszázaddal később szinte tudományág alakult rá, ezzel együtt ma is tudósok tucatjai rágódnak rajta – bár már egyenletet is felírtak rá -, ugyanakkor mégsem vezetett eddig sehová ez a két másodperces egyértelmű kérdés. Az igazság az, hogy a környezet alkalmazkodása példaértékű volt a csapatmunkánk láttán. A kezünk alá dolgoztak itt is, ott is. Család, munkatársak, barátok, periferikus ismerősök, szállásadók. Ment előre a gépezet, ahogyan annak kellett. Időről időre azonban homokszemek peregtek elő a semmiből, rendre megjelentek az időfolyamban és a maradék három dimenzióban…

Fél tízkor útra kanyarodtunk, sürgetett az idő. Annyira sürgetett, hogy semmi nehezítésnek nem lehetett helye, eltévedésnek-kanyargásnak semmi esetben sem. A fél hegyoldal vízben ázott, az olvadt hólé patakokban folyt le kilométereken keresztül, ahogy mind magasabbra emelkedtünk, a sár bakancstalpak alatti nyöszörgése elnyomott minden más zajt és surrogást, amikor két fotó között mélyre léptem, és a lábbeli varrás mentén szakadt szét. Leálltam: „Még szerencse, hogy mindenből van tartalék.” Az idő azonban telt, és a sérült lábbelit nem sikerült cserélni, a sárfolyamban ázó hegyoldalban semmi sáralatti hely nem kínálkozott rá. A szakadt bakancs maradt, az utat folytattuk, és már délelőtt tíz óra is elmúlt…

    Folyt. köv.

Az első utunk még egyszerű logisztikai feladatnak bizonyult 2021 nyarán, egy monszun-jellegű esőfalon kellett átevickélnünk magunk odautazás tekintetében, ha neki akartunk kezdeni, az utolsó úton történtek jóval bonyolultabbaknak bizonyultak, csakhogy akkor – nemrég – nem ereszkedett elénk semmiféle esőfüggöny.

Az első és az utolsó túrák lényeges különbsége azoknak hosszában nyilvánult meg, így az első egy év túrái az egy napos, míg az utolsó másfél évé a két napos túrák időszakai voltak. Akadt egy vegyes idősáv is. Ezek szinte teljes egészében azokból a földrajzi sajátosságból fakadtak, amik országunkat jellemzik, hogy a befejezésnek szánt keleti és nyugati országvégek egyaránt nagy távolságra vannak a fővárostól.   

A zárótúránknál azonban valami különös és előre nem látható dolog történt, pontosabban, az utolsó előtti úton előjelei lettek, sőt, nyilvánvalóvá vált, hogy rendhagyó utunk lesz a legvégén.

Az egész azzal indult, hogy három napos befejezést hagytunk a Zemplénre még ősz végén. Valahogy úgy alakult, és ez alól nem mentesültünk, hogy mindenképp három napra kellett-illett utaznunk, legalább is hasznos kellett legyen az „utazás-túrázás görbénk”. A bonyolultabb befejezésünk a szállásokon bukott meg, ahogy az akkori esős időben Háromhután és Füzéren is lemondták a szállásadók – persze nekünk érthetetlen indokkal. Ezért történt, hogy szerveztünk egy kétnapost, és vártuk az alkalmat az utolsóra; így történt, hogy egy napnyi maradt a keleti vég befejező bejárására, az országos-kék lezárására.

Már december elején arra készültünk, hogy ezt – az alig 14 kilométert - hasznosan tegyük meg, azaz le kellett mondanunk az oda és visszautazás fáradságáról a Máv-Volán csoport lassú és feltételezhetően szeszélyesen járó járműveivel, ezen a „nagyon-vidéken”, az ország egy „külön tartományában”. (Mennél keletebbre utaztunk a téridő-kontinuum országunkra eső szakaszában, annál érdekesebb dolgokat tapasztaltunk mind a közösségi utazgatások alkalmával, mind a rájuk mutató menetrendek tényleges betartásával. Minkovsky, Lorentz, Riemann, Planck, Einstein meg hasonlóak is fészkelődnének az urnájukban, Tombaugh hamvai pedig a csillagközi tér felé szágultában hánykolódnának a New Horizonson amennyiben értesülnének az utazás-utaztatás viszontagságairól…)

A lényeg, hogy egy napra csak úgy vagyunk képesek utazni a Zemplénbe, amennyiben autóval megyünk, és még a délelőtt folyamán belekezdünk ebbe az utolsó túrába, ha azt szoros menetrend szerint tesszük meg. Sőt, délben legkésőbb elérjük a túraút felét, és a második felét – amit visszaútnak fogunk fel, ereszkedésnek, amennyiben egy Everest-mászással analogizáljuk -, még a kora délután során megkezdjük, sőt, lehetőleg déli tizenkettőkor már délnek fordulunk. Aggodalmunk nem volt alaptalan. December 10-e körül ezt a túrát azért mondtuk le, és azután az ünnep előtt is még egyszer, mert Kis-Milic alatt, a Károlyi kilátótól délre egy igen meredek szakasz húzódik, valahol még jóval Füzér felett, az országhatár közelében, és ott megragadt a jéggel kevert hó. Találtunk az OKT-lapon néhány erre utaló posztot. Sőt, Gyuri olyanokat is talált, ahol a fényképek nagy sárról árulkodtak.

Amikor terveztünk, azt a kapcsolatunkat is felhívtuk telefonon, aki egy taxisofőr és helyben lakik. Ez az idősödő és végtelenül készséges ember reményeink szerint pontos rálátással rendelkezik az aktuális időjárási helyzeten túl a táj állapotáról, a sár-hó-jég viszonyról. Ezt legelőbb Tamás remélte, bennünk fel sem merült, hogy használjuk a ’kapcsolatunkat’, és társunk valóban kapott használható információkat, amiket közvetlenül az indulásunkkor osztott meg velünk. Azt mondta, a taxis barátunk beszámolt róla, hogy helyenként nagy a sár. Ezért döntöttünk végül a 30-ai befejezés mellett, és persze a naptári sajátosságok is indokolták; nem engedhettük meg, hogy a páratlanul hangzó 2021 – 2023 alcím – amit ezentúl az album visel – megváltozzon, és átcsússzon a következő számjegybe. Nem hangzott volna jól négy éven át tartó túrasorozat, a még elfogadható három éves helyett. A három év is csupán két és fél, csak hát a matematika ördöge és a Planck-féle algebra a jóféle Minkovsky-térrel együtt tovább nem tágulhatott. Hiába tűnt két évnek, három lett belőle, és egyik variáció sem a valóság futára. Valójában két és fél évet töltöttünk el Magyarországon – keresztben és fel-alá – ehhez pedig ragaszkodnunk kellett. Ragaszkodtunk, nem volt más valós számítás, és legfőképpen én tettem, én, a sajtós. Nekem ez sarkalatos pontként funkcionált a másfélmillió lépéshez, ami annál jóval több volt persze…

Mindezek együtt egy sajátos befejezést vetítettek előre, ahol szoros lesz a menetrend ugyan, de teljesíthető. Azt mondtam magamban: most jön az igazi ’Everest-mászás’, és bár ezt korábban úgymond elhasználtam a Börzsönyre, vagy az Írott-kőre, mégis azok csupán amolyan bemelegítéseknek tűntek a várható körülményekhez képest. A Nagy-Milic hamisítatlan nyolcezres… akarom írni nyolcszázas csúcs…

30-án korán útra keltünk társunk autójával. Nem messze a fővárosi Kacsóh Pongrác úti felüljárótól, egy benzinkúton találkoztunk össze három irányból hajnali fél hat után pár perccel. Történt már ilyen; egyik egynaposunkon hasonló esett meg hasonlóan korán, ahol akkor csak a Mátráig buszoztunk akkor. Itt bevertünk most egy-egy mély-fekete kávét, én vettem még pár szendvicset tartaléknak, és már kanyarodtunk is rá az autópályára. Persze az idő cseppet sem változott az előző napihoz képest, azaz nagy köd volt, azonban az előrejelzés későbbre tisztulást ígért, valamikor kilenc óra utánra. A részletes jóslat a távoli hegyek között késő délelőttől napot is mutatott a felhők résein át. Csapadék nem ígérkezett, vagy ha lesz is, jelentéktelen lesz.

A terv cseppet sem volt nagyravágyó. Abban reménykedtünk, hogy a távoli Hollóházán elérünk egy helyközi autóbuszt, ami átkanyarog velünk majd Füzérre, és a túrát onnan tesszük meg, a már említett 14 kilométer onnan visszafelé fogy el, valójában direktirányban, és Hollóházán ünnepelhetünk egy erre a célra rendszeresített gyerekpezsgővel… Amikor Hidasnémeti környékén elértük a szlovák határ közelségét, ahogy rákanyarodtunk a Gönc és – majd egy elágazás után másik irányban - Zsujta felé kanyargó sokadrendű útra, még minden arra mutatott, hogy tartani fogjuk a menetrendet. Délelőtt fél kilenc volt, ahogy északnak kanyarodtunk Zsujta felé, amikor is minden megváltozott…

      Folyt. köv.

                                 Kék Album

                                          2021 - 2023

Írta és szerkesztette: Őzse Balázs

Társszerkesztők: Krupp György és dr. Fábics Tamás

Év: 2023

Legelőször az „Ismét másfélmillió lépés Magyarországon” címet adtuk ennek az albumnak, amiről röviden egyeztettünk is, azonban szerencsésebbnek láttam, ha rövidebbre veszem azt, így elhelyeztem a címet az alcímben. A káposzta is megmaradt, a kecske is jól lakott...

Köszönettel tartozom túratársaimnak a „Kék Album” létrehozásában nyújtott segítségért, sok más között a tanácsokért, hasznos információkért. Nélkülük nyílván meg sem született volna, és ennek számos oka van. Értékként jött létre, azért, hogy fennmaradjon. Megmaradjon valami abból a könnyed erőfeszítésből, ami az ország bejárását jellemezte, és hogy azt mi csináltuk meg, a mi korunkban.

Az Album időtlen lett, én hiszem, hiszen ezeket az értékeket, kincseket, gyöngyszem látnivalókat már korábban felfedezték, azonban abban nem vagyok biztos, hogy örökké ott lesznek, ahol most. Lehetséges, hogy „eltűnnek”, elsorvadnak, felszámolja őket az emberi tevékenység. Ennek a kis „kötetnek”, helyesebben írva: képes kötetnek az a lényege, hogy az utókor is lássa, amit mi biztosan láttunk. Hogy a mi korunkban még létezett.

A kék-túrát két és fél év alatt jártuk be hárman, akik kollégák vagyunk egy nagyvállalatnál. Eredetileg Krupp György ötleteként funkcionált, azután összehívott egy csapatgyűlést, ahol mi is helyet kaptunk, Tamás és én.

A Covid minket is megrángatott a 2021-es év elején – legalább egyikünket – így a konkrét tervek halasztást szenvedtek, persze nem sokat, és 2021 egyik esős napján hirtelen útra is keltünk.

Ez volt a kezdet kezdete, egy gyors indulás hajnali négy órakor, és bizony a 10-es úton azt találgattunk, be tudjuk-e fejezni a gyaloglást másfél év alatt.

Végül 865 napra volt szükségünk – 48 túranapra benne - keresztben átszelni ezt a nem is kicsiny országot…

Álljon alább néhány fénykép annak szemléltetésére, hogy ez az ország mégis csak nagy, minden más híresztelés ellenére, hogy változatos, és kellően sokoldalú, sok szegmensű, végletekig gyönyörű, tele rejtett kincsekkel. A kéktúra jelzése, vagy inkább gyalogösvénye pedig ezeken át vezet, és éppen azért annyira kanyargós. Minden tájegység – minden kistájjal – el sem fér benne, hogyan is férhetne! És akkor a városokon, falvakon átvezető szakaszokról nem is beszélünk. Nem beszélünk arról, hogy hány és hány kastély, egykori uradalmi birtok, templom, vagy város és község közepén, szélén épült vár, erődítmény mellett vezet el az út. Kevesen tudják azt is, hogy a főváros nyugati oldalán is keresztül megy a kék, viszont szinte végig a zöldben, ami a budai oldal kevésbé érintett részeit jelenti. Amikor ott jártunk – 2021 nyarán – fel sem fogtuk, hogy a legnagyobb hazai városban megyünk előre.

Szóval közhely, hogy Magyarország szép, mégis, mi ezt meggyőződéssel valljuk. Ezt csak és kizárólag annak köszönhetjük, hogy vettük a fáradságot, a nagy levegőt, azaz kiemelkedtük a „komfortzónánkból”, és minden fenntartást mellőzve, kerítettünk szabadidőt, hogy ezt bebizonyítsuk.

Amikor arra is ráébredtünk, miszerint „sajtónk” is lehet, csatlakoztunk az OKT internetes csapatához. Az Országos Kéktúra szervezete valójában az MTSZ (Magyar Természetjáró Szövetség) bejegyzett védjegye.

Egy-két év telt el, és a netes posztjainkon át megismertünk különböző embereket, olyanokat, akik egyikével-másikával személyesen találkoztunk is. Ilyen ember volt a kanadai öregúr Szeleste-Ölbő állomásához közel a mezőn, aki néhány hét alatt járta be nyugatról keletre az országunkat. Azután hazautazott, és talán ma a Grand Kanyonban gyalogol. Egy biztos, jó véleménye volt a magyarokról, a magyar tájról, a magyar sajátosságokról, és ezt világgá is kürtölte egy netes hírportálon. Az is megesett, hogy ismerős jött szembe a családjával, egyikünk régi ismerőse. Viszont tömegek nem látszottak, sem előttünk, sem mögöttünk. Bizonyára nagyobb távolságra hullámozhattak, „akik velünk egy irányba, ugyanazzal az ütemmel haladnak”. Ezt állapítottuk meg a második év derekán, és olykor felemlegettük ez után, jót mosolyogva rajta.

A kék-túra és voltaképpen bármelyik nem csupán a testet edzi, hanem a léleknek is jót tesz. Növeli a teljes testi és lelki komfortot, fokozza a terhelhetőséget. A szervezés, az útvonalak megtervezése az oda-, és visszautazással együtt egyféle agytorna. Azért az, mert nem is gondolná más, mennyi kombinációt kell végiggondolni a MÁV Volán csoport járatait csoportosítva egymás után, ha időben el akarunk érni valahová a legkevesebb várakozással. Ez sem sikerült mindig, hiszen egy nagyvárosban órákat vártunk egy „nem közlekedő” sárga buszra, amelyik a végállomásra ki sem ért aznap. Itt is improvizálásra voltunk utalva, mint egyszer-egyszer korábban, hogy hogyan nyerjünk túraidőt minimális kilométerveszteséggel. Mondanom sem kell, ugye, hogy jogos panaszunkat az illetékes minisztérium erre szakosodottja elutasította? Hát, persze, hogy el! Azonban addig is történt más érdekesség: hazautunkon vihar tépte meg a tájegységet, és összeomlott a vasúti közlekedés az ország második legforgalmasabb vonalán. Aznap felemás szerencsénk volt. A szerencse abban állt, hogy mégis eljutottunk a Bakony egyik eldugott településére, ha persze késéssel is, és persze egy másikra (amihez gyors áttervezés kellett), ugyanakkor a mi BakonyIC-nk áthaladta után dőltek a sínekre azok a bizonyos fák, és szakították le a vezetékeket. A kieső vonatokat nem pótolták az autóbuszok, és tömegek vágtak neki a fővárosba vezető gyalogútnak – a síneken. Volt olyan ember, aki elért még Gárdony városáig is. Székesfehérvár és Budapest között még soha sem történt ilyen! Másnap országos botrány kerekedett, ami egészen az államtitkárig ért el, valójában végiggyűrűzött a médián, és jó szokás szerint fejeket követelt. Minket azonban ez nem érdekelt. Három szóval tehát: kalandjaink is voltak. Még kutyakalandok is… de erről majd máskor, egy következő kötetben!

A túra 1172 kilométerből és 48 túranapból állt. 14 szállást béreltünk, és 152 pecsétet ütöttünk be a füzetünkbe, amiből egyet (Zádorfalván az elérhetetlensége miatt) jobb híján két dátumos fényképpel pótoltunk.

A képek mellett rövidebb videók is születtek, ugyanakkor persze a képek a dominánsak. A fényképek részben szerkesztés alá estek, de hát ez talán felesleges is volt. Én négy kamerát használtam el arra, hogy hűen adjam vissza a túranapok hangulatát, a szállások tágasságát, tisztaságát, egyediségét. A képek arra hivatottak azonban, hogy bemutassák országunkat, ahogy azt a legszebb (főként az északi) részeken kígyózó kék jelzésű túra út mentén láthatjuk.

Alig két évvel az indulás után jutottunk el a nyugati végpontra, Írott-kő kilátója alá 2023. 07. 24-én, majd fél évre rá keleten a másikra december utolsó előtti napján (technikai-logisztikai okokból Hollóháza helyett Füzér vára alatt az autó parkolóban ünnepeltük meg a sikeres utat).

Mégis, hogyan jutottunk el ezekre a távoli pontokra?

Az útvonalat – úgymond – vegyesen jártuk be, azaz egyszer keletre, egyszer nyugatra tartottunk, természetesen nem szigorúan ragaszkodva a váltáshoz, ugyanakkor ott kanyargott az északi rész is, a fővárostól északra elterülő középhegységi vonulatok változatos világa. Ennek volt köszönhető, hogy az egyik legvadregényesebb területet, a Börzsönyt és környezetét – kellemes élményeket átélve – a legvaskosabb hónapokban, a téli időszakban látogattuk.

         Vége az első résznek

   Folyt.köv.

- ...kik?

- Ez egy remek és sommás kérdés, főtanácsadó úr! A legfelsőbb értelem. Egy üzenetet hoz, mi pedig el akarjuk pusztítani. Eddig logikus, uram, nem?

- Igen, hiszen veszélyeztet minket – tárta szét kezeit a főtanácsadó.

- Egyszerre csak itt van – élénkült meg ismét Dr. Robertson. Hirtelen vette át a szót. – Nem használ ajtókat – és belemélyesztette szemeit a klímatudóséba. – Mindenhol jelen van, beleszőtte magát a mindennapjainkba.

- Deisdata. Ő lesz az! – mondta Christina váratlanul, de nem született reakció, mindenki a gondolataiba süllyedt.

- Mond valakinek valamit az a kifejezés, hogy küldönc elmélet? – kérdezte a klímakutató asszony.

- Talán egyszerűbb spórákat szétküldeni a világegyetemben, mint drága és nagy űrhajókat – felelte Dr. Robertson.

- Igen, és az ember is nagyméretű. Lehetne kisebb – meresztett nagy szemeket Jean, mintha így szándékozna nagyobb nyomatékot adni mondanivalójának. – A Triász kor előtt a rovarok is jócskán nagyobbra nőttek. Valamiért csökkent a méretük.

- Talán egy távoli bolygó értelmes lényei nem nagyobbak, mint egy ganajtúró bogár – tűnődött el a tanácsadó. Körbetekintett, és amit várt, bekövetkezett. Senki sem nevetett a különös hasonlaton, ami azt jelentette, hogy komolyan veszik őt. Egyszerre Christina nyújtotta fel karját. Ismét jelentkezett, mint diák óra közepén, pontosan úgy, mint korábban. Mindenki felé fordult, amire a tudósítónő bólintott egyet, és nagyra nyitotta száját.

- Vagy pedig nem nagyobbak, mint egy baci.

- Ezzel a témakörrel már foglalkoztak korábban – nézett a tudományos tanácsadó Christinára, aki erre még élénkebb lett.

- Azt hiszem rájöttem, hogy mit keresett idén többször is, és most is miért tartózkodik ott, Lompocban és a Santa Barbara-i rakétakísérleti telepen az alelnök, Fillmore!

- Miért? – kérdezte azonnal Middlesworth. Értetlen tekintetett vágott.

- Elnök úr! – nézett O’Brianre a nő. – Most valóban négyszemközt szeretnék beszélni Önnel, és…

Váratlanul történt, amikor a már hosszabb ideje élettelen holografikus monitor ismét fotonsugarakkal telt meg, azután valamivel kontrasztosabb lett a képernyő. Mindannyian felnéztek rá, miközben McAuliff maga elé suttogva fejezte be a mondatot.

- …és elmondani végre, ami a lelkem nyomja, hogy mi a franc történik körülöttünk…

Hirtelen dupla gongütés töltötte meg a levegőt.

- Élő kapcsolás lenne? – kérdezte bizonytalanul a nemzetbiztonsági főtanácsadó. Miután senki sem tudott magyarázatot adni, csendben várakoztak tovább, amíg a kép teljesen éles nem lett..

     (A múlt a jövő előszava – Azoknak a fiataloknak, akik nem nyughatnak, amíg ki nem derül az igazság)

Dénia, a spanyol tengerparton fekvő város egy földrajzi szélességen található Lisszabonnal, Ibizával, illetve 200 kilométerre található Mallorcától délnyugati irányban.

1982 tavaszán a városi rendőrkapitányságra helyeztek egy madridi rendőrt nyomozói státuszba. A családos férfit helyettesi státuszba rendelték korábbi szolgálati helyéről, Madridból, a nyüzsgésből egy balesetben meghalt rendőrtiszt helyére, a látszólagos nyugalomba. A városi rendőr, Hosé Luis Boada különös körülmények között lelte halálát pár héttel korábban a tengerparton. Az amúgy nagyivó és drogozó rendőr testén tűszúrásnyomokat találtak, így az első gyanú drogtúladagolás volt, aminek következtében autós balesetet szenvedett. A halál beálltát egy fiatal városi doktornő állapította meg, akit később elzártak az ügytől, és nem látta sem a halottkémi jelentést, sem a boncolási jegyzőkönyvet; azokat Valenciába küldték valakik, és nem ez volt az első furcsaság az ügyben. A doktornő szerint a rendőrtiszt nem volt intravénás drogos, a nyomok frisseknek tűntek, és nem voltak ott korábbiak, mintha halála után keletkeztek volna, és volt egy szúrásnyom közvetlenül a szívébe vezetően, tiszta, kicsi bemeneti nyílással…

A madridi Andrés Exposito nyomozót helyettesnek rendelték egy ’Columbo’ becenevű, különc viselkedésű és szívós, kitartó tiszt mellé, aki szárnyai alá vette őt, és megismertette vele az álmos és csendes várost, Déniát.

Amikor egyik nap a tengerparti úton járőröztek a „német kolónia” házai között, felfigyeltek egy gyanúsan viselkedő párra, egy fiatal férfira és nőre. Egy francia - Párizsban bejegyzett - személygépkocsival őgyelegtek a „németek” birtokai körül. Néhány nap elteltével Andrés és Columbo ismét ott találták őket, majd Andrés igazoltatásba fogott volna, amire a kocsiba szálló alakok menekülésbe kezdtek. Tűzpárbaj indult, ahol Columbo megsérült, és Andrést is fegyverrel fenyegették. A pár férfitagját Andrés megsebesítette, a nőt menekülés közben állította meg, szintén célzott lövésekkel, valamivel távolabb a házaktól.

A városi rendőrkapitányságon főnöke elégedett volt Andrés teljesítményével, és további feladatokkal bízták meg őt. Időközben azonban Andrés megtudta, miszerint a két gyanús külföldi izraeli volt, és nem maradtak az országban: a nem sokkal korábban alapított Simon Wiesenthal Központ Párizson keresztül menekítette ki őket Izraelbe.

Először merült fel a kérdés: a közel-keletiek mit kerestek az „öreg németek” közelében?

A spanyol politikát, illetve az egész társadalmat, közéletet, gazdaságot és nem utolsó sorban a kultúrát, de még a turizmust is 1936 őszétől az 1970-es évek közepéig-végéig Franco tábornok, illetve a Franco-diktatúra, és annak lassan bekövetkező haldoklása alakította. Nehéz volt az átmenet 1975 után a diktatúrából a demokráciába. Az 1982-es év talán még a reformok éve volt, a választások előtti hónapokban - tavasz folyamán - mindenképpen. Azonban akkor azt is látták sokan, hogy a szocialisták fognak győzni, és a fiatal sevillai, Felipe González fog kormányt alakítani, a "jövő reménysége". Columbo nyomozó Déniában szocialista érzelmű ember volt, és sokat szenvedett Franco alatt. Törvényszerűen mély nyomokat hagyott a múlt benne, mint ahogy a világon egyedülálló Franco-rendszer a spanyolok mindennapjaiban, világról alkotott felfogásában is nagy pusztítást végzett. Jellegzetes, illetve egyes tulajdonságaiban kisszerű politikai rendszer volt, és a második világháború után a világpolitikát irányítók magára hagyták. A szuperhatalmak azután felismerték, hogy fontos geopolitikai helyzetéből fakadóan stratégiai helyen fekszik ez a gyarmattartó birodalom, Spanyolország. A szovjetek nem alkothattak vele szövetséget – ráadásul Franco kíméletlenül üldözte a kommunistákat is –, az USA azonban kereskedni kezdett vele, és hamarosan szövetségre is léptek. Franco elzárt világa nyitott a nyugat felé, mégis, társadalma elmaradottként vegetált tovább. Ugyan a világháborúban semleges maradt, mégis náci-szimpatizáns volt, és ez nem folytatódott másként, azaz ez abban is megnyilvánult a hidegháború időszaka alatt, hogy Francoék titokban befogadták a német háborús bűnösöket és családjaikat.

Ilyen család volt a Drayer, a Heim és a Heckel család. Egyikük a Nürnbergben távollétében halálra ítélt Eichmann „jobbkeze” volt, másikuk az Amszterdamban összeült második nemzetközi bíróság ítélete során életfogytiglanra ítélt bűnös, míg harmadik társuk még fiatalon, 25 éves korában egy koncentrációs tábor orvosaként vált ismertté, aki gázolajjal kísérletezett, azzal gyilkolta a táborlakókat, és szintén súlyos büntetést kapott.

A „németek” az 1950-es évektől éltek Déniában, és vállalkozást nyitottak ott. Lakóparkokat építettek és értékesítettek. Amikor az akkor még fiatal Columbo nyomozó felfigyelt a tevékenységükre, adatokat kezdett gyűjteni róluk, ennél többet azonban nem tett. 1982 elején társa meghalt, és a járőrözést Andrés érkeztéig gyakran egyedül folytatta tovább, különösen vasárnaponként. Lejárt a tengerparti sétányra, és hosszú órákon át figyelte és fotózta a németeket, azok városbeli mozgását.

Miután Andrés Exposito nyomozó elkapta a „patkányokat”, a még nem azonosított izraelieket, új – komfortosabb - lakást kaptak feleségével és kislányával, egy olyan lakóparkban, amelyet még Gerald Drayer építtetett.

Andrés felesége elégedett volt a család új lakhelyével, és szerinte a németek hálája áll mögötte, akikkel mindenképpen „fenn kell tartaniuk jó viszonyukat”. Dolores Exposito örömmel látta, hogy a rendőrségen is emelkedett a férje tekintélye, és mind több elismerést, nagyobb fizetést és ajándékokat kap – egyrészt a rendőrkapitánytól, másrészt a németektől. Andrést azonban nem hagyta nyugodni Boada különös halála, és megindított egy titokban folytatott nyomozást. Amikor társa balesetet szenvedett, a városi kórházba vitték. Columbo lába gyorsan gyógyult, azonban további vizsgálatokat rendeltek el orvosai, és megállapították, hogy menthetetlen, végső stádiumú rákbeteg. Andrés sokat látogatta öreg társát, és egyik ilyen alkalommal ismerte meg az ottani traumatológia főorvosnőjét, Eva Vidalt, aki közölte vele, hogy ő volt, akit orvosként Boada balesetének helyszínére vittek, és a szúrásnyomokat ő fedezte fel a rendőr testén. Ezt követően a férfi elárulta neki, hogy megszerezte Boada boncolási jegyzőkönyvét, és arról adatokat mentett ki, kijegyzetelte a fontosabbnak ítélt részeket, különösen a vérben talált idegen anyagokról szólókat, mielőtt a jelentéseket eltüntették volna. „Ha ólom volt a vérében, akkor az gázolajra utal” – reagált a doktornő a jegyzetben szereplőkre -, „és nem azonnali halálhoz vezet, hanem az áldozat szenved előtte.”

Eva Vidal és Andrés Exposito szövetsége, rejtett közös nyomozása ekkor vette kezdetét, és ekkor tudatosult a két emberben először, hogy elképzelhető, miszerint évtizedekkel korábban, az 1950-es években azelőtt emberiesség elleni bűncselekményekért távollétükben elítélt háborús bűnös németek rendezkedtek be Spanyolországban, szinte karnyújtásnyira tőlük…

1982. április 20-ra Andrés és családja meghívót kapott a németektől ünnepükre, amelyet akkor ültek, Hitler születésnapján. Felesége és kislánya is elment vele az egész estés vigadalomra, a „tavaszi fogadás”-ra. Andrés itt látott először náci egyenruhába öltözött németeket. A rendezvényen jelen voltak a Drayer család tagjai, valamint a Heimek és Heckelek is. Amikor már késő este Dolores és Andrés kislánya elkeveredett a tömegben, a szülei keresni kezdték őt. Csakhamar rátaláltak gyermekükre, akit az öreg Heim, Aribert Heim* tartott szóval, akiről addig az apa nem volt képes elfogadni, hogy egy egykori koncentrációs tábor orvosa lehetett. Az öregember vigasztalta a lánykát, és felismerte, hogy csontvelőgyulladásban szenved. A lánynak valóban volt egy betegsége, amiről a család nem beszélt. Andrés egyszerre ráébredt, hogy az idős ember valóban orvos volt. Miután a család viharosan távozott az estélyről, a férfi felkereste lakhelyén társát, Columbót. A társa, az utolsó napjait élő nagybeteg nyomozó megosztotta vele tudását, és elmagyarázta, ki kicsoda a kolóniában. Ez volt az a pillanat, amikor Andrés Exposito megszállottjává vált az ügynek.

Columbo nyomozó május hónapban meghalt.

Június hónapban Dolores a gyermekével visszaköltözött Madridba, és beadta a válókeresetet. A férfit eltiltották a gyermeke láthatásától.

Andrés és a traumatológus főorvosnő, Eva a következő két hónapban további bizonyítékokat gyűjtött Hosé Boada meggyilkolása ügyében.

1982. július 11-én, a labdarúgó világbajnoki döntő közvetítésének napján – amely televíziós közvetítést Andrés Exposito Dénia belvárosában, egy szórakozóhelyen követett figyelemmel – merényletkísérletet hajtottak végre. A célpont Andrés volt. A három maszkos támadó gépfegyverekből több tucat lövést adott le a férfire, amelyből egy sem találta el. Rövid tűzpárbaj kezdődött. A lövöldözést követően a kiérkező rendőrök egy férfit letartóztattak, egy pedig elmenekült. A nyomozó hosszas üldözés után elfogta a harmadik támadót, aki Aribert Heim egyik unokája, egy Rafa keresztnevű férfi volt. A város határán kívül Rafa autójával balesetet okozva leszorította az útról Andrés autóját, és a sebesült embert méreg injekcióval kísérlete meg megölni – csakúgy, mint hónapokkal korábban Boadát.

1982. augusztusában vádat emeltek Rafa ellen gyilkossági kísérlet miatt. A lefolytatott törvényszéki per végeredménye felmentés lett. Az ítélethirdetés napján Eva Vidal nyilatkozott egyedül a helyi sajtónak.

Andrés Expositót szeptember hónapban elbocsátották a rendőrség állományából.

Andrés jelenleg, mint nyugdíjas vállalkozó Déniában él, és szabadidejében a kikötőben hajómotorokat javít.

Huszonöt évvel a gyilkossági kísérlet után Andrés és Dolores közös gyermeke, már mint egy madridi netes hírportál alkalmazottja riportot készült írni az ügyről, és felkereste a nyugdíjas Eva Vidalt, aki mindent elmesélt neki a korabeli ügyről, és viszonyáról Andrés Expositoval. A lány negyed század után azon az estén, a riport anyagának elkészülte utáni órában látta először újra vér szerinti apját...

                * Aribert Ferdinand Heim, vagyis Doktor Halál, a mauthauseni koncentrációs tábor zsidók százait halálra kínzó orvosa volt. A férfi ötven éve volt már szökésben, amikor 1992-ben meghalt - ezzel a megállapítással zárta le az ügyét egy dél-németországi bíróság 2012-ben. Ezzel fejezték be Aribert Heim kerestetését, és a rendelkezésre álló adatok alapján tehát megállapították, hogy a szökevény náci háborús bűnös 1992-ben halt meg Kairóban. Bár Heim holttestét soha nem találták meg, mégis meggyőző bizonyítékokat találtak – ezt fia és ügyvédje szolgáltatta.

Dr. Aribert Heim a vádak szerint a koncentrációs táborba zárt zsidókon végzett kísérleteket. Az 1914-ben az Osztrák-Magyar Monarchiában született orvos a mauthauseni táborban szolgált, zsidó foglyok százainak halála szárad a lelkén. A túlélők szerint a férfi altatás és érzéstelenítés nélkül végzett műtéteket, és amputált testrészeket pusztán azért, hogy lássa, mennyi fájdalmat bír elviselni az ember. Más esetekben üzemanyagot, vizet vagy mérget injekciózott az áldozatai szívébe - állítólag ez volt a kedvelt módszere, amikor végezni akart a foglyokkal -, ezalatt stopperórával mérte a haldoklás időtartamát. Ez utóbbi módon körülbelül száz emberrel végzett az osztrák táborban.

A második világháború után Heim 1962-ig még Baden-Badenben praktizált. Ekkor vádolták meg háborús bűnökkel, amelyek elől elmenekült az országból – nagy valószínűséggel a déniai, „Oscar” Drayer vezette közösségbe. A baden-badeni ügyészekhez a fia és ügyvédje által eljuttatott iratok szerint Heim azonos egy Tarik Husszein Farid nevű férfival, aki 1992-ben halt meg vastagbélrákban Kairóban.

Heimre Columbo nyomozó akadt rá elsőként még az 1960-as években, és sikerrel azonosította. A Simon Wiesenthal intézet 1977-ben kapott „fülest”, miszerint az egyik legkeresettebb célszemélye Spanyolországban él, azonban 1981-ig nem tudtak a közelébe férkőzni.

Két izraeli ügynök 1982 elején beazonosította a déniai német közösségben két keresett célszemélyüket, köztük „Oscart”, Eichmann egykori helyettesét, azonban Exposito és Columbo szerencsétlen közbelépése meghiúsította az akciójukat, és az izraeliek kivonultak Spanyolországból.

1983-ban a „német közösség” feloszlott, és elhagyta a spanyol kikötővárost. Hogy hová távoztak, senki sem tudja. Ma már valószínűsíthetjük, hogy Dr. Aribert Heim ekkor települt át Egyiptomba, és néhány évvel később ott is halt meg, ugyanakkor erre sincs megdönthetetlen bizonyíték.

Dr. Aribert Heimet egyébként egyszer már letartóztatták az amerikaiak 1945-ben, de akkor szabadon engedték, majd 1962-ben ismét elfogatóparancsot adtak ki ellene, és akkor is elmenekült, a legtöbb forrás szerint Dél-Amerikába, ahonnan ismeretlen időpontban települt át Egyiptomba. Azt, hogy Spanyolországban legalább húsz évig bujkált, jelenleg nem fogadja el a hivatalos történetírás.

2021-ben bizonyítékok bukkantak fel egy madridi netes-szerkesztő déniai riportja nyomán arra, hogy Heim Franco tábornok, a hosszú életű spanyol diktátor tudtával Spanyolországban bujkált körülbelül húsz éven át, azonban senki sem nyomozott az elmúlt években ebben az irányban a körülmények tisztázása érdekében az ügyben.

Az illetékes bíróság, a Nemzeti Törvényszék (Audiencia Nacional) a nyomozást 2023-ig nem kezdte meg.

                       Vége

      Írta: Őzse Balázs 2023-ban

 Az írás több forrás nyomán született, és megtörtént eseményeken alapul. A források jegyzéke a szerző Facebook lapján található.

      1.

Az Albatrosz-akció egy csak részben sikeres és alapvetően hírszerző akció (más vonatkozásban egy eltitkolt 2010-es két napon át tartó biológiai tudományos válság) története, amely nagyrészt az amerikai közép-nyugaton és déli államokban játszódik, valamint, mint a második rész, A sötétség éjszakája is, egy rövid fejezet erejéig az ország déli határán, illetve Mexicoban. A misztikus és tudományos elemekkel kevert cselekmény hátterében és előzményeiben az amerikai mikrobiológiai kutatások során biológiai fegyvernek kifejleszteni szánt toxikus mikrorészecskék elszabadulása utáni bonyodalom áll. Két idősíkban látjuk kibontakozni a nem mindennapi drámát. Az elsőben a 2010-es évek elején látunk néhány későbbi szereplőt is, itt még fiatalon. Az alaptörténet mégis egy jóval korábbi eset, évtizedekkel azelőtti baleset, egy „roswelli”, tehát magyarázat nélküli rejtély kibontakozása (a történetben visszautalásokban, emlékezésekben kerül a lapokra néhány fejezetben betétként), amit a közvélemény elől eltitkoltak, és amely igazságát amerikai tudósok, a hadsereg és a kormány elrejtett az emberek, az érintett államok lakossága elől, és félremagyarázta azt.

Az Albatrosz-akcióban egy nyugati parti (Santa Barbara-i) újságíró fog ismételt nyomozásba negyven évvel egy rejtélyes eset után, korabeli különös halálesetek egyszer már megkísérelt felderítésébe, legfőképpen annak okán, hogy ő is egy résztvevő leszármazottja, a hadsereg akkoriban meghalt törzstisztjének unokája, és méltó emléket szándékozik adni neki. (Ezekre az egykori, és végül 2010-ben – ennek a történetnek a végén - tovább titkolt összefüggésekre talál rá 2042-ben majd Simone Goronsky Las Cruces-i netes szerkesztő, a következő történet válságot kirobbantó, és a további eltussolást megakadályozó szereplője.)

Az újságíró, Gordon La Rue, Thomas Sparks vezérőrnagy unokája Dallasban, a Dealey-plazán, a Kennedy-emlékmű előtt találkozik egy korábbi érintettel, és a most már idős férfi az első lapokon bevallja, hogy más okán csalta oda a Newsweek újságíróját, hogy azt hazudta, miszerint a Kennedy-gyilkosság egykori tanúja, és forrásként állna az író-újságíró rendelkezésére készülő könyvéhez; most azonban másról beszél, elmondja neki, hogy érdemes tovább kutatnia a hachitai természeti-katasztrófa témájában, hiszen megérzése szerint egy különös történet fog kibontakozni előttük, ahol egy „vírus” elszabadulása mellett más bűncselekmények is napvilágra fognak kerülni. Olyanok, amelyeknek 2010-ben is van még hatása, egyben leleplezik a bűnös „top drawer”-t, valamint érintik a rejtetten folytatott biológiai háborús programtervezeteket (aminek végén a hachitai események is megtörténtek, ahol a „vírus” elpusztított egy településnyi embert). Közli, hogy élnek még legalább ketten, de gyanúja szerint hárman is azok közül, akik sokat tudtak, és az egykori katonatiszt magyarázatot talált La Rue nagyapjának halálára az 1971-es kormányzati akcióban, ami a Hachita-ügyet zárta, ahol a fő és így végső felelős az akkori elnök és szűk környezete volt.

Gordon La Rue hevesen tiltakozik, húzódozik az ügy felderítésétől, hangoztatva, miszerint hónapokkal azelőtt megfélemlítették őt, hogy szakmailag ellehetetlenítik, elzárva tőle a média fősodrát, és burkoltan ugyan, de a családjával is zsarolták.

Az öreg katonatiszt – Pete Shawn – egy napig győzködi Dallasban bolyongva a folytatásra, közli, hogy a „vírus” továbbra is „közöttünk őgyeleg”, az Idegen megsemmisítése nem történt meg az eltelt évtizedekben, hogy több haláleset és baleset történt azóta, és az 51-es körzetben vizsgálják, azonban várhatóan további áldozatokat fog szedni, és ezt meg kell akadályozniuk. Azt is közli, miszerint az egyik „hordozó” még akkor is él, mint idős nő egy öregek otthonában, és előttük készen áll arra, hogy valljon, valamint, hogy valamilyen módon nyitottnak mutatkozik ő is az Idegen megsemmisítésére, hiszen a gyanújuk szerint erre nem csupán a fizikai megsemmisítés mutatkozik, létezik egy másik mód is. Bemutatja azt a Hachitában házilag készült kisfilmet, amelyet egy városlakó rögzített a gyilkosáról azokban a pillanatokban, amikor a mikrorészecske a városkában elszabadult, aki feltűnően hasonlít egy középkorú nőre, olyanra, aki nem ott élt, és gyakorlatilag igen kis esélye volt annak, hogy éppen ott legyen, vagy ha jelen volt, a hatóságok félrenyomozták az esetet, és a nő üzlettársa is mást vallott, mint az igazság. Ez a nő volt az, aki minden bizonnyal megfertőződött a hegyvidéki városkában. Egy korabeli bűncselekmény, egy gyermekrablás áldozata is életben van – érvel még az öreg őrnagy kicsit később -, akit soha sem találtak meg a hatóságok, mert valamilyen úton, módon külföldre jutott, amely esetről ez az Új-Mexicoi öreg nő sokat tudna mesélni, aki – különösen szerencsés módon - a kapcsolódási pont három ügy között. Közli a ledöbbent La Rueval, miszerint a nő nem más, mint az akkoriban eltűntnek nyilvánított Sally Conover, akinek érintettségét évekkel korábban az író már vizsgálta, valamint, hogy a harmadik „ügy” a két egykori politikus, a top  drawerhez tartozó Kennedy testvérek elleni gyilkosságok „szerteágazó labirintusának sikeres bejárása lesz”. Shawn arra céloz, hogy Conover nyomára vezetett előtte ennek a 12 éves korában Alamogordóban elrabolt gyermeknek, a rejtélyes kislánynak, akit senki sem talált meg a bűnüldöző szervek közül soha, és az elkövetők minden gyanú szerint ennek a nőnek a szűk környezetéhez tartoztak. Ezek az emberek bizonyítottan kapcsolatot tartottak akkoriban egy olyan nővel is, aki közéleti szereplő volt, és szintén kinyomozatlan gyilkosság áldozatává vált, amit balesetnek állítottak be a közvélemény előtt. A híres valaki viszont egyet jelentett abban az időben a top drawerrel.

La Rue hitetlen, mégis elfogadja Pete Shawn feltételeit, bár további megerősítéseket kér, és ezt az öreg majd hosszú útjuk során mindvégig meg is teszi, majd az öreg rendelkezésre bocsátja erőforrásait, és nekivágnak egy autóútnak: a második éjszakán autóval Új-Mexicoba indulnak, előbb Sally Conover akkori élet-, és üzlettársához. Az öreg férfi az egyik, aki az étterem- és motel tulajdonos Sally szűk környezetéhez tartozott az 1970-es évek elején, és még él. A Sweety fogadó másról is nevezetes, itt is történtek különös és ijesztő esetek 1971-ben, állítólag itt rendezett ámokfutást egy rendőrjárőr, és innen, azon az éjszakán tűnt el Sally, amikor a közeli Hachitában a természeti katasztrófa is megesett.

A vidéki Anthonyban felkeresik a motelt és éttermet, az útszéli fogadót, amely még akkor is létezik, bár átalakításon esett át az idők során, azonban előtte gyanújuk formálódik arról, hogy figyelik őket. La Rue ír a feleségének Messengeren, és időnként tájékoztatja őt arról, hogy merre járnak, de nem pontos, a terveikről semmit sem árul el. Kikapcsolt telefonok mellett ülnek le Robert Murdockkal egy hosszú beszélgetésre. A nap vége felé Shawn arra utal barátjának, hogy Sally egykori üzlettársa nem logikusan beszél, nem az igazságot közli, és ellentmondásokba kerül a megismert tényekkel. Shawn előad még egy történetet, hogy meggyőzze Murdockot az igazság átadására, egy korabeli másik bűncselekmény sorozatról beszél, amely szinte egészen pontosan akkor esett meg néhány tucat mérfölddel arrébb, amikor a kislány elrablása. Közli, hogy itt is kapcsolódási pont Sally Conover, hiszen ugyan mindent, de egy körülményt mégsem vizsgáltak az akkori nyomozók, miszerint azokat a prostituáltakat, akikkel egy Pannell nevű ember végzett, Sally Conover látta utoljára élve a Sweetyben. Közli, hogy túl sok az idős nőre utaló nyom, hogy misztikus homály övezi a személyét, amely mellett nem lehet szó nélkül elmenni. La Rue a délután folyamán több alkalommal beszél a nyugati parton elektronikus levelezés formájában a Santa Barbara-i családjával, az otthonukban tartózkodó feleségével, és kislányukkal, Helennel. Felesége felhívja figyelmét, hogy távollétében rejtélyes üzeneteket kap, és ez némi félelmet ébresztett benne. La Rue most sem árulja el az „új sztori” tárgyát. A megbeszélés Murdockkal tovább tart, mint gondolják konkrét gyanúját később – Dallasba visszaindultukkor - közli társával, illetve csupán utal arra, hogy minden bűncselekményt vagy Sally követett el tettestársakkal Murdockkal és még egy, név nélküli további személlyel), vagy csupán tudott a megtörténtekről, és bűnös módon elhallgatta a hatóságok elöl. A valódi és félelmetes gyanúját apránként csepegteti La Ruenak, miszerint van valami titka a motel és étteremegyüttesnek, amelyet soha sem kutattak át megfelelően, hogy az összes ügy kapcsolódik egymáshoz, és a titka valahol az épületben van még negyven év elteltével is.

Késő este az autópályán megbizonyosodnak felőle, hogy követik és lehallgatják őket. Az éjszaka közepén – félúton az Új-Mexico-i fogadó és texasi nagyváros között – egy benzinkúton félreállítják őket, és előbukkan egy ember, aki az őrnagyot megbeszélésre csalja, aminek nem lesz végül tanúja, és a beszélgetést sem képes megörökíteni, nem úgy, mint Anthonyban órákkal korábban a korabeli tanúval, amelyet menet közben végigelemezve fontos közvetett bizonyítéknak értékelnek, legalább Murdock bűnösségére. Ezt a bizonyítélot követeli a Hírszerzés magas rangú ügynöke, aki csak megerősíti Shawn erős gyanúját minden általa is felderített személy érintettségére. Shawn ügyes zsarolással eléri, hogy Bill Marcus (aki a 2042-ben játszódó folytatásban szereplő William Patrick Marcusnak az apja) elengedje őket, és szabadon folytathassák az utuk, azonban arra nem számít, hogy hamarosan mégis elcsalják az autópályáról, és egy komplett ügynöki hálózat kényszerítse őket, hogy feladják a saját szakállukra folytatott nyomozást. Mégis belemennek, hogy felkeressék a Cég rejtett vidéki bázisát, hiszen Marcus üzenetében azt ígéri, hogy létrehozza a találkozót köztük és a bázison (azaz mégsem öregek otthonában élő) Sally között. Azt is sejteti velük elektronikus üzenetben, hogy már fut egy akció a hírszerzés háza táján egy fedett csoportban. Az Albatrosz-akció célja ugyanaz, mint nekik: legyőzni az Idegent, amihez fel fogják használni az idős nőt és az egykori eltűnt személyt, az elrablása utáni héten Sally által megszöktetett, azóta Mexicoban élő Margaret Fennert (Esther Mastrettát, aki a következő történetben is felbukkan, mint 2042-ben még élő és igen idős asszony). Az aspermonti bázison Sally Conover előadja történetét a Hachitában megesettekről, cáfolja, hogy ő járt volna abban a házban, ahol Herbert Dallek meghalt, és bevallja, hogy a rendőr ámokfutása másképpen esett meg, mint azt akkor jegyzőkönyvezték. Ez új elem Pete Shawnnak, ugyanakkor az őrnagy gyanítja, hogy az éppen előttük pontosított eseménysor sem valós, hogy Sally elhallgat még valamit. Amit viszont továbbra is elferdít előttük, az még az őrnagy képzeletét is felülmúlja, és elkövetkezik az a pillanat, amikor Pete Shawn is elzárkózik az új ismeretanyag befogadásától, hogy ne csalódjon a nőben, bár a ’vallomása’ már a küszöbön áll, az újságíró viszont tudni akar mindent. A további beszámolót időhiány és érzelmi jelenetek miatt meghiúsítják, így nem derül fény arra sem, hogy az útszéli örömlányok eltűnése mögött részben, vagy egészben vajon Conover és Murdock állt-e. (A történet zárásában, az utolsó lapokon minden más mellett erről is értesülhetünk.) Ekkor figyelmezteti Marcus másodszor  az őrnagyot, hogy amit hamarosan vele is megosztanak, szigorú államtitok kell maradjon, hiszen felborítja az USA történelmének elmúlt évtizedekre vonatkozó sérthetetlenségét. Kiderül, hogy minden körülmény valahogyan kapcsolatban van egy egykori hidegháborús programmal, a vegyi-, és biológiai háborús tervezetekkel, az emberiség megtizedelésére vonatkozó tervekkel egyetemben, aminek fő kitervelője nem volt más mégsem, mint Gordon La Rue katonatiszt nagyapja. Az Albatrosz-akció célját Marcus előttük abban jelöli meg, hogy az Idegen elpusztítása mellett (amely a tulajdonképpeni akció lényege) szükséges lesz lezárni minden futó emberiségellenes programot, eltüntetni minden nyomot, a Sweety mélyszintjére összehordott, és az ott évtizedekkel korábban kiépített pincerendszerben őrzött tárgyi bizonyítékok megsemmisítésén túl végezni kell a még élő kellemetlen tanúkkal is, akik nem másak, mint Robert Murdock és egy másik ember, a tettestárs George Weitzman (aki személyére csupán a hírszerzés akadt rá, Pete Shawn nem). A két amatőr nyomozó kérdésére, hogy őket miért hagyják életben, Marcus azt válaszolja, hogy szükség van rájuk, szerepük lesz a hamarosan meginduló akcióban, mint ahogy már addig is volt azzal, hogy Murdockot semmit sem sejtve kifaggatták, és azt a Cég emberei sikeresen lehallgatták az előző napon, azaz felhasználták őket. Közli még, hogy az akció indítására maga az elnök, Obama ad majd parancsot, „aki be akarja fagyasztani, és felszámolni az összes háborús programot, akinek elege lett az egészből, és végleg lezárni szándékozik a sötét múltat”, amennyiben minden feltétel teljesül az éjszaka hátralévő részében...

   Folyt.köv.

          Írta: Őzse Balázs 2018 – 2023 között

           Írta: Őzse Balázs 2017 - 2018-ban